Kerülő utak

Bizonyára sokan átélték már azt a kényelmetlen érzést, amikor szerény nézőként vagyunk jelen egy, a világot jelentő deszkákon játszódó főesemény lezajlásánál, de a reflektor hirtelen, szeszélyes módon ránk irányul, s a tekintetek elfordulnak az érdemi látnivalóról. Egyszerre csak mindenki ránk mered. Ez a szorongásos álmokban előforduló esemény történt meg velem, amikor a szakirodalom rendkívüli, nem remélt figyelemben részesítette egy eléggé mellékes, komoly funkciót nem hordozó ifjúkori megjegyzésemet, amely ekkora figyelmet biztosan nem érdemelt. 1980-ban felkérték Vas Istvánt, írna elemzést egy általa kiválasztott József Attila-versről. A költő csak azzal a feltétellel fogalmazta meg a „Költőnk és Korá”-ról alkotott véleményét, ha egy fiatal kutató vállalja a versről való textológiai, filológiai tudnivalók összegyűjtését. A feladatra engem kértek föl. Taxner-Tóth Ernő, a „Kézirattár” sorozat egykori szerkesztője a tanúm, hogy a szerény anyaggyűjtést annyira érdekesnek találták, hogy úgy gondolták: az eredetileg egyedül Vas István által megírandó kötetnek a társszerzőjévé lépjek elő. Ennek a megtisztelő felkérésnek boldogan tettem eleget.

Egyik feladatom a vers keltezése volt, s ennek során – egyéb, nyomós okok mellé, úgy látszik, eléggé meggondolatlanul, könnyelműen – még azt a megjegyzést is felsorakoztattam, hogy a vers 1937. szeptember eleji keletkezése mellett szól az utolsó strófa „piros vérben áll a tarló” „sora is, amely nyár végére, a kora őszre utal”. Kulcsár Szabó Ernő egy tanulmányában a referencializáló szövegolvasás elrettentő példájaként idézi ezt a mondatot, a következő megállapítás kíséretében: „Hasonlóan depoetizálja és számolja föl a nyelvi-irodalmi jelentésképzés esélyét az a filológiai értelmezés is, amely közvetlenül egy nem-referenciális szabályok alkotta nyelvi trópusból próbál a szöveg pontos keletkezési dátumára (vissza)következtetni. Minthogy egyéb filológiai adatokat támogatva a »Költőnk és Kora« szövegében is előfordul egy évszakra (is) vonatkoztatható képelem, az elemző számára kétséget kizáróan bizonyítja, hogy »a verset a költő 1937. augusztus legvégén, szeptember elején írta«.” Attól eltekintve, hogy szerény munkám nem lépett fel a vers elemzésének igényével – az elemzés szándékát a korábbi anyaggyűjtésre alapozva azóta is dédelgetem magamban –, a megállapítás bizonyára helytálló. Vas István ugyan nem panaszkodott amiatt, hogy elemzését közvetlenül megelőzően a nyelvi-irodalmi jelentésképzés esélyét felszámoltam volna, de valóban helyre kell igazítani minden olyan, akár mellékes, félreeső megjegyzést is, amely megakadályozhatja fontos szövegek autentikus befogadását.

Nem is reagáltam volna erre az egykor elkövetett hibámra a figyelmemet lekötelezően felhívó megjegyzésre, ha az a bizonyos reflektor nem irányult volna makacsul restelkedő személyemre. De Horváth Iván még Kulcsár Szabónál is megtisztelőbb módon hibám révén méltatlanul – ó, irgalom atyja, ne hagyj el! – egy igen-igen nagy tudós, Hans-Georg Gadamer mellett emleget, akire manapság épp annyira kötelező hivatkozni, mint hajdan Marxra és Leninre, azt állítván, hogy ugyanegy hibában leledzünk. Dávidházi Péter pedig egyik nemrégiben közzétett vitacikkének magvas gondolatmenetében mély és tanulságos megállapításokat téve tér ki a szóban forgó kérdésre.

Mivel akaratom ellenére közüggyé vált, hogy én mit gondolhattam negyedszázada a szöveg és a valóság viszonyáról, jobbnak vélem, ha elmondom, hogy most, néhány évtized elteltével mi az álláspontom a kérdésben. Ígérem, hogy nem arra használom a rendelkezésemre álló oldalakat, hogy azt a látszatot keltsem, mintha mindig is tagadtam volna a referenciára való hivatkozás létjogosultságát. Annál kevésbé tehetném ezt, mert bizonyos vonatkozásokban ma sem gondolkodom másként. Mégis, méltányosabbnak érzem, ha ma a mai álláspontommal szállnak vitába, amelyet hosszabban is kifejthetek, nem csak egy félmondatban jelzek, mint ahogy ez annak idején történt.

Szöveg és valóság viszonyának problémája különösen tanulságos módon vethető föl, ha József Attila barátjának, legértőbb kritikusának, a költői műhelyében gyakran vendégeskedő, ott szeretettel fogadott Németh Andornak egyik elemzésével folytatunk a kérdésről párbeszédet. A dolog két okból különösen érdekes. Egyrészt azért, mert Németh Andor volt az, aki a költővel együtt kimunkált és aztán éveken keresztül, még József Attilával szemben is védelmezett egy olyan költői modellt, az úgynevezett „tömény verset” vagy „komprimált verset”, amely a valóság utánzására való törekvést szinte kitiltja a költészetből. Másrészt pedig azért, mert a vers, amelyet Németh Andor elemez, a Németh Andor címet viseli. Ez a helyzet rögtön kíváncsivá teszi a szakembert: vajon egy évtized múltán, a költő halálának másnapján, 1938 elején hogy látja Németh Andor a Németh Andort? Hogy látja a referencia egykori tagadója a nyilvánvaló referenciális utalást?

Medáliák című írásának kezdetén Németh általánosan jellemzi a József Attila-féle tömény verset: „Egyelőre azonban 1927-ben vagyunk, a Medáliáknál. Ez az év az abszolút költészet éve József Attilánál, minden mellékcél és mellékgondolat nélkül. Ideálja, mint ebben az időben mindannyiunké, a varázsige, a szavakba boszorkányozott bűverő és sajátosan a népdal ártatlan, együgyű bája. Ezt a két eszményt forrasztotta össze a Medáliáiban. Lejtésük, fesztelenségük a népdalé. Elvarázsolt tartalmuk a varázsigéké. Formájukban japán versekre emlékeztetnek, látszólag éppen olyan egyszerűek. Technikájuk viszont a kubista festményeké, mert nem üres ábrándozások, hanem a valóság visszfényei.”

A továbbiak megelőlegzéseként arra hívom föl a figyelmet, hogy Németh itt a Medáliákat a kubista festményekkel állította párhuzamba. Ezt már a Nincsen apám se anyám kötetről írt kritikájában is megtette, az egyik legnagyobb kubista festőt, Picassót állítva párhuzamként: „Sajátossága, hogy egy-egy szó a legbonyolultabb lelki élmények hordozója nála, mint Picasso képein a pipa vagy a lant.” 1938-as tanulmányának egy másik helyén is visszatér a kubista festmény analógiájához, amikor a medáliák és a mögöttük lévő élményháttér közötti összefüggést jellemzi: „Egyik-másik Medáliája már azzal is utal arra, amit művészetté szublimált s ezzel megsemmisített, vagy legalábbis eltakart, hogy mint a kubista festők, szándékosan benne hagy a verseiben egy-egy megszűretlen valóságelemet.” Nos, ilyen megszűretlen valóságelemként mutathatjuk föl a 9. medáliában előforduló sort: „Barátommal egy ágyban lakom.” A legfontosabb ebben a kubista analógiában az, hogy Németh nem követi el a hibát, hogy a szürrealizmussal hozná összefüggésbe József Attila verstechnikáját. Persze hogy nem, hiszen nagyon jól tudja, hogy barátja milyen tudatossággal komponálta meg nyelvi szerkezeteit. Ez a tevékenység idegen a szürrealizmus programos spontaneitásától, és sokkal inkább rokon a kubizmus mérnöki munkával létrehozott, absztrakt kompozícióival.

Mindez azonban csak bevezetés ahhoz a mutatványhoz, amelyet írása további részeiben Németh elvégez. A megszűretlen valóságelemek között tartja számon a tulajdonneveket, amelyek versbe kerülhetnek, s különösképpen a saját tulajdonnevét. A kritikus Medáliákról alkotott képének van egy új vonása a korábbi írásokhoz képest. Korábban, például a Nincsen apám…-ról írott kritikájában is, a távolságot hangsúlyozta, amely a banális élményt (Hazafi Veray János élményeit) és a művet (Gongora belőlük kikovácsolt márványvirágait) elválasztja. Most ellenben, 1938-ban azt jelenti ki a Medáliákról, hogy „Valóság van mögöttük, habár elbűvölten s a be nem avatott számára felismerhetetlenül”. Vajon felfejthető-e a szövegből kiindulva a valóság, amely mögötte húzódik? Ma gondolkodás nélkül azt mondanánk, hogy ez reménytelen kísérlet lenne, már csak azért is, mert nincs valóság, vagy ha van, nem tudjuk közvetlenül tetten érni.

Nos, Németh Andor még nem így gondolta. Szerinte ez a valóság megragadható, ha nem is könnyen. Megragadható, de kinek? Hát a beavatottaknak, akik az elbűvölt valóságot képesek felszabadítani a varázs alól. Ki a beavatott? Hát az, akit a költő beavat, akinek elmondja, mit is rejtett el a szövegben. Itt egy újabb babonára bukkanunk, amelyet a mai szakemberek hevesen cáfolnak: arra, amely szerint az alkotó autentikusabb annak a szövegnek a magyarázatára, amelyet alkotott, mint bármelyik olvasó. Hogy tehát az alkotó fel tudja világosítani a beavatott olvasót olyasmiről, amit a be nem avatott nem ismerhet meg. Németh alighanem osztotta ezt a babonát.

De itt mégsem erre hivatkozik, hanem a beavatottságnak egy másik kritériumát alkalmazza. Úgy gondolja: ha valaki, hát az, aki modellt ült egy festményhez, csak tudhatja, milyen az, akiről a festmény szól. Mona Lisa csak ismeri Giocondát! Ő csak tudja, hogy min mosolygott olyan titokzatosan! Tudhatja, hogy a művész mire utal egy-egy vonás kiemelésével. Németh tehát vállalkozik a bűvészmutatványra: megmutatja az ámuló olvasónak, miről is szól ez a bizarr versike. A mutatvány előtt eljátssza a habozót, a bizonytalant, kétségeit hangoztatja. Ne legyünk rosszhiszeműek. Hiperérzékeny esztéta lélekről lévén szó, aki ráadásul igen művelt, kétségei részben őszinték lehettek: „Ilyen az a verse, amelynek ezt a címet adta: Németh Andor. Miért? Szabad-e elárulnom? Szabad-e visszavarázsolnom a varázst, kibontanom a szépen fonódó verssorok mögül a tartalmat, melyre kihívóan, de követhetetlenül utalnak? Tulajdonképpen nem volna szabad. A valóságnak ez a kibontogatása önmagában ugyanolyan művészietlen attitűd, mint teszem egy kubista képen, melynek a címe mondjuk Oktogon, összehasonlítgatni a műalkotást azzal, amire hivatkozik.” Németh tehát abból indul ki, hogy a vers modelljének autentikusabb olvasata lehet a szövegről, mint a kívülállónak. Csak éppen nem illenék elárulnia. De aztán vesz egy nagy lélegzetet, és elárulja, amit tud. Érdekes kísérletnek lehet a tanúja, aki velem együtt tovább olvassa Németh tanulmányát.

Kétségeit azzal oszlatja el a kritikus, hogy a szövegtől a valóságig vivő út bejárása eredményeként, miután megtettük az utat műtől élményig, visszatérhetünk az eredeti perspektívához, és még jobban megérthetjük azt a poétikai műveletsort, amelynek köszönhetően a banális tényekből műalkotás született: „Egyetlen mentségem van erre a szentségtörésre, de az komoly. Ez a kis exegézis bevilágít minden esztetizálásnál jobban, mert szemléletesebben világítja meg József Attila valóság-átvarázsoló művészetét.” No, majd meglátjuk, bevilágít-e vagy sem! Meglátjuk, van-e összefüggés valóság és szöveg között, s ha van, milyen, s azt is meglátjuk, vajon Németh Andor, a tömény vers teoretikusa képes volt-e kielégítően elemezni egy tömény verset, ráadásul olyat, amely róla szólt.

Németh elhatárolja József Attila versét azoktól a pajtáskodó művektől, amelyek szerzője valamely barátját vagy ismerősét szólítja meg vagy írja le. „Verse egyik kategóriába sem tartozik. Tulajdonképpeni tartalma a közönség számára teljesen érthetetlen. De ugyanakkor mégis a nyilvánosság felé fordul, nem felém. Nem pajtáskodó, bizalmaskodó vers, nem tartalmaz meghitt intimitásokat, képei áttetszően tiszták, személytelenek. Nem impresszionista vers, nem egy pillanat hangulatát rögzíti meg, hanem egy kapcsolatnak a szintézise. Portré, habár felismerhetetlen. Ítélet, buzdítás, szelíd tréfálkozás minden vonatkozásban egymásba ékelve, egymásra montírozva.” Az idézetnek szinte minden megállapítása arra szolgál, hogy a mű és a modell, a szöveg és a valóság közötti viszony bonyolultságát, áttételességét hangsúlyozza. Teljesen érthetetlennek, majd később felismerhetetlennek minősíti, személyről szóló mivolta ellenére, szándékos paradoxonnal, személytelennek ítéli. Itt értjük meg, miért emlegette eddig folyton a kubista festészetet, amely kerüli a személyes vallomást, amely hűvösen analizál. Aztán azt állítja, hogy nem egy pillanatot rögzít, hanem egy kapcsolat szintézisét adja. Azaz a pillanatba egy egész közös életút tapasztalatait sűríti. Végül felsorol logikai, nyelvi modalitásokat, amelyek eleve torzítják az ábrázolás fényképszerűségét. Ítéletnek mondja, ami a másik ember magatartásáról való mérlegvonásként értelmezhető. Buzdításként határozza meg, azaz nem tárgyilagosnak tartja, hanem segítő, serkentő és korholó szándékot fedez föl benne. Végül szelíd tréfálkozást ismer föl a sorokban, azaz humorisztikus, talán enyhén karikaturisztikus modalitását hangsúlyozza. Ehhez hozzáteszi a komponálás sajátos rendetlenségére vagy látszólagos rendetlenségére, illetve szuverén voltára vonatkozó, megint csak az avantgárd montázstechnikájának analógiáját felhasználó megállapítását. Az egyes vonások egymásba ékelve, egymásra montírozva találhatók a versben.

Csakhogy bármiként is homályosítja el az alapviszonyt, nem tagadhatja, hogy felfogása szerint mégis ábrázolási tevékenység terméke a szöveg, azaz valóságos modell és nyelvi kompozíció egymással reprezentációs vagy akár imitációs kapcsolatban állnak. Szóval: minden kijelentés jelentését, értelmét fel lehet fedni. A nyelvi dimenziót meg lehet feleltetni valamely nyelven kívüli életténynek vagy összefüggésnek. A ma kötelező elméleti előföltevések alapján eleve el kell utasítanunk ezt a kísérletet, mint ami kudarcra van ítélve. Egy nyelvi műalkotás nem magyarázható meg kielégítően a valóságból. Csakhogy a kíváncsiságom megakadályoz abban, hogy most ennek a babonának hódoljak. Adok egy esélyt Némethnek. Hátha sikerül neki a megfeleltetés!

Kezdjük azzal: csakugyan beavatott-e Németh Andor? Vannak-e olyan pontok a szövegben, amelyek megértésében biztos előnye van a vers modelljének hozzánk, kívülálló olvasókhoz képest? Tegyük fel, hogy vannak. Melyek ezek a pontok? Egy olyan pici ponttal kezdjük, amelyet az elemző, ha nem is mellékesen, de mégis gépies magátólértetődőséggel említ csupán. A szövegben előfordul egy tulajdonnév: a „Lidi, főzz neki húslevest” Lidije. Ki ez a nőszemély? Miért, miért nem, nem tudom, Lidi a falusi asszonyok becéző neve volt. A névnek van valami vidéki íze. Németh is így érezte, amikor Bécsből való hazajövetelükkor, a hajóról leszállva így búcsúzott tőle Attila barátja: „Lidi nénémnél keress, a Lovag utcában. Így váltunk el. Fekete fejkendős, sovány, vásárhelyi parasztasszonynak képzeltem »Lidi nénémet« a neve miatt. Holott tudtam, hogy M. Ö. budapesti ügyvéd neje. Az önmagam alkotta kép elevenebb volt, mint a fogalom. Másnap délelőtt jelentkeztem a Lovag utcában. Szubrett-szobalány külsejű hölgy nyitott ajtót. – József Attila úr? – Tüstént itt lesz, leszaladt cigarettáért. – M.-né nagyságos asszony? – Én vagyok – nevetett rám a szobalány.” Lidi tehát József Attila Jolán nővérének a harmadik keresztneve. Jolán polgárasszonnyá vedlett csinos prolilány volt, akinek kifejezett úrinői allűrjei voltak. Öccse nyilván szándékosan, tüntetően, talán büntetésül is, Lidinek nevezte el. A „Lidi, főzz neki húslevest” tehát nem egy szubrett-szobalánynak adott parancs, hanem a nővér megkérése, hogy vendégelje meg barátját.

Mi történik a szegény olvasóval, ha mindezt nem tudja? Ha nincs beavatva? Erre a kérésre, legnagyobb sajnálatomra, nem tudok megfelelő választ adni. A kései olvasó óhatatlanul beavattatik, mert a József Attila-irodalomból ismertté válik számára, hogy Lidi az Jolán. A beavatás ragadós. A költő beavatja barátját családi viszonyaiba, a barát pedig beavatja az olvasót. A beavatottság járványának betegei vagyunk. Az olvasó most már nemigen tudhatja meg, milyen az, ha úgy olvasná a verset, hogy mindezt nem tudja. Igen ám, csakhogy Jolán eme harmadik neve előtt még egy második keresztnevet is viselt. A férje kívánságára, de úgy, hogy neki magának sem lehetett ellenére, a Jolán nevet elhagyta, és a Lucie névre hallgatott, ahogy egy előkelő, terézvárosi polgárasszonyhoz illik. A Németh Andor című versnek van is egy olyan korábbi fogalmazványa, amely így kezdődött: „főzz neki lüszi huslevest”. Jolán tehát Lucie-ből Lidivé, terézvárosi polgárasszonyból hódmezővásárhelyi, fekete fejkendős, sovány parasztasszonnyá valamikor 1927 őszén alakult át, amikor a költő hazatért Párizsból. Nem személyében, csak nyelvileg lett mássá akkor, amikor József Attila többé nem Lucie-nek, hanem Lidinek szólította. Az olvasó nem József Jolánnal, s nem is dr. M. Ö.-né (elárulhatjuk-e, hogy a monogram Makai Ödön nevét rejti?) nagyságos asszonnyal, hanem ezzel a nyelvi valósággal találkozik a versben. Kényszerbeavatott lévén már nem tudom eldönteni, hogy ebből a komplikált életrajzi és szociálpszichológiai háttérből mi szüremlik át a nyelvi jelekbe, és mi az, amit a kutatásnak köszönhető szerzett tudás ehhez hozzáad. Arra még kevésbé tudok javaslatot tenni, miképp lehetne megfosztani az olvasót ettől a beavatottságtól, hogy csak magát a szöveget olvassa.

Na és ki az a másik személy, akit a beszélő felszólít? Németh Andor őt is ismerni véli: „Lidi [ez a nővére] főzz húslevest, rabbi [ez a sógora] mondj neki kabalát.” Akit rabbinak szólít, az lenne tehát József Attila volt gyámja, sógora, Jolán férje, Makai Ödön ügyvéd? Mi bizonyítja ezt? A rabbi zsidó vallási személy, s Makai Ödön zsidó származású volt. Csakhogy az azonosításban jó okunk van kételkedni, mert Makai a polgári radikálisokkal egy hullámhosszon lévő, azaz modern gondolkodású, liberális ügyvéd volt. Jolánt feleségül véve fel is lázadt zsidó családja elzárkózó szabályai ellen. Legalábbis furcsa őt ortodox szerepben látni. József Attila persze éppenséggel láthatta és láttathatta őt ilyen helyzetben, bár semmilyen adatunk sincs arra, hogy valamikor is, akár ironikusan, akár humoros szándékkal rabbinak szólította volna sógorát.

Ezen a ponton Németh Andor alighanem semmivel sem beavatottabb, mint mi vagyunk, feltételezése, hogy a „rabbi” „M. Ö.” felszólítása lenne, merő hazardírozás. Nagyon is lehetséges, hogy a „rabbi” szót épp Németh zsidó mivolta s a kabbala iránti intenzív, de merőben kultúrtörténeti, esztétikai érdeklődése hívta elő. Azaz nagyon is lehetséges, hogy a „rabbi” a „kabbala” által vonzott, közvetlen életrajzi referenciával nem rendelkező nyelvi klisé csupán, amelyet az elemző önkényesen álreferencialitással lát el, becsapva önnönmagát, becsapva a kései olvasót, aki – a Németh által magának követelt beavatottságnak hitelt adva – elhiszi, hogy M. Ö.-vel van dolga. Csakhogy ha elhiszi, akkor csakugyan vele is lesz dolga! Itt egy puszta lehetőség kapta meg a kritikus értelmezői erőszakossága következtében a realitás státusát, egy szó egy valóságos ember rangját bitorolja. Vajon mit ért meg mindebből az ártatlan olvasó? Mi, akik elveszítettük az ártatlanságunkat, ezt sem tudhatjuk meg.

És most nézzük meg azt a tulajdonnevet, amely a vers címéül szolgál, s amelynek tulajdonosa elemzésében keresi önnön vonásait a költő által festett, kissé kubista portrén, nézzük meg Németh Andort! A versolvasó kortársak egy jelentős hányada beavatott volt, amennyiben valamilyen képzete volt arról a személyről, aki a vers tárgyát képezte. Mi ebben a tekintetben szánalmasan hátrányos helyzetbe kerültünk, hacsak utólag, irodalomtörténeti ismeretekkel felvérteződve nem jövünk tisztába azzal, ki is volt ez a Németh Andor! Ennek érdekében célszerű megismerkedni a fényképével is. Aki ugyanis személyesen ismerte, annak az első dolog, ami feltűnt rajta, az volt, hogy szemei kissé dülledtek. Nos, ez az ismeret állítólag segít megérteni az első strófa második két sorát: „vegyetek békákat neki, / hogy legyen népe legalább”. Ezzel kapcsolatban Németh így emlékszik: „Egyszer azt mondta, hogy kívül-belül békához hasonlítok. Pár nap múlva a városligeti tó környékén sétáltunk, nyár volt, a békák brekegtek. »Szólongatnak a barátaid« bökött meg tréfásan.”

Ennek az összefüggésnek a megerősítésére idézem azt, amit Ignotus Pál, József Attila és Németh Andor közös barátja ezzel a békakérdéssel kapcsolatban írt: „Hanem eszembe jut Németh Andornak egy már barátja halála után írt kis cikke, melyben az egyik rövidke versnek – éppen a Németh Andor címűnek – ténybeli hátterét ismerteti. Furcsa, bizsergető vers, talán életrajzi tényismeret nélkül is élvezhető; emlékszem, Karinthy (aki, igaz, nagyon jó barátja volt Németh Andornak) milyen élvezettel ismételgette két sorát: vegyetek békákat neki, / hogy legyen népe legalább – megérteni azonban a talányos személyi utalások megfejtése nélkül aligha lehet; verset megérteni pedig nem muszáj, de alkalmasint nem is árt.” Nos, Ignotus Pál emlékezése szerint Karinthy találónak érezte Németh jellemzését, különben nem emlegette volna olyan szívesen a két sort. Talán némi kajánsággal tette, a benne rejlő irónia miatt, ami egyértelmű, hiszen ha valakit békához hasonlítanak, abban óhatatlanul van valami – esetleg kedves – lekicsinylés. Ha varangynak becézzük az illetőt, mint József Attila Babitscsal tette, ez a lekicsinylés már nem is olyan kis mértékű. Más kérdés azonban, hogy Németh békához való hasonlósága csak egy nagyon vékony szál, amely összeköti a két sort a realitással. Hiszen a költő nem azt mondja, hogy barátja a békákhoz hasonlít, hanem arra biztat nem azonosítható személyeket, akiket többes szám második személyben szólít fel, hogy vásároljanak békákat neki. Márpedig ebben a felszólításban a hasonlóságra az égvilágon semmi utalást nem lehet felfedezni. Azért kell békákat vásárolni Némethnek, hogy – mint egy hadvezérnek vagy uralkodónak – legyen békákból álló népe. A „legalább” szó indoklásához pedig végképp elégtelen bármiféle külsőleges hasonlóság feltételezése Németh és a békák között. A feltételezhető referenciális kiindulópont és a nyelvi megfogalmazás között itt tehát hallatlan nagy távolság feszül. Az elemző magyarázata valami mögöttest megjelöl, de ebből kiindulva képtelenek vagyunk a szöveg értelmét felfedni.

Ezzel a békás sorpárral ráadásul majdnem ekvivalenciaviszonyba állíthatunk olyan sorokat, amelyek ugyanarról a modellről teljesen más dolgokat mondanak ki. A második és harmadik strófa helyén ugyanis az egyik fogalmazványban ez áll: „ne hagyjátok el asszonyok / mert zöld füstben a vizre száll – / két fürtje gyöngyházas gyerek – / késére gondol vissza már.” Egy másik fogalmazvány a „főzz neki lüszi huslevest” sornak megkegyelmez, de a gondolatmenetet így folytatja: „fogd meg ügyetlen karjait / míg hátranézel eltünik / és rózsaszinné változik // egy felhőn alszik délután / húzd összébb jól a sálodat”. A Németh Andor-portré itt idézett, de a végső változatban elhagyott variánsai csak annyiban rokoníthatók a Lidire, rabbira és a békákra épített variánssal, hogy mindhárom bizarr módon jellemzi a portré modelljét, s extravagáns kívánságokat fogalmaz meg, amely kívánságoknak ő a tárgya. A költő a „vegyetek békákat neki, / hogy legyen népe legalább” sorokat végül is találóbbnak érezhette az elvetett változatoknál, de jellegükben éppolyan rögtönzésszerűek, ötlet jellegűek, mint az elhagyott variánsok. Ha netán a másik változat mellett dönt, akkor Németh ezekben a sorokban éppúgy kénytelen lett volna magára ismerni, mint azokban, amelyek nyomdafestéket nyertek. Ő azonban valószínűleg nem ismerte a variánsokat, ezért abban a hitben volt, hogy a vers szövege egyszeri, szilárd, s kizárólag csak ez a végső változat szorul magyarázatra. Kíváncsi lennék, hogyan vonatkoztatta volna magára a „mert zöld füstben a vizre száll –” sort. Vagy azt, hogy „és rózsaszinné változik”. A magabiztos, beavatott értelmező beavatottsága tehát ingatag lábakon áll. Még az a gyanú is felvetődik bennünk, hogy beavatottsága kifejezett hátrányokkal járhat. A „rabbi, mondj neki kabbalát” sort értelmezve kötelességének érzi, hogy a „rabbi” személyét mint valóságosan létező személyes ismerőst megjelölje, s ezáltal esetleg egy puszta nyelvi realitást biológiai léttel ruházzon föl. Ha nem lett volna annyira beavatott, akkor a szövegmagyarázat során talán nem követett volna el egy s más hibát.

A fontos mégiscsak az, hogyan értelmezi Németh a róla készült portré lényegi üzenetét. Az értelmezés során először is arról beszél, milyen volt ő maga, milyennek ismerte önmagát. Aztán megmutatja, milyennek látta őt József Attila, milyen volt az egymáshoz való viszonyuk. Végül ennek a viszonynak a leképeződéseként fogja föl a verset. Lássuk tehát először, hogyan jellemzi önnönmagát: „Találkozásunk évében még mélységesen rámnehezedett a Fekete kolostorban töltött évek melankóliája. Az Atlanti-óceán partközeli szigetein egy középkori klastrom, majd egy III. Napóleon korabeli erődítmény magányában borongtam végig a világháborút, magambasüppedve és végképpen feladva magamat. Mindez hangosan kiabált magatartásomból és minekjeimből.” Szerinte végső soron ezek a sorsszerű meghatározottságok tükröződnek a vers szövegében. Németh kissé tovább részletezi ezt az önmagáról alkotott képet: „Nem tudtam beszélni soha ezekről az évekről, ma sem tudok. Valami dermedt közömbösség fagyott rám, valami életuntság, amit érzéketlenségnek is lehet, ha tetszik, minősíteni.”

Nos, az elemző nem azt állítja, hogy ez az önértékelés az, ami a versben egy az egyben megtalálható. Azért nem, mert ezt az önjellemzést második műveletként átszűri egy másik személy temperamentumán, lelkivilágán, aki a vers szerzője: „Mikor József Attilával megismerkedtem, mindketten végtelenül elhagyatottak voltunk. Én voltam az idősebb, ő volt a bizakodóbb. Ismerkedésünk első percétől kezdve ösztökélt, unszolt, mindenáron fel akart rázni csüggedtségemből, apátiámból. Valójában mindvégig ez maradt a viszonyunk.” József Attila tehát a fiatal barát, aki az idősebb, fáradt, csalódott, kiábrándult társának segíteni akar, ki akarja mozdítani beteges közönyéből. Ez a jó szándékú kritikai magatartás, amelyben empátia és irónia keveredik, magyarázza a vers tónusát. A költőnek vele szembeni magatartását még a további módon részletezi: „Amikor Pestre kerültünk (erőszakkal szállított haza), minden hozzátartozóját, barátját és ismerősét rám uszította, hogy rázzanak fel közönyösségemből, gyógyítsanak meg. Csodálatos, hogy ez a magányosságra ítélt lélek, aki valójában összehasonlíthatatlanul magányosabb volt, mint én, milyen szörnyű állapotnak tartotta a magányosságot.” Itt egy pillanatra álljunk meg, mert feljutottunk a fogalmi szintre. A vers tehát Németh Andorban ezt a magányos embert, a magányt ábrázolja, amelytől mint borzalmas állapottól szeretné barátját megszabadítani.

A teljesség kedvéért még idézem ennek a részvevő baráti indulatnak egyéb megnyilvánulásait: „Felvitt a nénjéhez és a sógorához s lelkükre kötötte, hogy megkülönböztetetten jól bánjanak velem… Minden szava, minden átfutó gondolata résztvevő barátság és segíteni akarás… [a vers] József Attila féltő barátságának megható megnyilatkozása számomra.” Ebben az önjellemzésben nincs okunk kételkedni, főleg akkor, ha elolvastuk Kuncz Aladár Fekete kolostorát, amelyben pontosan végigkövethetjük, mi és hogyan ment végbe Némethtel és barátaival, és mi ment végbe bennük az internálás öt éve alatt. Nincs okunk kételkedni abban sem, ahogyan József Attilával való kapcsolatát, a fiatal költőnek iránta való empátiáját jellemzi. Ezt a kettős jellemzést azonban egy szakadék választja el a költeménytől mint nyelvi kompozíciótól. Áthidalható-e ez a szakadék? Németh szerint igen.

Az egyik önjellemzés után így ír: „Ezt summázzák szépséggé a következő sorok” – és idézi az utolsó strófát: „Vad ágyúszóval vágtatott / gyöngyház-korán a tenger át, / két fürtjén őrzi a leölt / halacskák szürke sóhaját.” Nos, a „vad ágyúszó” minden további nélkül elfogadható utalásnak a háborúra, hiszen vad ágyúzás normális esetben háborús viszonyok között szokott bekövetkezni. A tenger vágtatása utalásként fogadható el a világháború alatti internáltságra, mert Noirmoutier-ban és Ile d’Yeu-n, azaz a Bretagne alatti partközeli tengeri szigeteken tartották őket fogva. Az ártatlan olvasó ezt nem tudhatja, de mi már elveszítettük ártatlanságunkat, nem szabadulhatunk egykönnyen ettől a tudásunktól.

Ezen a két ponton az értelmező beavatottsága megingathatatlannak látszik, s a versmagyarázatban előnyökkel kecsegtet. Némethnek azonban a gyöngyházra is van javaslata: „A gyöngyház vastag, áttörhetetlen kéregként rakódott a kedélyem köré.” Tehát a gyöngyházban önnön sorsszerű magányára, a rárakódott, levethetetlen fásultságra lát utalást. Ezzel a magyarázattal azonban három probléma is van. Az egyik az, hogy a vers elhagyott strófaváltozatában a szó egészen más vonatkozásban merül föl: „Ne hagyjátok el asszonyok / mert zöld füstben a vizre száll – / két fürtje gyöngyházas gyerek- / késére gondol vissza már.” Azaz itt egy olyan gyöngyház nyelű bicskára van utalás, amely a vers beszélője szerint Némethnek gyerekkorában volt birtokában. Az a gyanúnk támad, hogy az idősebb barát elmesélhette valamilyen gyermekkori emlékét, amelyben kedves gyöngyház nyelű bicskája szerepet játszott, a költő emlékezett erre, a mesélő pedig megfeledkezett róla. A másik probléma a gyöngyházzal ebből ered: a gyöngyház „kagylók és tengeri csigák héjának szivárványos fényű belső rétege”, azaz funkcióját tekintve alighanem a tengeri élőlény védekező vázának része, nem pedig izoláló burok. Ráadásul a gyöngyház az ember számára, ha nem is nagy értékű, de mégis dekoratív célokra felhasználható anyag. A harmadik pedig az, hogy „gyöngyház-kor”-ról van szó a versben, azaz feltehetőleg egy életkorról, amelyen a tenger vad ágyúszóval vágtatott át, amelyet ez a tenger, akár a háború, akár az internáltság, elpusztított, összezúzott. A gyöngyház-kor így sokkal inkább a szivárványosan csillogó gyermekkort és ifjúságot jelentheti. A beavatottság tehát, úgy látszik, megint csak lépre csalta az elemzőt. Nem tudott távolságot tartani maga és a szöveg között, és saját lelkiállapotát, az elszigeteltséget, megkövesedettséget belevetítette a versbe.

Egyébként, ha van példa a Németh Andor által sokat emlegetett József Attila-i tömörítésre, hát az idézett versszak ékesszóló példa. Hisz a tenger átvágtatott valamin. Ez a valami valakinek a gyöngyház-kora. Végül pedig a tenger vad ágyúszóval vágtatott. Tehát tenger, gyöngyház-kor és ágyúszó egy mondattani szerkezetben van egymásra préselve, úgy, ahogy a normális emberi beszédben ez elfogadhatatlan. A mondatszerkezet nyelvileg korrekt, de az alkotóelemei közötti viszony logikailag képtelen. Ezt veszi észre és utánozza zseniálisan Karinthy József Attila-pastiche-ában: „gyémántlencsét rágott két fúrása szívemen”.

Ugyanez a bennfentesség jellemzi Némethnek a vers többi részletéhez fűzött magyarázatát is. Az első strófa értelmezését egy csak általa és a költő által ismert intim párbeszéd felidézésére alapozza: „Egyszer kuriózumként megemlítettem Attilának, hogy nem tudok sírni. »Az a te bajod«, csóválta a fejét. »Így már értem, hogy csak két fürtöd érezte át a világháborút. Ne aludj! Ébredj fel!« rázott fel olykor.” Ebből a kis esetből két következtetést von le a szövegre vonatkozólag. Az egyik a vers kezdősorát érinti: „Talán ez is azért van, mert nem tudok sírni. Innen az első sor, a mindennél fontosabb: »Egy nagyon tiszta vízcseppet dörgöljetek a szemire«.” A magyarázat logikai szerkezete az, hogy mivel nem tud sírni, nem könnyezik, ezért pótolni kell a könnyet mesterséges módon, azaz egy vízcseppet rá kell dörgölni a szemhéjára, hogy benedvesedjen. Nos, ez minden további nélkül lehetséges, de nincs rá bizonyíték. A lírai én ugyanis egy meglehetősen bizarr cselekedetre biztat másokat. Arra, hogy egy embertársuk szemére egy nagyon tiszta vízcseppet dörgöljenek. Még ha igazolni lehetne is, hogy ez a groteszk cselekmény a sírás pótlására szolgál, Németh akkor se magyarázta meg, hogy miért kell annak a vízcseppnek „nagyon tisztának” lennie. Vajon mit segít a sírni nem tudó emberen, ha egy csöppnyi vizet valaki a szemhéjára dörgöl? A szöveg és a mögöttes tartalom között itt is áthidalhatatlan, mérföldnyi távolság feszül.

A másik mozzanat, amit Németh a sírni nem tudásról tett vallomásával magyaráz, az utolsó strófa záró sorpárja: „két fürtjén őrzi a leölt / halacskák szürke sóhaját” – „csak két fürtöd érezte át a világháborút”. Azaz Németh Andornak, a harminchat éves fiatalembernek két ősz hajtincse volt. Azért őszült meg a költő feltételezése szerint, mert borzalmakat élt át, és nem tudta kisírni magát. Ez a magyarázat elfogadható, csak éppen nem világítja meg azt a képet, amely szerint a hajtincsek azért lettek szürkék, mert a leölt halacskák szürke sóhaját őrzik. De hogy őrizhetik meg a fürtök a szürke sóhajt? Hogyan sóhajthatnak a halak? Miért szürke a sóhajuk? Eltöprenghetünk azon is, hogy a halacskákat vajon a vad ágyúszóval vágtató tenger ölte-e le. A háború áldozatairól van itt szó? A sok, fölöslegesen kiontott vérről, amely a túlélők korai őszüléséhez nagyban hozzájárult? Csak találgathatunk, és a költő és az értelmező egykori intim beszélgetése nem adja meg a probléma nyitját.

Marad végül az első versszak második két sora: „harminchat éve várja már / térden a kékpúpú teve”. Ezt így magyarázza a szerző: „De nem tudtam kiszakadni mélabúmból, bárhogy ösztökélt. Ezért vár ma is még s nyilván hiába, a kékpúpú teve, bármily szolgálatkészen térdel is előttem… Ő vinne, bizonyosan vinne. De valami visszatart attól, hogy elhelyezkedjem púpjai között…” Németh itt megint saját szubjektív képzelgését, éber álmát erőszakolja bele a versértelmezésbe. Szót sem veszteget arra, hogy a költő nem kétpúpú, hanem kékpúpú tevéről beszél. A szójáték nyilvánvaló. Egy betűt megváltoztatunk, s a szó jelentést és szófajt vált. Számnévi összetételből melléknévivé, két-ből kék-ké válik. A reális lény, a kétpúpú teve átváltozik képzeletbeli lénnyé, kékpúpú tevévé. A teve képe plasztikus. Ha valakit fel akar venni a hátára, akkor vezényszóra letérdel. Utasa pedig harminchat éve nem ül fel rá. De hogy kerül ide a teve? Miért nem póniló? Miért kellene rá felülni? Hová vinné az utasát? Megint csak homályban tapogatózunk, ha a szöveg értelmére magyarázatot akarunk adni.

Milyen osztályzatot adjunk Németh Andor diáknak magyardolgozatára? Jelest nem érdemel, mert a feladatot nem oldotta meg. Elégtelent adni túl szigorú és igazságtalan volna, mert volt alapja annak, amiről beszélt, és lényegében az általa összefoglalt tartalmak lappanghatnak a szöveg mögött. Állapodjunk meg a közepesnél. Miért nem adnék négyes, azaz jó osztályzatot vagy legalább ľ-et? Mert dolgozatíró nem ismeri fel, milyen feladatot kellett volna elvégeznie. Írása végén fölteszi a kérdést: „Jó a vers? Nem tudom. Akár az, akár nem az, József Attila féltő barátságának megható megnyilatkozása számomra.” Nos, ez még enyhítő körülmény is lehetne, elvégre a személyes érintettség nem csoda, hogy kitéríti az értelmezést a helyes irányból. De mégsem szabad megenyhülnünk, mert az idézett mondatok arról árulkodnak, hogy a tanuló nem tartja tiszteletben a szöveg státusát, emberi dokumentumként, egy barátság emlékműve gyanánt magyarázza azt, ami tiszta költészet.

De ez még nem minden. A következő mondataiban még súlyosabb hibát követ el: „S ami az igazi titkokat illeti, nyilván nem azok az igazi titkok benne, amikre itt otrombán rávillantottam. A versekkel is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Amiről én beszéltem, az még mindig csak a manifeszt tartalom. A mélység, a titok nem itt van, hanem egy réteggel mélyebben, ott, ahova még az emlékező elemzés kutató-sugara sem tud lehatolni.” Mi a hiba ebben a nyilatkozatban? Hát az irány kijelölése. Tanuló megragadja vagy megragadni véli a vers manifeszt tartalmát, s még ennél mélyebbre kívánkozik. Csakhogy a szöveg elemzője nem álomfejtő és nem lélekgyógyász. Neki nem a mélység titkait kell fürkésznie, hanem ellenkező irányban, a manifeszt tartalom felől a szöveg éppígyléte, ha úgy tetszik, a felhámból a felület felé kellene elindulnia. A kékpúpú tevét, a gyöngyház-kort, a halacskák szürke sóhaját, a részek összefüggésének logikáját, vagy ha nincs benne logika, akkor stratégiáját kellene megmagyaráznia. A verset megalapozó emberi relációt József Attila és Németh Andor között ugyan megismertük, de a szövegből alig értünk többet, mint elemzésünk kezdetén. Németh, a tömény vers teoretikusa, József Attila műhelyének belső ismerője, a tiszta költészet kedvelője csak félsikert, kétes értékű eredményt tud felmutatni. Azt ígérte, hogy „ez a kis exegézis bevilágít minden esztetizálásnál jobban, mert szemléletesebben világítja meg József Attila valóság-átvarázsoló művészetét”. Nos, a szöveg kiindulópontokat adott a formaadás művészetének megértéséhez. Megmutatta, hogy a vers mélyén a költő iránta való segíteni akaró, ösztökélő indulata rejlik. Ahol azonban maga a valóság-átvarázsolás elkezdődik, éppen azon a ponton hagy bennünket cserben.

Az osztályozósdival persze csak tréfáltam. Mai követelményeinkkel nem szabad a harmincas évek irodalomértését vizsgáztatni. Verset elemezni úgy, ahogy ma egy diák is tud, csak a strukturalizmus, a szemiotika, tehát a hatvanas évek második fele óta tudunk. Babits vagy Kosztolányi, két korabeli kiváló versértő ugyanilyen közepes eredménnyel vizsgázna, mint Németh Andor. Még Horváth János is könnyűnek találtatna, ha mérlegre tennénk Petőfiről írott monográfiájának versértelmezéseit. Az irodalomhoz való hozzáértésnek mások voltak a kritériumai ebben a korban. Attól tartok, az említett szerzők, köztük Németh Andor is, alighanem jobban értettek a vershez, mint ahogy mi ma értünk. Ezért gondolom azt, hogy noha betű szerint nézve a kérdést, Németh szinte minden olyan szabályt áthág, amelyhez ma olyan skrupulózusan tartjuk magunkat, mégis az az érzése az olvasónak, hogy közelebb juttatott a szöveg megértéséhez, mint bármely minuciózus elemzés tenné. Csak éppen nem elégedhetünk meg azzal, ahogyan a háttérbe bevilágított. Nekünk az előteret, vagy ha úgy tetszik, a felületet is meg kell magyaráznunk. Németh Andor akkor járt volna el megengedhetetlen módon, ha – ahogy Kulcsár Szabó Ernő a tanulmány elején idézett írásom kapcsán mondja – „a nyelvi-irodalmi jelentésképzés esélyét felszámolta” volna előttünk. Ezt a hibát azonban nem követte el. Bárki nekiláthat a jelentésképzés elemzésének. Rajta!