Völgyút; Hegymenet

Völgyút

Lefelé már a hasonlatok is
érvénytelenek.
Lábadon kúszik föl a sötét.
Majd akkor látsz élesen
újra, ha eléri szemedet.
Majd ha a völgy fenekén
vagy. De akkor az utat
fürkészed, tudva jól, ha
kiálló köveken most elesel,
nem jön érted senki e sűrű
koromban.
Mind a fénybe borult hegy
derekán kaptat; át akar
érni a túloldalra, mielőtt
végleg besötétedik itt.
Pedig csak aki elesett,
fejét fölemelve látja a
hegy ijesztő lánglövellését:
önfényében növekszik a jó.
A völgysötét, mint a boros-
pince penésze, paplanosan
borítja be az elesettet.
Éj van a fény közvetlen
közelében.
Látszik a semmi. Ami él,
hagyja elégni a formáját.
Mintha vágyna a meg-
semmisülésre. Hogy
végre Beleöltözzék,
kikapaszkodva a völgyből.




Hegymenet

Eleinte lázasan kerestem.
Hogy itt van, ni, ez a nyoma,
kőbe mélyedve, húsba, szavakba,
tűz ki szemekből, az arcból,
oly könnyen lépked a vizen,
halad a láthatatlan lépcsőn
fölfelé, mely fényfüggönyök
közt kanyarog, mint aki
kölcsönkapta a testét.
Ha cseppig kivérzik, látni
fogod: tényleg övé. Most
körülröpködik az igéi,
acélcsőrű mondatai húznak
előre, villog a görbe gyémánt-
karmuk, suhog sötéten a toll,
fenyeget, édes éberségnek
süllyed, csap föl a szárnya;
emberformára szabva a Törvény.
Hullámzik mögötte a nyáj,
jól ismerve a pásztor ukogó
torokhangját, vonul, botlik
föl a lajtorján, súrlódik
tüzesen a hiúz a gödölyéhez,
liheg az oroszlán meg a zebra,
juhok közt el-eltűnik a párduc,
hátul bivalyok, elefántok, s az
őzek farkasok közé keverednek;
a szép szőrű, sörényű bűnösök,
megigézve.
Minden villám őt keresi.
Nem végezni vele. Szerelemből.
Nyitott tenyerében égve
boldogan elhamvadnak.
A tó, mint az ezüstcet, föl-
dobja magát, s visszaomol.
Azt mondták, sose jön meg.
Akkor honnan e nyüzsgés?
Örvénylő tánc? A zsivaj?
Nincs se „kint”, se „alul”.