×

Tanító célzat és művészi érték József Attila költészetében

Szegedy-Maszák Mihály

2005 // 04
Mielőtt megkísérelném, hogy bekapcsolódjam a József Attila költészetéről folytatott párbeszédbe, szükségét érzem annak, hogy három előzetes megjegyzést tegyek. Magától értetődőnek tekintem, hogy a szellemi tudományokban soha senkinek nem lehet teljesen igaza. Ebből következik, hogy egyetlen pályatársammal sem tudok maradéktalanul egyetérteni, és el kell fogadnom, hogy az általam képviselt nézeteket is szigorúan meg fogják bírálni.

A második előrebocsátott észrevételem az itt körvonalazott érvelés igen szűk korlátaira vonatkozik. Életrajzi, lélektani s politikai fejtegetésre nem vállalkozom, sőt József Attila kultuszára sem kívánok kitérni.

Végül a versek művészi értékére vonatkozó előföltevést kockáztatnék meg. Azoknak a példáját követem, akik nem tekintették szentségtörésnek, hogy művészi fogyatékosságokról tegyenek említést, s nem csak korai versek esetében. Németh G. Béla – az 1960–70-es évek körülményei között érthető módon – inkább csak sejtette az általa közéletinek nevezett költeményekkel szemben érzett fönntartásait, amidőn így irt: „Nincs arról szó, hogy ezeknek a verseknek személyes és esztétikai hitele kisebb volna” (Németh 1982, 94). Tandori Dezső már határozottan kifogásolt egyes részleteket – például a „csilló azúri csőre” szavakat a Sas vagy a „szerelemért csalok, ölök” sort a Csak most… kezdetű költeményben (Tandori 2001, 54). Mint ismeretes, nem zsengékről van szó, hiszen mindkét költemény 1937 júniusából keltezett.

A magyar irodalom történetírója két út között választhat. Vagy a nemzeti művelődés öntörvényűségének eszményéhez ragaszkodik – lényegében ezzel a lehetőséggel élt Horváth János –, vagy általa ismert másik irodalom szaknyelvéhez próbál igazodni. József Attila műveinek jelenkori méltatói olykor e második utat járják. Az elsőnek említett szemléletről Bezeczky Gábor megállapította, hogy az „elvben egységes értékvilágú, egyetlen folyamat kibontakozását többé-kevésbé egyetlen nézőpontból elmesélő nemzeti irodalomtörténetek” esetében „az előadott történet (…) elsősorban kialakulástörténet. (…) Az irodalmi mű tulajdonságai – ezek szerint – elsősorban az írótól függenek, és bármi mástól függjenek még, véglegesen rögzülnek a mű létrejöttének pillanatában. (…) Minden, ami az irodalmi mű szempontjából fontos, lezárul, amikor az alkotás folyamata véget ér” (Bezeczky 2003, 60, 64, 73). Noha az idézettek a Sőtér István szerkesztette, eredetileg hatkötetes áttekintésre vonatkoznak, fölvethető a kérdés, mi érvényes belőlük József Attila költészetének értelmezéseire. A szóban forgó életművel foglalkozó egyik legújabb könyv „a költő által választott poétikai stratégiát” tekinti irányadónak (Bókay 2004, 11). Tagadhatatlan, hogy nem könnyű eldönteni, mennyiben vezethető vissza az újszerűség szerzői szándékra. Az idézett munka abból indul ki, hogy József Attila „nagyon tudatos költő volt”, s arra a következtetésre jut, hogy „költői felnövése már a modernség későbbi szakaszának módszerét követi” (Bókay 2004, 54, 31). Költői szándék s megvalósulás kettősségére már az angolszász „új kritika” fölhívta a figyelmet, a befogadás tanulmányozói pedig csak megerősítették a kettő feszültségét. Lehet, hogy József Attila „mindig organikus műegészben gondolkodott” (Tverdota 2003, 210), de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az olvasó döntse el – különböző okokra visszavezethető megszokásai alapján –, szerves egészként szemlél-e valamely írói alkotást, avagy nem.

A magyar költészetet mérlegelő tudóstól nem lehet várni, hogy több idegen nyelvű irodalomról is legyen átfogó képe, pedig a másodlagos hivatkozás olykor kicsit félrevezető is lehet, már csak azért is, mert a fordítás fordítása kétszeres távlatváltást rejt magában. Ebben rejlik az összehasonlító irodalomtörténet-írás fő kockázata. Tverdota György a francia, Kulcsár Szabó Ernő a német, Bókay Antal az angol–amerikai költészet szellemében értelmezi József Attila műveit. Ha jól sejtem, e három irány nem találkozik egymással. Véleményeket ismerünk arról, hol is lehetne elhelyezni a szóban forgó költészetet a francia, német, illetve angol nyelvű költészet történetében. E háromféle távlat mindegyike megvilágítja József Attila némely alkotásának egyes jellemző vonásait, de olyan állítások megfogalmazását is magával vonja, amelyek erősen különböznek egymástól, s ez érthető, hiszen a szimbolizmus és szürrealizmus által meghatározott francia, a bölcseleti, sőt lételméleti igénytől és expresszionizmustól elválaszthatatlan német, illetve a Whitman és az imagizmus öröksége jegyében alakult angol–amerikai költészet nagyon eltér egymástól.

Bókay Antal a közelmúltban megjelent könyvében ahhoz a föltevéshez folyamodik, hogy József Attila rövid idő alatt négyféle beszédmódot alakított ki, melyeknek a „szimbolikus”, „metonimikus-avantgárd”, „tárgyias” és „vallomásos” elnevezést adja (Bókay 2004, 29). Végső soron mind a négy fogalom a nem magyar nyelvű irodalom alakulásából származtatható, s ez azt is jelenti, hogy nem kap érdemi figyelmet olyan költemény, amely szinte kizárólag belső, azaz magyar ösztönzésű. A Tiszta szívvel s a Szegényember balladája című versről írta Németh Andor, hogy a bennük feltűnő módon megnyilvánuló modort József Attila „Erdélyi Józseftől vette át, kit akkoriban bálványozott” (Németh é. n., 34). Nem Bókay Antal könyvének a hiányosságáról van szó. Tudtommal az újabb szakirodalom egészét jellemzi, hogy nem szentel érdemi figyelmet annak, József Attila egyes költeményei s a népi mozgalomként emlegetett irányzat írásmódja között mennyiben érzékelhető némi rokonság.

Az a Hugo Friedrichtől átvett föltevés, mely szerint „a XX. századot domináló költészeti típus Franciaországban született meg a XIX. század második felében” (Bókay 2004, 12), a magyar szakirodalom számottevő részében hallgatólagos előföltevésként szerepel, holott egyáltalán nem magától értetődő. Kassák számára – akinek József Attila szabadverseire tett hatását szinte mindenki elismeri – nem az 1857-ben megjelent Les Fleurs du Mal, de a két évvel korábbi Leaves of Grass jelentette a modernség kezdetét, a második világháború utáni, vallomásosnak nevezett költészet számára pedig Emily Dickinson szolgált mintául. Mint ismeretes, e költőnő címtelen s rövid verseinek fogadtatását késleltette, hogy elhanyagolhatóan csekély kivétellel csak szerzőjük halála után kerültek nyilvánosságra, sőt első teljes kiadásuk a második világháború után jelent meg. Nem kevésbé módosította a tizenkilencedik–huszadik századi nyugati költészet megítélését Gerald Manley Hopkins (1844–1889) költeményeinek megjelenése 1918-ban. Jakobson magyarul is szélesebb körben ismertté vált tanulmányaiban – így az eredetileg 1958-ban előadásként elhangzott Nyelvészet és poétika című fejtegetésben vagy az először 1962-ben megjelent A grammatika poétikája és a poétika grammatikája című értekezésben – Hopkins mondat- s verstani újításait taglalta a modern költészet kezdeteként. Azért nem fölösleges mindezt említeni, mert az értelmezők egy része a második világháború utáni vallomásos költészettel hozza összefüggésbe József Attila kései verseit, illetve az ősi finnugor mondatszerkesztésre vonatkozó olvasmányokkal vagy az avant-garde mozgalmak költészettanával magyarázza a költő némely versében érzékelhető írásmód metonimikus, illetve nominális jellegét. Hopkins verseinek eredetisége szorosan összefügg a metonimikus jelleggel, illetve a névszói mondatok egymás mellé rendelésével. Nem árt tehát az óvatosság, ha szerkezeti sajátosságokat valamely korszakhoz vagy irányzathoz akarunk kapcsolni.

A huszadik századi magyar irodalom korszakolásában a jelenkor tudósai közül Kulcsár Szabó Ernő képviseli a leghatározottabb véleményt. József Attila műveinek más elemzői sem vonhatják ki magukat e felfogás hatása alól. Az elutasítók s az elfogadók között áll Bókay, aki legutóbbi könyvében egy alkalommal megjegyzi, hogy nem tartja „szerencsésnek a »klasszikus modernség« megnevezését”, s helyette a „tárgyias költészet” kifejezést javasolja (Bókay 2004, 22). A kettő aligha azonos egymással, hiszen az előbbi inkább a német, az utóbbi az angol–amerikai költészet alapján megfogalmazott elvonatkoztatás. Az idézett könyv későbbi részében viszont a „késő modern” megjelöléssel rokon értelemben használja a „tárgyias költészet” kifejezést: „A tárgyias költészet (vagy nevezhetném késő modern költészetnek) a romantika poétikai meggyőződésének radikális felszámolását tűzi ki célul” (Bókay 2004, 61). Ha eltekintünk az apró következetlenségtől, teljesen világos: az értelmezést az a nemes szándék vezérli, hogy bebizonyosodjék a magyar költő műveinek nemzetközi jelentősége: „József Attila 1929 és 1931 között radikális poétikai fordulatot hajtott végre, és ezzel a magyar költészet történetében egyedül vagy legalábbis egyedül következetesen egy késő modern poétikai kifejezésmódot hozott létre, olyat, mely a magyar poézist az európai és az amerikai líra korszerű kifejezésmódjaival azonos keretbe emelte” (Bókay 2004, 45). Fordulatot azért szükséges föltételezni, hogy párhuzamot lehessen vonni a magyar költő pályafutása és a költészetnek olyan vélt irányváltása között, mely nemzetközi méretű. Az ilyen korszakküszöb föltételezésével szemben némely irodalmárok bizalmatlanok. Fenntartás érezhető például Kappanyos Andrásnak abban az észrevételében, hogy József Attila saját nevének versbe foglalása „a magyar aktivizmus élet és művészet különbségét eltörölni kívánó törekvésére vezethető vissza (…); ugyanakkor azonban ott van benne a romantika művész-hérosz kultusza is” (Kappanyos 2001, 246).

E megállapítás fölveti a kérdést, miképpen jellemezhető a viszony József Attila költészete és a Ma című folyóirat képviselte irodalom között. Lehet ugyan azt állítanunk, hogy „az esztétizmus és az avantgarde között nincs mélyreható szemléletszerkezeti változás” (Kulcsár Szabó 1996, 22), de célszerű pontosítanunk, mi is értendő avant-garde-on. Nem képtelenség azzal érvelni, hogy Picasso egész élete során festett falra akasztható képeket, de Duchamp-ra már aligha érvényes ilyen föltevés. József Attilának azok az 1924–26 táján írt szabadversei, melyeknek írásmódja Kassák számozott verseire emlékeztet, ugyanúgy meglehetősen távol állnak A kozmosz éneke című szonettkoszorútól, mint Kassák szóban forgó versei Tóth Árpád költeményeitől. Ha volt látványos változás József Attila írásmódjában, az már korábban is érzékelhető, csakhogy az ő esetében a korábbi később is vissza-visszatér: ismeretes, az avant-garde némely sajátosságai még az Eszméletben is érzékelhetők, és Németh G. Béla joggal hivatkozott arra, hogy még az 1936 októberében keletkezett Az a szép, régi asszony című költemény is olvasható Juhász Gyula vagy Tóth Árpád műveinek szellemében. Óhatatlanul is megfogalmazódik a föltevés, hogy József Attila tevékenységét nehéz korszakok szerint tárgyalni.

Az természetesen érthető, hogy a századelő s az avant-garde közelítésével Kulcsár Szabó Ernő a következő állomás sajátosságát akarta kiemelni, „amely az avantgarde utáni évtizedek integratív formációját teremtette meg olyan szerzők műveiben, mint Pound, T. S. Eliot, Valéry, Benn, vagy az epikában a kései Joyce, Musil, Broch és Céline” (Kulcsár Szabó 1996, 11). Nincs igazán értelme vitatkozni a névsoron, mondván, hogy például Valéry költészete inkább minősíthető avant-garde előttinek, s ezért aligha lehet az Eszmélet írásmódját azzal az indokkal megfeleltetni „a későmodern korszakküszöb magyar lírájának”, hogy „a szubjektivitás felől megértett én konstrukcióját lebontó Benn–Pound–Valéry-vonulathoz” kapcsolható (Kulcsár Szabó 2001, 24). Lényegesebb kérdés, korszakoláskor mennyiben tudjuk függetleníteni magunkat attól a hiedelemtől, amelyet Bezeczky Gábor a magyar irodalomtörténet-írás hibájaként jellemzett, vagyis tudomást veszünk-e arról, hogy a művek átminősülnek a befogadás történetében. Kulcsár Szabó Ernő természetesen számol a művek hatásával, például akkor, amidőn föltételezi, hogy az 1970-es években „nagy recepciós fordulat” állt be: „a modernség elindítójának tekintett Baudelaire ekkor kerül Mallarmé árnyékába, William C. Williams foglalja el T. S. Eliot helyét” (Kulcsár Szabó 1996, 28). A bökkenő ott van, hogy a művek hatásának – egyébként sokféle okra visszavezethető – változásairól könnyebb föltevéseket megkockáztatni, mint azokat bizonyítani.

Ha vonható távoli párhuzam az Eszmélet s Benn némely költeménye között, az föltehetően a bölcseleti vonatkozások miatt lehetséges. Köztudott, hogy a magyar költő sok bölcseleti munkát olvasott; „mit csináljak, ha költő voltom ellenére kényszerít a filozófia is?” – írta már 1928. november 16-án (Vágó 1975, 185). A német nyelvű költészetben nagyon erős hagyománya van bölcselet és költészet rokonításának, de ez nem igazán köthető egy adott korszakhoz. Benn Rilke, George, Nietzsche, sőt Hölderlin némely szövegéből is meríthetett ösztönzést. József Attilának nem állt rendelkezésére ilyen gazdag örökség, s ez tagadhatatlanul eredetiségét bizonyítja.

Megfontolást érdemel a figyelmeztetés, hogy „a marxista magyar irodalomtörténet-írás alighanem éppen a harmincas évek irodalmáról alkotta a legönkényesebb és leginkább átideologizált képet” (Kulcsár Szabó 1996, 13). Nem tagadható, hogy ez az örökség is része a művek hatástörténetének, mint ahogyan az életrajzi megközelítés hozadékát sem lehet kitörölni. Segíthetnek a művek értelmezésében, de kockázataik is vannak. Az életrajzi szempont érvényesítése könnyen feledteti, hogy a megfogalmazott művészi szándék és a mű hatása sosem esik egybe. Ami a költőnek a kortársak emlékezetében fönnmaradt szavait illeti, ezek sokszor inkább a kortársakra vetnek fényt, s csak kevésbé az alkotóra. A kultusz olykor lényeges mozzanatokat fed el, már csak azért is, mert a kortársak nem mindig az általuk ismert teljes igazságot vetették papírra. „Sok mindent abból, ami akkor kizúdult belőle, ma sem írhatok le” – jegyzi meg Illyés Gyuláné a költővel folytatott legsúlyosabb beszélgetéséről (Illyés 1987, 101). Szabolcsi Miklós adatokban olyannyira gazdag négykötetes művének már az elején kénytelen volt leszögezni, hogy a költő idősebb nővérének könyvében – amely érthető módon a leghitelesebb forrásnak számít – még az adatok egy része is „teljesen hibás” (Szabolcsi 1963, 50), és az életrajzi megközelítés fogyatékosságaira Tverdota György is fölhívta a figyelmet, hangsúlyozván, hogy a visszaemlékezők állításainak „autentikus voltát nehéz igazolni” (Tverdota 2004, 22).

Másfelől viszont József Attila költészete mint történeti alakulat nem függetleníthető a két háború közötti magyar szellemi élet hangsúlyozottan változó megítélésétől. Különösen komolyan vehető ez a rész–egész összefüggés, ha igaz, hogy e költészet több szempontból is rokonítható Szabó Lőrincével. Ilyen távlatból ítélve nem egészen bizonyos, hogy a késő modern korszakküszöb sokkal tartalmasabb fogalom, mint a bartóki modell. Az 1919 s 1945 közötti magyar művelődésben sokféle, olykor egymásnak ellentmondó irány érzékelhető. Szabó Dezsőtől Bajcsy-Zsilinszky Endréig számos olyan személyre lehet hivatkozni, akinek hátrahagyott írásaiban nehéz volna folytonosságot bizonyítanunk. A történeti összefüggésrendszert idézzük föl, ha „József Attila támaszkodását Pauler Ákos filozófiájának bizonyos mozzanataira” vesszük figyelembe (Tverdota 2004, 145) az Eszmélet olvasásakor, de ehhez érdemes hozzátenni: Pauler felfogása aligha békíthető össze marxistának nevezhető eszmékkel. Nagyon helyénvaló azt hangsúlyozni, hogy József Attila életművének „szólamai nem okvetlenül konszonánsak egymással” (Veres 2001, 67).

Anélkül, hogy a név nélküli irodalomtörténet eszményét vallanók, aligha lehet hallgatni arról, hogy létezik szemlélet, amely nem az életművet fogadja el egyedül érvényes egységnek az irodalomtörténetben. Bármennyire vitathatók is a korszakolások, lényegében ilyesféle föltevés az alapjuk. Különösen akkor nehéz ragaszkodni az életmű egységéhez, ha „a szubjektivitás felől megértett én konstrukciót lebontó” költészetet keresünk a harmincas évek magyar irodalmában (Kulcsár Szabó 2001, 24).

Azokat a verseket, amelyekben a költő egy politikai mozgalom szószólójaként nyilatkozik meg, még ma is tudom kívülről. Vonakodom elfogadni, hogy „minden ideológiai töltetük ellenére mégis az úgynevezett »jó« vagy »sikerült« műalkotások csoportjába tartoznak”, és vélt sikerüket nem indokolnám azzal, hogy „ezekben is jórészt a más jellegű költeményekből ismert elemek, motívumok szerepelnek” (Lőrincz 2001, 140–141), mert versolvasáskor nem okvetlenül motívumok fölismerésére összpontosítom a figyelmemet. A szóban forgó verseket Fried István találóan „képviseleti költészetnek” nevezte, s a „városi folklórhoz” közelítette (Fried 2001, 83–84). Csakis annyit mondhatok: számomra e szövegek jelentékeny mértékben leértékelődtek a legutóbbi évtizedekben. Nem tudom, mekkora az az értelmező közösség, amelyhez tartozom, de elgondolkoztatónak vélem, hogy a költő rendíthetetlen barátja és nyelvének kiváló méltatója már a második világháború idején így írt a Munkásokról: „Képzeletét béklyóba szorítják a káté-szocializmus képzetei. Micsoda esések a lendületek után, mikor egy-egy konvencionális marxista szólam, mint kolonc, visszarántja a prózába a költőt. (…) Költészet és eszményretorika váltakozik az üresen konvencionális befejező sorig” (Németh é. n., 112).

Annyit talán megkockáztathatok, hogy töretlenségről beszélni József Attila költészetének hatástörténetében megtévesztő, mert az 1950-es években e költőnek más szövegeit tanították, mint manapság. Akár van köze a Haszon, a Lebukott, a Munkások című, a Mondd, mit érlel… kezdetű versezetnek vagy a Bérmunkás-balladának a Dreigroschenoper némely betéteihez, Kaestner egyes szövegeihez vagy Faludy György balladautánzataihoz, akár nincs, nem tudok olyan Valérytől, Poundtól vagy Benntől származó versről, amely rokonságot árulna el velük. Szabó Lőrinc versei között lehet hasonlót találni. A Fény, fény, fény című, 1925-ben megjelent kötetben található Szegénynek lenni s fiatalnak utolsó előtti szakaszából idéznék: „tanulnunk kell, testvéreim, / ujak, indulók, proletárok”.

Egyáltalán nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy a mozgalmi versek felől is olvasható az Eszmélet. Különösen a harmadik és tizedik szakaszra lehet hivatkozni. Csakhogy az is lehetséges, hogy az „e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka” szavakkal megfogalmazott igény kielégíthetetlenségét sugallja a későbbi szakasz zárlata, amely úgy jellemzi a „meglett embert”, mint „ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”. Amennyiben a művész és az anarchista közötti rokonság megfogalmazásaként is olvashatók e szavak, valóban föltételezhető távoli párhuzam Gottfried Benn némely megnyilatkozásával.

Kulcsár Szabó Ernőnek tökéletesen igaza van akkor, amidőn a párttörténeti, életrajzi s lélektani megközelítés egyoldalúságára, sőt buktatóira figyelmeztet, ám az ő érvelése is vitatható, mikor az Eszmélet értelmezése közben „az Ihlet és nemzet (…) okfejtésére” hivatkozik (Kulcsár Szabó 2001, 17). Értekező műben kifejtett gondolatmenet nem okvetlenül felel meg költői műben megnyilvánuló szemléletnek. Az idézett állítás éppúgy megkérdőjelezhető, mint Tverdotának az Eszmélet harmadik szakaszára vonatkozó kijelentése, mely szerint: „Aki ismeri József Attila művészetbölcseleti koncepcióját, pontosan tudja, miről beszél itt a költő” (Tverdota 2004, 134).

Akár volt tudathasadása a költőnek, akár nem, annyi bizonyos, hogy az én azonossága már meglehetősen korán kérdésesnek mutatkozott költészetében. Hevenyészett példaként az 1924-ben írt költeményekből idéznék:

Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,

Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok (Nyár volt)

Mindig figyel valaki – biztos kancsal –

A hátunk mögött. Hátrafordulok:

Ki vagy?… (…)

Csak én vagyok, csak én! (Figyel a kancsal)

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz (József Attila, hidd el…)

Ezek a költemények előrevetítik a személyiség egységének tagadását az olyan kései versekben, mint például az 1936 utolsó két hónapjára keltezett Magány, amelynek végső szakaszában olvasható a következő sor: „látom a szemem: rám nézel vele.”

Az én azonosságának kérdésessé tétele is tulajdonítható azoknak a költeményeknek, amelyeket Németh G. Béla önmegszólító versekként jellemzett. Közös tulajdonságukat olyan párbeszédben jelölte meg, „amelynek csak egyik felét halljuk”. A szorongás (Sorge) kiáltásaként értelmezte e szövegeket, és az „erkölcsi jellegre” utaló szókincsű „önfelszólítás” mellett „a létige (…) felszólító módban” szerepeltetését és a „szentenciózusságot” vélte megkülönböztető tulajdonságuknak (Németh 1982, 117, 154, 157, 160–161). Amennyiben „az (Én költő vagyok…) szerepképlete összeegyeztethetetlen az Ars poeticaéval, a Thomas Mann üdvözlésének emberképe szögesen szemben áll az Eszméletével, A város peremén nyelvfölfogása pedig kizárja a Költőnk és korá”-ét, valóban nem lehet József Attila verseit „valamely egységes (…) én hangjaként” hallani (Kulcsár Szabó 2001, 19), csakhogy ez más költőkre, éspedig nemcsak a huszadik században éltekre is vonatkoztatható. Vajon a Tündérálom a teremtett költői én vonatkozásában nem áll-e közelebb Vörösmarty némely költeményéhez, mint Az apostolhoz?

József Attila költészetének olvasója nemcsak arra kényszerül, hogy elveszítse az életmű egységébe vetett hitét, de az egyedi műalkotás azonosságának eszményét is kérdésesnek kell tekintenie. Tagadhatatlan, hogy a szövegváltozatok, illetve az egyik versből a másikba átemelt sorok érvénytelenítik az önmagára zárt, befejezett mű eszményét, de elhamarkodott volna ezt a korszak jellemző vonásaként számon tartani. A romantika, sőt már a reneszánsz költői is folyamodtak hasonló megoldásokhoz. Ez indokolta a különböző változatokat közreadó kiadások megjelentetését. Nincs kizárva, hogy a végleges szöveg eszménye voltaképp csak meglehetősen szigorú korlátok között érvényesült az irodalom történetében. Nemcsak a szövegközöttiség, de az újraírás és a töredékesség is általában a költészet jellemzője, ezért nagyon óvatosan kell bánnunk az időszakaszokra vonatkoztatással. Nehéz eldönteni, befejezett szöveg hatását kelti-e például a Klárisok. Egyetlen költemény-e az Eszmélet, ahogyan Szabolcsi Miklós gondolta, azzal érvelvén: „mint ahogy az egyes szakaszok voltaképpen egy-egy emelkedő-eső részből vannak összetéve (…), úgy feszül egymásnak a vers első fele, az I–VI. szakasz, a második felének”, továbbá „egymás tükörképeként áll az első és utolsó szakasz”, s ez utóbbi „a feloldás, a lezárás, a szintézis szakasza” (Szabolcsi 1969, 49, 61–62), avagy versfüzér, amint Tverdota véli? Őszintén szólva nem tulajdonítok túlzottan nagy jelentőséget e vitának. Az nem maradéktalanul meggyőző érv, hogy ha a költemény „szerkezete kifejtő, haladványos lenne”, a halált megidéző ötödik és a gyerekkorra visszaemlékező nyolcadik szakasznak „helyet kellene cserélnie”, mert hiszen még elbeszélő művekben is gyakori, hogy a korábbi esemény a szövegnek későbbi részében szerepel. Amennyiben igaz, hogy a negyedik versszak „a világról két víziót állít szembe egymással, egy statikusat és egy dinamikusat, egy deterministát és egy vitalistát” (Tverdota 2004, 196, 149), akkor még egy szakasz egységét is kétségbe lehet vonni, hiszen az első öt sor végén pont áll, és semmiféle nyelvi jel nem utal arra, hogy az utolsó három miféle viszonyban áll az első öttel:

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

Ha azt tételezzük föl, hogy szembeállításról van szó, egyes szakaszok között is föltételezhetünk hasonló viszonyt.

Lehetne természetesen arra gondolni, hogy az ilyen mellérendelés különösen jellemző a huszadik századra, csakhogy tagadhatatlan, hogy korábbi verseknél is érzékelhető. Coleridge Kubla kán című költeményének két része között például egyáltalán nem nyilvánvaló a kapcsolat, ellentét vagy oksági összefüggés. Ugyanaz a szöveg nem ugyanaz a mű különböző értelmezésekben. Hihetőleg történeti csalódás, hogy az újabb szövegek egységét olykor lazábbnak érezzük. A szerves egység eszménye aligha létezett a romantika előtt.

Véletlenszerű-e az Eszmélet szakaszainak sorrendje? Többféle folytatás hatását is érzékelheti az olvasó. Példaként kint és bent viszonyának bonyolítása említhető a második, harmadik és hatodik, vagy a széttöredezésre, a törvény szövedékének fölfeslésére, illetve a múlt meghasadására vonatkozó szavak összefüggése a negyedik, hetedik és kilencedik szakaszban. Egyáltalán nem bizonyos, hogy nem fogható föl e kétszer három részlet olyan folyamat két szemléletének kibontakoztatásaként, amely a többi szakaszt is értelmezheti, majd pedig úgy jellemzi a beszélőt, mint „ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”. Nem olvasható-e a végső szó olyan bölcsesség megnyilvánulásaként, amely túljutott a bizonyosság fürkészésén? Magától értetődik, hogy ezúttal nem vállalkozhatom a költemény értelmezésére. Pusztán annyit szeretnék jelezni: fontos szerepet játszik benne a kimondatlan, de ez nem zárja ki, hogy a tizenkét szakaszt egyetlen folyamat részeiként olvassuk.

Az Eszméletet többen magyarázták, mint szerzőjének bármely művét. Az a tény, hogy keményen ellenállt a kisajátításnak, és egyúttal a József Attila költészetével foglalkozó vizsgálódások megannyi fonákjára fölhívja a figyelmet, ékesen bizonyítja, milyen kivételesen jelentős alkotás.

Hivatkozások

Bezeczky Gábor, Az irodalomtörténet mint mesemondás, in Zemplényi Ferenc – Kulcsár Szabó Ernő – Józan Ildikó – Jeney Éva – Bónus Tibor (szerk.), Látókörök metszése, Bp., Gondolat, 2003, 57–81.

Bókay Antal, József Attila poétikái, Bp., Gondolat, 2004.

Fried István, József Attila „háromgarasos” versei, in Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna (szerk.), Tanulmányok József Attiláról. Bp., Anonymus, 2001, 79–90.

Illyés Gyuláné, József Attila utolsó hónapjairól, Bp., Szépirodalmi, 1987.

Kulcsár Szabó Ernő, Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben. Bp., Argumentum, 1996.

Kulcsár Szabó Ernő, „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében, in Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna (szerk.), Tanulmányok József Attiláról, Bp., Anonymus, 2001, 15–41.

Lőrincz Csongor, Allegorizáció és jelcserélgetés József Attilánál, in Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna (szerk.), Tanulmányok József Attiláéról, Bp., Anonymus, 2001, 122–141.

Németh Andor, József Attila, Bp., Cserépfalvi, é. n.

Németh G. Béla, 7 kísérlet a kései József Attiláról, Bp., Tankönyvkiadó,1982.

Szabolcsi Miklós, Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése, Bp., Akadémiai, 1963.

Szabolcsi Miklós, A verselemzés kérdéseihez (József Attila: Eszmélet). Bp., Akadémiai, 1969.

Tandori Dezső, A „trouvaille” József Attilánál, in Kabdebó, Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Bp., Anonymus, 2001, 53–57.

Tverdota György, A József Attila-kutatás dilemmái, in Tverdota György – Veres András (szerk.), Testet öltött érv. Az értekező József Attila, Bp., Balassi, 2003, 195–213.

Tverdota György, Tizenkét vers: József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat, 2004.

Vágó Márta, József Attila, Bp., Szépirodalmi, 1995.

Veres András, Kultúra és megmérettetés: Epizódok a József Attila-recepcióból, in Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna (szerk.), Tanulmányok József Attiláról, Bp., Anonymus, 2001, 64–70.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben