×

„Batu khán pesti rokona”

A szelf poézise József Attila költészetében

Bókay Antal

2005 // 04
József Attila költészetének alaprajza, az a rendkívüli és teljesen egyéni újítás, ami költészetét és rajta keresztül a magyar költészetet az európai költői diszkurzus korszerű áramába emeli s ott megtartja, valamikor a 20-as évek vége felé születik meg. Első, villámcsapásszerű megformálódása azonban már egy pár évvel korábbi, zseniális pillanatban a Tiszta szívvel című versben1 megtörténik. A Tiszta szívvel minden tekintetben egyedülálló, kiemelkedő mű. Egyrészt rendkívüli és igen tanulságos recepciós kontextust2 hozott létre, Horger Antaltól Ignotuson és Osváton, Hatvanyn keresztül Gaál Gáborig. De jelentős volt az „önhatása” is, a költő meglehetősen gyakran maga tér vissza egykori versére, 1929-es kötetének címévé teszi első sorát, sőt a Medvetánc-kötet korábbi címváltozata is „Tiszta szívvel” volt, majd sokkal később felemlegeti Curriculum vitae-jében és a Születésnapomra című versben.

A vers a szelf megalapításának aktusa, egy olyan késő modern formáció megteremtése, amely után már alig lehet az énről más módon írni. Minden interpretátorának, olvasójának szembetűnő a vers állandó, konok negativitása, mondhatnánk: a szelf tagadáson keresztül történő alapítása. Nem egyszerűen a modern költészetre Rimbaud-tól, Mallarmétól kezdve annyira jellemző „elszemélytelenítésről” (Entpersönlichung) van szó, hiszen nemcsak a partikuláris személyesség kizárása történik, hanem egy olyan szelfformáció megtagadása is, amely a modern líra középponti stratégiája volt. Ebből a szempontból József Attila verses tette jelentősebb, mint Babitsé a Csak posta voltál-ban (ahol a szelf megmarad a koherens személyességet kontextussal, tradícióval állító keretek között). Jelentősebb, több annál is, mint amire Szabó Lőrinc törekszik 1931-es versében, Az Egy álmaiban, mert e vers ugyan megkísérli a szelf komplex, dialogikus felmérését,3 megpróbálja megteremteni ennek poétikai hátterét,4 de végső soron, a vers zárásával egy romantikus-misztikus szelfmítoszhoz, egy új individuumváltozathoz (tehát Eliot helyett inkább Yeatshez) húzódik vissza. Az „individuum” helyett ekkor, 1925-ben még József Attilánál sem bukkan fel a „városlakó”,5 de megteremtődnek azok az alapvonalak, amelyek mentén az új személyesség épül majd fel a harmincas évek elején. Az 1925-ös versben egy nagyon szikár, kemény és tárgyias letisztítás (ezért lesz „tiszta” a szív), pontosabban negáció történik, amelynek eredményeként a társas kapcsolatokon, önérvényesítésen, élményérvényesítésen keresztül elképzelt korábbi személyességeszmény felfüggesztődik. A jelenkori személyelméletekben, elsősorban Kristeva és Lacan írásaiban pontosan erről az alapító gesztusról van szó. Az elmélet jelzései és József Attila versbéli gyakorlata is kettős elemű. Egyrészt működik benne egy alapvető negáció,6 a szelfet szokásosan jelölő, a társadalmi gyakorlatban félrevezetővé merevedett jelölők erejének szétverése, Lacan „ne”-je,7 a szelf olyan tárgyias megragadása, amely kizárólag a tagadásra épül. A tagadás ilyen szerepének poétikai megjelenéséről szól Julia Kristeva modern költészetről szóló költészetelméleti könyve.8 József Attila kettős tagadást épít fel a Tiszta szívvel-ben. A vers első harmadában egy létszerű, állapotszerű tagadást, mely nemcsak az ödipális tárgyakra (anya, apa, isten, haza), hanem sokkal alapvetőbb dolgokra, a személyes eredetre (a születés társas jelölőire) és a személy eltűnésére (a halál társas jelölőire) is vonatkozik. A vers utolsó harmadában pedig egy tagadás-narratívát olvashatunk, az eladás (a közösség értékelő gesztusának, a húsz esztendő „megvételének” elmaradása) a „tagadás szellemével” kapcsolja össze az élettörténetet, és az életet egyfajta társadalmon kívüli betyárlétté változtatja. Ez a kettőstagadás-esemény egy olyan megnevezetlenül hagyott (és valószínűleg közvetlenül megnevezhetetlen) szelfmagot jelöl ki, amely a materiális vágyenergiák konstrukcióiból áll, és követelőző módon arra van, hogy retorikai, performatív aktusokkal, újabb és újabb felismerési és félreismerési gesztusokkal artikulálja önmagát.9

Kristeva egy későbbi könyve10 meggyőzően tárgyalja azt az entitást, amely szelfként ilyenkor artikulálódik: ez egy úgynevezett primér nárcisztikus identitás, az ödipális (szimbolikus, azaz nyelv) előtti, az én őskonstrukciója, mely döntően ökonómiai viszonyban felépülő, folyamatosan átalakuló, mégis állandóan strukturálódó kapcsolatokból áll. A nárcisztikus annyiban radikális szelftartalom, hogy tematikusan egyáltalán nem érhető el, egyfajta radikális retoricitásban, performativitásban létezik (csak megálmodni, sűríteni, eltolni, képiesíteni, narrativizálni – illetve megcselekedni lehet). A Tiszta szívvel számtalan negációja mintegy körülkeríti, a negált kapcsán sejteti azt a belső, materiális territóriumot, azt a hangulatot, modalitást, amely ennek a nárcisztikus identitásnak a karakterét adja. Úgy gondolom, hogy hosszú évekig, talán költészetének teljes idején valamilyen értelemben a Tiszta szívvel modellje alapozza meg József Attila költészetében a szelf központi poétikai konstrukcióját. Egyszerűen arról van szó, hogy a tagadás, a szemiotikai, a khóra poétikai mozgósítása, elérése egy olyan retorikai-poétikai teret nyit meg, amelyre többféle megoldás ráépülhet, melyben többféle világkép, énkép kirakható. Az 1928 körüli időszakban a szelfpozíció a költői diszkurzus alapjává vált, képei, elemei ismétlődnek,11 kérdéseket tesznek fel, és ezekre választ próbálnak kialakítani.

Az egyik lehetőség vagy kényszer az, amikor a költő erre a kifejezhetetlenre ismételten újabb és újabb potenciális jelölőket talál, és katakretikus módon újra és újra pozicionálja azt. A másik lehetőség valamiféle olyan kitörési irány keresése, amely az élet textusában látná el értelemmel, jelentéssel, azaz jelölővel a szelf energiaviszonyait. Hogyan lehet ezt a nyelvi szempontból üres, materiális, energiaszempontból abszolút telített szelfmátrixot betölteni? Költőnk kézenfekvő válasza erre az volt, hogy kell találni valaki mást, egy másik ént, aki nekem való másikként artikulálni tud engem, és mintegy tükörviszonyban, egy spekuláris, figurális leképezésben kiegészít, nárcisztikus zártságomból kivesz, és biztonságos támaszhoz juttat. Más szóval: olvasót kell találni, olyat, aki nemcsak a versem, sőt nem is a versem, hanem engem olvas. A szerelem kétségtelenül olyan lehetőség (vagy inkább olyan tévedés), amikor a résztvevő úgy gondolja, nem a nyelv, nem az automatizmus, nem a vágyak ismétlődése építi, hanem a viszonyban, a másik segítségével egyedi, egyszeri eredeti énje dolgozódhat ki.

Ezt a küzdelmet, a szerelemben való hit megjelenését, majd lerombolódását a Nincsen apám se anyám kötetben olvashatjuk. Példaként azonban egy talán még koncentráltabb és láthatóan tudatos szerkesztésű, tizenegy költeményből álló versfüzért említenék. Ezeket József Attila 1928. április 25-én küldte Kolozsvárra egy levél kíséretében az Ellenzék című lap szerkesztőjének, Kuncz Aladárnak. Bár különböző időben születtek, éppen azért, mert igencsak válogatottak, jól reprezentálják a költő szelfkonstrukciós érdeklődésének ekkori irányát (az év folyamán aztán még ehhez a csomaghoz kapcsolhatók új, jelentős versek). A cím „természetesen” Nincsen apám se anyám, azaz az egész gyűjtemény a Tiszta szívvel első sorának szemantikai hatalma és szelfkonstrukciója alá van helyezve. A versek elrendezése, tematikája a következő:

1. csoport – szelfversek

Bevezető, az Örökélet12, József Attila [Vidám és jó volt…].

2. csoport – szerelmes versek, énkonstrukció a Másik tükrében

Táncba fognak, Csüngője voltam, Ringató, Áldalak búval, vigalommal, Alvó tavu békességgel13.

3. csoport – szelfversek szerelem után, az énkonstrukció más lehetőségei

Dúdoló, Derűs, Elefánt voltam14

A csoportosítás azt a lírai narratívát, azt a belső térben való utazást mutatja, amelyet József Attila ekkor, 1928-ban kívánatosnak tart, sőt látszanak már azok az irányok is (a politikai asszociációk, metaforák megszaporodása), amerre ez a belső tér rövidesen (1929-ben) átíródik. A Tiszta szívvel közvetlenül nem szerepel benne, intertextuális jelenléte azonban meghatározó. Nemcsak a verseket tartalmazó lap tetejére aláhúzogatva felírt cikluscím miatt, hanem azért is, mert több vers tükrözi, leképezi a Tiszta szívvel képeit, formáját. Az Örökélet például terjedelmében, szerkezetében és a benne megjelenő képek tematikájában is ismétli,15 egy melankolikus átírásban leképezi a Tiszta szívvel-t.

Nincs módom a teljes ciklus áttekintésére, ezért csak arra koncentrálnék, hogy a Tiszta szívvel tagadásos, primér nárcizmusra épülő programja miként tud továbbépülni; mit is lehet kezdeni azzal, ha a tagadások artikulálják ezt a valamit, hogyan lehet egyáltalán megnevezni – mik ennek a kimondhatatlannak az „objektív korrelatívjai”. Lényeges kérdés az, hogy hogyan is lehet a megalapozó 1925-ös verset úgy továbbírni, költészetté, versekké szétírni (és persze megélni), hogy az ne vezessen megnyugtató, de hamis totalizáláshoz. Érdemes a ciklus első versével kezdeni, mert ez azonnal szembesül az egyáltalán nem könnyű feladattal. A Bevezető több változatban is leíratott, megjárta – mondhatnánk – azt a tipikus utat (magánközlés, egyedi megjelenés, kötet, végül a Medvetánc), amelyet azok a versek futottak be, amelyeket József Attila maga is fontosnak érzett. Első változata egy Párizsból 1927. május 28-én Jolánnak küldött levélben olvasható.

Bevezető

Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot –
hejh burzsoá! hejh proletár! –
én, József Attila, itt vagyok!

Vajon mit vezet be a vers? A cím, furcsa mód, már a levélben ott van; hogy miért, nem kap feloldást. József Attila a párizsi távolságból Jolán és Eta civódását akarja csitítani, amatőr csoportdinamikai technikákat javasol idősebb nővérének, majd a levél végén, az elbúcsúzás után, mintegy utóiratként szerepel a vers. A cím ekkor még „Bevezető vers”. Aztán felbukkan egy József Attilát ábrázoló karikatúrán,16 itt cím nélkül. Újra címmel (most már csak „Bevezető”) jelenik meg a Kuncz Aladárnak küldött csomagban, majd cím nélkül lesz a Nincsen apám se anyám kötet első (azaz bevezető) verse, és végül benne lesz a Medvetáncban, de ott újra cím nélkül. E sokféle felbukkanás alapján valószínűsíthető, hogy nem egy bizonyos szöveg, mondjuk, egy ciklus bevezetője volt csak a vers, hanem egyben tárgyának, magának a költőnek, az énnek a bevezetése a költői beszédbe, a szelf nyelvi artikulációjának aktusába. Ez a bevezetés első pillantásra egyszerűnek, egyértelműnek tetszik, de már egy rövid értelmezés is meglepő nyelvi, szemantikai ellentmondásokat, csúsztatásokat mutat. A jelentés keresése, a „mi vagyok én?” (vagy: „mi lettem, mikor én lettem?”) kérdés feltevése már egy nagyon egyszerű szinten is megnyit valamiféle jelentésörvényt, amit csak egy allegorizáló, szenvedélyes (fenséges) gesztus (az utolsó sor dinamikus önállítása) tud olyan szintre emelni, hogy ne legyen zavaró a bizonytalanságok háttérben eltüntethetetlen sokféle jele.

Az első sor még csak egy, a logikában intenzionálisnak mondott meghatározást ad, olyat, amely a jelölő szemantikai tartalmában már eleve bennfoglalt, azaz tautologikus (a nővéremnek öccse vagyok – írja17). Homályos körvonal ez, amely önmagából bomlik ki, és kibomlása közben érintkezik a külvilággal. A furcsa az, hogy az első sorban kizárólag ez a tautologikus játék a „testvér”-fogalommal a biztos pont, jelentés, amely nem referenciális, hanem a nyelv belső szemantikai koherenciájából származik. Ezenkívül még két elem van a sorban, ezek a „Lidi” és az „itt”. Ezek az önállításhoz képest metonimikus-tényleges, azaz extenzionális definíciós elemek, azaz valamit hozzátesznek, kiterjesztenek az előbbi, önmagába visszaforduló, magára utaló nyelvi viszonyításhoz képest. Azonban mindkét elem valahol egyszerűségében is labilis, bizonytalan. Nővére tulajdonneve becenév formában mint „Lidi” szerepel, de a vers legkorábbi két változatában a név még „Lucie” volt, sőt a legelső, levélben küldött változathoz a költő a „Lucie” fölé zárójelben, kérdőjellel odaírta, hogy „(Jolán?”). A Jolánnak írt párizsi levelek megszólítása viszont mindig „Lucie”. A név láthatóan fontos, de mégis nehezen meghatározható. Konkrétumhoz, az egyszerihez, de mindegyik változat másfajta egyszerihez köt (mondhatnánk, hogy egy népi, egy polgári és egy köznapi-formális József Jolán van mögöttük). Versi, hangi hatásában kétségtelenül az utolsó, a Lidi a legjobb, jól illik a szöveg groteszk hangvételéhez. A sor utolsó szava, az „itt” hasonlóképpen tárgyi rögzítésre törekszik, a tér egy közvetlenül adott pontján fixálja a bevezetendő személyt. Kérdés persze, hogy mennyire konkrét ez az „itt”, hiszen az első változat egy Párizsból küldött levél végén van, az „itt” tehát Párizs (az elkóborolt testvér). A második egy párizsi karikatúrára került rá, vajon az „itt” Párizsra vagy a karikatúrára, a térre vagy a képre vonatkozik? A képen vigyorgó ifjonc vagy a Párizsban lévő modell birtokolja az „itt” helyzetét? A harmadik egy Budapestről küldött verscsomag elején található, ez valóban felfogható bevezetőként. De ez a pozíció már textuális, előtte van a költő neve és a ciklusnak adott cím („Nincsen apám se anyám”), utána a tíz további vers. A többi „itt” pedig Budapesten megjelenő, de szinte bárhol olvasható verseskötet (a Nincsen apám se anyám) elején, majd a Medvetánc-kötet 15. oldalán (a Nincsen apám se anyámból átvett versek elején marad, de „bevezető” címétől és pozíciójától is megfosztatik). Hol található akkor az „itt”? A vers intertextuális mozgása, a különböző médiumok alakító hatása megbontja az elvileg magától értetődő pozíciót, ez az egyszerű szó és egyértelmű emberi gesztus, utalás (az, hogy itt vagyok) meglehetős összevisszaságot rejt magában, az „itt” jelölő az általa jelölthöz éppen nem kötve, hanem szétválasztva, általa problematizálva van. Végül jól érzékelhető, hogy a sor, a kijelentés hiányos, nincs befejezve, nincs benne állítmány (nem tudjuk, hogy „Lidi nénémnek öccse itt” mit is csinál).

A vers, a szelfet meghatározó hat sor ironikus, tréfás metonímiákból áll, amelyek olykor határozottan utalnak a Tiszta szívvel „objektumaira”. Az első, a „Batu khán pesti rokona” a hovatartozásról szól, egy apafigurát emleget, aki negatív tükre az ugyancsak Keletről jött Attila hun királynak (akiről majd a Curriculum vitae-ben hallunk hasonló szerepben, saját nevéhez kötve). A tulajdonnév metonimikusan egy másik névre utal, a szelf igazából „Attila király pesti rokona”. Aztán arról van szó, hogy mit evett (szemben a korábbi verssel, ahol „harmadnapja nem eszek”), az üres kenyér a hiány, de lehet az élet metaforája is. Aztán egy, a Tiszta szívvel világában is megjelent anális hangulatot (halált, alvilágot, kotyvasztást) felidéző kép következik, a főzet csereértéke (amiért eladják), amit ez a személy csinál, a vers, talán ugyanaz, mint az elhantolt „gyönyörűszép” szív. A hetedik sor zárja ezt a részt, és egy hirtelen gesztussal az egész költői beszédet egy új beszédmódba helyezi át. Az eddigi monológ a „hejh burzsoá! hejh proletár!” szöveggel hirtelen erőteljes megszólítás, forradalmi felszólítás keretébe kerül, aposztrofikussá válik, az ödipális háromszög (én, Lidi és Batu kán) politikai háromszögbe (én, burzsoá, proletár) transzformálódik. A megszólítás egy egészen új szemantikai teret nyit meg, a szelf egy társadalmi struktúra, a tőkés társadalom viszonyrendszerébe kerül, és ezzel elkerülhetetlenül (itt még kimondatlanul) újradefiniálódik.

Az utolsó sor részben, de már a bevezetés elemeinek következményeivel, ismétli az elsőt. Lényeges csere: a „nővérem öccse” (az „ő”) a vers végére „én, József Attila” lesz: itt lehetett eljutni a névhez, a tulajdonnévhez és az egyes szám első személyű beszédhez. A tulajdonnév viszont már a radikális extenzionálisság, nincs saját jelentése, csak valami egyetlen és meghatározott külsőség, amelyre vonatkozik. Ezután ismétlődik az első sor helydefiníciója, az „itt”, amely lényeges kiegészítést kap, egy olyan szót, amely az első sorból hiányzik, de hiányával is fontos dologra hívhatja fel figyelmünket. Az utolsó sor utolsó szava a létige, a „vagyok”, mely így várva vártan, utolsó pillanatban megérkezve kiemelt pozícióba emeli a szelfet, eljuttatja valamihez, a hangsúlyos létezéshez.

A „vagyok” beépítése az utolsó sor utolsó szavaként viszont nem tűnik megnyugtató megoldásnak. Sokkal inkább az önéletrajzok, a szelf prezentációját szolgáló szövegek szokásos lezárását, arc helyett valamiféle maszk vagy szobor kiképzését jelenti. A maszk bizonytalanságát azonban ellensúlyozza a kijelentés patetikus modalitása. Ámde ez a gesztus nem oldja meg, nem totalizálja, csak nyelvileg, az énszervező diszkurzus közegében halasztja el a szelf artikulációjának elkerülhetetlen és megoldhatatlan feladatát.

1Ennek értelmezését lásd A késő-modern én konstrukciója – Egy új költői stratégia megalapozása József Attilánál című tanulmányomban. Tiszatáj, 2005. 4. szám, 132–148.

2Tverdota György részletesen elemzi a vers körüli történéseket a József Attila-kultusz alakulása szempontjából. In A komor föltámadás titkai – A József Attila-kultusz születése, Pannonica Kiadó, 1998, 43–66.

3Kabdebó Lóránt: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”. Bp., 1992, 40–53.

4Kulcsár-Szabó Zoltán: Különbség – másként (Szabó Lőrinc: Az Egy álmai). In Kabdebó Lóránt – Menyhért Anna: Tanulmányok Szabó Lőrincről, Bp., Anonymus, é. n., 178–187.

5Ezt az ellentétet, cserét Eliot Waste Landje kapcsán szokták emlegetni. Vö. Childs, Peter: The Twentieth Century in Poetry – A Critical Survey, London, Routledge, 1999, 63.

6És ez több és más, mint az elfojtás, sokkal inkább valamiféle kizárás, lerombolás, azaz a tagadás létszerű és nem ismereti. Freud egyrészt a „Verneinung” kifejezést, másrészt a „Verwerfung” szót használja, ezt Lacan később fontos terminussá, a „forclusion” fogalmává fejleszti.

7Vö. Fink, Bruce: The Lacanian Subject – Between Language and Jouissance, Princeton, Princeton University Press, 1995, 41.

8Kristeva, Julia: La révolution du langage poétique. Paris, Éditions du Seuil, 1974.

9Az artikulálódóról részletesen ír Kristeva, modalitása szerint a nyelv szintjén működő „szimbolikussal” szemben prenyelvi „szemiotikusnak” nevezi, illetve a platóni „khórá”-val, egy, a nyelv előtti, rendezetlenül rendező anyai princípiummal azonosítja.

10Kristeva, Julia: Histoires d’amour. Paris, Editions Denoël, 1983.

11A fent idézett tanulmányomban bemutattam, hogy a Nemzett József Áron… című vers milyen alapvető értelemben ismétli a Tiszta szívvel problematikáját.

12Későbbi címe: Nemzett József Áron.

13Későbbi címe: Tószunnyadó.

14Későbbi címe: Medáliák (a ciklus 1. verse).

15Ezzel részletesebben foglalkoztam az 1. jegyzetben jelzett írásomban.

16A karikatúrát Janovics András készítette, az ő neve a tervezett tengerparti nyaralás egyik résztvevőjeként szerepel a Jolánnak küldött levélben is.

17A két párizsi változatban még a sor „Lucie nénémnek fénye itt” szövegű volt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben