×

Falatka kenyér

Marosi Gyula

2005 // 04
Egyszerűen csak bosszantott, hogy falatnyi kenyérdarabkákat hagynak az asztalon ebéd után. Nem is tudtam volna megindokolni, miért bosszant, ráadásul Nagymaroson, nyaralás közben, mert itt aztán semmi nem kerül szemétre, semmi ételmaradék: leviszem a sűrű kerítéssövény tövébe, és másnap reggelre az utolsó morzsika is eltűnik. Arra jár valaki, egy „valaki-ember”, megeszi, és jóllakik, a talált étel talán az életét menti meg.

Ezt a „valaki-embert” alighanem magyaráznom kell: ifjúságom egyik kedves olvasmánya volt Arszenyev kapitány könyve a távoli Hanka-tó és környéke felfedezéséről, többször olvastam, megkívánva később bele-beleolvastam, és szinte saját élményként rögzült bennem az a rész, melyben az expedíció helybéli vezetője, a vadász és nyomolvasó Derszu Uzala – a tulajdonképpeni főhős, aki miatt megszerettem, aki miatt nyilván milliók szerették meg azt a könyvet – dühbe gurul, és kiabálni kezd a kozákokkal, akik a napközben lőtt szarvasból sütött pecsenye elfogyasztása után a maradékokat, jórészt lerágott csontokat, a tábortűz parazsába hajigálják, Derszu egy husánggal kipiszkálja a csontokat a tűzből, és dühödten elmagyarázza, hogy a tajgában nem szabad megsemmisíteni semmi ehetőt, erkölcstelen dolog, mert arra járhat egy ember, aki majd megeszi, és a talált étel talán az életét menti meg; és a kozákok ellenvetésére, hogy ugyan kifene járhat a – még fel sem fedezett – vadonban, Derszu a legtermészetesebb módon válaszolja, hogy arra járhat egy medve-ember, egy nyest-ember vagy csak egy hangya-ember – mert Derszunak minden élőlény ember volt. Bizony gyakran jut eszembe Derszu, mikor a városi kukába kivive a szemetet, ott látok rengeteg pocsékba hagyott kidobott élelmiszert: az emberek nem tudják, hogy erkölcstelen dolgot cselekszenek. Erkölcstelent és ostobát – lassan majd megelégeli az Anyatermészet, és vállát rándítva, az ő űrhideg közönyével megszűnik kezéből etetni bennünket.

De vissza térben vagy nyolcezer kilométert, az Ázsia túlvégében lévő Hanka-tótól a közép-európai Nagymarosra, időben vagy ugyanennyi távolságot, ötven évet, kamasz ifjúságomtól a jelenbe: unokáim ülnek az asztalomnál, és ebédelnek. Ezek a kislányok cseppet sem válogatósak, nem pacsmagolják az ételt, mindent megesznek, jóízűen és kedvtelve, szeretem nézni, ahogy esznek – persze szeretem nézni őket, bármit is csinálnak. Kikanalazzák a tányért az utolsó falásig, dicsérik a Mamát, hogy megint milyen finomat főzött – és falatnyi kenyérdarabkákat hagynak az asztalon. Bennem meg bugyorogni kezd a bosszúság. Igazán nem tudom, miért, hiszen semmi sem vész kárba: majd leviszem a krumplihéjjal együtt a sövénykerítés tövéhez, majd arra jár egy ember, egy madárka-ember, egy sündisznó-ember, kóbormacska-ember, és megeszi, ahogy a krumplihéjat az anyaföld.

És ahogy lenni szokott, a lefojtott indulat durcásan megbújik, de csak motoszkál, csak motoszkál, majd kilesve az első gyenge pillanatot, a felszínre tör. „Tessék megenni azt a kis kenyérdarabot!” – mondom. „Miért?” A kérdés ártatlan, nem az ellenkezés bevezetője, a szemecskék kíváncsian csillannak. És jogos is: ezek a gyerekek eddig még nem kaptak olyan parancsot, hogy muszáj legyen megtenniük valami számukra értelmetlen dolgot – talán ezért ilyen jó evők, ezért vidámak és játszásban lubickolók –, mindig igyekeztünk csak az életkoruknak megfelelő kötelességeket betartatni velük – néha ez sem kevés –, legyenek csak a szeretet függőségében élő, szabad lelkecskék. „Mert… amíg élnek a világon gyerekek, akik éheznek… nem illik élelmiszert a szemétbe dobni.” Erre valami, amire nem számítottam: a szemecskékben huncut fény csillan, derűs várakozás a babaarcokon – mindkettőnek pompás humorérzéke van, fogják még az abszurdot is, a maguk szintjén persze, de sok száraz, hivatalába görcsölt felnőttkorú is megirigyelhetné őket –, sokszor szoktunk tréfálkozva beszélgetni, és most azt hiszik, a Papa valami huncutságot eszelt ki, hogy rávegye őket megenni azt a falatka kenyeret. Ezek a gyerekek nem tudják, hogy élnek gyerekek a Földön, akik éhezni kényszerülnek!

Nyár van, kellemes meleggel simogató nyár, dől be az aranyfény a nyitott teraszajtókon, a Visegrádi-hegység erdőzöld, a Duna szürkeezüst reflexfénye, s hogy az Édenkertben vagyunk, azt most a fényeknél jobban bizonyítják az illatok: reggel levágtam a füvet, még harmatos állapotában, úszunk a zöldfanyarban, s hogy dél van, már megindult – az esténként a Börzsöny erdeiből leánykéz simítású, enyhet hozó hegy-völgyi szél –, most lentről fölfelé, az alattunk sikló folyó kemény forrásvíz- és enyhe iszapszagát keverve a zöldfanyarba, és illatoznak az őrjöngve virágzó leánderek – nézd csak! egy szenderlepke, a mi kis kolibrink, járja sorra a frissen pattant bimbókat! szárnya rezdüléseit alig észleled –, ám ezen finom, libbenő illatok felett a fokhagyma vaskos, parasztos szaga uralkodik. A Mama zöldborsólevest főzött – friss borsóból, a lányok segítettek bontogatni a hüvelyeket –, vajas galuskával, resztelt csirkemájat petrezselymes újburgonyával, és készített egy hatalmas tál tejfeles uborkasalátát – mert úgy imádjuk, hogy szinte zabáljuk –, onnan a vaskos, vágott bazsalikommal fűszerezett illat. Hasunk tele, fénylik és illatozik az Édenkert, a szomszédasszony cseresznyefáján sárgarigó fuvoláz, működik tehát a derékroppantó munkákkal, néha eszementnek látszó elszánással létrehozott, az alantas és zűrzavaros emberi világot kizárni hivatott védőburok körülöttünk, amit én most egy hebehurgya gondolattal kihasítani készülök. De hát miért? Valamilyen igazságérzet, valami elvont és fennkölt igazságérzet működik bennem, és az akar mindenáron megnyilatkozni? Aligha: ezek a gyerekek soha nem éheztek, legfeljebb ha éhesek voltak, rövid ideig, nem ismernek senkit, sem a családban, sem az óvodában, a játszótérről se, aki ne táplálkozhatna emberi módon: úgy tudják, ez a természetes; ezek a gyerekek úgy tudják, hogy a felnőttek szeretik őket, a gyerekek az ő kincseik, hogy a világon élő összes felnőtt szereti a világ összes kisgyerekét, mert ez így természetes – miféle igazságérzet diktálná, hogy tudtukra adjam, ez közel sincs így? Mit kezdhetne egy hat- meg egy négyéves gyermek ezzel az igazsággal? Ennyivel rájuk zúdíthatnám a világ összes rémséges mocskát, bemutathatnám a gyűlölet és az erőszak undorító kelevényeit, mit érnék vele? Nemcsak életvidám, de melegszívű és érzékeny lelkecskék, ekörül kezdenének járni a gondolataik, felsírnának éjjel, bepisilnének, gátlásokkal terhelten leszoknának a jóízű evésről, miféle igazság akarhatná ezt? Ezek a gyerekek úgy tudják, a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat, nyílt szívvel várják és szeretik érte őt, kell-e még tudniuk, hogy Krisztus emberi kezek által halt kínhalált a keresztfán, és – a tanítások szerint – az ő lelki üdvükért is halt kínhalált? Nem állnak-e így közelebb Hozzá, ártatlan szívvel? Vagy valamilyen lelkifurdalás munkálkodik? Hogy itt élhetünk egy Édenkertben, merjük élvezni adományait, tömjük magunkba a csirkemájat és az uborkasalátát, s csak az idő alatt is, míg eszünk – én tudom a tudatalattimba fojtva –, több száz gyermek hal éhen a Föld különböző pontjain – ezt nem bírom elviselni? Ez akar szólni? De hát létünk nem oka ezen szörnyű haláloknak! Ha szétosztanám minden vagyonom, magamat és utódaimat a lét minimumán tartanám, mit változtatna mindezen? És valóban: akkor miénk lenne a Mennyek Országa? Vagy a dolgok logikája szerint, igen hamar, egy kis szerencsétlenség által a szegénységből a koldusnincstelenségbe, a segítségre szorulók tömegeibe zuhannánk? Vagy így is, úgy is a fenntarthatatlan világ káoszába, csak idő kérdése? Hatmilliárd ember él a Földön, felelősségem a lebírhatatlan nyomorúságokért hatmilliárdodnyi: hát mennyi az? Mint a szenderlepke egyetlen szárnycsapása. De még az ennyi felelősséget is csak úgy vállalhatnám, ha ennyike lehetőségem lenne a világ dolgainak intézésében: de ki gondolná, hogy van? Még ennek a nem nagy országnak, melyben élek, s amelyben élnek éhezők, még ennek a történéseihez is csak pilleszárnycsapásnyi beleszólást engedélyeznek a gipszarcú farizeusok, miért kéne zokogni az én lelkiismeretemnek? Vagy azt akarom utódgyermekecskéim lelkébe plántálni, hogy mert mindennap jóllakhatnak, örökös lelkifurdalással kell élniük? Hogy akarhatnék ilyen nárcisztikus baromságot? Vagy merhetem-e kijelenteni: gyermekeink egy olyan nemzet fájának friss hajtásai, mely valóban, nemzedékek hosszú során át, megbűnhődte már a múltat s jövendőt? Kevélyen: hogy ne féljetek, nőjetek nagyra, legyetek bátrak és erősek – mi majd büszkén fogunk tekinteni rátok.

Miért beszélek én az éhező gyermekekről?

Még lehet visszakozni, elütni a dolgot egy tréfával.

Nézem a már nyaralásszínű, mosolyvonalakkal rajzolt arcocskákat: most már szólnom kell, akármit, de szólnom. Szívom tüdőmbe a levegőt, kezem emelem gesztikulációra, ám ebben a pillanatban megáll az idő. Lélegzet megszakad, mozdulat megakad, megmerevedik minden, még a mosolyok is, mint a kő, még a teraszon ügyködő szenderlepke szárnyának vibrálása is. Nem hallom a bennem élő időmérő szerkezet fémes pattanásait: az előtóduló kérdések kivertek valamilyen biztosítékot. És ebben az időtlen időben megbolondul agyam számítógépe: vibrálni és kattogni kezd, megnyitja a lomtárat, és egyszerre kezdi pörgetni az összes eldobott dokumentumot, egyszerre mindet és iszonyú sebességgel – nem tudom leállítani, azt se tudom, hogyan lehetne, hagynom kell pörögni.

– sivítanak a szirénák, lefekvéshez készülődünk, lehet, hogy én már aludtam is, felsivítanak a szirénák, anyám karjába kap, és rohan le velem a hátsó lépcsőn a pincébe, hideg van és sötét, és sivítanak a szirénák, valaki átvesz tőle, egy férfi, nem az apám, rohan, mint aki megőrült, lábfejemet beleveri a kovácsoltvas korlátba, fáj – alighanem ezek az első értékelhető emlékeim az életemből: három hónapos voltam, amikor a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót, és egy nap híján hároméves, amikor megszállták Magyarországot, ezek szerint minden 1944 telén történhetett –, szorosan egymás mellett ülünk házunk pincéjében, még a föld alá bújva is hallani a halált hozó repülőkötelékek tompa moraját, „bombáznak az amerikaiak”, figyeljük a körülöttünk hulló óriásbombák robbanásait, és ha valamelyik túl közel zuhan le hozzánk, megremeg az egész bunker, és vakolatdarabok potyognak a mennyezetről, én egy bádogdobozból kiskanállal tejport eszek, finom, nem tudom, félek-e, hátamra terítve lópokróc, kicsit szúrja a nyakamat, egy közeli robbanás után kialszik a villany, nők sikoltozni kezdenek, akkor sírva fakadok, nem látom anyámat

– nem emlékszem, hogy éheztem volna, bár Budapest ostromakor mindenki éhezett, majdnem mindenki, erről később sokat beszéltek, elhullott katonalovakat trancsíroztak közönséges konyhakésekkel a pincékből előbújt, tébolyult tekintetű emberek a gránáttűzben; a második világháború minden más borzalmával együtt létrehozta a gyermekkori éhezés tömeges, végzetsúlyos megjelenését, de valami ehetőt mindig tudtak szerezni nekem, ha már egyszer megmaradtam; és fut egy másik, kifakult képsor, nagyjából ebből az időből, de hogy apám megjelenik, ez már a háború után lehet: anyám hajába sült krumplikat kotor elő egy csikótűzhely sütőjéből, egy fehér, zománcos tálba, a krumplik forrók, pucolná, de égetik a kezét, némelyiket visszaejti a tálba, fújogatja az ujjait, ezen nevetünk, apám vöröshagymát szeletel egy deszkán, anyám az én krumplikarikáimra egy fekete szalonnabőrről egy éles késsel valamennyi zsiradékot kapar le, finom, az asztalon töredezett viaszosvászon, rózsás mintákkal, apám könnyezik, torz arcokat vág, mintha valóban sírna, de csak a hagymától könnyezik, ezen nagyon nevetünk – s ha szó szerinti éhezésről nem is, de éhességről, a gyomrot görcsbe facsaró éhességekről már maradandó, szinte mindennapi emlékeim vannak: már iskolás vagyok, kisiskolás, épül az ország, a szocializmus útjára lépett vas és acél országa, épülnek vaskohók és meleghengerművek, „győztes vörös zászló… vigy a győzelem útján, ránk boldog világ vár!” – énekeltetik velünk, és én addig vajat csak félbevágva láttam, egy zsírpapírba csomagolt tízdekás vajat félbevágva, úgy árulják, ha lehet kapni, vízcseppek gyöngyöznek a vágás mentén a zsírpapír alól, valami „lekváros kenyér, tea” reggelivel engedtek az iskolába, és tíz órakor már éhes vagyok, tíz órakor már minden osztálytársammal együtt éhesek vagyunk, ellopnám a tízóraiját, ha lenne kitől, az utolsó órán már csak az evésre tudok gondolni, és mikor végre szabadulhatok, már marja üres gyomromat a sav, futok haza, végig a Kazinczy utcán, a zsinagógától a Király utcáig, akkor Majakovszij utcának hívták, egy kivénhedt aktatáska az iskolatáskám, a fa tolltartóban zörögnek a ceruzák, csak a Király utca sarkáig bírom a futást, de onnan már csak egy saroknyi, és otthon vagyok, nincs türelmem rendesen megmelegíteni az ételt, anyám mindennap, munka után főz valamit, a vacsoramaradék a másnapi ebédem, langyosan, félmelegen falok be mindent, és mindenhez kenyeret eszek, krumplihoz, rizshez, még tésztához is, hogy jóllakjam

– a terézvárosi templom mögötti kis téren, a posta előtt, egy Csepel teherautóról krumplit osztanak, két jókötésű, pozsgás ember lapáttal telirakja a platóra feladott fonott kosarakat, hátizsákokat, az autón nemzeti zászló, közepéből kivágva a szovjet mintájú címer, oldalán felirat: „Harcoló testvéreinknek”, vagy valami ilyesmi, de a „testvér” szó biztosan benne volt, 1956 októberének vége felé járunk, már nem hallatszanak puskalövések az utcán, valahonnan vidékről feljött emberek ingyen osztogatják a krumplit a fővárosiaknak, rohanok haza, csak egy macskaugrás onnan, nagy sietve csak a bádog felmosóvödröt tudom előkeríteni, nem emlékszem, volt-e ennivaló otthon, valami biztosan akadt, de nem is ez volt az érdekes az egészben, hanem kapni akartam, a büdös életben egyszer, ingyen valamit, még nem fogyott el a teherautóról a krumpli, és az egyik ember rendesen telerakja a vödrömet, és akkor hallom, hogy a pékségben kenyeret lehet kapni, oda másvalaki vidékiek lisztet hoztak, ott várni kell a friss sütésre, de ott sem kell fizetni, lassan csoszogunk előre a sorban, beszélgetünk: „most már majd minden jobb lesz”, „javulni fog a közellátás”, a vödör krumpli után diadallal viszem haza a kétkilós, még szinte forró, félbarna kenyeret: a konyhaasztalon a kenyér, előtte a kövön a vödörnyi krumpli, üldögélek a konyhasötétben a hokedlin, és várom, türelmetlenül, hogy jöjjön már haza valaki, és dicsérjen meg, milyen ügyes voltam; és ez az esemény megváltoztatta eddigi felfogásomat, addig úgy tudtam, hogy egy hetedik kerületi szar proli vagyok, akinek a sorsa, akármennyit sóderolnak a munkásszolidaritásról meg ilyesmikről, az égvilágon senkit sem érdekel, a családján kívül még az se, ha netán éhen döglik, aki ha sokat panaszkodik, legfeljebb beviszik valamelyik rendőrőrsre, és rendesen felpofozzák, hogy elmenjen a kedve rágalmazni a népi demokráciát; a vödör krumpli és a barna kenyér megszerzése után hirtelen úgy éreztem, mégiscsak tartozom valahová, tagja vagyok valamilyen nagyobb közösségnek, ha egyszer ismeretlenül is testvérüknek tatanak és segítenek, és attól kezdve meg voltam győződve róla, bárhová vet is a sors ebben az országban, ha bajba kerülök, bármelyik ajtón zörgethetek, adnak egy tányér levest vagy egy szelet zsíros kenyeret, új és felemelő érzés volt, egy forradalom kellett hozzá, egy bátor nép bátor forradalma; és miután bejöttek az oroszok, november 4-én hajnalban, a megállapodások ellenére, még több tankkal, mint amennyivel addig itt voltak, és ágyúztak mindenre, ahonnan csak mozgást észleltek, aztán jöttek nyomukban a magyar belügyi karhatalmisták, pufajkásoknak neveztük őket, kezdték összeszedni a forradalomban részt vevő fiatalokat, már akiket addig nem lőttek agyon, és akiknek nem sikerült külföldre menekülni, még azután is megmaradt ez az érzés bennem, persze csak titokban, már ki nem beszélhető belső titokként; s hogy aztán hogyan alakult a közellátás, nem emlékszem, mindegy is volt, azután már minden úgyis mindegy volt

– és aztán egész további életemben féltem az éhezéstől, az újbóli lehetőségétől, még azután is, mikor már igazán nem kellett volna, amikor már, ha valakinek elmondom, miféle félelem kushad a lelkem mélyén, hát egyszerűen kinevet; időnként más jellegű, de szintén megoldhatatlan és pusztító nyavalyák idején vigasztalásnak használtam: „de legalább nem kell éheznünk”, és ez nem jópofaság volt, őszintén gondoltam, és használhattam vigasztalásul, népemre gondolva, még a pártállam idején is: „de legalább ebben az országban nem éhezik senki”, és most, hogy a jogállamiság megteremtése nyomán káprázatosan felívelt a tolvajipar minden, klasszikus, modern és multinacionális ágazata, hogy mindennap hallhatom, fél fülemet önvédelemből zárva tartva, de így is hallhatom a közvagyon megcsapolásának leleményes és naná hogy törvényes hőskölteményeit, önvédelemből apátiába vonulva már igazából csak az tud felháborítani, hogy ebben az országban gyerekeknek éhezniük kell. Hát hogyan, uraim?! Elegendő és nagyszerű termőföldek áldását élvezzük, népünk szorgalmas és tenni vágyó, munkáskézből még feleslegünk is van, és hatvan éve béke! – olyan, amilyen, de béke: idegen hatalmak nem bombázzák le az erőműveket és a lakóházakat, ellenséges katonák nem gyújtják fel a termést, és nem hajtják el az állatokat –, hát akkor hogyan? Urak!? És megúsztuk a harmadik világháborút, nem volt biztos, de megúsztuk, szarháziak, hát hogyan lehet, hogy tízezrével élnek gyerekek ebben az országban, akik néhány szem sült krumplira vágynak, melyre az anyjuk némi zsiradékot kapar egy megfeketedett szalonnabőrről, a grízes tésztához is kenyeret esznek, hogy jóllakhassanak, hát hogyan? És ti, a létező szocializmus slamposságából kivetkőzött, kifogástalanul elegáns, nyugati szabású öltönyökbe bújt, a Trianon utáni hárommillió koldus országának visszaállítása közben hirtelen megmilliárdosodott akárki-emberek, agyonpúderozott hőseink, ti se tudtok a dologról többet?

– és persze felbukkan Derszu Uzala alakja is: egy hótól terhes fenyőágat félrehajtva, vállán öreg puskájával már itt is áll előttem, rám néz a prémes usanka alól, arca rezzenetlen, csak vágott szeme fényéből látom, mosolyog, aztán még egy lépést téve egymás felé, széles mozdulattal átöleljük egymást, meg is lapogatjuk, ahogy ötven éve tartó barátság után illendő, Derszu tudja, mi az éhezés, a tajga nem mindig adja meg a zsákmányt, tudja, hogy olykor kegyetlen körülményekkel kell megküzdeni az életben maradásért, de mit szólna, ha megkérném, lakjon nálunk egy darabig, ahogy Arszenyev kapitány házánál lakott, vajon mit szólna a mi világunkhoz? Bizonyára nem sokat, a tettek, nem a tények szétpofázásának embere ő, és nem is maradna sokáig: hamar rájönne, hogy nem tanulatlan kozákok vagyunk, nagyon is tisztában vagyunk vele, hogyan bánunk a természettel, így hát velünk már nem érdemes veszekedni a törvények betartatása végett, és amikor még azt is megtudná, hogy az általa sose látott bőség mellett gyerekeket éheztetünk, azt gondolná, hogy semmi-emberek vagyunk, megutálná még a szagunkat is, kapná a cókmókját, és menne vissza a legalább csendes és törvényt ismerő vadonba, legfeljebb kerítene egy husángot, egy olyast, amivel kikotorta a parázsból a csontokat, és indulás előtt elagyalna néhány öltönyöst, nem is azért, hogy megoldjon bármit is, de legalább lehervassza azokat az elmebetegséggel határos magabiztos mosolyokat a magasra vetett pofákról

– és ahogy peregnek a képek, őrült futással az álló időben, egyszer csak megoldódik a rejtély, a konfliktust kiváltó ok: nagyszüleim közül csak egyet ismerhettem, apám anyját, Borsó Erzsébetet – „ez nem igazság, Papa!” – kiáltott fel Réka, amikor egyszer erről beszélgettünk, „egy gyereknek két Papája és két Mamája van!”, bizony nem igazság, csibém, nem így kellett volna lennie, de tudod, a háborúk, a betegségek, a nyomorúságok… hullottak szegények, mint az őszi legyek –, hat gyereket nevelt, hamar özvegységre jutva, és akkor tizenhét éves apám lett a kenyérkereső, neki kellett előteremtenie öt fiatalabb testvére számára a napi szelet zsíros kenyeret, ott nem kellett pörlekedni az asztalon maradt falatkák miatt; kis termetű, pergő-forgó, gyors kezű asszony volt, pergett a nyelve is, haját mindig hosszú csatokkal feltűzött kontyban hordta, katonás rendet tartott a gyerekei között, rendet és tisztaságot, mindig frissen vasalt vászon és mosószappan illata lengett körülötte, „a foltozott ruha nem szégyen, csak a mocskos ruha szégyen!”, ő volt, aki nem tűrte, hogy egy megkezdett szelet kenyérből egy falatka is maradjon az asztalon, „edd csak meg, fiam!” – mondta nekem, ha valamit nem akartam megenni, „csak az a tied, amit megeszel!”, mondta két végigkínlódott világháborúval a háta megett, persze én csak a zsíros porcokat a kocsonyában meg a szőrös töpörtőt nem akartam megenni, nem erőltette belém a számomra utálatos ételeket, „akkor egyél krumplit, az nem szőrös”, de fel nem állhattam az asztaltól, míg a megkezdett kenyeret meg nem ettem, „amíg emberek halnak éhen, nem dobunk szemétre kenyeret!”; mikor utoljára láttam, már nagyfiú voltam, gimnazista, fiatalabb asszonylányánál lakott, a vetett ágyon üldögélt, sötét színű, apró mintás pongyolában, lábán vastag pamutharisnya, meleg mamusz, haja már alig volt, amit kontyba köthetett volna, valami mellszívószerű eszközt tartott a szája elé, nyomkodta a kerek gumipumpát, valami gyógyszert lehelt be, már nagyon kicsike volt, meseszerű manó, „hát elért engem is a Borsó-betegség”, a Borsók betegsége, az asztma, letette a tárgyat az éjjeliszekrényre, „na gyere” – hívott fulladó hangon, „hadd pusziljalak meg, ha már ilyen szép szál legény lettél!”, és akkor is olyan tisztaságszagú volt, vasaltvászon- és mosószappan-illatú, és akkor megcsókoltam mindkét arcát, még a kezét is, drága kicsi öregasszony!, hát ő szólalt meg bennem, ő akarta, hogy unokája az unokái tudtára adja, ő akarta örökül hagyni, hogy akárhogy forog is a világ, sose hagyjunk pocsékba még egy falatka kenyeret se, nem illő, amíg emberek halnak éhen ezen a Földön, talán még az Isten is megver érte

Agyamban kis pittyentés jelzi, hogy lefutottak a képsorok, erre újra mozdul az idő: életre kelnek a mosolyok, a szenderlepke újabb bimbóra röppen. Kicsit rekedtes hangon mondom: „Tudjátok… ez egy régi mondás, régi bölcsesség… én is a nagymamámtól hallottam… hogy ameddig léteznek a Földön éhező gyerekek, nem illik élelmiszert a szemétbe dobni… még egy falatka kenyeret se.” Míg beszélek, bevillan: már eleve, tudat alatt szépítettem a dolgon, mert Borsó Erzsébet nekem bizony úgy mondta: „amíg éhen halnak”. Hogy nekem nem szépítettek semmit, de nem is lehetett, mert ebben az életkoromban már nagyon is tudtam, hogy halnak éhen emberek.

„De miért éheznek?„ – kérdi Sisa vádlón. „Miért, Papa?” – kérdi Réka felháborodottan. Igen, helyénvaló volt az óvatosság, kicsit elgyávultan folytatom: „Tudjátok… a világ nagy… láttátok a térképeken… mindig adódhat valahol egy hely, ahol valami baj történik. Földrengések, árvizek, vulkánkitörések… háborúk… ”

Réka türelmetlen, várja őt a játszás: mivel a karosszéket hátra nem tudja mozdítani, kibújik elől, az asztal alatt, és négykézláb nyargalva a játszósarok felé, közli sziklaszilárd véleményét: „Ez nem igazság, Papa! Gyerekeket nem szabad éheztetni!” Bizony, nem igazság, csibém.

Mindig csodálatba ejt, hogy a gyerekekben milyen erős az igazságérzet, hogy ösztönösen mindig a gyengébbek pártjára állnak. Hogy képtelenek hazudni, hogy elismerik vétkeiket, és epedve várnak a megbocsátásra. Hogy természetes bennük a szemérem, és tévedhetetlenül tudnak választani a jó és rossz között – majd úgyis elrontjuk őket, ahogy romboljuk egymást mindennap, és ahogy a gátlástalanná züllötteket a vállunkra emeljük –, de vajon az ember születésénél fogva erkölcsi lény-e, s talán éppen ettől ember?

„És ilyenkor mi küldünk nekik, ugye?” – kérdi Sisa reménykedve, és – ó, drága, jólelkű kicsiszívem! – majszolni kezdi a nem kívánt falatkát. „Persze! Mi, magyarok mindig küldünk… csak sokszor nagyon messze laknak tőlünk… megrongálódtak az utak, a vasutak… és ameddig odaér a segítség… szegények, éhezni kényszerülnek.” Nehéz, a tehetetlenség már gyermekkorban is nehéz sóhaja, szerencsére a további kérdezősködésnek útját állja Delfin, amint Réka-hangon sivalkodni kezd: „Segítség! Segítség!”, újra csillan a bogárka szem: „Papa, akkor keresel egy jó erős kötelet? Tudod, a Delfinen kell segíteni!”

Ezek a mi lánykáink olyanok, hogy reggel, még fel se nyitották teljesen a szemüket, még hangjuknál sincsenek igazán, kóvályogva átmásznak az ágyamba, és rekedtesen azt suttogják a fülembe: „Papa… ma játsszuk azt, hogy… ” A játszás! A játszás! Ebéd előtt is: a Mamának háromszor kellett szólnia, aztán még fel is kellett emelnie a hangját, hogy meghallják: „Kezet mosni! Ebéd!” Szóval ebéd előtt ott tartottunk, hogy Delfin – tucatnyi, gyerekarasz nagyságú plüssfiguránk van, legtöbbjüket születésük óta ismerik, persze vannak, akik később csatlakoztak a társasághoz, kiket összefoglalva csak „gyerekeknek” nevezünk, és ezekkel a gyerekekkel káprázatos kalandokat élünk át – , szóval Delfin be akart úszni egy víz alatti barlangba, egy palántázó műanyag cserép kiváló víz alatti barlangnak bizonyult lenni, de sajna!, beszorult a feje. Még ebéd előtt megállapodtunk abban, hogy kell szerezni egy jó erős kötelet, Leopárd Leó majd beugrik a vízbe, és ráköti Delfin farkára, mert ő a legügyesebb úszó, és majd Fáni kihúzza szegény Delfint, mert ő a legerősebb, mert ő egy Ele-Fáni. A terv és az elhatározás megvan, már csak egy jó erős kötelet kell szereznem – itt az egyik fiókban mindenféle zsinegek vannak, van itt egy bakancsba való cipőfűző, az kiváló lesz –, rajta hát, mert hogyan tudnánk segíteni bárkin is, akár a világ éhezőin is, ha most nem oldjuk meg az Édenkert állította feladatot, és nem segítünk szegény Delfinen?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben