×

Magány és énhiány József Attilánál

Kulcsár Szabó Zoltán

2005 // 04
A Magány című vers olyan beszédaktusra épül, amely bizonyos értelemben inverze a Ki-be ugrál védőbeszédének. Míg utóbbi vers érvel, addig a Magány a végrehajtás nyelvi lehetőségére épül: a Ki-be ugrál törvény előtt védekező énjével szemben a Magány beszélője inkább vádol, sőt – amennyiben felfogható József Attila átokverseinek (pl. A hetedik, Nagyon fáj) egyikeként2 – büntet: nyelvileg rémisztő fenyítések sorozatát rója ki, illetve – ebben rejlik performativitása – ezek végrehajtását ígéri, egészen a halálos ítélet kimondásáig. A szöveg performatív struktúráját, ebből a szempontból következetesen, a második személyű megszólítások és a harmadik személyű vagy személytelen, cselekedtető felszólítások váltakozása határozza meg. A megszólított te (a biográfiai kontextus szerint: Gyömrői Edit) elsősorban annak a magánynak az előállításában bűnös, amelyet a vers, címe szerint, ábrázol, és amely maga nemcsak a bűnnek, hanem a büntetésnek is részét képezi („Nézz a magányba, melybe engem küldesz.”), mint ahogyan a végső büntetés is egybeesik az áldozaton elkövetett bűnnel („Halj meg! Már olyan szótlanul kívánom, / hogy azt hihetném, meghalok bele.”), mi több, a Ki-be ugrál… végén kilátásba helyezett felmentés is a büntetéssel lesz itt azonos (ott az „odvas televény”, itt az alighanem mohaként megfejthető „zöldes bársony-penész”, illetve a „gyom” céloznak a szubjektum biológiai értelemben vett felbomlására, de az átoksorozatban ezenkívül is megtalálható a megszólított te szétesésére vonatkozó követelés: „fogad morzsold szét”, „Száraz homokként peregjen szét arcod”).

Már egy felszínes olvasás számára is nyilvánvalónak kell lennie, hogy a büntetést kiszabó vagy átkozódó hang és a megszólított te korántsem választhatók el egymástól, ami persze nem jelenti azt, hogy ez a vers értelmesen olvasható volna az „önmegszólítás” formulája szerint. Sokkal inkább én és másik kölcsönös egymásbafoglaltságának chiasztikus szerkezete ölt itt a Ki-be ugrál…-énál konkrétabb formát, annyiban konkrétabbat, hogy itt az én önmagán való absztrakt kívül kerülését egy másik személy közbejötte feledteti vagy leplezi el, illetve egyben tárgyiasítja. Érdekes módon Szabolcsi ebben a versben már nem feltételezi az énvesztés költői kompenzációját vagy az én költői helyreállítását, amikor azt állapítja meg, hogy a Magány „az én felbontásának messze előremutató példája”,3 ezt azonban nem tanácsos minden magyarázat nélkül készpénznek venni: lehet, hogy arról van szó csupán – s ez továbbra is az énvesztés tárgyiasító visszafordításának eszméjére vagy legalábbis ennek maradványaira utal –, hogy még mindig könnyebb elfogadni azt, amikor az én határai a szeretett, de elérhetetlen másik bűvöletében bomlanak fel, vagy egy olyan egyesülésben, amely csak mindkettejük pusztulásával következhet el, mint az én absztrakt felbomlását, ahol látszólag semmilyen külső erő vagy talán csak egy „tekintet” avatkozik közbe, ahol az én önnön magányában veszíti el magát. Persze végső soron a Magánynak éppen ez az alaphelyzete, de itt az én létének külső alapjai vagy feltételei a „csupasz tekintet”, illetve az „én” törvényi absztrakciója helyett egy meghatározott másikban öltenek alakot.

Ezt a képletet viszont némiképp bonyolultabbá teszi a Magány azon sajátossága, hogy az én körbezártságának vagy bekerítettségének motívuma itt a megszólítottra is kiterjed. Ez a koncentrikus alakzat végigvonul a versen, megjelenik például a – Ki-be ugrál…-ban szintén meghatározó – üres centrum formájában is a második szakaszban ott, ahol a megszólított másik testi „középpontját” azonosítja az „űrrel” („[…] S ha cirógatnál nagyon, / mert öled helyén a tiszta űrt tartod: / dolgos ujjaid kösse le a gyom.”), s ez persze egyben éppen az a hely is, ahol a megszólított egyesülhetne az énnel, bizonyos értelemben a másik által körülvett én „helye” tehát. Az űr a középpont, az én hiánya itt is, ami – s ennek a későbbiek során lesz jelentősége – az élettelenség és terméketlenség konnotációját is hordozza, méghozzá többféle értelemben. Egyfelől az én, bizonyos értelemben, elpusztul (hiszen eleve hiányával van jelen) ebben az űrben, aligha véletlen, hogy a mozgást lekötő „gyom” révén éppen a fizikai pusztulás (a természetben való szétbomlás vagy eltemetődés) képi mezőjéhez kapcsolódik, ami persze másfelől a Ki-be ugrál… zárlatában szereplő „odvas televény” egy sajátos megfejtését is adja, legalábbis felismerve az „odvas”-ban rejlő „odú” (olyan menedék, amely egyben nyílás, rés is) szexuális konnotáltságát. Másfelől a szexuális utalások síkján feltárul a gyomban matató kézimunka egy jelentése is, amely viszont, biológiai értelemben, megint csak terméketlen, s így alacsonyabb rendű annál az egyesülésnél, amelyet – minthogy a helyén „űr” van – e sorok lehetetlennek mondanak. Harmadrészt azonban a bennfoglaltság, pontosabban a bennfoglaltság hiányának képe nem csak a szexuális aktusra célozhat, s ez különösen így van olyan összefüggésben, amely a termékenység/terméketlenség szemantikai oppozíciót is hordozza: az anyára, pontosabban az anya hiányára is vonatkozhat, aminek jelentőségét József Attilánál aligha kell magyarázni. Annyit talán mégis érdemes rögzíteni – bár ennek is inkább jelen tanulmány további menete szempontjából van jelentősége –, hogy bizonyos József Attila-versek (köztük a Magány) biográfiai és kórtörténeti párhuzamokra alapuló, illetve akár ezeket nélkülöző értelmezésében4 rendre felmerül az anya és a szeretett nő felcserélhetőségének – az „átvitel” vagy „áttétel” pszichológiájára hivatkozó – lehetősége. Az „ölet” az „űrrel” helyettesítő költői nyelv teljesítménye itt tehát az, hogy ez a hiányzó közép egyszerre az anya, a szerető és persze az én hiányát is implikálja.

A bekerítettség motívuma lexikai hangsúllyal és fonológiai ismétlődés által is kiemelve tér vissza a vers harmadik szakaszában („Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság. / Meg se rebbennél, ha az emberek / némán körülkerülnének, hogy lássák: / ilyen gonosszá ki tett engemet.”), ahol még nyíltabban tartalmazza én és te, megszólító és megszólított, áldozat és bűnös azonosulásának lehetőségét. A „némán körülkerülnének” implikált, jelöletlenül maradt tárgya mindkettő lehet. Ha az áldozatra vonatkozik,5 akkor ebben az olvasatban a „ki tett engemet” kérdés, a „lássák” tárgya vagy célja pedig a gonoszság, amely mintegy lerí az áldozatról – s valóban lerí, hiszen maga a vers átkozódások sorozata, amely – mint Horváth Béla megállapítja – éppen ezen a ponton szakad félbe: a „Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság” felszólítás – amely egy következő szinten persze maga sem mentes a performatív értéktől – éppen a korábbi átoksorozatra (vagy akár előre is, az egész versre) vonatkozhat. Ha az, akit az „emberek” körülvesznek, inkább a tettes (a „ki” az utolsó sorban ekkor határozottabb utalás, vonatkozó névmási értelmű: „lássák azt, aki ilyen gonosszá tett engemet”), akkor ő a „lássák” tárgya is. A bekerítés itt is hangsúlyozottan a külső tekintet(ek)ben valósul meg: azért kerülik körül, hogy „lássák”, amit a kölcsönös kommunikáció hiánya („némán”) még egyszer kiemel (ez megismétlődik a verszárlatban is, amely – közvetlenül a szemek felcserélődését vagy azonosulását állító sor után – a förtelmes kívánságot „szótlannak” nevezi). Mindeközben persze az egész jelenet feltételes módban szerepel, és ami megelőzi, az egy újabb bekerítés: ha az, hogy a megszólítottat „körülkerülnék”, maga is része a „förtelmes kívánságnak”, akkor ezt éppen az ő tekintete („Lásd, ez vagy”) veszi körül, méghozzá úgy, hogy azt, amit lát (s ez éppen saját vagy a másik, mások – „emberek” – általi látottsága), a vers vele azonosítja: „Lásd, ez vagy”, mintha csak egy tükröt kínálna fel, amelyben azonban a saját arc idegen tekintetek produktumaként köszön vissza. Aligha véletlen, hogy – mint Merleau-Ponty írja – az én mint néző csak akkor válik teljes valójában láthatóvá a maga számára, amikor másokat nézni lát.6 Más, radikálisabb felbomlására utal ez az énnek, mint amelyet a sokat citált „Je me voyais me voir (…)” vezet be Valéry La Jeune Parque című költeményének elején, sőt – erre még vissza kell térni – nem magától értetődő, hogy ez így szerepelhetne-e egyáltalán József Attila költészetében.

A külső tekintet és a körbefogottság egybeesése a Magányban tehát olyan formát ölt, amely én és te pozícióit is elválaszthatatlanná vagy elkülöníthetetlenné teszi. A negyedik szakasz továbbviszi ezt az összefüggést. Nyitó kérdése („Kit szorongatsz most?”) a másik fenyegető vagy pusztító (például szorongást keltő) erejét tételezi, ami – a kifejezés képi rétegét aktiválva – megint csak az ént mint rabot körbefogó-körülvevő (gúzsba kötő?) hatalmára mutat vissza, s ez akár konkrétan a másik tekintetére is visszavezethető, hiszen ami a szó szoros értelmében szorongat, az általában szorosan tapad, mint valami egybefogó-összeszorító felszín. Az ezt követő – ismét feltételes – átok a már az előző szakaszban megfigyelt többszörös, koncentrikus körülhatárolás képzetére alapul, ám itt már végképp nem pontosan referencializálható vagy vizualizálható módon. Itt lép elő kifejtett formában a szülő, azaz – egy materiális értelemben fiát valóban „szorongató” – nő, az anya képe („Ha szülsz”), aki ezúttal – a már korábban megsejtetett lehetőséget kidolgozva – a fiúval kerül az egymást kölcsönösen bekerítő körök örvényébe. A fiú „körbe forog”, ami egy test, egy én önmaga körüli forgásának, illetve – minthogy nem „körben” forog, tehát a kifejezés tranzitív módon is érthető, azaz vonatkoztatható a megszólítottra is – egy másik testet (az anyát) körbekerítő mozgásnak a jelentését is létrehozza, sőt a kettő ellentéte – megint csak – abban azonosítható, hogy az egyik esetben a centrum voltaképpen üres, amennyiben az, hogy valaki vagy valami önmaga körül forog, nemcsak úgy képzelhető el, mint egy tengelye körül pörgő tárgy, például a búgócsiga mozgása (az ilyen pörgés centrifugális ellenpontjára is található utalás a versben, a második szakaszban: „Száraz homokként peregjen szét arcod.”), sokszor inkább egy üres pont körüljárásaként valósul meg. Ez persze felidézi a valami körül „forgó” gondolat vagy tudat kliséjét is (éppen erre alapulhat a vers beszédhelyzetének egy kézenfekvő értelmezése: a másikra való fixáció), ennek megszűnése pedig – mint „tárgyvesztés” – viszonylag találó leírása lehet a vers pszichotikus tünetként való értelmezésének7 (erről később). A bekerítés itt is reciprok, mert a körbe forgó fiút egy tekintet fogja körül (amely, a szó szoros értelmében, egy fix pontból is kiindulhat, hiszen ha az forog, amire irányul, annak előbb-utóbb így is minden oldalát letapogathatja), „te meg rápislogsz”, ami a nézés egy fokkal élénkebb esete, mint a rebbenéstelen merevség az előző szakaszban. Az egymást kölcsönösen körbefogó tekintetek sajátos játékát bizonyos értelemben megismétli és konkretizálja a bekerítés következő szintjét megjelenítő különös kép, az anyát „körülhasaló” „telibendőjű aligátoroké”.

Ez a kép, először is, mintegy kifordítja az előző szakaszt. Ott emberek, itt vadállatok veszik körül a vers megszólítottját és/vagy beszélőjét, ezzel ellentétes irányban viszont a bekerített mintha itt lenne kevésbé megrémülve („meg se rebbennél” helyett „rápislogsz”). Itt is megvalósul a tekintet felcserélhetősége: a körbekerített nő pislogó szeme alighanem a jóllakott állat lustaságára utaló jelzőt viszi át az emberre. A „telibendőjű” (nem éhes) állat, továbbá, valóban kevésbé fenyegető, legalábbis nem annyira, mint az ént (vagy a tet) némán körüljáró emberek jóval félelmetesebbnek tűnő képe az előző szakaszban. Hacsak persze nem azért olyan jóllakott, mert már felfalta áldozatát: ezt a mozzanatot legalábbis előkészítik az önfelemésztés képei az első szakaszban („Fogad morzsold szét, fald föl nyelvedet.”), továbbá az az imént jelzett körülmény, hogy az állatok és körbevett áldozatuk (?) tekintete potenciálisan felcserélődik, illetve még egy közös elem, az, hogy a „telibendőjű” jelző, bizonyos értelemben, nemcsak az állat jóllakottságára, hanem a szülő nő terhére is utalhat (a versszakban az utóbbit pontosabban megnevező „has” szó is ott van, a „körülhasalnak”-ban)! Nyilvánvaló, hogy az olyan olvasatok, amelyek a szeretett nő és az anya együttes jelenlétét ismerik fel a versben megszólított instanciában, elsősorban erre a szakaszra támaszkodhatnak. Jelen szempontból azonban fontosabb, hogy itt szülés és felfalás, születés és pusztulás kerülnek már-már elválaszthatatlan közelségbe egymáshoz, vagyis: egy önálló én előbújása-megjelenése és bekebelező elpusztítása. Ez konzekvens is, hiszen ugyanerre a mintára épül az egymást bekerítő tekintetek reciprok kereszteződése a versben: arra, hogy minden felszín egyszerre külső és belső oldala is valaminek.

Mint az az eddigiekből is világossá válhatott, az önmagát felemésztő, felfaló én képzete itt jóval konkrétabb formát nyer, mint a Ki-be ugrál-ban. A Magány átkait végigkíséri ez a képzet: az első szakaszbeli önpusztítás átka után a jóllakott állat és terhes nő kettős képében tér vissza, és ez könnyedén magyarázható is, tekintettel arra, hogy – pszichológiai szemszögből – az orális ösztönnek, a bekebelezésnek van némi köze a szerelemhez,8 sőt, másfelől, a másikban való kártevés, akár a másik felfalásának késztetéséhez is (a kettő egy kézenfekvő kapcsolódása éppen az anyamellben azonosítható, amely nemcsak specifikusan József Attila kórképében hozza létre az anya-gyerek viszony és a szerelem közötti összefüggést, akinek költészetében – elég például a Kései siratóra gondolni [„Ettelek volna meg!”] – persze közismert az orális agresszió motívuma). Sőt, Freudnál köztudottan éppen a viszonzatlan szerelemben megvalósuló „tárgyvesztés” következménye a bekebelező, belsővé tevő identifikáció, az olyan – melankolikus – introjekció, amely ráadásul egyben az én önmagával való szembefordulásával, önleértékelésével és szétbomlásával jár együtt9 (a Magány értelmezésében ez jelentkezhet a szeretett lény iránti agresszió regresszív befelé vagy éppen az önagresszió skizoid kifelé fordulása formájában egyaránt10). Mint ismeretes, József Attila egykori orvosa, jóval később, többek közt éppen a Magány utolsó szakaszára hivatkozva tárgyalja tárgyvesztés és szerelem összefüggését Freudnál,11 és a tárgyalt versekben József Attila valóban megdöbbentő pontossággal kerül közel ahhoz, hogy megismételje vagy illusztrálja ezt a struktúrát: az én szétesése például Freud szerint többek közt ahhoz vezet, hogy az én az „énideál” helyett teljesen szerelmének inkorporált tárgya alá veti magát12 (aligha véletlen, hogy a Magány utolsó szakaszában az én önmagát, ellentétben a hasaló krokodilokkal, „hanyatt” fekve ábrázolja), sőt az én egyik „fele” éppen emiatt, a tárgy inkorporálása miatt bünteti a másik „felet”, hiszen az elvakított (mert épp önmagát nem látó) szerelem Freud megfogalmazásában bűntudat nélküli, beszámíthatatlan bűnözővé teszi az embert („in der Liebesverblendung wird man reuelos zum Verbrecher”13).

E tökéletes egyezések nyomán kézenfekvőnek látszik levonni a következtetést, hogy az énválság vagy az énvesztés József Attila itt tárgyalt verseiben lényegében egy szerelmi válság, pontosabban egy „tárgyvesztés” következménye, leplezése vagy „áttétele”, s ez az olvasat helytálló is. Nem ad ugyanakkor magyarázatot minden kérdésre, elsősorban arra, hogy miért játszik fontos szerepet az én hiányának fogalmi jelentésköre, illetve nem világítja meg azt a struktúrát, amely a bekebelezett vagy körbefogott én (vagy másik) semmi voltát állítja szembe az én létének külső alapjaival. Ez, mint a „tiszta űrrel” helyettesített „öl” kapcsán látható volt, a Magányban is jelentős hangsúlyhoz jut, hiszen jelentkezik már éppen az önfelfalásra vonatkozó átokban, amely a táplálék hiányából indul ki: aki önnön fogait morzsolja, vagy felfalja a saját nyelvét, az nem pusztán magát, hanem – ezzel együtt – a semmit eszi meg, a semmit „harapja”, ahogy a frázis szól. Az én mint semmi „utolsó morzsái” tehát itt egyszerre vannak is meg nincsenek is, s innen nézve talán nem is az az igazi kérdés, hogy kit falnak fel vagy szülnek meg a versben, hanem hogy van-e valaki vagy valami egyáltalán, akit vagy amit meg lehetne enni vagy szülni.

Van persze, mint látható volt, de csak azáltal van, hogy körülveszi egy másik, egy másik tekintet, amely maga is csak valahonnan nézve létezik. Az, amit Freud identifikációnak nevez, s amire a Magány valóban kifut, ebben az értelemben egyszerre feltétele mindkét pozíció meglétének. Nem puszta balszerencse tehát, ha lehet így fogalmazni, hogy az átok a vers végén mintegy visszahull, hanem ez nem is mehetne végbe másképp: a másik halálára irányuló kívánság az én halálát helyezi kilátásba („Halj meg! Már olyan szótlanul kívánom, / hogy azt hihetném, meghalok bele.”), sőt a szótlan kívánság is csak mintegy logikus következménye az első szakasz végén megfogalmazott átoknak (fogak és nyelv nélkül nem lehet beszélni, sőt innen nézve a fogak szétmorzsolása egyben fogcsikorgatás is, azaz a kifejezést – például fájdalom kifejezését – erőszakosan elfojtó, szótlan megnyilvánulás). Az sem lehet tehát meglepő, hogy a nyitó sorokban holttestként elképzelt másik testileg is felcserélhetővé válik az énnel („nyitott” szemével az én néz immár, aki ágyon fekszik, aminek egy lehetséges bevonatát – a bársonyt – a vers korábban a mohával-penésszel bevont női holttest leírásához kölcsönözte). Én és te ily módon mégiscsak elkövetkező, bár kétes testi érintkezése azt is elárulhatja immár, hogy a vers performatív alapzata, az átok is – ahogy az lenni szokott – egybeesik azzal a vággyal, amelynek teljesületlensége előhívta. A vers legátfogóbb szerkezeti szintjén is előáll tehát a körkörös bennfoglaltság alakzata, hiszen ezek az egybeesések lényegében a szöveg keretévé teszik az első és utolsó versszakot, mintha ez az azonosulás a magányt magát fogná körül.

A szemek felcserélődését az utolsó szakaszban az teszi igazán hangsúlyossá, hogy a látás vagy tekintet képzetét, amely itt összegződik, a vers talán legkiterjedtebb s emiatt minden más tematikus rétegével is érintkező motívumhálója dolgozza ki. A nyitányban („Bogár lépjen nyitott szemedre”) a látás lehetősége és a tekintet abszolút hiánya (a halott merev tekintete és lezáratlan szeme) egyazon képre (a nyitott szemére) mutatnak vissza, s tulajdonképpen ezt a kettőséget bontja ki aztán az utolsó szakasz, sőt a szubjektumot körbefogó pillantások lényegében a harmadik és negyedik szakaszban is ugyanígy kombinálják a látás és a fenyegető pusztulás momentumait. Az átoksorozat is tartalmaz a nézésre vagy látásra vonatkozó felszólításokat („Nézz a magányba, melybe engem küldesz”; „Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kívánság”), amelyek én és te egybeesését vagy legalábbis szoros összetartását tárják fel: a magányba mintha éppúgy a másik tekintete zárná be az ént, mint ahogy az én önmagát meglátva valójában a másik vágyát pillantaná meg. A látás hangsúlyos tematikája a versben tehát az én és másik felcserélődését a pusztulás, a halál fenyegetésével kapcsolja össze. Ez aligha szorul magyarázatra, hiszen a versben több olyan hely is található, amelyről megmutatható, hogy meggátolja én és te szétválasztását, mint ahogy az is belátható, hogy az ilyen identifikáció esetén a másik elpusztulása szükségszerűen az én pusztulását is magával vonja.

De miért éppen a látás és látottság egybeesésében lokalizálja a vers ezt az identifikációt? Azért, mert valójában ez az a pont, ahol mégsem lehet teljes egybeesésről beszélni. A „látom a szemem, rám nézel vele” sor, amely lényegében ugyanazt mondja, mint a „Ki-be ugrál a két szemem […]” a másik vers nyitányában, sehogy sem referencializálható akkor, ha egy valóságos másikról van szó, sőt ettől függetlenül is csak a szem és tekintet közötti különbségtétel vagy hasadás felismerésével tehető értelmessé: a másik tekintete materializálódik itt mintegy az én (vagy a te – itt most nincs különbség) szemében, és mintha ez a helyettesítés hozná létre az én önazonosításának – persze némiképp törékeny – tükrös struktúráját. Ez, a tekintet tárgyiasító helyettesítése a szem által, a vers kulcsmomentuma. Azt teszi ugyanis, itt is, felismerhetővé, hogy talán a tekintet maga az, ami az ént kívülről énként meghatározza, és éppen ezért hajlamos arra, hogy a szeretett másikban objektiválódjon: Sartre szerint például az, aki szeret, mintegy kiteszi magát a pillantásnak, sőt a szeretett másik maga a tekintet.14 A tekintet azonban a másik: nem azonos tehát, bár látszólag egybeesik az én önmagával való azonosságával vagy önmaga számára való jelenlétével, ahogyan – amint az korábban szóba került már, de amit tulajdonképpen a József Attila-sor kézenfekvő olvasata is feltárhat – az én önmagát mint nézőt éppen a másik tekintetét látva ragadhatja meg a legteljesebb formában. Mégis, az én ilyen, tükrös identifikációja csakis egy alapvetőbb identifikáció lehetőségén alapulhat: ahogyan Jacques Lacan Freud identifikációfogalmát elemezve kifejti, az én azonosságát az „énideállal” valójában egy külső pont, a másik „mezőjén” fellelt perspektíva teszi lehetővé vagy hordozza, egy olyan pont, ahonnan az én olyan énként láthatja viszont magát, amely kielégíti: csak ez teszi lehetővé azt, hogy az én a szerelem kölcsönviszonyába léphessen.15 Nem igazán meglepő ezek után, hogy Lacan éppen Sartre és Merleau-Ponty vonatkozó szövegeit kommentálva fejti ki a másik tartományában lokalizált „tekintet” funkcióját: a szubjektum hasadtsága – a látás esetében – a „szem” és a „tekintet” közötti hasadásra vezethető vissza, pontosabban a „tekintetre” mint az e hasadást meghatározó privilegizált objektumra.16 Az én látottsága vagy e külső tekintetnek való kitettsége nem reflektálható a tudatban, hiszen éppen ez hordozza a tudat lehetőségét. Ez az ént körülfogó, külső centrum garantálja a szubjektum önmaga számára való jelenlétét az önmagára vonatkozó tudatban, de csak akkor, ha a tudat képes e mindent átfogó látottságának (és: megmutatottságának!) megkerülésére vagy kiiktatására.17 Csak a tekintetről való megfeledkezés teszi lehetővé az én számára, hogy önmagát látni vagy nézni lássa. Minthogy a tekintet kívül – a „másik” mezőjén – van, s így kizáródik az önreferens tudatból, ugyanakkor egyben az én hasadtságát okozza, aligha lehet meglepő tehát, hogy – Lacan szerint – a vágy funkciójában ragadható meg. Nyilvánvaló, hogy éppen ezért tárgyiasulhat a másik iránti (szerelmi) vágyban, ama „förtelmes kívánságban”, amely a másik létét az én vágyával azonosítja.

A szerelem azonban téboly, amennyiben leplezi és egyben leleplezi az én tükrös önidentifikációjának, illetve önmagába zárulásának képtelenségét, leplezi azt, hogy az én saját alapjait mindig csak a rá irányuló külső tekintetben, sosem önmagán belül fogja megtalálni, s ezzel azt is, hogy ez a voltaképpen személytelen tekintet sosem valamely lényeget tükröz vissza, hanem éppen annak hiányát teszi láthatóvá. Mindez azonban nem vagy csak egy felületi szinten jelenti azt, hogy a Magány szubjektumfelfogása naivabb volna, mint a Ki-be ugrál-é (ez persze fordítva sem volna igaz). Ez a magány nagyon is végletes: nem arról van szó itt sem, hogy az én, ha másban nem is, legalább önmagában végül is (noha némiképp sivár) társra lel, hiszen végső soron éppen saját maga (mit úgy hívott: én) az, aki magára hagyta. A Magány – akárcsak a Ki-be ugrál – pontosan azt mutatja meg (s ebben áll a te és az én elpusztítására egyszerre irányuló kettős agresszió magyarázata), hogy az én hiánya sokkal radikálisabb hiány, mint hogy a másik szeretetében vagy akár a másik iránti vágyban valaha is visszafordítható lenne.

Jegyzetek

Részlet egy hosszabb, József Attila Ki-be ugrál és Magány című verseit értelmező tanulmányból.

2Az átok, a mágikus ráolvasás sajátos szerepéről József Attila poétikájában, a Magány-nyal is összefüggésben l. Horváth B., „Add kezembe e zárt világ kilincsét”, in Életünk 1980/12, különösen 1058. A Magány egyik lehetséges forrását a filológia utóbb gróf Balassa Bálint egy átkozódó költeményében jelölte ki, vö. Stoll B., József Attila olvasmányaihoz, in Magyar Könyvszemle 1990/1–2, 76–77.

3Szabolcsi M., Kész a leltár, Bp. 1998, 482.

4Ez utóbbi színvonalas példájaként l. Beney Zs., A két anya, in uő., A gondolat metaforái, Bp. 1999, 24–26.; ill. „Legyen, hogy ne legyen”, in uo., 260.

5Ezt az olvasatot támogathatja az, hogy az egyik szövegvariánsban a „gonosszá” helyett „embertelenné”, azaz ellentétező ismétlés szerepel (vö. JAÖV 2., 326–327.), előállítva a már ismerős mintát: az, ami az énből hiányzik, veszi mintegy kívülről körül az ént.

6M. Merleau-Ponty, Le Visible et l’Invisible, Paris, 1964, 188–189.

7A Magány és József Attila Rorschach-tesztje közötti számos szövegszerű párhuzamról l. Garai L., „…Amit meglátok hirtelen…”, in Horváth I. – Tverdota Gy. (szerk.), Miért fáj ma is, Bp. 1992, 122–123.

8Vö. pl. S. Freud, Triebe und Triebschicksale, in uő., GW X, Frankfurt, 1999, 231.

9Vö. uő., Trauer und Melancholie, in uo., különösen 430–435.; ill. Massenpsychologie und Ich-Analyse, in uo., XIII., 118–120.

10Pl.: Szabolcsi, uo.; ill. Beney, A két anya, 42.

11R. C. Bak, Being in Love and Object Loss, in Int. Journal of Psycho-Analysis, 1973/1, 4.

12Freud, i. m., 125.

13Uo.

14J.-P. Sartre, L’etre et le néant, Paris, 1943, 439.

15J. Lacan, Le Séminaire XI (Les quatre concepts fondamentaux de la psychanalyse), Paris, 1973, 282.

16Uo. 78–79.

17Uo. 71.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben