×

Mégis: hogyan olvassuk Németh László regényeit?

Füzi László

2005 // 03
A tanulmányom címéül választott kérdésben megmutatkozó formulát Pál Ferenc alakította ki, amikor a jeles portugál regényíró, Saramago kapcsán ezt a kérdést tette fel: Mégis, hogyan olvassuk Saramagót? A kérdés jogosságát így indokolta: „A kérdés ilyenképpen megfogalmazva nagyképűen akadémikusnak tetszhet, hiszen korunk egyik jelentős és ugyanakkor olvasott regényírójáról van szó. Ám Saramago közkedveltsége, s itt bocsánatot kérünk a megfogalmazásért, bizonyos szempontból káprázat, leleményes írói fogás eredménye, leginkább azért, mert az író, miközben ügyesen elleplezi igazi szándékait, sajátos narratív technikájával elébe megy a széles olvasói kör zsigeri elvárásainak, noha ténylegesen egy igen szűk és kiválasztott olvasói körhöz szól.”

Miután a címben megmutatkozó kérdés formuláját kölcsönvettem Pál Ferenctől, úgy tűnik, hogy a rá adandó válaszhoz vezető úton is követnem kellene, annál is inkább, mert Németh László regényei kapcsán is elmondható vagy inkább elmondható volt, hogy széles kört foglalkoztattak, míg valójában „egy igen szűk és kiválasztott olvasói körhöz” szóltak. Az Iszonyt – hogy példát is említsek – nyilván többen olvasták nőregényként, mint például az én integritásának megőrzését kifejező szövegként. Németh Lászlót illetően azonban már minden megfogalmazódó kérdés történeti jellegű is, így nem elég, ha szövegeinek-írásainak a belső struktúrájával foglalkozunk, ahogyan az az írásunkat indító kérdésből következne, hanem a szövegek történetiségéből fakadóan azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy hogyan olvassuk ma Németh László regényeit. Nyilvánvaló, hogy a ma embere, ha bármilyen történeti jellegű szöveget olvas, más ismeretekkel teszi azt, mint a valamikori kortárs olvasó, feltéve természetesen, hogy a szövegeknek voltak kortárs olvasói, s ismét csak feltételezve, hogy az immáron történeti vonásokkal is gazdagodó szövegeknek vannak mai olvasói. A különbözőség két okból is fakadhat: egyrészt számos irodalomtörténeti ismeretanyag keletkezett-keletkezhetett, s számos, a szöveggel kapcsolatos dokumentum kerülhetett elő az első megjelenés óta, s nem kevésbé számos elemzés, értelmezés is íródhatott a már történeti jelleget is öltő írói munkákról, nem beszélve más ismeretekről s a világhoz való viszonyulás megváltozásáról: ezek az ismeretek, valamint az ember és világ közötti megváltozott kapcsolódások a hosszú évtizedek alatt szinte beleivódnak az irodalmi-irodalomtörténeti gondolkodásba, s végső soron a művekhez való viszonyulás megváltozását-átalakulását hozzák magukkal, továbbá az irodalomtörténeti gondolkodás nem egy esetben magukat a műveket vagy a művekről való gondolkodást is kiszorítja. Másrészt: a ma, a mindenkori ma emberét szükségképpen más kérdések foglalkoztatják, mint az egyes korábbi művek feltételezett kortárs olvasóját; azt gondolhatjuk, hogy az irodalmi művek gondolati kérdései a kortárs olvasóhoz közelebb állhattak, mint az utókor olvasójához. Gondolhatjuk, mondom, de nem feltételezhetjük, mert ha feltételeznénk, akkor nem találnánk magyarázatot a sok értetlenül fogadott írói munkára. Azt viszont bizonyára teljes joggal feltételezhetjük, hogy a szépírói munkák addig élnek az olvasók tudatában, amíg a művek gondolati kérdéseit a maguk gondolkodásával, gondolati dilemmáival kapcsolatba tudják hozni. Ha ez a kapcsolódás eltűnik, akkor a valamikori élő mű történeti-irodalomtörténeti jelenséggé alakul át, ami nem azt jelenti, hogy ekkortól már nem lesznek olvasói, hanem azt, hogy olvasói történetiirodalomtörténeti jelenségként szeretnék megismerni, s olvastakor már nem szembesítik a maguk kérdéseit a mű kérdéseivel. Az irodalomtörténetben élő művek ugyanakkor át is lényegülhetnek ismét sokakat érdeklő-érintő munkákká – ha nem így volna, akkor nem találnánk magyarázatot arra, hogy miért és miképpen következhet be egy-egy író reneszánsza, újbóli felfedezése. A magyar irodalomtörténészek közül Ady költészete kapcsán H. Nagy Péter nézett szembe ezekkel a kérdésekkel, rámutatva, hogy az „előzetes ideológiák alapján »kiküzdött«, egységesülni látszó képet” – mármint az Ady költészetéről kialakuló képet – „a versek nyelve lépten-nyomon dekonstruálja”. Ennek megfelelően szoros olvasatban pár vers nyelvi létezésmódját vizsgálta, s megállapította, hogy eredményei egybeesnek a mai magyar költészetben megmutatkozó recepció jelenségeivel. Ami persze azt is jelenti, hogy a mai magyar költészet – ha szinte búvópatakszerűen is, de – reflektál Ady költészetére.

A kérdés ezek után természetesen nem is lehet más, mint hogy szólnak-szólhatnak-e Németh László regényei a ma emberéhez, s ha igen, akkor ez a kapcsolat miképpen ragadható meg. A válaszhoz némi kitérőt kell tennünk azért, hogy legalább pár mondatban jelezzük, miképpen is látjuk Németh gondolkodását-regényeit.

Ma már talán tudott, hogy Németh László sajátosan személyes hangoltságú írói-gondolkodói világot alakított ki. A Tanu időszakában megjelentek, vagy inkább láthatóvá, a korábbinál érzékelhetőbbé váltak, később pedig finomodtak is, részletesebb rajzolatot nyertek azok a formák, amelyekben Németh gondolkodása, írói munkássága rögzült, színezete, hangoltsága megmutatkozott. E tekintetben nem egyszerűen sajátos „műfajairól” van szó – arról is persze, hiszen a számára is adottságként létező irodalmi formákat a maga világához hasonította, ezeken a „műfaji” kereteken belül pedig még önálló jelentést hordozó utalási-vonatkoztatási rendszert is kialakított. Ez a rendszer az író és műve közötti összefüggésekkel kapcsolatos, az összefüggéseknek azzal a hálózatával, amely a mű, valamint az azt tápláló írói világ és alkat között kialakult. A mű esztétikai jelenségként elszakad ettől az összefüggésrendszertől, önmagában elemezhető és értékelhető. Az írók, alkotók többsége, szinte az egész irodalom- és művészettörténet ezt mutatja: elszakította magától a művet, s megteremtette annak lehetőségét, hogy az önmagában, az alkotó által megteremtett világ teljes foglalataként létezhessen. Németh is megtette ezt, mert hiszen ha nem ruházta volna fel önálló entitással műveit, azaz ha nem idegenítette volna el őket önmagától annyira, hogy saját belső világának összefüggéseitől elvonatkoztatva is olvashatók és értelmezhetők lehessenek, akkor egész életművét hatalmas önvallomás-sorozatként olvasnánk, afféle lírai naplónak fognánk fel, amelyben a motívumok szerepét közérzeti hullámzásainak mutatói, valamint a magyar és egyetemes kultúrtörténet legjelentősebb gondolkodói, megfigyelései töltenék be. Mindemellett azonban Németh mégiscsak úgy létezett íróként és gondolkodóként, hogy a művel való viaskodását, gondolkodói rendszerének kialakítását, egyáltalán, önmaga létezésének, a művéhez és gondolkodói rendszeréhez való viszonyának kérdéseit is „megemelte”. Mindez természetesen összefüggésben áll azzal, hogy magát az életet, az életét – s mintát adva: az élet értékessé formálását – tekintette legfőbb törekvésének. Ebbe a feladatértelmezésbe kapcsolta be az irodalmat és a közösségi szerepvállalást, a kiválóságot mind az irodalmat, mind pedig a közösséget tekintve sokszor a példaadással, a tanítással kötve össze, miközben tudta azt is, hogy magának az életnek, önmaga életének kérdéseit az irodalom, az alkotás révén nem oldhatja meg. Feltehetőleg az irodalmon, élete alapvető kérdéseinek művekben való megválaszolásán keresztül akart eljutni a letisztult kérdésfeltevésig s önmagának immáron nem az irodalmi művekben való megmutatásáig. Monumentális vállalkozás vagy inkább monumentális terv volt ez; a vállalkozás egészére alkalmazható „az emberi színjáték” meghatározás, ahogyan a kifejezés használata mögött alighanem ott is rejlett ez az elképzelés. A regény az ő gyakorlatában tanító jellegű műfajnak bizonyult, s így közösségi indíttatású volt, a tanítás ugyanis mindig a közösségre vonatkozik, ráadásul még kultúrafelfogása középpontjában is állott, a nemzetet a legtöbbször ugyanis a kultúrával azonosította, ennek következményeként jelent meg nála a nemzet mint kultúraközpontú, szekularizált jellegű vallási közösség, a kultúra területéről pedig az irodalmat tartotta a legfontosabb jelenségnek, gondolkodásában csak később tűnt fel az építészet és a zene. Az irodalmat, a kultúrát, végső soron pedig a nemzetet leginkább reprezentáló műfajnak a regényt tartotta. Ezzel szemben a dráma „egyéni műfajnak” bizonyult nála, a körülfogottság, az elszigeteltség, a magányosság műfajának, kifejezőjének, míg a regény inkább a legenda műfaja volt, hőse pedig a szent, aki beteljesíti a maga lehetőségeit, még akkor is, ha ez jó ideig csak a társadalmon kívül képzelhető el. A dráma a bukás kifejezőjeként jelent meg, hősei pedig többnyire a társadalommal szembekerülő, attól elforduló magányos alakok, nemritkán – ahogy darabja címe is mondja – szörnyetegek voltak. Mindebből most az az érdekes, hogy Németh minden műfajában – a regényben, a drámában s természetesen a tájékozódó jellegű esszében is – megjelent a közösségre való hivatkozás, hiszen például az általa teljesen személyessé és sajátossá formált esszé nyújtotta tapasztalatrendszert is a közösséggel hozta kapcsolatba.

Saját irodalmi műfajait, azt, amit az irodalom felkínálta formákból a saját alkatára vetített rá, alkatával és üdvösségösztönének érvényesülésével hozta kapcsolatba. „A tragédia: hogy zsákutcában vagyok, körülfogottan, vívódnom kell. A legenda: hogy győztem, vagy mondjuk: győzni lehet, íme a győzelem ormai, a szentség harmóniája. Az ember igazi műfajai nem azok, amelyekben ír, hanem amelyek alkatából, sorsából következnek...” A művet önmagának rendelte alá, társadalomábrázoló szándékkal alig-alig írt művet. Az életmű zártságának érzetét erősíti az is, hogy Németh a maga világát mindvégig egy nagy kiterjedésű kultúramodellben helyezte el. „A húszas évek második felétől állandó küzdelmet folytat önmagával is azért, hogy abból, amit érzékel, benyomásai, ötletcsírái rengetegéből valamilyen összefüggő kultúraképet próbáljon kialakítani. Sokféle irányba indult el, egyike volt ez a kérdés azoknak, amelyek egész pályáján igézetben tartották. Miképpen a XIX. századról kialakult nézetei többször is új megvilágítást kapnak, néhány ponton ellentételezik is önmagukat, úgy gondolkozásában a század viszonya is változik a természettudományokhoz, a szellem különböző hatásaihoz, felfogásához” – írta Sándor Iván. Amint szinte minden állandó változásban, mozgásban volt Németh gondolkodásában, hiszen ennek a gondolkodásnak a változó idő megélése volt a legfőbb serkentője, a huszadik századiság Németh életművében leginkább az idővel való együttélésben és a neki való kiszolgáltatottságban mutatkozott meg.

Németh László ebben az időnek való kiszolgáltatottságban szerep- és műváltozatok sorát teremtette meg: ahogyan korszakai, úgy a különböző korszakokon áthúzódó műtípusok is egymásra rétegződtek. Ezért ha immáron ismételten arra a kérdésre akarunk válaszolni, hogyan is olvassuk Németh László regényeit, akkor csak azt a választ adhatjuk, hogy olyan írásokként kell olvasnunk őket, amelyekkel szerzőjük folyton felülírta korábbi munkáit, hiszen nem pusztán önmagában a mű mint esztétikai jelenség volt fontos a számára, az is persze, hanem élete eleve adott kérdéseinek a folytonos megválaszolása az idő változásában. Ez magyarázza regényei visszatérő motívumait, azok egész sorát az Emberi színjátéktól, de már a Horváthné meghal-tól, az Akasztófavirágtól az Irgalomig… Ha Németh László valóságábrázoló író lett volna, akkor a valamikor megismert valóságdarabhoz nem tért volna vissza ennyiszer, hiszen mindig újabb és újabb valóságdarab megismerésére és leírására tett volna kísérletet. Ha az általa ábrázolt világ érdekelte volna, akkor motívumainak változásai az idővel, az idő mozgásával és az idő megélésével kapcsolatot tartó rendszert alkotnának. Ám ez nincs így, Németh valóban az időt írta, de az önmaga kérdésein keresztül megmutatkozó időt írta: a huszadik század nagy jelensége, az én szétesése, az én integritásának szétbomlása foglalkoztatta. Nem véletlen, hogy utolsó, összefoglalónak szánt regénye, az Irgalom írásával egy időben írta egy levélben: „Annak az öt műnek a tanulmányozásába, újraolvasásába vetettem magam, amely az európai céhben a legnagyobb hatást tette: Proust, Joyce, Kafka, Musil, Faulkner. A légszomjba vetett szellem remekművei.”

Tehát ha olvassuk Németh László regényeit, akkor a jellegzetesen huszadik századi létdilemma, az én szétesésének dilemmája felől kell olvasnunk őket, ahogyan mondottam, egymásra rétegzettségükben-felülírtságukban. Nem vallomásként kell olvasnunk őket, még akkor sem, ha valóban egy nagy lélek vallomásai is bennük rejlenek, hanem regényekként, esztétikai jellegüket és öntörvényűségüket nem tagadva, de olyan regényekként, amelyek az egymással való kapcsolódásukat sem rejtik el. S ha így, egymással való kapcsolódásukban is a huszadik századi ember lehetőségeire rákérdező regényekként olvassuk őket, akkor se az én szétesésével kapcsolatos jelenségek leírását keressük bennük, ne a tünetegyüttes bemutatását – hanem a kísérletet, ha úgy tetszik, a tanítást: miképpen lehet ezzel a jelenséggel szembefordulni, egyáltalán, szembe lehet-e vele fordulni. Ezzel a megállapítással talán feleltem arra a kérdésre is, hogy a ma emberének léttapasztalata és Németh László gondolkodása, regényeinek világa között létrejöhet-e valamiféle kapcsolat. Létrejöhet, ha a széttöredezett én – Sándor Iván kifejezése – az önépítésre helyezi a hangsúlyt. S ha dolgozatom elején H. Nagy Péternek arra a megállapítására is utaltam, miszerint az Ady-versek mai értelmezését segítik, legalábbis előkészítik a mai magyar költészetnek az Adyra visszautaló reflexiói, akkor azt is el kell mondanom, hogy Németh regényei azokban a regényekben élnek tovább, vagy inkább azokból kiindulva értelmezhetők, amelyek vagy ideologikus alapon fordulnak szembe a kor szétesettségével (ilyennek gondolom Kundera Halhatatlanság című regényét), vagy a szeretetet állítják mondandójuk középpontjába, vagy pedig a hős teljes világának ábrázolására tesznek kísérletet, mint Szilágyi István Kő hull apadó kútba, Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye vagy a nálunk csak a Nobel-díja után megismert J. M. Cooetze A semmi szívében című munkája.

Elhangzott a 2004. november 5-én Debrecenben tartott Németh László-konferencián.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben