×

Bocskai koronája

II/2. rész

Filep Tamás Gusztáv

2005 // 05
9

Áprily Lajos szép drámája, A bíboros alapján, amelynek a mi szempontunkból az a legnagyobb hibája, hogy alighanem a szerzőről szól inkább, mintsem a drámai sorsú fejedelemről, más képet kapunk Andrásról, mint a korabeli források faggatása nyomán. Akinek azonban első találkozása a bíborossal éppen ennek a színdarabnak a révén történt – mint e sorok írójának is –, Báthory András minden tettében azt a tépelődő, mély érzésű és szellemében is nyitott értelmiségit ismeri föl – Palestrina az egyik motettáskönyvét részben neki dedikálta –, aki voltaképpen csak azért tért vissza Erdélybe, azért cserélte fel a varmiai püspökséget a fejedelemséggel, mert meg akarta menteni a hazáját – amiért végül csak meghalni tudott.

Báthory András azonban diplomata volt. Már ifjúkorában fontos hatalom- és egyházpolitikai posztokra szánták. Előkelő helyen szerepelt a király, az őt és testvérét Lengyelországba vivő Báthory István dinasztiaalapítási terveiben; még azt sem lehetett kizárni, hogy ő lesz az utód. Ezt az sem befolyásolta, hogy András egyházi taníttatást kapott, papi pályán indították el őt, István királynak pedig az egyik legfontosabb terve volt, hogy megszerezze számára a bíbornoki rangot. Erre akkor került sor, amikor Endrét állították a Rómába indított követség élére; ő tárgyalt a pápával a nagybátyja agyában megfogant törökellenes szövetségről – amiről egyébként András első követjárása idején, 1583–84-ben még másként gondolkodott a tiarás, másként a koronás fő – meg a rekatolizációs programról. Három év múlva Báthory István ismét unokaöccsét küldi Rómába, de a tervek sora ekkor már le is zárul; éppen András Rómában tartózkodásának idején halt meg ugyanis váratlanul István király. Minthogy a Báthoryaknak volt táboruk Lengyelországban, s legfőbb támaszuknak tekintették Zamojsky kancellárt is, akinek felesége Báthory lány, András egy darabig a trón nem legesélytelenebb várományosának mutatkozott. Amikor azonban látja, hogy családja tekintélye – főként a Miksa főhercegnek trónszéket kereső Habsburg-politika propaganda-pergőtüzében – vészesen hanyatlani kezd, a svéd – anyja révén Jagelló – Wasa Zsigmond trónra emeléséért veti a küzdelembe magát mint Lengyelország egyik bíborosa. Nem mintha meggondolta volna magát, vagy megutálta volna a politikát. A poroszföldi Varmia püspökeként s a szenátus tagjaként is viszonylag jelentős pozícióban volt már, de célja az volt, hogy Krakkó püspöke legyen; ezt nem sikerült elérnie. Bár a közismertebb feldolgozásokban kevés szó esik erről, úgy tűnik föl, két hazájában fölváltva tartózkodott, és Zsigmond fejedelemsége idején is az erdélyi politikai elitbe tartozott az 1594-es fordulatig. Ekkor, testvére, Boldizsár meggyilkoltatása után azonban zsarnoknak, gyilkosnak minősítette Zsigmondot egész Európa előtt. Az erdélyi országgyűlés erre elkobozta a birtokait, és hazaárulónak nyilvánította őt. Akkor tért vissza Erdélybe először, amikor a fejedelem – aki a rendekkel éppen kiiktatta a törvényből az őt sújtó határozatot, amit korábban maga vezettetett be oda – átjátszotta neki a trónt. Addig, öt éven át, másik testvérével, Istvánnal Lengyelországban álmodta tovább a Báthoryak dinasztikus álmát. Illetve dolgozott is annak beteljesüléséért. Valószínűtlen az, hogy ártatlanul tért haza Zsigmond hívására, s kézzel-lábbal igyekezett elhárítani magától a fölkínált fejedelemséget, ezzel szemben tény, hogy korábban, amikor megtudta: unokatestvére lemondani készül, levélben követelte, hogy ne másnak adja át az országot, amely a Báthoryak családi tulajdona.

Az sem igaz, hogy a török hatalmát akarta volna megszilárdítani a térségben, bár a Lengyelföldre alapozott Báthory-koncepció része volt az is, hogy Bécset, illetve Prágát nem szabad megerősíteni. Báthory András egy jól megszervezett lengyel–moldvai–erdélyi–havasalföldi koalíció révén akarhatott volna – majd, kedvezőbb időkbenszembeszállni az ottomán birodalommal, de az államszövetséget részben Rudolffal szemben akarta kiépíteni. Úgy azonban, hogy ne kerüljön sor kenyértörésre, a keresztény politikai egységből való kilépésre. Ennek a programnak egyik pontjaként meg akarta kérni Báthory Zsigmond szűz hitvese, a Habsburg Mária Krisztierna kezét. Uralkodásának rövid hét hónapja alatt Prága az ő fejedelem voltát sem ismerte el, nemhogy politikai szövetségesének tekintette volna. Andrásnak biztosítania kellett a szultán jóindulatát, ehhez képest a nagyvezírnek küldött üzenete meglehetősen kemény. Sztambul követelte tőle a visszafoglalt várakat, Lippát és Jenőt; ő a várakat sem akarta odaadni, és adót fizetni sem akart. Azonban nem állt mögötte hatalom – csak Rómában akadtak pártfogói. Valóban magányos, finom bölcselő, illetve művészetpártoló volt – a könyvtárszobában, illetve az aktorok között; a tárgyalóteremben következetes, kemény, ám döntő kérdésekben naiv s ezért sikertelen diplomata. A tizenöt éves háború akkori állása szerint egyébként nem volt céltalan a Sztambullal ismét egyezkedni próbáló, de Prágával is normális viszonyra törekvő egyensúly-politika. Az újabb kutatások szerint Báthory Zsigmond lemondásai mögött is ez a fölismerés állhatott, nem pedig az elmebaj.

Miközben András fejedelem így egyensúlyozott Bécs és Sztambul, Krakkó meg Róma között, onnan kapta a halálos csapást, ahonnan ingyen sem várta: a havasalföldi vajdától, Mihálytól, hűbéresétől, aki nemrég fogadott hűséget neki. Többen figyelmeztették rá, hogy ne adjon hitelt a vajda üzeneteinek, aki titokban ellene gyűjti a fegyvereseket. A kortárs szerint a bíboros elképzelni sem tudta, hogy létezhet uralkodó, aki semmibe venné saját adott szavát; márpedig a vajda többször is esküdözött. Saját fia testéből egyék – mondta egyszer –, ha elhagyná urát. Meg aztán Mihály nem lehet hálátlan – töprengett a bíboros –, hiszen emlékszik rá, hogy Erdély korábbi fejedelme, Báthory Zsigmond segített őt vajdává emelni, s ugyanő vitt segítséget neki 1596-ban, amikor Szinán nagyvezír betört Havasalföld kapuján. Még valószínűbb, hogy András nem látta át azt a játékteret, amit Mihály vajda kitaposott magának: ekkor már régen a császár titkos vazallusa volt, s a hűbéri feltételeken is sikerült módosítania. Havaselve eszerint változatlanul Magyarország hűbérbirtoka – a császár pártfogása alatt –, de Mihály immár örökös vajdája lesz. Ősszel a vajda seregeivel átkel a havasokon. Az a néhány nap, amíg Szeben falai alá ér, a bíborosnak csak arra elég, hogy összegyűjtsön pár ezer katonát. A Sellemberk melletti síkon várja be András a vajda túlerejét. „Magyar küzdött itt a magyar ellen”, „egyik részről menteni, a másikról dúlni akarták a hazát” – írta Szamosközy a csata egyik döntő fordulatáról.

A vitéz és ravasz vajda személyét sokáig úgy értékelte a hivatalos román történetírás, mint aki először egyesítette a „három román fejedelemséget” (tudniillik Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt), Szádeczky-Kardoss Lajos megfogalmazása szerint benne ünnepelték „Daco-Románia első bajnokát”. Ez persze ideológia csupán.

Tudjuk, Mihály vajda eszközei közé tartozott az oklevél-hamisítás és az orgyilkosság. Mielőtt András országát lerohanta, a szabadság ígéretével állította maga mellé a székelyek egy részét, utóbb ehhez fabrikáltatott egy hamis aláírással és pecséttel ellátott császári levelet; a szöveg visszahelyezte a jussától fosztott népet régi jogaiba. Báthory András azzal, hogy a Portával tárgyalt, elárulta a kereszténységet, s ő a pogányellenes egység érdekében és ura, Rudolf császár nevében volt kénytelen kardot vonni ellene – ez volt a hivatalos indoklás. Valójában András nem lett a török vazallusa – tudta ezt akkor Rudolf is; Mihálynak, ha nem értesült volna erről (ami kizárt), legkésőbb akkor meg kellett tudnia, amikor a sellemberki csata előtt Malaspina nuncius kereste föl őt táborában, s közölte vele, hogy Prága és Erdély között megkezdődnek a tárgyalások. Az, hogy a bíboros, akiért a pápa jótállt, áruló, csak ürügy volt a leszámoláshoz s az ország visszafoglalásához. De Mihály célja más volt, mint Rudolfé. Ő legalább két vasat tartott a tűzben: Sztambullal is egyezkedett.

A bíboros fejedelemmé választása idején Bocskai és Napragyi hozták meg a hírt, hogy Rudolf a fordulatot nem ismeri el. A rendek aztán ismét Prágába küldték Bocskait, aki kérte a császárt, hogy oldja föl hűségesküje alól, mert Andrásra kellene esküt tennie, ha nem akar földönfutóvá válni. Rudolf ezt megtagadta. András pedig – tulajdonképpen oktalanul és szószegő módon, hiszen megválasztása idején ünnepélyesen megfogadta a rendek előtt, hogy nem áll bosszút bátyjáért – megidéztette (birtokai elkobzása után) Bocskait mint árulót és mint Báthory Boldizsár halálának okozóját arra az 1599 októberében tartott országgyűlésre, amelyet Mihály vajda támadása robbantott szét.

Amikor a vajda fölajánlkozott az udvarnak, hogy visszaszerzi Erdélyt, Prágában, komótosan, amint az szokásban volt, szervezni kezdték a két oldalról indított támadást. Északnyugatról párhuzamosan indult volna Basta, illetve Bocskai, aki még mindig hitt az egységes törökellenes föllépés sikerében. De nem értek oda; az udvarnál nehezen született meg a döntés, ráadásul Mihály is ráébredt, hogy fölösleges sok vezérrel osztoznia a győzelemben. Bocskainak még üzen, a nagyúr el is indul hajdúival. Két nappal a sellemberki csata után tudósítja Bastát: „Ebben az órában érkezett nemes szolgám Erdélyből, aki jelen volt a csatában. A nagy és jóságos Isten segítségével Andrást megölte a vajda.” Ez persze téves hír. A Lengyelország felé menekülő bíborost – aki a hegyek között, maradék hívei körében megtartja az utolsó vacsorát – azok a csíki székelyek keresik halálra, hogy miután levágják, Mihály vajdának küldjék el a fejét, akiket éppen az a Zsigmond fejedelem döntött szolgaságba, aki elől annak idején a bíboros is menekülni volt kénytelen. De ez mit sem számít, hiszen ő is Báthory. Az Áprily-darab magja az, hogy a békét áhító püspök nyugalmat akar országának, igazságot a székelyeknek, de akarata az övékkel sosem találkozik; „sárkányvért eresztünk” – mondják a csíkiak, mielőtt levágják a fejét.

Később egész mondakör szövődött alakja köré, összekapcsolódva a bűnbánó zarándoklatokkal; Csíkban afféle népi szent lett belőle. Az egyik, néhány éve gyűjtött mondából arra következtethetünk, hogy története (jelentősen módosulva) a máig ér: „Báthori vót a vezér, lóval járt, erősen el vót fáradva. Üldözték a katonák. Ott Szentdomokoson kiment, egy pásztornál a lovát megkötte a fa alá, ő bément. Egy fehérnépecske vót ott, s a lova künn úgy kapált, ne. Ő letette a fejét a pásztornénak ölibe, elaludt, mert erős[t] fáradt vót. Mikor észrevette a katonákat, elfogták a szentdomokosiak, fejét levágták. Mikor elévitték, a román kormány azt mondta: »Jaj – aszongya –, eltakarítsátok, micsináltatok! Hát én csak aszondtam, ha elfogjátok, hozzátok ide, hogy én beszéljek vele, nem azt, hogy a fejét levegyétek!« Akkor… Kristály Andrásnak hítták azt a szentdomok[os]i katonát, az cselekedte. Egy éjszaka a laktanya előtt mentek el, és azt kiáltották: »Nagy Kristály András, jöjjön ki azonnal!« Ő kiment, többé nem láttak semmit. Úgy elvitték, többé senki nem látta. Hogy a mennyei szentek vagy ördögök vitték[-e] el, nem lehet tudni, mert Báthori egy szent ember vót. Ő átvehette volna a vezetőséget; a román kormány attól félt, hogy ő átveszi a vezetőséget, s akkó őtet kiverik esmét Erdélyből.”

10

Mihály vajda támadása előtt Prágában Bocskait tekintették a legfőbb tekintélynek Erdély ügyében, talán a leendő kormányzót is benne látták. Ez a bizalom hamar szertefoszlott, amikor jelentéseiben érzékeltette, hogy a vajda nem a koronának, hanem magának foglalta el Erdélyt. Forma szerint helytartó volna, a sebtiben összeparancsolt országgyűléssel azonban fejedelemmé választatta magát. Mihály igyekszik Gyulafehérváron tartani, érdekkörébe vonni Bocskait, de hamar bebizonyosodik, hogy az együttműködésre nincs esély, a nagyúr tehát visszavonul bihari birtokaira, ahová már Báthory András regnálása idején kivitette erdélyi váraiból a fegyvert és a lőszert. Már korábban, 1599. november 16-án beszámol az erdélyi állapotokról Rudolf császár-királynak, s a levélben ez is ott áll: „Végezetül: a [sellemberki] csata után a székely nemesek nagy részét megölték; Gyulafehérvár közelében még azokat is lemészárolták, akiket élve hoztak oda, egyedül Iffiú János maradt életben egy fiúval; még ez idő szerint is óriási pusztításokat és borzalmas öldökléseket visznek végbe az egész országban. A karok és rendek szívvel-lélekkel várják szent felséged kegyes intézkedéseit s felséged emberét, aki majd kormányozza őket.” December 23-án Johannes Barvitius császári biztosnak írja: „Ami Erdélyt illeti, nem tudom, hogy van-e őfelségének a vajdával valamiféle megegyezése, s hogy kölcsönös-e az egyetértés köztük; de az bizonyos, hogy már eddig is hallatlan latorságok, kegyetlenkedések, pusztítások és más gyalázatos dolgok történtek, minthogy nem kímélik sem a tisztes matrónákat, sőt tízévestől felfelé a szűz lányokat sem kéjvágyukban. Isten után csak őfelsége kegyébe vetik reményüket.” Egy hét múlva Micatius Miklós választott váradi püspöknek, a Szepesi Kamara elnökének megy a levél: „Erdély felől kegyelmednek mostan is nem egyebet, hanem azt írhatom, hogy felette nagy zűrzavarban és hitván állapotban vadnak; ha a császár őfelsége kegyelmessége és Erdéltül való félelem az vajdát onnan ki nem viszi, meglátja kegyelmed, mi következik.”

Van olyan feltételezés, mely szerint Bocskai torzképet festett a vajdáról, hiszen saját magát tartotta alkalmasnak a fejedelmi címre, úgyhogy mindaz, amit a Mihály által meghonosított idegen szokásokról, az Erdélyben ismét mindennapossá vált erőszakról írt, taktikai elem, nyilvánvaló rágalom. Csakhogy a vajda Prágában népszerű volt; komoly oka volt rá Bocskainak, ha mégis megírta megfigyeléseit, s ezzel aztán el is játszotta az udvar bizalmát. Az, ahogy a vajda berendezkedett Erdélyben, ahogy román katonákkal rakatta meg a várakat, ahogy a megvadított székelyeket – akiket persze csak eszközként használt föl, s akiknek ezért valóban „visszaadta a szabadságát” – fölhasználta, minden volt, csak éppen az eredeti terv megvalósítása nem, tudniillik hogy visszaszerzi a hatalmat a császárnak, aztán kivonul. A Barvitiusnak küldött november 7-i levelében Bocskai szinte könyörög, hogy küldjenek Erdélybe egy főrangú férfiút, hogy a rendek láthassák, Prága nem akarja az országot elkótyavetyélni. Mellesleg Mihály vajda is gyűjtött adatokat Bocskai ellen: a gyulafehérvári konvent előtt tanúvallomást kellett tenniük azoknak a nemeseknek, akiket a szászsebesi táborban feleskettettek Báthory Zsigmondra, így akartak bizonyítékokat szerezni arra, hogy a fejedelmet nagybátyja hívta vissza Sziléziából, hátha az udvart újra érdekelni fogja a kérdés. S bizonyára fontos fordulópontot jelentett Bocskai életében, hogy látta az udvar vakságát. Mihály vajda ugyanis még nem döntötte el, hogy kinek lesz a hűbérese. Az, hogy a szultán bizalmát is vissza akarta szerezni, nem hatalmi okokból kitalált és hangoztatott hamis vád. Erről ugyanis a román kortársak is tudtak, ha talán kiszínezve adták is tovább az ismereteket. A vajda fő támogatóiról, a Buzescu családról elnevezett krónikában olvassuk:

„Mihai vajda másodszor is tanácsot tartott, felemlegetve, hogy azelőtt országát ellenség vette körül minden oldalról, most pedig az Isten megadta, hogy két ország ura. És rávitte a bűne, hogy ne hajoljon meg a hatalmasabb előtt, hanem azt mondja, hogy csak akkor van szüksége a császárra, ha Erdélyt neki adja.

Rengeteg szóbeszéd indult hát el az emberek között. Mihai vajda pedig, látva, hogy Erdély békésen nem lehet övé, azokkal kezdett el tárgyalni a békéről, akik az ő legnagyobb ellenségei voltak.

Mert Mehemed szultánhoz, a török császárhoz küldött követet, aki nagy örömmel fogadta kegyeibe Mihai vajdát, zászlót is küldvén neki azon nyomban.

És követet küldött Mihai vajda a lengyel királyhoz is, hogy békét és megegyezést szerezzenek, és mivel nem nyughatott, sok üres szó hagyta el ajkát.

Amikor pedig Rudolf német császár azt látta, hogy Mihai vajda kibékült és barátságot kötött a törökkel, tőle pedig eltávolodik, igen nagy gondba esett. És úgy gondolta, hogy birodalma veszíteni fog, ha Mihai vajda a töröknek meghódol. És tervet készített, hogy miképpen űzi el majd Mihai vajdát Erdélyből fegyveres erővel.

Mihai vajda pedig nem gondolt ez utóbbi lehetőségre, vagyis hogy a keresztény császár nem engedi, hogy a szavát semmibe vegyék. Azért hát hagyta magát az ostoba tanácsoktól meg a Ieremia [moldvai] vajda iránt érzett régi haragtól vezettetni…”

De arra, hogy végül mindenkinek elege lett belőle, van egy közvetlen bizonyíték is: a vajda ellen kirobbant felkelés, amelyben nemcsak Székely Mózes – Báthory István, Zsigmond, Endre, majd Mihály hadvezére – vállalt szerepet, hanem Makó György is, az a híres kapitány, aki Mihályt szolgálta már akkor is, amikor a havasalföldiek elfoglalták Erdélyt. Székely és Makó, akik Sellemberknél egymás ellen vezették a hadat, most Mihály ellen gyűjtik a katonát. Bocskai ekkoriban partiumi birtokain tartózkodik; ha Erdélyben jár is – mint például a miriszlói csata idején –, az eseményekben nem vesz részt.

A csata előtt megjelenik egy újabb, ismeretlen hatalom. A képen egy szomorú szakállú, mellvértes férfi áll, hajadonfőtt, aki nem érti, miért kell átvonulnia a dögletes magyar mocsarakon az idegen földre, ahol egyetlen szavahihető embert sem talál. Mögötte szelíd táj, zsoldoskatonák; vallon páncélok villannak a fényben, mielőtt fölcsap az őrületes dögszag, az égett emberhús bűze. Amikor a kassai főkapitány Erdélybe érkezik, talán maga sem tudja, hogy kire fogja vezetni hadát. A fölkelt rendek két tűz közé szorultak, ekkor keresik föl követeik Bastát, sorolva nekik az ország állapotát s Mihály állhatatlanságának bizonyítékait. A generális, aki már azelőtt is bizalmatlanságot táplált Mihály vajda iránt, végül kötélnek áll; együtt söprik ki Erdélyből a vajdát, aki a Kárpátokon túl a lengyelekkel szemben – akik azért indulnak ellene, mert közben elfoglalta Moldvát – is csatát veszít, és Prágáig meg sem áll.

A fölkelő erdélyi had két vezére azonban különbözőképpen képzeli el a kibontakozást. Csáky István és hívei továbbra is a császár pártján maradnak, a Moldvából visszatért Székely Mózes viszont Báthory Zsigmond visszahívását készíti elő. De valószínűleg mindkét párt Bocskaira tolná az elmúlt nyolc év minden nyomorát. 1600. októberi lécfalvi gyűlésük – ahol büntetésképpen újra elvették a Mihály vajdához csatlakozott székelység jogait – egyik határozata róla szól:

„Miérthogy penig Bocskay István az ő sok titkos practikáival és az ország ellen hír nélkül való cselekedetivel nem csak császárnak ő felségének nagy bosszújára, és szerelmes atyafiának Maximilianus hercegnek ő felségének, sőt az egész austriai háznak gyalázatjára sokat vétett, de az országnak nagy kárt és romlást szerzett, ez országba Zsigmond fejedelmet ország híre nélkül Opóliából béhíván, és titkon az ország ellen a vitézlő népet melléje esketvén, mellyel az egész országot mindeneknél, és minden keresztény fejedelmeknél ily nagy infámiába és gyalázatba hozá, hazánkat is nagy pusztításával, dúlásával sok helyeken megsértegette, rontotta; minek okáért, hogy ennek utána is efféle nyughatatlan elme miatt hazánk hasonló veszedelemben ne forogjon, végeztük – kíről kívánjuk, hogy az ország követi császár őfelségét ország nevével megtalálják –, hogy itt benn Erdélyben semmi közi, semmi jószága, se birodalma ne légyen, és közinkbe, soha Erdélybe lakóul ne szállhasson, avagy másképpen.” Hogy kik lehettek a passzus értelmi szerzői, talány, de valószínűleg azok körében kell keresni őket, akik András vagy Mihály uralma idején részesedtek Bocskai elkobzott birtokaiból. Egy biztos: az egész közösség ellene van, s jellemző – amint ezt Benda Kálmán részletezte –, hogy megfordítják a régi érvelést: korábban az volt ellene a vád, hogy kiragadta Erdélyt a török érdekszférából, s a Habsburgokhoz kötötte, most meg az, hogy elárulta a császár-királyt. A biztosok megfigyeltetik a sokadik fordulatot szentjobbi várából szemlélő nagyurat – akinek orgyilkosok által való eltétetését Basta korábban javasolta már, csak nem volt módja hozzá –, fölcsalják az udvarba, ahol kinevezik az erdélyi ügyek tanácsosának, de csak forma szerint; gyakorlatilag „tisztes fogságban” tartják. Közben a Lécfalván ellene s a Mihály vajda mellé álló székelyek ellen törvényt hozó rendek között ismét felülkerekedik – a zsoldosok tobzódása miatt is – a Báthory-párt. 1601 elején Kolozsváron gyűlést tartanak, ahol is a többség Zsigmond fejedelem újabb visszahívására voksol. Ez az a gyűlés, amelynek idején Mihály vajda legkegyetlenebb zsoldosvezérét, Baba Novákot nyárson sütik meg a Szabó-bástya mellett, ahol most a szobra áll. Basta azt hiszi, rosszul hall, amikor bejelentik neki a döntést. A generális, aki sokáig nem volt népszerűtlen kormányzó, többé nem hisz az erdélyieknek. Egy-két év múlva, amikor azt hiszi, örökké ő irányíthatja majd a császár nevében a tartományt, amikor reméli, hogy minden ellenfelét lesöpörte már a porondról, Szamosközy szerint efféle beszédet intéz azokhoz, akik a vérfürdőkből élve kerültek ki: „Látom, hogy olyan embereket kormányzok, akik sem a szabadságot, sem a szolgaságot nem tudják elviselni. Valami velük született, fonák és szánalomra méltó lelki betegségben szenvednek, közben visszaélnek fejedelmeik engedékenységével. Sem jutalom, sem büntetés nem tudja őket engedelmességre kényszeríteni. Eljön az idő, de már elő is fordult, hogy tulajdon bűneik miatt fognak szenvedni. Mert eddig is, ami bajuk esett, saját hibájukból zúdították tulajdon fejükre. Mindazokat a honfitársaikat, akiket eddig elvesztettek, nem a győztes haragja pusztította el, hanem a saját vakságuk miatt kirobbant háború emésztette el. Odáig jutottak esztelenségükben, hogy szünet nélküli lázongásaik következtében Erdély ebbe a nyomorúságba süllyedt, amit szemünkkel láthatunk.” De a generálisnak nincsen maradéktalanul igaza. Hatalmasabb erők játékszere lesz addigra az ország, ahol egymást váltja három-négy idegen hatalom, s aki nem foglal állást valamelyik fél mellett, azért, ha meg állást foglal, azért lesz halál fia.

Basta a kolozsvári gyűlés után kivonul Erdélyből, majd – miután Prága parancsára összebékül az udvar kegyeibe újra beférkőző Mihály vajdával – megint hadba indul a hazájába visszatért Zsigmond fejedelem ellen. Arra, hogy mi várható abban az esetben, ha győznek, már korán következtetni lehetett abból, hogy kifosztották az egyébként császárpárti Szilágyságot. Goroszlói győzelmük után, ahol Báthory Zsigmond vezette az erdélyi sereget – és valószínűleg az ő taktikai hibája miatt következett be a magyar vereség –, Prága két embere között talán a követendő módszer fölött tör ki a közvetlen vita: Basta sarcolni, Mihály pedig rabolni és égetni akar. A valódi ok persze a főhatalommal kapcsolatos eltérő elképzelés. Basta cselekszik gyorsabban: felkoncoltatja a vajdát, majd a székelyek szabadságát most már – persze későn – visszaadó Báthory Zsigmonddal paktál le Székely Mózes feje fölött; a volt fejedelem kész ismét odahagyni Erdélyt. Székely Mózes pedig a szétvert erdélyi sereg töredékével még egyszer csatát áll Tövisnél, aztán török földre vonul. Ahonnan majd a szultáni athnámé-levéllel és a tatár seregekkel tér vissza. Erdély történetében először érkezik onnan a szabadság – vele a toronyról toronyra szálló tűzkakas, rablás, erőszak, pusztulás. „…Mózes, akiről elmondottuk, hogy ügyének elvesztése után a törökökhöz menekült, hazáját fel akarván szabadítani a német uralom alól – írja Szamosközy –, nem pusztulhatott másképp hazájáért, csak úgy, hogy hazáját is tönkretette.” Az új mozgalom első győzelmeit kísérő események egyike már efelé mutat.

Székely Mózes bevonulásának idején Lugos várát az egykori dunántúli törökverő, berenhidai Huszár Péter védte; pár éve vállt vállnak vetve harcoltak még, együtt próbálták megfordítani a sellemberki csatát. Most életre-halálra álltak egymással szemben. A lugosiak – hogy önként és őszintén vagy kényszerből és színlelve-e, éppoly eldönthetetlen, mint ennek a tíz-egynéhány évnek számos más eseményénél – az ostromlók mellé álltak, beengedték őket a városba, sőt, ha igaz, a várba is ők vezették be a törököket. A foglyul ejtett Huszár Pétert Székely Mózes átküldte a segédhadakat vezérlő Bektas pasához, aki hiába akarta megmenteni az általa tisztelt ősz katona életét; tatárjai, akikben a vén huszár annyi kárt tett még nemrégiben is, körülvették vezéri sátrát. A tüntetés egyre fenyegetőbb lett, végül Bektas, belátván: nemhogy a Huszár Péter életét, de még a sajátját sem tudja megoltalmazni, kiadta foglyát a tatároknak, akik ott a vezéri sátor előtt rituális szertartás szerint végeztek vele: véréből előbb a murza ivott, majd másokat is odaengedett a csonka tetemhez, amelynek fejbőrét lenyúzták és kitömték.

Basta újra kiszorul Erdélyből, a fegyverben álló rendek által fejedelemmé választott egykori sókamarást és hivatásos katonát uralja már az ország. Prága kénytelen egyezkedni, s a tét a független nemzeti fejedelemség elismerése. Aztán az udvar – egy másik vazallust keresve – megtalálja az új havasalföldi vajdát, Radu ¤erbant, aki éppúgy esküt tesz Székely Mózesre, mint egykor Mihály Báthory Andrásra, s ő is, mint elődje, maga mellé próbálja állítani a székelyeket. És ő is akkor támad, amikor a fejedelem alig tud összeszedni néhány ezer katonát. A megmaradt nemesség viszont – tagjai tudják, hogy ez az utolsó esély – nagy számban vonul a brassói papírmalom mellé, ahol aztán Radu seregei lemészárolják a tatár segédhadak megfutása után. Székely Mózes megnyúzott koponyáját majd Weiss Mihály, a brassai bíró menti meg, hogy saját kertjében eltemetve védje meg a további megcsúfoltatástól.

Most már Basta maradna Erdély korlátlan ura, ha nem lenne jelen két még nagyobb hatalom: az éhínség és a járvány, amelyek versenyt pusztítanak zsoldot rég látott hadaival, a vallonokkal és a hajdúkkal. A kiürített Gyulafehérvárra bevonuló császári katonák például hatvan koldust találtak a falak között; mindet megölték a négy legerősebb kivételével, akiket alkalmasnak találtak arra, hogy a többi hullát eltakarítsák. A generális annyit ért meg a történtekből, hogy az erdélyi nemesség állhatatlansága okozta az elmúlt fél évtized minden tragédiáját. Gyűlésre hívja a rendeket Dévára, menlevéllel, s – amint Szamosközy följegyezte – megkérdi tőlük: igazságot akarnak-e, vagy kegyelmet? És mert nem fogják föl, hogy minden az ő lelkükön szárad, elönti a düh, és beszólítja a hóhérokat. Ott állnak mind a gyűlésteremben, akik megmaradtak a Mezőkeresztesnél, Sellemberknél, Miriszlónál, Goroszlónál, Tövisnél, Brassó mellett elesett vagy a zsarnokok által összevagdaltatott Csákyak, Bornemiszák, Tholdalagiak, Laszkóiak, Apafiak, Kemények, Aporok, Alárdiak, Daczók, Danielek, Kabósok, Kornisok, Kendeffyek, Kálnokiak, Thoroczkaiak és a többi családok sarjai közül, és néma döbbenettel várják a halált. Ekkor robban be a terembe az ajtónállók sorfalát áttörő, Basta oldalán küzdő és bizalmát bíró Sennyei Pongrác: „Hát így kell végignéznem polgártársaim lemészárlását? Akiket a háború csapásai meghagytak szerencsétlen hazánknak, azoknak a vére az országgyűlés helyét, a bajbajutottak menedékét árassza el? A kegyes sors kiragadta őket az egész ország pusztulásából, most azt lássam, hogy életükkel hóhérkéz végez itt? Mennyivel jobb lett volna…” Itt forrásunk szerint a generális a magyar főúr szavába vág: „Mit érdekel az téged, hogy mi történik velük, amikor neked semmi bajod?” Sennyei – illetve Szamosközy – így kezdi a válaszát: „Nagyon is érdekel, hogy élnek-e, vagy meg kell halniuk. Természetes, hogy engem is lesújt honfitársaim halála. Nemcsak a kegyelet, az isteni és emberi dolgok kölcsönös köteléke fűz hozzájuk, hanem a közös haza is, amely minden egyéb kapcsolatnál feljebb való; egyszóval sorsom és helyzetem is részesévé avat minden örömüknek és bánatuknak. Továbbá társukká tesz a vérrokonság, összeházasodás, barátság és egyéb emberi kapcsolatok, melyek folytán igenis természetes, hogy keserves és gyászos végzetük engem is lever. Hát ezért szereztem világéletemben annyi érdemet szerencsétlen hazám javára, vagy legalábbis igyekeztem érdemeket szerezni, hogy most pusztulását kelljen szemlélnem, és sírjához kelljen kikísérnem? Hát ez a jutalma Rudolf császár iránt tanúsított hűségemnek? Ez a gyümölcse és díja minden fáradságos munkámnak, amit életem kockáztatásával és vérem ontásával végeztem? Itt lássam szemem előtt pusztulni mindazt, amit a végzet irgalma az elmúlt esztendők csapásaiból meghagyott? Akkor vitess engem is közéjük, végeztess ki engem is velük! Inkább temessenek engem is velük, ne kelljen őket túlélnem! Mert mi is lenne ezután életem vigasza? Miféle utódokban reménykedhetnék? Kitől várhatnám az ország sorsának jobbra fordulását, ha – mint hazánk roppant hajótörésének együvé sodródott roncsait – most őket is elnyeli a halálos örvény? Ezután vadállatok módjára, az emberi közösségből kirekesztve, magányban és éktelen barbárságban élünk? Irtsd akkor ki és pusztítsd el gyökerestül vérünk utolsó maradványait is: a főket, a közép- és alacsonyrendűeket, az egész országot.”

JEGYZETEK

Az esszé első részének megjelenése után Gömöri György hívta föl a figyelmemet arra, hogy a magyar szakirodalomban többször vissza-visszatérő, az én írásomban is szereplő utalás, mely szerint Báthory István, a későbbi lengyel király a padovai egyetemen tanult volna, téves forrásértelmezésen alapul. Ezt Gömörinek a Báthori-legendák és a tények című rövid, a Történelmi Szemle 2000. 3–4. számában közölt tanulmánya, melyet a szerző jóvoltából olvashattam, maradéktalanul be is bizonyítja. Báthory István fiatalon valóban megfordult Itáliában, de nem egyetemistaként. Az a Báthory István pedig, aki valóban ott tanult, az ő neveltje, András bíboros-fejedelem testvére volt. A király padovások iránti, általam is említett rokonszenvének tehát nem a közös indulás volt az alapja, hanem – bizonyára – tudásuk tisztelete.

A szövegben szereplő idézetek lelőhelye: A Magyari István-idézetet lásd: Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Sajtó alá rendezte: Katona Tamás. Az utószót Makkai László írta. Magyar Helikon, Budapest, 1979 (Bibliotheca Historica), 97. p. Huszár Péter portréját Takáts Sándor írta meg: Berenhidai Huszár Péter. Lásd például uő.: Buda két árulója. Válogatta, sajtó alá rendezte és az utószót írta: Réz Pál. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979 (Olcsó Könyvtár), 95–124. p. Teuffel jelentését a végvári tisztekkel folytatott vitáról lásd ugyanott, 110. p. A törökök békebontásáról a tárgyalások idején: G. Illésházy István nádor följegyzései 1592–1603 és Hídvégi Mikó Ferencz históriája 1594–1613. Bíró Sámuel folytatásával. Közli: Kazinczy Gábor. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya, Pest, 1863 (Magyar Történelmi Emlékek – Monumenta Hungariae Historica. Második osztály: Írók. 7. köt.), 83–84. p. Káthay Mihálynak a kállói vár őrségével kapcsolatos leveleit lásd Literátor-politikusok levelei Jenei Ferenc gyűjtéséből (1566–1623). Sajtó alá rendezte: Jankovics József. Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete – József Attila Tudományegyetem I. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, Budapest–Szeged, 1981 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 5.). Az idézett passszusok: 81., 84., 87., 91. p. Illésházy Batthyány Ferencnek írott levelét lásd ugyanott, 23–24. p. (A könyv a leveleket betűhíven közli, én a mai helyesírási irányelveknek megfelelő átírásban. [A régebbi kiadásokból idézett passzusoknál máshol is így jártam el, meghagyva mindent, amit stíluselemnek minősítettem.]) Báthory Zsigmond helytállásáról a mezőkeresztesi csatában: Baranyai Decsi János magyar históriája [1592–1598]. Fordította és a bevezetőt írta: Kulcsár Péter. Európa – Helikon, Budapest, 1982 (Bibliotheca Historica), 339. p., a lejjebb Hasszán pasa leveléből vett idézet uo. 350. p.

Bocskai levele Mária Krisztierna fejedelemasszony nevében Beszterce városának 1596. február 28-án: Bocskai István: Levelek. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította: Benda Kálmán. A latin nyelvű leveleket magyarra fordította: Kenéz Győző. Európa – Kriterion, Budapest–Bukarest, 1992 (Téka), 23. p., a Szabó Orbánnak 1597. november 4-én Báthory Zsigmond nevében írott levelet lásd ugyanott, 26. p. Szamosközy véleménye Báthory Zsigmondról: Szamosközy István: Erdély története (1598–1599, 1603). Fordította: Borzsák István. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Sinkovics István. Európa, Budapest 1981 (Pro Memoria), 76. p. Benda Bocskai nyugati megítéléséről: Benda Kálmán: Bocskai István 1557–1606. Franklin, Budapest [1942], (Magyar Életrajzok), 72. p. A császári biztosok érvei, amivel ráveszik Zsigmondot, hogy adja át Erdélyt: Szamosközy István: i. m. 58. p.; a Bocskai Rudolf császárhoz írott 1598. április 22-i leveléből vett idézet: Bocskai István: Levelek. I. m. 28. p. Ahogy Bocskai reagál a hírre, hogy leváltották a főkapitányságról, berenhidai Huszár Péter későbbi tanúvallomása szerint: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Történelmi bevezetésekkel. A M. Tud. Akadémia Tört. Bizottsága megbízásából szerkeszti Szilágyi Sándor. IV. köt. 1597–1601. M. Tud. Akadémia, Budapest, 1878. (Magyar Történelmi Emlékek – Monumenta Hungarica Historica), 228. p. Meghívó a Báthory Zsigmond visszatérése utáni kolozsvári tábori gyűlésre: uo. 189–190. p. Bocskai és Kornis párbeszédét a szászsebesi táborban általában Szilágyi Sándor rekonstrukciója alapján idézik; én Váradi Lencsés Mihálynak a gyulafehérvári konvent előtt tett tanúvallomásából vettem át (a Szilágyi által használt kulcsszót pótolva): Erdélyi Országgyűlési Emlékek. IV. köt., i. m. 240. p. Amit Bocskai Zsigmond visszafogadása érdekében mondott a szászsebesi táborban tartott gyűlésen, lejjebb Szalontai Tholdy István tanúvallomásából idéztem, i. m. 227. p. Szamosközy álláspontja Bocskaiéknak a visszatérő Báthory Zsigmondhoz történő csatlakozásáról: Szamosközy István: Erdély története…, i. m. 115–116. p. A Bocskai és Napragyi 1599. április 16-án Rudolfnak írt leveléből vett passzus: Bocskai István: Levelek. I. m. 30. p.

Szamosközy a sellemberki csatáról: Szamosközy István: Erdély története… i. m., 272. p. Bocskai üzenete Bastának Báthory András vereségéről: Bocskai István: Levelek. I. m. 41. p. A Báthory Andrással kapcsolatos mondát gyűjtötte és idézi Magyar Zoltán, lásd uő.: Báthori Endre alakja az erdélyi néphagyományban. Stúdium, Kolozsvár, 1998, 22. p. (Adatközlő: Fábián Péter, Gyimesfelsőlok.) Bocskai leveleibe foglalt véleménye Mihály vajdáról és a sellemberki csata utáni erdélyi állapotokról: Bocskai István: Levelek. I. m., 48–49., 55., 60. p. A Buzescu-krónika részletét az alábbi kiadványból idéztem: Kutassátok az írásokat. Román krónikaírók munkáiból. Válogatta, előszóval és jegyzetekkel ellátta: Pompiliu Teodor. Fordította Varró János. Dacia, Kolozsvár-Napoca, 1983 (Tanulók könyvtára), 124. p. A lécfalvi gyűlés határozata Bocskairól: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. IV. köt., i. m. 559. p. Basta szidalmazza az erdélyi rendeket: Szamosközy István: Erdély története…, i. m. 475–476. p. Szamosközy Székely Mózesról: Szamosközy István: uo. 300. p. Sennyei Pongrác és Basta vitája: uo. 472–473. p.

*Az esszé első része 2004/9. számunkban olvasható.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben