regényrészlet, 1. rész
Anekdota
„A ravasz rókából teremtett cselre kész,
furfangos nőt az isten: rejtve nem marad
előtte semmi, jó, se rossz, mindenhez ért,
gyakran beszél rosszat, máskor meg jóra jár
a nyelve – kedve változó, szeszélye sok.”
(Szémonidész: Az asszonyok – Kerényi Grácia fordítása)
A gyűjteménykönyvtárban lakott, mint errefelé minden démon: nem tudom, valódi alakja mihez hasonlít, miként azt sem, hogy jelenlegi formájában kit vagy mit formáz. Talán egy lovat, talán egy bizánci szerzetes kezében a feltekert volument, talán egy virágot vagy egy éjszaka kezdetén sikoltozó, veres szőrű erdei férget. Villanyoltás után trappolt a polcok közé, mert számára néhány perc is elégnek mutatkozott az olvasnivaló kiválasztásához. A könyvtárosok úgy intézték a dolgukat, hogy senki ne maradjon a raktárban, ne zavarják munkájában: feladata lehet. Keresett valamit, ezért emelt le a polcok valamelyikéről egy-egy régies kötésű vagy összekötegelt, porszagú munkát, hogy másnap reggel, esetleg néhány nap múlva visszahelyezze oda, ahonnan elvette. A felvert, áporodott könyvszag reggelenként akkora volt, hogy a légszűrők délig sem tudták megtisztítani a levegőt, s később is erjedő feketeribizli-illata maradt a teremnek, mintha a gyümölcs levéből készített sötét tintával írogatták volna egykor a szépen kanyarított, előredőlő betűikkel tele könyvek első, üres oldalait a hajdani tulajdonosok.
A továbbiakban egyetlen könyvről lesz szó, arról, amely úgy tűnt el, ha nem is váratlanul, de hirtelen, mint a könyvtár kósza, illékony alakú szelleme.
A kézirat – vélhetően – a szíriai Emesszában született Rómanosz egyetlen példányban megmaradt munkája. Tulajdonképpen legenda, amely egyetlen szakértő számára sem bizonyult fontosnak, senki sem forgatta, senki sem akarta megismerni, miként a hajnali szteppék füvén a harmatot az apró lovaikon vágtató, harcias nomádok. Szent Rómanosz inkább a kontakion legnagyobb bizánci művészeként ismert, verseit a szertartások fényeként és ünnepélyességeként a püspöki székesegyházak istentiszteletein harsogva énekelték; himnuszai a dallamok szárnyain emelkedtek a szellemi világba, áthatoltak mind a kilenc mennyei szférán, hogy előbb az angyalokat, majd a kerubokat és a szeráfokat is nagy csöppű könnyekre fakasszák. S végül, elérve a teremtőig, puha szőnyegként a lába elé terüljenek. Hogy Ő járjon azon, ha történetesen lépkedni volna kedve, mint a paradicsom illatos, virágos kertjében. Rómanosz említett görög nyelvű munkája, miként a himnuszai is, egyfajta magyarázatot és értelmezést kínáltak, de a kutatójegyzék szerint mióta a könyvtár csak létezett, a címleíró könyvtároson s rajtam kívül senki sem volt kíváncsi rájuk. Magam is csupán a mondatai után érdeklődtem, oly különös módon voltak összefűzve, hogy ahányszor föléjük hajoltam, annyiszor kápráztattak el, s aléltan, mint puha párnákra, közéjük zuhantam, de fenntartottak, mint a rózsafa ága az olajos szemű fülemülét. Meglehet, a sorokból kiáramló aura miatt nem ügyeltem a történetre és a történet fölöttes jelentésére; számomra elegendő volt a retorika megbízható építménye. Néha azt éreztem, mint Rómanosz – akinek konstantinápolyi diakónusként is megjelent álmában Mária, s egy teleírt könyvlapot adott át neki, hogy nyelje le, s miután megtette, tökéletesen kitöltötte lényét a szöveg, amelyet szemmel vagy pedig értelemmel még meg sem ismert.
Ezt a könyvet ugyan eltüntette az éjszakai démon, aki évtizedeken keresztül könyvtárunk használójának mutatkozott, nyerített és dobrokolt, s a legnagyobb hidegvérrel magának a lószarnak meleg gömbjeit helyezte el azon kéziratot tartó polc alatt. Mi csupán utólag értesültünk róla, s éppen abból, hogy a hajnalban munkához látó takarítónő még nem söpörte össze a lószart A könyv tehát eltűnt, de ez a könyvek sorsa. A szövege azonban megmaradt.
Abban bízom, akad valaha olyan értő olvasója, aki többet szemel ki a betűk magvaiból, mint én, aki csak a piros búzát válogattam, mint ama galamb, amely a Galla Placidia mauzóleumának falán, fényes kövecskékből összerakva teszi ezt, amióta a pompás ravennai épület elkészült. Abban bízom, hogy másolatomból nem röppent el semmi, ami a rómanoszi kéziratban benne volt, s nem ragadt hozzá fölös dolog. Sem sok, sem kevés. Abban bízom, hogy a más által lapokra vetett és egy másik ember keze nyomát viselő textus ugyanazt a históriát beszéli el.
1.
Mindazt, ami a nemzetemmel a háborúk során mostanáig történt, úgy mondtam el, hogy az események teljes leírását – amennyire lehetőségem nyílt rá – az időrend és a megfelelő geográfia szerint állítottam össze. Mert van a hideg vizű folyónak is rendje, ahogy buzgón fölfakad a forrásánál, s halkan, csobogva elindul, fecsegő érré válik, dohogó csermellyé növekszik, szinte orátori patakká duzzad, s vizével táplálja a köves és a háztetőcserépként egymásra lapozódó májmoháktól iszamós parton sorba álló égereket és platánokat, magába fogadva más és más ízekben gazdag patakokat – s nemhogy elvesztené a lényegét, de a sok új folyadékkal kiegészülve éppen azt találja meg. Rettentő szavú folyóként ha már lezúdult a hegyek közül, megdarabolja a dombok lankás talpát, az alföldön kényelmes betűhurkokat, kék kanyarokat írogat a tájba, hogy végül méltóságos sodrású folyammá duzzadjon, hogy ikrával telt hasú vizákat és mítosztól hófehér hattyúkat ringasson. Csónakok oldalát locsolgassa, máskor pedig elsodorjon gátat, hidat és településeket, s egyszer csak elérkezzék a feledés tengeréig, ahol az egész múltja belehal a sós vízbe. A továbbiakban már nem az említett szerkesztési módot fogom alkalmazni, nem törődöm a bugyborékoló forrásfővel, a folyó menti mocsár sásosának hangicsáló madaraival, az elsodort faluval, mivel itt mindent leírok, ami bárhol a birodalomban megtörtént – egészen addig, amíg a birodalom is ki nem múlik. Módszeremnek az az oka, hogy amíg a szereplők élnek, nem írhatom le cselekedeteiket úgy, ahogy kellene: egyedülinek a történet látszik, s éppen olyannak, mint az emlegetett folyó, amelynek van ugyan medre, de nincs partja, amelyen bokrok gubbasztanak, s a levelek közt bogyók pirulnak, de nincs vidéke, amely megmutatná, milyen benne a víz. Ahogy senki sem kerülheti el a számtalan besúgó figyelmét – az Isterben éppúgy forognak az örvények, mint a Tigrisben vagy a Nílus sodrásvonalára fölfűzve, s a mederben gödrök is mélyednek, amelyekből élve nem szabadulhat a halandó, s nem menekülhet meg a legkeservesebb halálnemtől. Nem bízhattam meg legközelebbi rokonaimban sem. Ezért sok olyan eseménynek, amelyről egykor írtam, kénytelen voltam elhallgatni az okát. De e művemben végül elő kell adnom azt, amiről eddig nem beszéltem, továbbá a korábban elmondott események okait is.
Tehát ötven évet hallgattam, s forgolódtam az ágyamban, nehogy álomba zuhanjak, s beszéljek mindarról, amit tudok – miként húzódnak a konstantinápolyi utcák északnak, miközben a házak dél felé tartanak; miként lesz minden zöld növényből sárga, piros, barna vagy kék, ahogy Theophrasztosz ugyan helyesen gondolta, de csupán peripatetikus tanítványai mertek az okáról beszélni: hogy a négy őselem közül nem a vízé, hanem a tűzé az elsőbbség, s hogy annak színébe öltözik mind, ami valódi érték, bár a vízből keletkezett minden. Hogy ilyenképpen őse az elsőknek, de a szellemi tűz az, amelynek tiszteletében élen jár, aki elmével rendelkezik. Midőn Justinianus és Theodóra életének leírásába belefogok, dadogni kezd az ötven év beszéde alatt megedződött nyelv – az a nyelv, amelyen szólalni korábban is halkan hallott mindenki a császári udvarban, s azt mondták, szír származásom miatt nem tudhatom a folyékony mézhez hasonlatos görögöt. Nem szeretnék mesemondó hírébe keveredni, sem a tragédiaköltők közé kerülni. Gyógyszerész sem vagyok, aki állítja magáról, ismeri a vadon és kertekben nevelkedő herbákat, de nincs beteg, aki hasznos pasztillákért fordulna hozzá, mert páciensei közül nincs, ki mestersége termékeit túlélné, hacsak nem a feledékeny idő. Nem riadok vissza a feladat terhétől, abban bizakodom, hogy lesznek majd művemet igazoló tanúk.
Igaz, munkakedvemet gyakran a meggondolás is hosszú időre gúzsba kötötte – olyanformán, ahogy a kobra tekeredik az ösvény fölé kihajló, érett terméssel megrakott fügefaágra –, bár sokszor sürgetett e mű, az igazság megalkotásának a vágya. Eszembe jutott, hogy ártalmára lesz majd a későbbi nemzedéknek, elsősorban azért, mert az a legjobb, ha az utókor nem szerez tudomást a legsötétebb tettekről, nehogy hallván róluk a zsarnokok kedvet kapjanak megismétlésükre. Az emlékezés ártalmas dolog, gonosz és fékevesztett, akár bármelyik pogány isten, és kápráztató, mint a koszorú, amelyet hajra illesztenek, de a növények, amelyből fonták, ártó szagokat párolognak, s megvakítják a szemet. Aztán megbénítják a nyelvet, s csupán a tohonya test teszi tovább, mint egy gép, bután a dolgát, mert azt véli, feladata van. A legtöbb uralkodó tudatlanságában egyszerűen elődei gonoszságát utánozza, és sóra a szakállas kecske, mézre a medve, Prométheusz májára a Kaukázus ormain lakó, karcos tollú sas, mindig és gyorsan rákap a korábbi zsarnokok bűneire. Felgyújtja az új Rómát, kifosztja; és alágyújtósnak használja az alexandriai könyvtárat, hogy féltett tekercsei közül egy se maradjon – s így mások a maguk számára kedves és méltányos történelmet írják meg a valódi helyett. Aztán hajókat süllyeszt a tenger mélyére, és ismét elektronpénzt veret az ezüst- és aranyérmekből, feleáron, hogy a régi duplájáért számolja fel.
Az bírt rá azután mégis e tettekről szóló művem rejtett megírására, hogy azok, akik olvasása után zsarnoki hatalomra tesznek szert, megértsék belőle: nagyon valószínű, hogy bűneikért őket is utoléri a büntetés. Ugyanúgy jártak, ahogy eme fenségesnek tartott, nagy szemű és hosszú körmű személyek, az én uralkodóim is. Továbbá, hogy a nyomukban járók följegyzik, örök időkre nyilvánosságra hozzák gaz tetteiket és emberhez méltatlan viselkedésüket. És nekik is lesz majd egy Rómanoszuk, alighogy leskribálták a számukra fontos, elképzelésüknek kívánatos históriát, haláluk után megsemmisítik a zsarnokokat, s emlékükből nem marad más, mint kivakart pergamen, szétfoszlott papirusz, elégett és széltől szertesodort papiros hamuja. Hogy végül egyként visszatérjenek a földbe, oda, ahol magukra hagyva rothadnak az emlékezetre méltatlan tetemekkel – és emiatt talán tartózkodóbbak lesznek a törvényszegések elkövetésében. Mert a későbbi korok gyermekei közül ugyan ki tudna Szemiramisz feslett életéről vagy Szardanapál és Nero féktelen őrjöngéséről, ha emléküket nem hagyták volna ránk az akkori írók, s ne írták volna meg mindazt, ahogy volt, végtére is csupaszon és emléktelenítetten. Különben nem lesz haszontalan ez a beszámoló azok számára sem, akikkel netán hasonlóan bánnak el majd a kényuraik, hiszen a balsorstól sújtottak azzal szoktak vigasztalódni, hogy nemcsak őket veri a fátum; számukra, ha a szerencsétlenség folytán nem is jut más, de mindig láthatnak egy leánderszendert – amelyet jobb körülmények között csupán a méhészek ismernek, óvatos mozdulatokkal bemászik a kaptárba, megkeresi a legfrissebb, illatos sejtet és részegre szívja magát. Láthatják, ahogy pödörnyelvvel átszúrja a viaszhártyával befedett lépet, és a feltárt csészéből minden mézet kinyal, majd miként zúg, bódultan immár a méhek között, közvetlenül saját halála előtt, mert a méhek pedig a dagadt potrohból visszanyerik saját mézüket, a szender tetemét meg viasszal bevontan a királynőjük közelébe helyezik, és többé nem törődnek vele.
Így hát először elmondom, mert anélkül érthetetlen a további beszéd, Beliszariosz összes alávaló tettét, azután pedig ismertetni fogom Justinianus és Theodóra valamennyi alávaló bűnét is.
Beliszariosz bodzaszemű felesége, Rosa, akiről előző munkámban már szóltam – ha nem olvastad, barátom, és nem nézhetsz be emlékképeid maszatos ablakán, akkor többé már sosem teheted –, nagyapja és apja után szőröltözetű öszvérhajcsároktól származott, akik Bizáncban és Thesszalonikében űzték bűzhödt foglalkozásukat. Anyja csörgődobbal kellemkedő színházi szajha volt. Ő maga is fiatalkorában hírhedten feslett életet élt; sem ünnepi, sem köznapi viselkedésében nem ismert korlátokat. Mondták, egyáltalán nem véletlenül született Philippiben, ahol a város fölé húzódó hegyen vadon tenyésznek a frígektől, lűdektől, perzsáktól és régi görögöktől kedvelt százszirmú rózsák (e növényekre jellemző, hogy ugyanabban a telepben nagy fejű és illatos, illetve csökött sziromkoszorús és szagtalan virág fejlődik együtt, és sosem lehet előre tudni, melyik bokron milyen lesz). Beliszariosz felesége ugyanis – mivel minden élőlényt meghatároz, milyen környezetből származik – felemás lény volt: testében inkább a nagy virágú és piros, lelkében viszont a szagtalan rózsával tartott rokonságot. Sokat forgolódott a varázslást magas fokon űző rokonai társaságában; járatos volt Dioszkoridész és Galénosz ártó és ártás ellen használatos poraiban, keneteiben és főzeteiben; tudta, mikor kell maszlagot keverni a bivaly elé vetett takarmányba, hogy a tejével megölje az azt elfogyasztót; a méhek kaptárát miként helyezze ki az aszfodéloszmezőbe, hogy a nyurga növényekből gyűjtött mézben elegendő halálos méreg gyűljön össze; s hogyan forgassa az ametisztkövet aranyos, szépen cizellált gyűrűjében, ha a borgőz a fejébe szállt, bár józanságra van szüksége fondorlatos tettei befejezéséhez. Elsajátítván azokat az ismereteket, amelyekre szüksége volt, később – számos gyerek anyjaként – Beliszariosznak lett törvényes (bár a hüvelyébe felcsúsztatott, a timsó összehúzó hatása miatt abban áztatott, vereshagyma levelének nyúzata jóvoltából szűz) felesége. Eleve eltökélte, hogy férjéhez kezdettől fogva hűtlen lesz, a lehalászott hal is ilyen a tengerhez, persze a házasságtörését, miként a polip a testét a kibocsátott, fekete váladékával, igyekezett eltitkolni. Nem mintha szégyellte volna a megszokott és nemcsak jól jövedelmező, de kéjeket is nyújtó foglalatosságot, és csöppet se tartott házastársától (hiszen semmiért nem érzett szégyent, a férjét meg mindenféle varázslással uralma alatt tartotta): rettegett, hogy megbüntetné a császárné. Theodóra valóban gyűlölte őt, és acsarkodott ellene. Kényes ügyekben tett szolgálataival azonban magához szelídítette a császárnét: először is eltetette láb alól Szilberioszt – a későbbiek során majd elmondom –; azután megbuktatta a kappadókiai Jóannészt – ezt már elmondtam korábban. Ekkor már nem félt, nem is titkolózott, és nem riadt vissza semmiféle bűntől. Miként a kontakionban – ebben az énekekre, strófákra osztott költeményben, amelynek a ritmusát, a görög nyelvű költészetben először, a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok váltakozása adja, a versszakok különböző hosszúságú sorokból tevődnek össze –, úgy alakult és fejlődött Beliszariosz törvényes hitvesének és Theodórának a kapcsolata. S miként a versnek a strófái a versszakok után, úgy hangzott fel a két asszony együttesének közös éneke is. És miként a kontakion – fontos elemének, a sorkezdő betűk akrosztichonjának az a szokása, s ezt a harsogó ének kezdőbetűiből bárki kihallhatta, hogy kik is azok, akik önfeledten dalolnak – hol a bűnös szerelemről, hol a harácsolásról énekelt a két asszony, hol pedig azokról a tervekről, amelyekben sötét köpenyű gyilkosok, tőrt rejtegető haramiák, markukban csáklyát tartó kalózok húzódnak meg, s akik szeme éjszakai csillagokként hunyorog.
Theodóra, udvarhölgyével együtt, kontakionokat énekelt – egyszerre volt közös művük költői és zeneszerzői, de sosem rögzítették a szöveget és a dallamot, miként a szír költők sem: prédikációnak tartották, amelyet az őket áhítattal övező megfélemlítettek éveken át hallgattak, mintha a Hagia Szophiában, a ravennai St Apollinariusban vagy a daphníi székesegyház kórusában tették volna.
A Szűz a mai napon a Létfelettit hozza a világra,
a föld pedig barlanggal fogadja a Megközelíthetetlent…
– ezzel vonzották magukhoz a pompás termetű, a fekvő embert is átlépő, eszes thrákéi ifjat, aki Beliszariosz háza kiterjedt népéhez tartozott. Theodoszioszt, aki szüleinek úgynevezett pauliciánus hitét kezdetben híven követte. (A pauliciánusok nemcsak az Ószövetséget utasították el, de az eucharisztiát, a feszületet, a szentségeket és az egész látható egyházi hierarchiát is. Azt tanították, hogy ha valaki gyereket hoz a világra, azáltal az ördöggel cimborál a testi lét megőrzésében. Ezt elkerülendő a közösülés anális formáját választották.) Beliszariosz, mielőtt elindult Afrikába, a szent fürdőben részesítette Theodoszioszt, saját kezével emelte ki a tiszta forrásvízzel telt medencéből, s ezzel, keresztény szokás szerint, feleségével, Rosával együtt gyermekévé fogadta.
Az otthonából eltávozó Rosa kötelességéhez híven szerette Theodoszioszt, aki e szent cselekmény révén a fia lett; különös gonddal törődött vele, birkák mosott gyapjából készíttetett számára puha vánkost, tisztára mosott, fényesre törölt üvegpohárból nyújtotta ajkához a bort, bíborszínű, szegéllyel díszített tógában járatta, amelynek a szélére korábbi uralkodók arcmását hímezték, s a ruha felhajtásába egy gyűrűt is bevarrtak, hogy az ártó démonok tudják, az ifjú jegyben jár. A tengert nem véletlenül mondják betegesnek és férfiasnak. A hajót úgy ringatja, mint a szeretkezők az ágyat. Rosa rövidesen szörnyű szerelemre lobbant fia iránt, s mikor a szenvedély teljesen eltöltötte, s a hullámok taraját, sikongó sirályok keskeny szárnyát nézte; s ha a szerecsenhomlokú sirályokat, a fodrok egymást követő fehér karéját látta, s mindkettő Theodosziosz lágy ívű szemöldökére, határozott mozdulataira, karjának ölelésére emlékeztette, nem tekintett se Istent, se embert, minden szemérmet félrelökött; miként a borostyán is elhagyja az árnyékot, s hajtásaival a fára kúszva kijut a napfényre, hogy ott fejlessze ki, hozza elő ernyős bimbóit, és virágzásba kezdjen. Eleinte titokban szeretkezett vele, végül a szolgák és a cselédek szeme láttára. A hajó orrát, amelyen faragott rókafej szimatolta a szelet, az egyik reggelen befutotta a fényes levelű folyondár, s midőn az evezőlapátok a vízből kiemelkedtek, borostyánhajtásoktól lettek súlyosabbak, s a korláton szemlátomást indázott és nőtt a setét lombú erdei növény. Nehéz borostyánszagban haladt a kéjvágyó hajó, mintha nem is sós levegő locsolná a szolgák arcát, hanem a buja, gomba- és televényszagú vadon illata. Rosa már teljesen megszállottjává vált az önmagát megtermékenyítő vágynak: a duzzadó, piros szerelmi szenvedély láthatólag elvette az eszét, nem vett tudomást semmiféle akadályról, hiába figyelmeztették a tatra hulló madarak és a vízből magukat szárazra kivető halak, a delfinek, amelyeknek palackorra betört, s borként zúdult testükből a tengervízbe, akárha keverőedénybe, a vér, megfestve a lassan Afrika felé haladó hajó körül a lustán lüktető-hullámzó végtelent s a szívó-szorító-csavaró örvényeket. Egyszer Beliszariosz Karthágóban rajtakapta őket, de készségesen hagyta, hogy felesége félrevezesse. Amikor rájuk talált egy föld alatti, fáklyákkal félhomályosan megvilágított helyiségben, őrjöngő dühre gerjedt, s hiába harapott ketté néhány keserű borostyánbogyót, s nyelte le nyugtatásul, nem csillapodott, a nő azonban nem ijedt meg, még csak zavarba se jött tette miatt. Ide jöttem a fiúval, mondta, hogy a zsákmányból a legszebb kincseket elrejtsem, nehogy a császár tudomást szerezzen róluk. Holott a kincsek közül egyetlenegyet féltett, s azt sem a császártól, hanem a császár feleségétől, Theodórától. Ezt mondta kifogásként, a látszólag meggyőzött Beliszariosz pedig elengedte őket, holott látta, hogy a Theodosziosz nadrágját összefogó krokodilbőr szíja meg van oldva, s a barlangot, annyi idő alatt, amíg benne tartózkodtak, vastag rétegben befutotta Dionüszosz szent növénye. A nője iránti vak szerelem parancsszavára nem akarta elhinni, amit a saját szemével tapasztalt.
Bár az egyre féktelenebb bujálkodás hovatovább csörgő ékszerektől díszlő botránnyá fajult, mindenki hallgatott, noha látták, mit művelnek. Rosa a bizánci szokásokkal ellentétben új divatot teremtett: ruháját úgy szabatta, hogy hasítékot hagyott combjai között elöl és hátul, s csupán könnyű selyemmel fátyolozta el a réseket, úgyhogy bármikor föllebbenhetett az, s kivillanhattak testének azon részei, amelyeket nem illett volna mutogatni. Abban az időben azonban, amikor Beliszariosz elfoglalta a piros peremű Szicíliát, egy Heliodorisz nevű, csúnya arcú rabnő Szürakuszában mindent feltárt előtte, miután kétségbeesett urával szörnyű esküvel megígértette, hogy nem árulja el őt soha egyre szépülő úrnőjének. Két szerecsen rabszolgát hozott tanúnak, akiknek a kővel hűtött hálószobában való szolgálat a feladatuk, s ők sem tudtak másról beszámolni, mint a Rosa környezetében tömegesen termő borostyánról, a kiürített s vetetlenül hagyott ágy mellett talált üres boredényekről, s arról, hogy az éjszakák ajtaján hányszor koccant meg egy odaverődő, ruhaszélbe bevarrt gyűrű. Ezek hallatára Beliszariosz parancsot adott leghűbb emberének, hogy hátulról gyalázza meg, majd pedig ölje le Theodoszioszt, s heréjét, megsütve, tálalják föl reggelire. Theodosziosz idejében értesült a tervről, és elmenekült Epheszoszba. Beliszariosz állhatatlansága miatt ugyanis legtöbb korábbi híve ekkor már inkább a feleségének igyekezett a kedvében járni, mint a férj iránti hűséget tanúsítani; ugyanazt az aranypénzt, ha egyik serpenyőbe tették, felemelkedett, de ha a másikba, akkor lesüllyedt; ezek persze elárulták azt a hármas parancsot is, amelyet ekkor Theodosziosszal kapcsolatban kaptak.
Kónsztantinosz, látván, hogy Beliszarioszt teljesen lesújtja a szerencsétlensége, mindenben együtt érzett vele, de megjegyezte: „Én bizony előbb a nőt ölettem volna meg, mint a fiút, hiszen az, azonkívül, hogy fiúágyasnak megfelelő, kitűnő szolga.” Ez persze a fülébe jutott Rosának, mert az a fül, bármily kicsinyke volt is, messziről is meghallotta nemhogy a beszédet, de a suttogást is. Rosa titokban fenekedett rá, hogy nyíltan kimutathassa vele szemben érzett gyűlöletét; olyan volt a természete, mint a hajnali skorpióé, indulatait nem lehetett kiismerni. Kónsztantinosz jól ismerte a skorpió natúráját, tudta, hogy a csípésének sokféle következménye lehet: például a marás helye azonnal a hús mélyébe húzódó, kemény és vörös daganattá gyűlik, a csípést feszítő fájdalom követi, helye néha begyullad, néha meg kihűl, s a megmart ember úgy érzi, mintha mozsártörővel dömöckölnék, majd hirtelen fájdalom lepi meg, és tűszurkáláshoz hasonló kín gyötri, amire verítékezés és ajakremegés következik, a szerencsétlent hideg leli, ragacsosat hány, s a hányadéka rögtön megkocsonyásodik, haja fölborzolódik és törékeny lesz, végtagjai – különösen a sebhely szomszédságában – reszketnek és kihűlnek, teste elgyöngül, lágyéka megduzzad, hímvesszeje megmered, hasa egyiptomi korsónyivá puffad, és néha, kivált, ha teste alsó felén érte a szúrás, erőseket szellent, hónaljában kelések támadnak, sűrűn kell böfögnie, felsőtestének színe pedig elváltozik; de azt is tudta, hogy a skorpió ellen nem lehet védekezni, a marásig jobb, ha rá sem gondol. Rosa nemsokára ágyéka varázserejével vagy hízelgéssel meggyőzte a férjét, hogy a rabnő vádja alaptalan; Beliszariosz haladéktalanul visszahívatta Theodoszioszt, és készségesen kiszolgáltatta feleségének a csúnya arcú Heliodoriszt és a két, rémülettől alázatos, fekete rabszolgát Azt mondják, Rosa először a nyelvüket vágatta ki, péppé daráltatta, s úgy tömte vissza saját húsukat a szájukba, s pálcával verette őket, míg le nem nyelték, aztán könyörtelenül apró darabokra vagdalta és bőrzsákba varrva a tengerbe vetette őket. A véres tettnél segítői is akadtak, a fájdalom, amelyet a szolgák akkor éreztek, amikor a nyelvüket kivágták, az iszony, amely erőt vett rajtuk saját húsuk elfogyasztásakor, és a rettenet, amelyet a torkukra fektetett tőr ébresztett, majd elnyelte őket. Kis idő múlva Rosa rábeszélésére Beliszariosz megölette Kónsztantinoszt is.
Ekkor történt az az eset Praiszidiosszal és a szaracénnal, amelyikről korábbi könyvemben beszámoltam. S mert tán egyetlen vagyok, aki emlékezik, meglehet, tükör által, arra, fölelevenítem az esetet. Már úgy volt, hogy Kónsztantinosz kiszabadul a fogságból, Rosa azonban nem eresztette ki addig markából, amíg bosszút nem állt rajta az imént idézett kijelentéséért. Beliszarioszra nagyon neheztelt a császár és az összes bizánci és római előkelőség is.
Így történt ez. Theodosziosz kijelentette, hogy nem mehet az éjszakánként lágy illatokat ontó Itáliába – ahol ez időben Beliszariosz és Rosa tartózkodott, és szüntelenül az égerliget árnyékában enyelegtek –, csak ha gyermeküket, Phótioszt eltávolítják az útjából. Ő ugyanis mindenkit Theodosziosz pauliciánus múltjára emlékeztetett, s amióta Augustianus, a hyppói püspök elkülönült a manicheusoktól, ezzel a pauliciánusokéval rokon hittől, Itáliában nemcsak megvetették, de üldözték is azokat, akiknek – mint gyöngykagylóhéjnak a kagylóhoz – valaha is közük lehetett a fekete fényű közösséghez. Phótiosz természeténél fogva sértődékeny volt, érzékeny, napra sötétedő máz borította a lelkét, amely folyton lepattant, s kilátszott a zománc alatti értéktelen fémlap. Nem tudott, de nem is akart a visszavont tekintettel élni, s rossz néven vette, ha valakit nála többre becsültek: Theodosziosz esetében meg éppenséggel joggal ette a méreg minden tagját, mivel ő annyit sem számított, mint a kirágott alma héja, bár Beliszariosz és Rosa gyermeke volt, amaz viszont nagy hatalmat élvezett, és töméntelen pénzt szerzett. Miután Rosa értesült Theodosziosz szerteszét hírelt óhajáról, szüntelenül csapdákat állított a fiának (hogy észrevegye), s gyilkos merényletekkel üldözte (ügyelve, hogy mégse váljék áldozattá), mígnem sikerült elérnie, hogy – nem bírván már elviselni a sok színben játszó skorpió cselszövéseit – Phótiosz eltávozott onnan. Ismerte az antik hagyományt – mely szerint sokféle színezete lehet a féregnek, fehér, sárga, vörös, szürke, rozsdabarna, zöld, aranyszínű és fekete farkú, borszín farkvégű –, és Bizáncba ment. Theodosziosz pedig eljött hozzá, a buja és párás Itáliába. Itt aztán Rosa fenékig élvezte szeretője mohó társaságát és balfácán férje ostobaságát; később kettejük kíséretében a sokkupolás Bizáncba utazott: hol az egyik, hol a másik férfiú ágaskodó ágyékán tartotta száraz bőrű tenyerét az utazás során.
Ott aztán Theodoszioszt alig rejtegetett bűnének tudata megrémítette, és nem hagyta nyugton a gondolatait. Nap nap után kavicsokat tornyozott egymásra, s ha építménye valami okból megomlott, elromlott a kedve, nem jelent meg szolgálatra, nem evett az ételből, visszatette a fészkébe a kiesett madárfiókát, amelyet máskor eltaposott volna, s a császári történetírók frissen született, csapnivaló stílusú írásait olvasta, hátha fölfedez bennük valami rá vonatkozó utalást, amelyben további sorsa előjeleit fedezhetné föl. Úgy vélte, nagy lánggal és kormozó füsttel égő bűnük semmiképpen sem marad titokban, miután látta, hogy az asszony már nem tudja leplezni az iránta lobbant szenvedélyét, és nem rejtve hódol neki, hosszú uszályos köpenyt visel ugyan, de alatta ott van a réseket elöl-hátul éppen hogy elleplező fátyol. Egyáltalán nem érdekli az sem, ha mindenki tudja róla, hogy gaz házasságtörő, és annak is nevezik. Ezért Theodosziosz ismét Epheszoszba távozott, és a haját a szokásos módon levágatva fölvétette magát a szerzetesek közé, s szent Maximosz követőjévé vált. Arról elmélkedett, hogy aki tökéletes a szeretetben, és eljutott a szenvedélytelenség csúcsára, az nem vesz tudomást többé az önmaga és a mások közötti különbségről, hanem a „magáé” és a „másoké”. Az egyetlen emberi természetet tartja szem előtt, egyformán tekint a hívőre és a hitetlenre, a rabszolgára, a szabadra, vagy akár a férfira vagy nőre, túlemelkedik a szenvedélyek zsarnokságán. Mindnyájuk iránt azonos érzésekkel viseltetik; továbbá hogy miként az éhező szelleme kenyérről fantáziál és a szomjazóé vízről, azonképpen fantáziál a falánk különféle ételekről, a gyönyörhajhász női idomokról, a hiú az emberek közötti kitüntetett megbecsülésről, a kapzsi anyagi előnyökről, a haragtartó megbántóján való bosszúállásról, az irigy a gazdag nyomoráról, mert a szenvedélyektől megzavart szellem magába foglalja a szenvedélyes képzeteket, akár ébren virraszt, akár álmodik.
A szenvedélytől korábban megszépült Rosa őrjöngése ekkor a tetőpontra hágott; más lett a ruhája és a viselkedése; gyászruhát öltött, és haját lebontva, sírva járt föl-alá saját, kietlennek tűnő házában, megszeppent férje oldalán panaszosan zokogott, micsoda perzsa kincset veszített el, milyen hű volt, milyen kedves, milyen ragaszkodó, milyen szolgálatkész, milyen szép, milyen kellemes, milyen tetsző, milyen kívánatos, milyen vonzó, milyen gyönyörködtető, milyen kéjes, milyen élvezetes, milyen örvendetes, milyen bájos, milyen felséges, milyen elragadó, milyen édeni, milyen boldogító, milyen bolondító. Végül még férjének is csatlakoznia kellett hozzá s részt venni a siratásban, és a boldogtalan Beliszariosz könnyek között szólongatta a drága és átkozott Theodoszioszt, a pompásat, a fényeset, a díszest, a káprázatost, a csillogót, az ünnepélyest, a büszkét, az engedelmest, a hódítót, a töredelmest, a merészt, a vakmerőt, a hűt, a férfiút. Utoljára Rosa a császárt is fölkereste, és addig könyörgött neki, bizonygatta elvesztett szeretője emberszeretetét, jótékonyságát, önfeláldozását, áldozatkészségét, irgalmasságát, szánalmát, könyörületét, megindultságát, megrendültségét, míg rá nem vette Theodosziosz visszahívására, „mert sem most, sem a jövőben nem nélkülözheti őt a házában”.
Theodosziosz azonban megtagadta, hogy bárhova is távozzék szerzetestársai közül, hangoztatván, hogy szilárdan kitart ragyogó hivatása mellett. S negyvennapos böjtölésbe kezdett, amelynek tanúi csak a mező ártatlan virágai és a rét szelíd vadjai voltak. Ez a viselkedés azonban hamis volt, csak arra várt, hogy mihelyt Beliszariosz kiteszi a lábát a soktemplomú Bizáncból, ő, megszedve a mezők virágait, leterítve a rétek vadjait, titkon Rosához mehessen. Így is történt.
