×

Marxtól Reichig

József Attila emberképe 1932-ben

N. Horváth Béla

2005 // 04
A József Attiláról mint kommunista költőről kialakított képhez jórészt az 1931–32-es művek – elsősorban versek – szolgáltak alapul történelmünk azon korszakában, amelynek szüksége volt erre a képre, s amely a költő zsenijét megpróbálta beszorítani a „munkásosztály nagy költője” alapjában véve igaz, ám bornírt leegyszerűsítésekkel összetákolt kliséjébe. A recepció története világosan jelzi, hogy az egyes korszakok kultúrpolitikusai és az általuk kreált ideologikumot literalizáló irodalmárok hogyan próbálták abszolutizálni, majd később finomítva is fundamentumként felhasználni ezt az életrajzi szakaszt, költői korszakot.1 Mai szemmel nézve tragikusan komikus az az igyekezet, ahogy neves kutatók a költő és a párt megbomlott kapcsolatát oly módon igyekeztek interpretálni, hogy a szuverén, intranzigens gondolkodó József Attila és a korabeli kommunista dogmákba beszorult párt nyilvánvaló konfliktusát személyi és magántermészetű nézeteltérésekre, féltékenységre leegyszerűsítve elbagatellizálták, hosszasan vitázva arról: a költőt kizárták-e a pártból, netán csak „lehagyták”.2 Aligha véletlen, hogy a recepció utóbbi szakaszát azok a vélemények uralják, amelyek egyszerűen hátat fordítanak ennek a korszaknak, poétikailag jelentéktelen alkotásoknak, végzetes tévedésnek tartva a tiszta poézis eszményétől eltávolodó, osztályköltészetet teremtő kísérletet. Nos, ez a költő egyéni sorsát tekintve valóban tévedés volt, amint az életpálya későbbi szakaszának politikai és poétikai önkorrekciói mutatják; ám sem József Attila életéből, sem az életműből nem felejthető ki ez a korszak. A költő közösségi poézist teremtő szándékát jól tükrözi a Fábry Zoltánnak írott levél (1931) azon passzusa, amelyben elhatárolja magát a hagyományos mozgalmi költészettől: „Ismétlem, annak idején én anarchista és nem kommunista voltam, ezt előző verseimből is kiveheti. Hogy miért nem írtam akkor ilyen verseket? Nos, proletárvers címén a gyakorlatban magyarul csak szennyirodalmi tehetségtelenséget láttam és ez eleve visszarettentett. Ma is azzal a gondolattal foglalkozom a S. és K. [Sarló és Kalapács] tehetségtelenjei miatt, hogy az irodalommal fölhagyok és szabad teret engedek a proletárirodalom platformtervezete kidolgozóinak.”3

József Attila költészetének átalakulását a kései költészet tematikus jegyei felbukkanásának – de legalábbis a mozgalmi korszaka lezáródásának – idejére szokás datálni. Valójában azonban ez az átváltozás sokkal hamarabb megkezdődött, s mint az 1933-as „nagy gondolati költészet” párverse, A város peremén (eredeti címén: Óda) és az Elégia mutatja, végbe is ment. Az 1931 szeptemberében megjelent Kassák Lajos 35 verse című kritikában világosan kirajzolódik egy új esztétika, amelynek alapvetése a freudi álomtan, illetve tágabb összefüggésben a pszichoanalízis: „Azt is tudjuk, hogy a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről, – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő múltjából hozza föl képeit… S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélységeiről felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és e jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze.”4 Ez a művészetfelfogás a pszichoanalízis gyakorlatát interpretálja: az ember életének múltjából s a tudatalattijából a kezelés, a vallomás, az álom során merülnek fel „képek”, az elfojtott ösztönök, amelyek „rendezése”, jelentéssel való ellátása az analitikus feladata.

A pszichoanalízis és az analitikus terápia hatása már az 1931-es versekben is tükröződik. A költő 1931 közepén kezdett Rapaport Samuhoz járni terápiára.5 Az ekkori versekben feltűnő, az emésztéssel kapcsolatos gyakori fogalmak, képek nem választhatók el ettől a kezeléstől, lévén, hogy a költő gyomorpanaszainak lélektani gyógyítását kérte Rapaporttól, s (amint az közismert) ellentételezésként stilizálta az orvos Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyítása című könyvét. A medicinális és lélektani fogalmak áthasonítására, szemléletté formálódására példaként szolgálhat két, ebből az időből származó, igazán osztályharcos vers. A Végül, ez az osztályöntudattal megírt és stilizált önéletrajz – egy korábbi vers átdolgozott változata, amelyből még hiányoznak a gyomorbaj szimptómái – a társadalmi nyomor és a József Attilánál poétikai jelentőséggel is bíró éhezés, éhínség következményeként bőven részletezi az emésztési zavarokat: „Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk / s a háború csak véres hányás.” (A sorok egyben a neurotikus beteg azon tulajdonságára is figyelmeztetnek, amilyen érzékletesen, képszerűen láttatja belső szervei működését.) A gyomorbetegség képei, most már elválaszthatatlanul a terápiától, ott vannak a korszak emblematikus versében, a Munkásokban is.

Ez az oly sok osztályharcos elemzésre inspiráló vers mára teljesen kiszorult az irodalmi emlékezetből. Vitathatatlanul József Attila marxizmusának reprezentatív alkotása, de a messianisztikus hevületű pártköltészet darabjaihoz való odasorolás óvatosságot kíván. Egyáltalán, már a dogmatikus kommunista eszmeiséggel való azonosulás is meggondolandó. Nem kétséges, jelen van azon értelmezői közösség elvárása a versben, amely a kapitalizmus elítélő leleplezését és a munkásmozgalmi célnak megfelelő jövőkép felmutatását kívánta. Ennek eleget is tett a költő – különösképp a verszárlattal –, de a társadalmi-történeti valóság bemutatása már túlmutat „A munkabér a munkaerő ára” típusú, a marxi kategóriák lirizálására is vállalkozó poétai magatartáson. A Munkások szerzője mind a történelmi tablót, mind az ebből levezetett társadalomértelmezést a Rapaport-terápia melléktermékeiből építi fel. A történelmi víziót az evés, emésztés igencsak valóságos és közönséges részletei alkotják meg: „szaggató foguk”, „falnak”, „Egy nyál a tenger! Termelő zabálás”, „rálehel…a tőke…szája”, „Párás büdösségfelhő lep bennünket el”. A szemantizációnak egy olyan poétikai gyakorlata – talán első kísérlete – ez a vers, mint amire az életmű későbbi szakaszából több példa is hozható, ide értve a Szabad-ötletek-et, az [Ős patkány terjeszt kórt].

A Munkások az osztályról, a közösségről szól, annak lélekállapotáról, testi, lelki nyomoráról. Ezt a szocialisztikus-naturalisztikus leírássorozatot egy általánosító megállapítás vezeti be: „Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, / vergődik benn a múlt síkos hala.” Az analízis metaforizációja, a megfoghatatlan, a háló mélyén vergődő múlt – illetve a múlt és az idegek (idegrendszer) ilyen direkt kapcsolata – (még) nem meghatározó a történelmi sorsértelmezés szempontjából. Egy abból a jelenségsorból, amely leírja és részben minősíti a munkások helyzetét, életkörülményeit, keresetét, táplálkozásának szűkösségét. Ezeket az – egyébként direkt politikai tartalmakkal telített – sorokat követi egy olyan rész, amely ismét csak beleillik ebbe a nyomorrajzba, de szemléletével ki is válik: „poloskát űzünk lámpával s a kéjjel / s két deci fröccsel becsüljük magunk.” A központozás megenged eltérő értelmezéseket. Így azt is, amely a poloskairtásra vonatkozik, s amely az undorító rovarok megölésének módját jelenti, s az ahhoz tapadó emberi érzést. Valószínűbb azonban, hogy az áthajlás a kéjérzést mint szexuális kielégülést kapcsolja egy másik kielégüléshez, az ivás nyújtotta örömhöz. Annál is inkább, hisz ez a két motívum majd ismétlődik is: „részeg botlik, legény bordélyba lóg.” A szexualitás ilyen hangsúlyos szerepeltetése a társadalomrajzot alkotó tényezők között csak a későbbi kommunista-szocialista, a társadalmi célok orientálta elnagyolt emberkép felől nézve szokatlan, a korabeli munkásmozgalom még nem tért ki e kérdés elől.6 Az, hogy József Attila az osztály leírásába és történelemértelmezésébe beleszőtte a saját sorsértelmezéséből feltörő analitikus tartalmak közül a szexuális problémát, még nem tenné különössé ezt a munkásmozgalmi tablót. Ám látható, a történelmi fogalmak helyén analitikus vagy arra utaló, azt képszerűen felidéző szavak állnak.

Az önelemző analízis, az identitás fölfejtésének kísérlete és az énmeghatározás szükséglete József Attila költészetében folyamatosan megfigyelhető késztetés. Így értelmezhetjük azokat a születésnapi verseket, amelyek számba veszik a nevezetes alkalomkor a múlt–jelen összefüggéseit, s egy részük megmarad a szenvedéstörténet regisztrációjánál, máskor – ritkábban – az ígéretes jövő képe bontakozik ki, mint a Születésnapomra nevezetes soraiban. Az 1932-es versekben azonban a sorsértelmezés analíziseként a pszichoanalízist mint technikát használja, illetve fogalmainak lírai interpretációjával rajzol fel egy emberképet. Ezek a versek már távol állnak attól az embereszménytől, amelyben a kollektivitásra mint determináns értékrendre, eszmerendszerre alapozódik az egyéni identitás. József Attila előbb elhagyta a népi-paraszti kultúrára hagyatkozó közösséget, amikor kivált a Bartha Miklós Társaságból, majd a kommunista mozgalmon belül támadtak konfliktusai. A Döntsd a tőkét… kötetet úgyszólván egységes elutasítással fogadták eszmetársai, jó szava mindössze Fábry Zoltánnak és Dsida Jenőnek volt, a mozgalomhoz szorosan nem tartozó, értelmiségi szimpatizánsoknak.

Az 1932-es versek a Külvárosi éj kötetben jelentek meg. A kötetcím által ígért tematikát azonban mindössze a címadó vers hordozza, és talán az Eső. Ezzel szemben többséget alkotnak a személyes léthez kapcsolódó vagy azt az emberi léten modelláló alkotások. Ez a számszerűség is jelzi az alkotói irányultságot. Az analízis tiszta projekciójának tekinthető a Ritkás erdő alatt, az Ordas, A hetedik, a Háló. A terápia során felszabaduló emléktöredékek, álmok egyikéből születhetett az Emlék. Az Invokáció és a [Hová forduljon az ember] pedig a társadalomba integrálódott egyén létét értelmezi, freudomarxista alapvetéssel.

A Ritkás erdő alatt analitikus fogantatásáról maga a költő szól a Szabad-ötletekben. Az emlék a Rapaport-kezelés során bukkanhatott fel, amint a történet is – a versre való utalás nélkül – az első analitikusának írott levélben bomlik ki, és nyeri el analitikus (ön)értelmezését.7 Az analízis terápiás eredménye az utolsó szakasz meglehetősen összetett nőképe: „S a köd szoptatós melle buggyan / a ráncos szoknyájú hegyek között”. Ez a tájba kivetített nőalak az anyaság („szoptatós melle”) jegyeit hordozza, s aligha tévedünk, ha a versben az elkülönülő, két nőhöz – a korábban láttatott sikertelen koitusz alanya és az anya – kapcsolódó érzelmek, vonzódások dichotómiájának szimptomatikus kifejeződését látjuk. Annak az analitikus tartalomnak korai kiírását, amely majd oly nyilvánvaló és brutális őszinteséggel fogalmazódik meg a Szabad-ötletekben.

Az Ordas, ez a különös vers nagyrészt elkerülte az elemzők figyelmét. A szöveget szervező alapkontraszt, a farkas–kutya szembeállítás kétségkívül világirodalmi toposz.8 József Attila azonban a két állat metaforizálta szabadság–rabság (behódolás) értékellentétet más dimenzióba helyezte. Az egyes metaforák és a hozzájuk tapadó képek az ősi ösztönt és annak domesztikált változatát írják le, egyfajta freudi allegóriaként. Az ordas jelzői (vad, ragadozó, szabad), másrészt a kinn (ugar) és a benn (udvar) szembeállításából kibontakozó természetesség mint eredendő tulajdonság kijelölik azt az értelmezési tartományt, amelybe ez az analitikus fogalom beleillik. Rejtélyes metaforák minősítik az állatot: „a kín csattogó hercege, / álmunk házőrzője, ebe!” Természetesen nem nélkülözhető a pszichoanalízis kontextusa az értelmezéshez, amely az álmot az elfojtott ösztöntendenciák kivetüléseként, illetve terápiás interpretációban a kibeszélés megszabadító aktusaként láttatja. Az Ordas a lelki tartalmak mélységének és elfogadott megismerhetőségének megragadható képszerűségében is elvonatkoztatott tárgyias megjelenítése. A lélekelemzésről szól, s a lélekről, benne az embertől elidegeníthetetlen ösztönről.

A hetedik is a lélekelemzés verse, az analízisben szétbomló, majd összeálló személyiségé. Ez a különös alkotás épp a tematikus szétesettségből következően sokáig csak mint varázsvers élt a recepcióban, majd az újabb elemzések az antinomikus rend megteremtésének kísérleteként, illetve a szövegtérben szétszóródó strukturálatlan paradigmatikus sorok „minden irányban temporálisan nyitott jelentés-teremtődéseként”9 jellemzik. A szövegben megnyilvánuló dekonstrukciós és konstrukciós szándékot értelmezve a teremtés ilyen metodikája az énre, a személyiségre irányul. Minden szakasz tételezi annak a hetessel leírható teljességét (második sorok), és mindegyik a teljesség megteremtésének felszólításával zárul: „A hetedik te magad légy!” Az is nyilvánvaló, hogy a vers egésze az emberi létet foglalja magában a létezés időbeliségének szekventáltságára és a nembeliség esszenciális kiteljesedésére vonatkozó tartalmakkal: születés – harc – szerelem – költészet – halál. A versbeszéd modalitása, az önmegszólítás azt a szándékot értelmezi, amely a személyiség, az egyéni lét, annak története szétbontásából fel akarja építeni az egészet. Ez csak az értelmezés, az önértelmezés segítségével lehetséges, ami meg is történik a versben. A hat oppozícióba rendelt lehetséges cselekvéssort követi egy általánosítás. (Persze nemcsak a terápia „logikája”, hanem tartalmai is megfigyelhetők a versben, különösen a szexualitást értelmező szakasz kettősségében: ahogy szétválik a nőkapcsolat tiszta, gyengéd érzelemre és nyers szexualitásra. Ezek az alternatívák is egymást ellenpontozzák, de az értelmező utolsó előtti sor, a „dongják körül mint húst a légy!”, a fajfenntartás brutális őszinteségű képiséggel való megjelenítése egy, még az oppozíciós viszonynál is mélyebb tartalmat takar: az elfojtott ösztönt, illetve annak kiírását.)

„József Attilát egyéni problémái vitték bele – szinte sorsszerűen – az analitikus terápiába, Freud és Marx összekapcsolása pedig ideológiai keretül szolgált ahhoz, hogy az önmagáról szerzett új tapasztalatokat, az önismeret új dimenzióit összeegyeztesse a kollektivizmus eszméivel”10 – írja Erős Ferenc a József Attila-i világkép azon fordulatáról, amelyet a freudomarxizmus terminussal szokás leírni. E világkép manifeszt dokumentuma A város peremén (1933) ódai látomása a termelőerők és az ösztönök az emberi lét harmóniáját megteremtő konzisztenciájáról. A pszichológia társadalmasítása azonban már 1932-ben megkezdődött. Az emberi lét, a személyiség mint individuum analitikus módszerű és szemléletű lírai reprezentációi mellett megjelennek a szociális, a történeti lét dimenzióiban meghatározott ember értelmezései is. Az Invokáció és a [Hová forduljon az ember] sajátos modalitású vallomásai e kettős kapcsolatnak. Mindkét verset olvashatjuk belső vallomásként, vitaként is, a két filozófia párhuzamosságaként, különösen a verszárlatok tükrében. Az „Emeld föl műszered, szavadat” sajátos, bergsoni11 fogalomhasználattal értelmezett költői tevékenységben azonban összekapcsolódik a marxista társadalomelmélet és a pszichoanalízis: „ismered a modern pszichológiát, – / szíved elől nincs menekvés. Énekeld a munkások dalát.”

Ez az 1930-as évekbeli munkásmozgalomban jelentős támogatottságú törekvés József Attila életében és költői tevékenységében kudarcot okozott. A mozgalomtól, a párttól való eltávolodás helyzetét, az egyén magáramaradottságát érzékelteti a „Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé” önértelmező kérdése. Noha a versbeli szituáció egy „ismerős” mondatait idézi, a dilemma önéletrajzi fogantatású. A megidézett beszélő külső leírása, magába forduló magatartása, halálvágya egyaránt a csalódott, a társadalmi kapcsolatait elvesztő emberről szól. Az „ismerős” „eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptű szó”, különválva az értelem és az érzelem, amelynek lényege azonban ugyanaz, ugyanarra vonatkozik. Ezt a meghasadtságot, pontosabban az érzelem uralkodó pozícióját egy képileg, fogalmilag is az analízisre utaló leírás érzékelteti: „Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül egy öregre figyel / Ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong.” A külső reális és a belső teremtett világ szembeállításából s magából a teremtményből érződik a belefordulás, a belső világ primátusa. Az őszi esőben lebontott hajjal bolyongó alak ugyanis az a képződmény, amely az analitikus terápia során feltűnik, s egyre masszívabban uralja a világ szemléletét, az annak formát adó eszmélődés mechanizmusát s a gondolatok képi megjelenítését. Az anyamotívum első analitikus szemléletű megjelenítődését láthatjuk ebben a versben. Nem a mozgalomtól való eltávolodás okaként, hanem a konfliktust előidéző állapot rajzaként vagy az azt követő regresszív érzelmi státusként.

E korszak emberképét megrajzolják azok a prózai írások is, amelyek a társadalmi környezet és egyén viszonyában a személyes lét problémáit nem az egyén relációjában, hanem a társadalom összefüggéseiben értelmezik. Pontosabban az egyént nem individuális, pszichológiai jelenségként, hanem mint a „társadalmi pszichikum” leképződéseként értelmezik. Ez a logika érvényesül az Egyéniség és valóság hírhedett okfejtéseiben. Ez az „antimarxista bolondgomba” (ahogy mozgalmi körökben interpretálták) 1932 júniusában jelent meg. Marxizmus és pszichoanalízis szintézisének kísérletére ez idő tájt tehát megérett József Attilában a szándék. Azonban még ez a szintézis is sajátos színezetet nyer a tanulmány 4. részében, amely A neurózis címet viseli. „A neurózis megnyilvánulása zavar a koituszban, a koitusz pedig, amint a pszichoanalízis igen helyesen tételezi, szociális aktus, társadalmi tevékenység. A neurotikus egyén vagy orgazmus nélkül koitál s így e társadalmi folyamatban pusztán a társadalmi tárgy technikai szerepét tölti be, vagy csupán libidója van, anélkül, hogy a koituszban a technikai tárgy társadalmi szerepét játszhatná s így puszta társadalmi alany”12 – írja József Attila részben Wilhelm Reich13 tanaira, részben az őt interpretáló írásokra14 hagyatkozva. Reich nyomán a szexualitás nemcsak az egyéni létértelmezésben értékelődik fel József Attila ekkori gondolkodásában, hanem társadalomfilozófiai szerepet is nyer. Mintegy a korábbi feltevését folytatva vitatkozik aztán Tótis Béla könyvéről írott, kéziratban maradt tanulmányában.

Az 1932-es művek jelzik: a freudizmus és a freudomarxizmus átformálta a korábbi, anarchista időszakból táplálkozó, majd a mozgalmi korszakokban (Bartha Miklós Társaság, kommunista párt) megszilárduló, történetileg determinisztikus emberképet. A megismerés egyre kevésbé a történelmi kontextusra, mindinkább az egyénre, individualisztikus teljességére irányul. Ennek a változásnak, világképi átalakulásnak dokumentumai az 1932-es művek.

Jegyzetek

1A költő és a párt kapcsolatáról megszépítően szól: Vértes György, József Attila és az illegális kommunista párt, Bp., Magvető, 1964. Visszaemlékezések idézik e kapcsolat különböző vetületeit: Szabolcsi Miklós (szerk.), József Attila emlékkönyv, Bp. Szépirodalmi, 1957.

2Szabolcsi Miklós, József Attila és az illegális Kommunista Párt viszonyának kérdéséhez, Kritika, 1965/11., 11–20. A kérdésről: Szabolcsi Miklós, Kész a leltár, Bp., Akadémiai, 1998, 9–24.

3József Attila válogatott levelezése (S. a. r. Fehér E.), Bp., Akadémiai, 1976, 280.

4József Attila Összes Művei III. (továbbiakban: JAÖM), (szerk. Szabolcsi Miklós), Bp., 1958, 111.

5Kapcsolatukról: Valachi Anna, Analízis és munkakapcsolat Dr. Rapaport Samuval, In Horváth Iván – Tverdota György (szerk.), Miért fáj ma is, Bp., Balassi, 1992, 229–258.

6Erős Ferenc, Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus, Bp., Gondolat, 1986.

7Miért fáj ma is, 440.

8Szabolcsi Miklós i. m., 111.

9Bókay Antal, Modern és posztmodern poetika és életérzés, In Tasi József (szerk.), A Dunánál, Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995, 191–214. Lásd még N. Horváth Béla, A személyiség antinómikus rendje, In A hetedik, Bp., Pannonica, 1999, 85–105.

10Erős Ferenc, Analitikus szociálpszichológia, Bp., Új Mandátum, 2001, 174.

11József Attila írja Bergson Teremtő fejlődésére hivatkozva: „Bergson azt mondja, hogy az értelem az ember cselekvő műszere. Nos valóban az.” In Tanulmányok és cikkek 1923–30 (S. a. r. Horváth Iván és Tverdota György), Bp., Osiris, 1995.

12József Attila Összes Művei III., 126.

13József Attila és Reich kapcsolatáról először Erős Ferenc szólt. Összefoglalóan: Erős Ferenc, József Attila kultusza a pszichoanalízisben. In Tverdota Gy. – Veres A. (szerk.), Testet öltött érv, Bp., Balassi, 2003, 105–119.

14N. Horváth Béla, Szocializmus és mélylélektan. In Testet öltött érv, 130–141.

15József Attila Összes Művei III., 126–128.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben