„Egyfajta huszadik századi Villon volt, kinek mind élete,
mind pedig költészete korának két csalfa pólusa: Marx és Freud körül forgott,
s halálában mindkettő áldozatának is tekinthető.”
Arthur Koestler
József Attila ma is kortársunk; az 1960-as, 1970-es évek óta éppúgy „a” költő szinonimája, mint korábban Petőfi volt. Hogyan lehetséges ez – alighanem egyik fő kérdése napjaink kutatásának is. A tudományos vizsgálódást részben ösztönözte, de még inkább fékezte az a ritka s mind a mai napig élő kultusz, amely az öngyilkossága másnapján támadt körülötte. Mert a kultusz eleve túltekint a költői teljesítményen, s értékszempontjait nemcsak fölébe helyezi az argumentációnak, hanem kategorikusan el is zárkózik az értékszempontokra való bármifajta rákérdezés elől.
A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy a sokféle politikai és szellemi mozgalomba belekóstolt József Attila életműve esetében különösen nagy volt a csábítás, illetve késztetés arra, hogy politikai-ideológiai manipulációk eszközévé tegyék. Az őt (talán egyoldalúan) barátjának tekintő Arthur Koestler mottónak választott megállapítása arra figyelmeztet, hogy József Attila katasztrófába torkolló életútja különösen alkalmas példázatnak kínálkozik a gyalázatos 20. századi történelemre. Igaz, Koestler megfogalmazása kétélűnek tetszik: az áldozat pozíciója kiváltja részvétünket, ugyanakkor a megélt és megvallott kudarc, a zsákutcás történelem olyasféle hagyománynak tűnik fel előttünk, amelytől szabadulni igyekszünk.
Írásomban a József Attila-kutatás néhány alapvető dilemmáját kívánom röviden bemutatni. Magától értetődik, hogy nem foglalkozom az olyan, a kultikus érdeklődésből fakadó kérdésekkel, mint például az, hogy öngyilkosság vagy baleset következménye volt-e a költő halála. (Már magát a kérdésfeltevést is tévesnek tartom.) S minthogy magam is részese vagyok ennek a folyamatosan vitákat kiváltó és különféle megoldásokat kínáló tudományos munkának, bizonyára elfogultan szólok hozzá az itt bemutatandó problémákhoz.
Az életrajziság buktatói
Halálának hatása egyedül Petőfiéhez mérhető irodalmunk történetében. 1937 decemberében egyetlen hónap alatt annyi nekrológ jelent meg róla, amennyi cikk a köteteiről összesen. Szinte mindenki elsiratta, aki az irodalmi életben számított. S kezdetét vette a bűnbakkeresés is, hogy ki a felelős a költő tragikus sorsáért; a vádlottak padjára ültették Horger Antalt, Babits Mihályt, Illyés Gyulát, kommunista elvtársait, pszichiátereit, kávéházi barátait. A harci lárma nyomán ébredt fel először a szélesebb közönség érdeklődése: másfél évvel a magyar költészet egyik csúcsteljesítménye, a
Nagyon fáj című verseskötet lehangoló fogadtatása után az 1938 májusában megjelent gyűjteményes kiadás kétezer példányát napok alatt kapkodták el.
A tragikus sors jegyében támadt kultusz érthető módon az életútra figyelt, s a verseket annak következményeként, illetve dokumentumaként értelmezte. Ekkor alakult ki az a konszenzus, hogy József Attila esetében a személyes sors és a művészi teljesítmény ritka mértékben föltételezi és magyarázza egymást. Még a jelentősebb értelmezők sem tudták kivonni magukat ez alól. Például Halász Gábor 1938-as esszéjében a következő olvasható: „Harminchárom éves lenne [...] ha idegbaja össze nem sűríti sorsát néhány lázasan robbanó esztendőbe, ha öngyilkossága, ez a rettenetes stilizálás, teljessé nem teszi hányt-vetett életét. Élt és ebbe más is belehalt már, de oly mohón, egész fiatal erejének megfeszítésével senki sem rohant a pusztulás felé, mint ő.”
Az effajta kultusznak persze nagy hagyománya van nálunk is, másutt is. A József Attila körül kialakult kultusz különösségét az adja, hogy a végletesen megosztott magyar politikai és szellemi élet körülményei között (melyet még inkább eltorzított a háború, majd a kommunista diktatúra hatalmi struktúrája) kétségbevonhatatlan tekintélyként lehetett hivatkozni rá.
Ráadásul József Attila élete is, költészete is félbemaradt kísérletek sorozata, egymástól – sokszor radikálisan – különböző értékek vonzásában. A megtapasztalás és próbatétel szomja hajtotta hol anarchista irányba, hol a népi orientációjú Bartha Miklós Társasaságba, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista pártba, utóbb a Szocializmus című folyóirat szociáldemokrata körébe, végül az általa alapított Szép Szó urbánus táborába, ahol „felekezeten kívüli” baloldali platformra helyezkedett, s Marx és Freud összeegyeztetésére törekedett. Politikai életútja még nemzedéktársaiéhoz képest is fölöttébb változatos, sőt rendhagyó.
Kommunista múltja különösen kapóra jött a nem túl jelentős munkásmozgalmi előzményekkel rendelkező pártállamnak, amely persze változtatott a kultusz tartalmán, s az osztályharcos, magabiztos költő „derűs” vonásait hangsúlyozta. Mindennek körülbelül annyi köze volt valóságos költői teljesítményéhez, mint azoknak a rendszerváltást követő próbálkozásoknak, amelyek marxista orientációja miatt vonták kétségbe művészi jelentőségét.
Bár a kultikus megközelítésmód évtizedeken át uralta a József Attiláról szóló közbeszédet, a tudományos igényű értelmezések szinte az első pillanattól kezdve szakítani próbáltak vele. Jól megfigyelhető ez már Fejtő Ferencnek a költőről adott – a Szép Szó emlékszámában megjelent – első s mindmáig nagy hatású pályaképében, amely nemcsak a túlzott életrajzi megfeleltetéstől óvott, hanem arra is figyelmeztetett, hogy József Attila életművében még a korszakhatárok is elmosódottabbak, mint más költői pályák esetében. A kultusz ellenében sokáig csak azok az elemzések léptek fel, amelyek egyes művek vagy műtípusok stilisztikai és retorikai szempontú értelmezésére vállalkoztak.
Úgy látom, hogy a hatvanas évek derekán történt meg az igazi áttörés, amikor a szélesebb közönséget is megnyerték Hankiss Elemérnek József Attila komplex képeiről, illetve Németh G. Bélának a kései korszak verstípusairól szóló dolgozatai. Németh G. Béla különösen élesen határolódott el az életrajziságtól; úgy fogalmazott, hogy az utolsó versek alapvető gesztusa az elhibázott élettel való számvetés, de mentesen a valóságos életrajzi vonatkozásoktól és a pszichologizálástól.
Más szintű, immár szakmán belüli kérdés a tudományos életrajz műfajának megítélése. A magyar értekező irodalom sajátos hagyománya, hogy miközben a műértelmezés kevéssé tudott szabadulni az életrajziságtól, a szakszerű biográfiát általános lenézés fogadta. Szabolcsi Miklós már nagymonográfiájának első kötetében
(Fiatal életek indulója, 1963) védekezni kényszerült a műfajt lebecsülők érveivel szemben. S könyvének nem egy kritikusa vélekedett úgy, hogy például a családját elhagyó apa későbbi életútjának feltárása aligha segíti József Attila költészetének megértését. (Figyelmen kívül hagyták a kései versek jelképpé emelt hivatkozásait, amelyek egyértelműen bizonyítják: a költő élete végéig ragaszkodott ahhoz a fikcióhoz, hogy apja kivándorolt Amerikába, holott valójában Romániában telepedett le, ahol új családot alapított.) A több mint három évtizeden át tartó munkája kezdetén Szabolcsinak a marxista Lukács Györggyel és iskolájával szemben kellett megvédenie az életrajz műfaját, az 1990-es évek derekán viszont a hermeneutikai és recepcióesztétikai irányzatok követői ellenében.
Napjainkban is eleven probléma ez. Tény, hogy a 20. század legnagyobb hatású irodalomértelmező iskolái kifejezetten életrajzellenesek voltak, illetve nem volt érdemleges mondanivalójuk róla. De ma sem tagadható e műfaj hatalmas pedagógiai és információs értéke; az irodalommal és az irodalom történetével ismerkedők számára most is nélkülözhetetlen.
Az életrajzi ismereteket elutasító érvelés kiterjeszthető bármilyen egyéb, a közvetlen szövegtéren túlmutató tájékozódásra is (ami meg is történt/történik) – csakhogy az így tételezett olvasó olyan valaki lesz, aki elsősorban vagy kizárólag önmagát keresi a műalkotásban. S szembeállítható vele annak az olvasónak ideálja, aki a világra kíváncsi inkább, illetve a világhoz képest önmagára.
Az életmű változó hangsúlyai
Más költők hosszabb-rövidebb tanulóidő után megtalálják saját hangjukat, és elszakadnak a követett mintáktól. József Attila azonban – jóllehet viszonylag már korán felmutatott eredeti teljesítményt – sokáig nem hagyott fel a kortársait áthasonító kísérleteivel: a Nyugat (Ady, Juhász Gyula és az általa nem szívelt Babits) eredményeitől a Kassákot és Szabó Lőrincet imitáló avantgárd szabadversen át Erdélyi József újnépies költészetéig mindent kipróbált. S még kései verseiben, az életből való kikopás tragikumon túli rezignációjának e torokszorító kinyilvánításaiban is ott munkál (eredetiségét semmiképp sem kérdőjelezve meg) a rá legnagyobb hatást gyakorló Kosztolányi emberi és költői példája. Félelmetes imitálóképessége volt. Nemcsak saját verseit írta át (szívesen) újra meg újra, hanem a kortársaiét is – Babitsot alighanem éppen azzal sértette meg leginkább, hogy a verseire „javított” változatot ajánlott.
Az életmű belső tagolását megnehezíti, hogy poétikai szempontból csak viszonylagosan jelölhetők ki korszakhatárai. Nem egy verstípusa bukkan fel pályája különböző szakaszaiban. Csak alapos kutatással sikerült tisztázni, hogy számos, a kései korszak aurájával rendelkező költeményét valójában jóval korábban írta. Sok értelmező hajlik rá, hogy legfeljebb a korai és érett költészete különböztethető meg.
A kortársak viszont különleges jelentőséget tulajdonítottak a harmincas évek elején írt „osztályharcos” verseinek (mindenekelőtt az 1931-es, már a címével is provokáló
Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet anyagának), s a korábbi és későbbi korszakát figyelembe véve három periódusról beszéltek. Vagyis nem poétikai, hanem politikai-ideológiai szempontú tagolását adták az életműnek.
A kortársi vélekedésre maga a költő is rájátszott, hiszen verseit ismételten átírta, az éppen érvényes nézeteihez igazította. Kisebb baj, hogy ezzel nem kevés gondot okozott a József Attila-filológiának, amely nem mindig tudta eldönteni, hogy melyik változatot fogadja el hitelesnek. (Ma már sok értelmező gondolja úgy, hogy a hasonló, de mégis alapvető különbségeket mutató szövegváltozatokat egyaránt hiteles, egymással azonos értékű verseknek kell tekintenünk. Úgy tudom, a most készülő új kritikai kiadás is már ezt az álláspontot képviseli.)
Nagyobb baj, hogy a poétikai teljesítmény megítélése nehezen függetleníthető a politikai-ideológiai értékektől. Például a szűkebb értelemben vett szocialista korszakának (1930–1933) mérlegelésekor nem látom célravezetőnek sem azt a hagyományt, amely átmeneti kisiklásnak látta és bagatellizálni próbálta, sem azt, amely eltúlozta jelentőségét.
Fejtő Ferencnek és másoknak igazuk van abban, hogy verseit átírva a költő rontott a szövegen, de akad példa az ellenkezőjére is – például a
Nyár vagy a
Favágó újabb változata sikerültebb a réginél. A
Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet kompozíciója is feszesebb, mint a korábbi köteteké, ami kétségtelen előrelépés (legalábbis azok szemében, akik jelentőséget tulajdonítanak a belső rendezettségnek). E korszakának másik kötete, a
Külvárosi éj (1932) kevésbé tűnik megkomponáltnak.
Természetes, hogy az idők folyamán József Attila költészetének más és más rétegére irányult a figyelem. Az 1950-es években az osztályharcos versek, a hatvanas években a
Téli éjszaka és az
Óda, a következő évtizedekben a kései korszak, majd az istenes versek, a kilencvenes években pedig az
Eszmélet került az értelmezők rangsorának élére.
Az viszont elkedvetlenítő, hogy az átértékeléseket csaknem mindig a korábbi szempontok degradálása követi. Nem hiszem, hogy az
Eszmélet felől közeledve az életműhöz a
Téli éjszaka vagy a
Talán eltűnök hirtelen... elveszítené jelentőségét vagy reprezentatív értékét.
A túlzó, radikális gesztusok csaknem mindig arra vezethetők vissza, hogy súlyos tétmérkőzést látnak az újraértékelésben. Hasonlóképp ahhoz, ahogy az állampárti vezetés számára ideológiai szükségletei miatt szinte önlegitimációs kérdéssé vált az 1960-as években, hogy József Attilát harminc évvel korábban kizárták-e vagy sem az illegális kommunista pártból.
Napjainkban az életmű költészettörténeti pozíciójának revízióját sürgetik hasonló radikalizmussal. József Attila időszerűségét Kulcsár Szabó Ernő és iskolája akként próbálja meg alátámasztani, hogy posztmodern vonásokat keres benne. Az
Eszmélet című költeményt úgy olvassa, mint az én pozícióját destabilizáló, a mű organikus szemléletét elvető szöveget.
Magam inkább Szabolcsi Miklós álláspontját osztom, aki monográfiája utolsó kötetében félreérthetetlenül leszögezte: József Attila életműve nem posztmodern, hanem „a modernséghez tartozik, annak egyik legvégső, nagy teljesítménye. Azzá teszi bizalma a nyelvben, kétségekkel teli bizalma a Nagy Diszkurzusokban, a szétbomlásban is létező én szerepe, sőt a költészet társadalmi-lélektani funkciójában való hit is.”
Úgy gondolom, az
Eszméletnek sokféle olvasata lehet ugyan (például Tverdota György versciklusként értelmezi, s ez eleve más interpretációs előnyökkel és hátrányokkal jár, mint ha egyetlen versként közelítünk hozzá), de semmiképp sem helyes eltekinteni szövegkörnyezetének (az életműnek) útbaigazító jelzéseitől. Érdemes lenne fontolóra venni, hogy például versei újraírásában a költőt éppen az organikus mű eszménye vezette: az érvénytelenné, „tökéletlenné” minősített változatot kívánta lecserélni az újjal.
Természetesen nem tagadom, hogy valamilyen tétje mindig van a művek értelmezésének; ha más nem, hát a magunk értékfelfogásának artikulálása és reprezentálása. De nem hiszem, hogy bármely műalkotás vagy életmű jelenvalósága csak úgy ismertethető el egy nagyobb közösséggel, ha sikerül (részben) áthelyeznünk a költészettörténeti fejlődéssor egy újabb (napjainkban érvényesnek vélt) szakaszába. Sem a művészi teljesítmények, sem azok értő olvasói nem zárhatók be egyetlen szűk, néhány bölcseleti jellemző alapján megkonstruált korszak kalodájába.
Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy az aktualitás effajta igazolásának kényszerét részben a hagyományos művészetek gyengülő presztízse által kiváltott félelem mozgatja. S bár magam is osztozom e félelemben, az irodalomtudományos kutatást illetéktelennek tartom ilyen – végső soron – létontológiai és kultúrantropológiai problémák megválaszolásában, ahogy az utóbbiakra irányuló reflexiót is céltévesztettnek gondolom a József Attila-kutatás feladatainak kijelölésében.
A József Attila-kutatás igazi tétje azoknak a hatáslehetőségeknek tisztázása, amelyek létrehívták és életben tartják ezt a költészetet. Az ötvenes–hatvanas évek fordulójától sorra tárultak/tárulnak fel az életmű elhallgatott vagy éppen ismeretlen tartományai: népi és avantgárd vonatkozásai, a Croce-, Bergson-, Pauler Ákos- és Freud-hatások, a Marx fiatalkori műveihez kapcsolódó humanista szocializmusa, az egzisztencialistákéhoz hasonló szorongásos létértelmezése, újabban már az olyan rejtettebb recepciós élményei is, mint a Rapaport Samu-, Róheim Géza- és Schmitt Jenő Henrik-olvasatai. A költő cikkeinek és tanulmányainak 1958-as kiadása óta közismert, hogy értekezőként is jelentős.
A szakirodalom külön fejezeteit alkotják azok az interpretációs viták, amelyek József Attila pszichoanalitikus érintettségét becsülték fel (igen érdekesek e tekintetben Szőke György és Erős Ferenc tanulmányai, Szabolcsi Miklósnak a költő pszichologizmusellenességét hangsúlyozó Németh G. Bélával folytatott vitája), vagy amelyek költészetbölcseletének forrásait derítették fel (az
Ihlet és nemzet értelmezésében fordulatot hozott Tverdota György 1985-ös cikke, amely meggyőzően érvelt amellett, hogy ifjúkori próbálkozásról van szó, s nyoma sincs benne marxista hatásnak).
Igaz, mindez csak „adalék”, illetve háttér-információ az életmű megértéséhez. De hát éppen ez volna a tudomány hivatása.
