×

Az ártatlanság felé

regényrészlet

Bánki Éva

2005 // 05
Sebe elámult, mihelyt belépett a tükrös terembe, a fejek meg se fordultak, odaadóan hallgatták a fiatalok a pécsi éneklőkanonokot, akinek hangja betöltötte a termet. A súlyos latin mondatok most elhomályosították a tükröket. A csuháját összefogva Sebe felsietett az emeletre, érezte, mennyire fáradt, milyen szívesen enne egy harapás kenyeret, ma még semmit sem ettem, gondolta ámuldozva, csak eltöltöttek az Aranyhímzőnő képzeletbeli édességei, és kezét a gyomrára szorítva ledőlt a mozaikmadarak alá, az ágyára.

Gyorsan kivette a csuhája bélésébe rejtett sólymocskát, és elgyönyörködött a rajzban, a kifeszített szárnyú madarat az Aranyhímzőnő felülről látta, a lendületes vonalaktól szinte lobogtak a szárnyak, szép vagy, te, kedvesem, suttogta Sebe, de aztán megijedt, hiszen rájött, az Énekek énekét citálja. Próbálta úgy figyelni a karmokat, a szép vonalú madárfejet, hogy ne emlékeztesse se az Aranyhímzőnőre, se Magyarországra, de enélkül semmi mást nem látott a rajzban, csak ügyes, lendületes vonalakat. Hiszen ki láthat felülről egy lecsapni készülő madarat? És mi értelme van madarakat rajzolni, egyáltalán, bármilyen élőlényt a világból kiragadni? Ha nem lenne egy Történet a látható világ mögött, akkor talán nem értenénk semmit. Újra a Gellért-legendára gondolt, amelyből még nem írt le egyetlen sort sem, de az elmúlt napokra visszagondolva olyan szorongás fogta el, hogy jobbnak tartotta a tükrös teremben csatlakozni a többiekhez.

A te világodból, mondja az Úr a hitetleneknek, kő nem marad, ami rád emlékeztessen, hang, ami beszéljen rólad. Az éneklőkanonok szünetet tartott, mert lapoznia kellett, és Sebe arra gondolt, a Szentírás szerint nemcsak a hitetleneknek üzeni ezt az Úr, hanem minden királynak, minden hatalmasnak, a föld minden urának. Pogány ésszel felfoghatatlan is lenne, hogy hogyan jutott eszükbe a Hatalmasoknak erre a könyvre, a Könyvek Könyvére alapítani a királyságokat. Hiszen így is jó sok kommentár kell, jó sok agyafúrt magyarázat, hogy a Biblia, amelyben a királyságok leomlanak, ahol reszket a világ ura egy látnok előtt, a Könyv, ahol mindig a legkisebb fiú győz, egy fiú, akit a testvérek megvetnek, vagy olyan fiú, aki csalással szerzi meg az elsőszülöttséget, ez a Könyv a Rendet, a Törvényt testesítse meg.

A hegyek völggyé válnak, a völgyek felemelkednek. Az Úr egyik karjával népeket irt ki, a másik karjával arról rendelkezik, hogy háború közben a gyümölcsfákat védelmezni kell. Ha madárfészket találsz az úton, csak a fiókákat vedd fel, az anyamadarat engedd szabadon, hogy áldott legyél egész életedben. Sebe mindig beleremegett, ha arra gondolt, a népeket irtó, a királyokat ledöntő, a gyümölcsfákat, az anyamadarat védelmező kar ugyanahhoz a Személyhez tartozik. Isten, ha akar, fiakat támaszt magának ezekből a kövekből is. Az Egyházra gondolt, amely ma erős kézzel szántóföldeket hasít ki magának, legyőzhetetlen kolostorerődöket épít, betelepíti, felszántja Ajtony földjeit, hiszen a pápa szavától manapság megremegnek a földi világ oszlopai. De nem volt-e az Ószövetségben is Héli hatalmas pap, vajon nem adta-e az Úr Izrael fiainak tűzáldozatát Héli házának, nem volt-e a silói szentély Izraelben minden más szentélynél hatalmasabb? Ám egyszer Héli megsértett Silóban egy asszonyt, aki az Úr templomában hang nélkül imádkozott, és ez az asszony fiúgyermeket szült, Sámuelt, aki majd végignézi Héli házának pusztulását, és ő lesz a próféta Izraelben.

Vereséget szenved az erősek íja, de erővel övezik fel magukat a gyengék, elszegődnek kenyérért, akik azelőtt bővelkedtek, de jóllaknak, akik éheztek. Sebe most is döbbenten hallgatta, ahogy Sámuel édesanyja ujjong a hálaénekében, ahogy a föld megrendül, és azt is, hogy Alberto-Gellért milyen ügyesen szövi be ezeket a sorokat a kommentár megfelelő helyére. Az Úr tesz halottá és élővé, visz le az alvilágba, és hoz vissza onnét. Hát nem csoda, hogy a tudatlanoknak nem hagyja kinyitni az Egyház ezt a lázadó, felforgató könyvet, elmélkedett Sebe, ezt az írást, ami minden földi uralmat, mindenfajta rendet örök időkre kétségessé tesz, mi lenne, ha a Könyv anyanyelvre fordítva eljutna a tanulatlanok kezébe. Talán visszatérne a Megváltó, elmélkedett, hiszen az emberek a saját imáikkal fordulnának az Úrhoz, mint Silóban Sámuel anyja, és senki se dolgozna, mindenki csak örvendezne és imádkozna. Sebe el sem tudott képzelni egy olyan világot, ahol a Szavak nem rendítik meg a Teremtett Rendet, és most is elszörnyülködött, hogy a fiatalok nem reszketnek meg, mikor hallják, hogy a szelídek öröklik a földet, és boldogok a lelki szegények. Hát hol van a jövő idő itt, kérdezte magától, hol van a feltételes mód, hol van az „akkor… ha” bizonytalankodó óvatossága? A Megváltó, aki a vizet is részegítő itallá változtatta, jobbnak tartotta a diadalmas jelent.

Hullottak egymásra ezek a boldog, részegítő szavak, és Sebe megint szörnyülködött, ahogy még egyszer végiggondolta, egy ilyen jöttment, egy ilyen a király költségén, a király iskolájában nevelkedő tanácsos, mint Dániel, és amilyen Sebe maga is volt, minden földi hatalom bukását megjósolja. Pedig ezeket a mondatokat a középkorú, mindentől rettegő és mindenkit kiszolgáló Sebe is beletoldotta Gellért nagy művébe, a Deliberatióba, ott, ahol olvashatatlan volt Gellért kézírása. És a király arcáról eltávozott az élet, hallgatta döbbenten, mert Isten pártfogásába vette az Ifjút, hiszen Ő, ha akar, a kövekből is fiakat támaszthat. A bibliai szavak Sebét annyira betöltötték, hogy nem is tudott figyelni a jóslatokra, hogy mely bibliai birodalom feleltethető meg a bizánci vagy a német császárnak, melyik uralkodó az, amelyikre Alberto-Gellért szerint az Úr a világ vezetését bízza. Jövendőt mondani annyi, mint uralkodni, gondolta Sebe, aki ezt a kommentárt írni kezdte, az élt bár egy kolostor félhomályában, a legzsarnokibb apát fenyítő keze alatt, a mondataival uralta a világot, és Istent, aki a hatalmasok palotáit is lángtengerré, a romlás és pusztulás fészkeivé változtatja. Északon új, istenfélő királyságok születnek, jövendölte a Szerző, ők fognak bizonyságul, intő példaként szolgálni a régi, megunt királyságoknak, akiknek a szívét már elhasználták a Sátán légiói.

De ez csak egy mondatocska volt. Egy félénk kis mondat az átkok, pusztító halál, lángtenger, járványok közepette, és a nap újra megállt Gibeonnál, és sajnos, az éneklőkanonok hangja is elakadt, nem a borzalmas jövendölések miatt; itt néhány oldal hiányzik, mondta a fiú zavartan, magyarul. A könyvkötő kifelejtett néhány oldalt, mondta, vagy valaki, aki ezeket a sorokat másolta, nem merte leírni, mi vár a világra. Sebe bólintott, és a kanonokokkal közösen elmondott egy imát, hogy a bűnös föld fellélegezzen, ezek a szörnyű jóslatok soha be ne teljesedjenek. Az ima véget ért, és Sebe megkérdezte: ti elhiszitek-e, hogy a mi Gellért püspökünk a kommentár szerzője? Az ezredfordulón sok ilyen vészjósló mű íródott, kezdte Vid, óvatosan, kipuhatolva, hogy a vészjósló szó nem sérti-e az agg főpap füleit. Csak folytasd, parancsolta Sebe. Tudom, folytatta Vid, hogy az ezredfordulón a világ majdnem lángtengerré vált, de a szerzetesek imái megtartották a napot az égbolton. Ám Gellért nem a világvégéért imádkozott, nem kívánta, hogy Krisztus halálának ezredik évében lángtenger öntse el a világot. A mi Gellértünk, folytatta büszkén, hitt az emberekben, grammatikát tanított a pusztában, imádkozott, hogy magyar nyelvű művek szülessenek, hogy ne legyen akkora hőség nyáron, hogy ne hulljon jégeső a fiatal kertekre. Vajon melyik világvége-fanatikus törődik ezzel?

A kérdés érdekes volt. Ő, Sebe tudta, hogy Gellért a veteményeskertekért is imádkozott (ő termelt először vöröskáposztát Magyarországon), ám különös módon ő is fanatikus. De ez a kétféle magatartás nem vág egybe, kiabálták a kanonokok, miért alapítana valaki a várva várt világvége előtt püspökséget. Sebe tudta, hogy egyetlen emberben sokféle magatartás elférhet. Andrea Morosini többé-kevésbé sejti, hogy az aranyhímzőnőjét a tulajdon nagybácsikája gyilkoltatta meg, és mégis elrohant, hogy Beatrice néni főztjét megkóstolhassa, hogy a családi dicsőségben sütkérezzen. Sokféle indíték elfér bennünk, mondta, mindaddig, míg nem tudatosítjuk magunkban, hogy ezek összeférhetetlenek. De nem erősködött túlzottan, Alberto testvér, a kommentár szerzője olyan elszánt gyűlölködő volt, olyan szenvedéllyel akarta látni a világmindenséget elemésztő lángokat, hogy Sebe maga sem hitte, hogy azonos lehetne Gellérttel. Még akkor se, ha a Három Utazó, a három, Magyarországra induló fiú közül egyedül Alberto atya rendelkezett Gellért műveltségével.

Van még egy magyarázat, mondta a fiúknak, és kérlek titeket, erről se feledkezzetek meg. Egy fiatal, világgyűlölő szerzetes megérkezik az ezredik évben alapított keresztény királyságba, mert hisz abban, hogy ez az Új Ország egy tökéletes királyság lesz. Mindenhol uralkodni fog a rend, béke, igazság, s Magyarország lesz Noé bárkája, amely túléli majd a világkatasztrófát. A fiatalok arca megrándult, ám Sebe csendesen folytatta. Mi már annyira eltávolodtunk ettől az eszménytől, hogy fel se tudjuk fogni, mennyire lelkesíthette mindez a világtól elvonult szerzeteseket. Olyan távol kerültünk minden eszménytől, hogy meg sem érthetnénk őket.


Részlet a szerző ősszel megjelenő, A Gellért-legenda című kisregényéből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben