Kovács Lajos világa

Németh László Bűn című regényének értelmezéséről

1

Az először 1936 őszén, a Franklin Társulatnál két kötetben megjelent Németh László-regény, a Bűn hosszú évtizedeken át – minden bizonnyal az irodalomtörténeti kánonképzés-sorozatok egyik érintett műveként – az életmű másod- (vagy talán harmad-?) vonalába volt besorolva. (Nem is szólva a 20. századi magyar regények összességében elfoglaltatott helyéről.) A mérvadó kritikák – néhány kivételtől eltekintve – az első megjelenés óta eltelt csaknem hetven évben persze többnyire elismerték a regény kvalitásait (szociális érzékenység, plasztikus figurák, színes környezet, életszerű megjelenítés, lélektani realizmus, vonzó nyelvezet stb.), valójában azonban bizonytalan volt (s a szakmai közvélekedésben ma is bizonytalan) a Bűn irodalmi súlya, értéke s helye az írói életműben.

Már a korabeli kritikák is némi zavart árultak el amiatt, hogy a regény csak néhány évvel a vitathatatlan remekmű, a Gyász után jelent meg, így azután óhatatlanul párhuzamot vontak, összehasonlítást tettek. Növelte a bizonytalanságot – elsősorban 1945 után – Gaál Gábor 1937-ben írt kritikája a marxista elkötelezettségű kolozsvári Korunkban. (A Tanútól a Bűnig. 1937. 4. sz. 372–375. l.) Ennek a kritikának az volt a lényege, hogy Németh „meghaladta a Tanú téves szemléleteit, s már tudja önmaga Tanú-beli törekvéseit messziről, kritikusan nézni, tisztán és polémiamentesen, a meghaladott szemléletek színvonaláról: műalkotásban. […] A Tanú meggondolásai meghátrálnak, s hogy miért hátrálnak meg – erről szól a regény.” (A magyarországi marxista kánonban ez a Gaál Gábor-i felfogás érvényesült, kiegészülve azzal az elismeréssel, hogy Németh szociális érzékenysége jól működik ebben a művében is.) Ez az eszmei-ideológiai megközelítés – érthető módon – nem sokat tudott mondani a regény irodalmi, esztétikai értékeiről, beérte a könnyebbik (a kissé vállveregetően „elvi”) megoldással.

Grezsa Ferenc (a nyolcvanas években) gyökeresen szakított ezzel a koncepcióval, viszont szerinte a regény túl gyors megírása – a sietség – következménye a „távlathiány s némi publicisztikusság” lett: „az író csak félig-meddig tölti ki az ábrázolás »antropológiai« és »mitológiai« köreit, nagyobb hangsúlyt rak az epikai hitelre, mint az epikai látomásra, s így a mű alatta marad a Gyász összetettségének.” (Németh László Tanú-korszaka. Bp., 1990, Szépirodalmi, 319. l.)

Azért érdemes egy-két pillantást vetni ezekre a recepciótörténeti villanásokra, mivel a korabeli kritikák java már világosan körvonalazta a Bűn saját (és sajátos) értékeinek szinte összességét, leginkább azt a – talán fő – jellegzetességet, hogy ez a Németh-regény is (akárcsak a Gyász) messze túllép önnön cselekménye élménykörén, azaz: egyetemes érvényű. Keresztury Dezső ragyogó műbírálata a Válasz 1937. 2. számában (117–121. l.) például megállapította, hogy „a Bűn nem kevesebb s nem több a Gyásznál, hanem más, mint az”. Majd hozzáteszi: „A szociális lelkiismeret regénye ez tehát? Alig hiszem.” Horváth Endre „története nem a szociális lelkiismeret regénye már, hanem az elfelejtett, megtagadott igazság kísértetjárásáé: az emberi szolidaritást, méltóságot, a sorssal dacoló emberi nagyságot eláruló szellem fojtogató lelkiismeret-furdalásáé”. Szabó Zoltán nem kevésbé fontos kritikájának lényege (ugyanekkor: Napkelet, 1937. 2. sz. 261–263. l.) hasonló a Kereszturyéhoz: a Bűn különleges regény, nagy művészi teljesítmény; regényírói eszközökkel jeleníti meg a társadalmi feszültségeket, „szereplői egyének, de e szereplők mozgatói társadalmi erők, és a regény éppen olyan bonyolult, mint a magyar társadalom”. Vagyis nem pusztán egy érzékeny lelkületű magyar értelmiségi – Németh László – magánügye, lelkiismereti kérdése, hanem a korabeli magyar társadalom néhány rétegének művészi eszközökkel megidézett és szociográfiailag is hiteles képe. Igaza van Kereszturynak és Szabó Zoltánnak: a Bűn másként regény, mint a Gyász, összehasonlításuknak nincs meggyőző, „objektív” alapja, lehetősége. Ez azonban korántsem zárja ki a „mitologikus” vagy „kozmikus”, egyszerűbben szólva: a konkrét társadalmi értelmezhetőségein túli jelentéstartományok meglétét.

2

A regény megírásának személyes motívumait és a mű keletkezéstörténetét pontosan rekonstruálhatjuk. A Törökvész úti házépítés – a leginkább személyes motívum – 1935 májusában kezdődött, s a teljesen még el nem készült épületbe november elején költözött be a Németh család. Németh László hiába tiltakozik – családon belül –, s hiába teszi a Tanú 1936. I–II. (júniusban megjelenő) számának élére a feleségéhez írt, érzelmi értelemben fenyegető hangú verset, Új házra címmel. Többek között ezekkel a szavakkal:

Lásd végre be, hogy gondodnál erősebb
Urunk az eszme s féken tartani,
E falak közé hiába börtönözted
Azt aki övéiben és magában,
Az élet ős képét bontja ki
S e talmi fényben bukott és hazátlan.

Ez a szituáció jellegzetes „lírai torokszorulás”, valóságos életbeli csapdahelyzet, amely mindig kellett ahhoz, hogy – nyilatkozta többször is – színdarabot, drámát tudjon írni. S milyen út vezetett ehhez a „lírai torokszoruláshoz”? Néhány évvel később arról számol be, hogy harmincöt éves koráig fő művei „legendák” voltak, ekkor azonban megszakadt ideáinak útja – az 1935-ös magyar politikai események (a reformmozgalom kudarca) és személyes vereségei miatt –, a legendák birodalmából a drámáéba szorult. „A Tanú végóráiban – írta 1941-ben – én azért lehettem oly biztos, hogy akár egy színházat is elgyőzök drámával: mert azt éreztem, hogy elkárhoztam.” (Dráma és legenda. In Két nemzedék. Bp., 1970, Magvető és Szépirodalmi, 579. l.)

S ír most is drámát: ebből a szituációból – közvetlenül – a Villámfénynél című színdarabja fakadt. 1936 júliusában kezdte írni, és szeptemberben fejezte be. Egy ideig párhuzamosan, teljesen együtt a Bűn című regénnyel! 1936. augusztus 16-án egy Sárközi Györgynek Szilasbalhásról írott levelében többek között a következőt írja: „nincs itt semmi könyvem, kéziratom, a regényemet javítom csak és lustálkodom”. (Németh László élete levelekben. 1914–1948. Szerk. Németh Ágnes. Bp., 1993, Magvető és Szépirodalmi, 232. l.) Ezek szerint a Bűn kézirata augusztus közepére már elkészült. Sőt, a Tanú 1936. III–IV. számában (novemberben) együtt jelenik meg a Villámfénynél című színdarab s egy részlet a Bűnből, Rossz lelkiismeret címmel. Németh László itt lábjegyzetet fűz ez utóbbihoz, melyben a következőket írja. „Részlet a Bűn című regényből. Nem a napokban megjelenő műből adok vele ízelítőt, hanem néhány Tanúból ismerős gondolatnak a sorsát mutatom be, mivé lesz az ábra alkotó kezében. Lajos faluról fölkerült építőmunkás, aki a nyári építkezés után ott ragadt az új háznál kertásó napszámosnak. Az úr az új ház szociális lelkiismerettől gyötört gazdája, akiből a felesége csinált háztulajdonost.” Az itt közölt részlet ennek az írói szándéknak megfelelő: beszélgetések sorozata dr. Horváthtal – és róla. Éppen a Tanúba való részlet, nem vitás, s Németh azt is hangsúlyozza, hogy ez nem ízelítő a műből. Hanem – tehetjük hozzá – ugyanaz az életérzés-kivetítés, ami rögtön e regényrészlet után következik a szóban forgó Tanú-számban: a Villámfénynél világa. Németh László a regényben mint dr. Horváth, kutatóintézeti munkatárs, a színdarabban pedig mint dr. Nagy körorvos. Aki szintén föllázad a családi konvenciók ellen: dr. Horváth megmérgezi magát, dr. Nagy kimegy „farkasnak”. („Ha az életem elhazudtam – mondja –, legalább a halál elé úgy megyek, hogy ág, tövis, sav lemarjon rólam minden hazugságot.”)

Jól követhető mindkét helyzetben és figurában a projekció: az író magánéletének korabeli bonyodalmai; a kérdés azonban az, hogy valójában erről szól-e (elsősorban) a Bűn című regény. Ezt persze nem állítja Németh László, s a válasszal se siessünk; vizsgáljuk meg inkább a személyes – és most már inkább intellektuális jellegű – motívumok egy másik körét, másik rétegét.

3

Ugyancsak 1936-ban, de a Tanú eggyel korábbi (már említett, júniusban megjelenő) számában tette közzé Németh László hármas kritikáját (Emberek a nemzet alatt) Tamási Jégtörő Mátyás, Illyés Puszták népe és Veres Az Alföld parasztsága című műveiről. A cikk bevezető része irodalomszociológiai és esztétikai kérdéseket vet föl, látnivalóan nagy érdeklődéssel és empátiával. „Kevesen mutattak még rá – írja –, hogy esztétikum és szociologikum a nagy művekben mennyire összenőtt. […] A nagy tehetség mindig liliomtipró. A remekmű defloreálása egy új, nagy emberi helyzetnek […]. A remekműben egy ki nem fejezett embercsoport néz szembe élményével, s lappangó igények foglaltatnak új ízléskódexekbe.” Mindhárom szóban forgó művet e szemszögből mutatja be, s fölismerésének lényege az, hogy Tamásival, Illyéssel és Veressel „olyan néprétegek küldték föl az irodalom parlamentjébe követjüket, melyeknek idáig a létezése sem hallatszott […]”. Illyés „egy olyan embervilágot emelt fel tollnemjárt mélységekből, amely másnak mint bennszülöttnek vagy csendőrnek ma hozzá nem férhető”. Veres Péter szociográfiájában a rideg paraszti világ bemutatása nyűgözi le, egyben kitágítja a téma antropológiai és földrajzi határait: „a magyarságban – írja –, úgy látszik, a »költői« elemek húzódnak vissza a »ridegek« rovására. Nyugatról így csúszunk vissza Bizánc övébe, s így kerülünk vissza, ahonnét jöttünk, a Szarmata-síkságra.”

Vegyük sorra ennek az esszérészletnek kulcsfogalmait: „esztétikum és szociologikum” egysége (mint a remekmű egyik feltétele); aztán: „új, nagy emberi helyzet”; továbbá: az „elbizáncosodás”, az elvadulás, a világ ridegségének szinte kivédhetetlen nyomása. Ezek azok a közvetlen esztétikai, szociológiai, antoropológiai és regénypoétikai meggyőződések, melyeknek szem előtt tartásával, melyeket mélyen újragondolva Németh László a Bűn megírásához kezdett.

4

Kovács Lajosnak, a Bűn napszámoslegényének világa az említett Illyés–Veres–Tamási-regények világával rokon. Emberek a nemzet alatt, írta összefoglaló címként Németh László, s ugyanez a gondolati csíra hajt ki – persze másképpen szárba szökkenve – a szinte ugyanekkor elkezdett regényében.

A Bűn főszereplője Kovács Lajos, és nem dr. Horváth Endre. Az életműsorozat első kötetének pályaképében (1965-ben) Németh László hajlik arra, hogy e regényt „egy vidékről fölsodródott parasztfiú történeteként” értelmezze, jóllehet itt is kiemeli saját lelkiismereti drámájának közvetett hatását. S még egy – vallomásos – információ ugyaninnen: „Még be sem fejeztem a regényt – írja –, már egy új dráma terve pattant ki belőle […]”. Azaz: Németh László művészi ösztöne és kritikusi judíciuma élénken jelezte már írás közben – nyilván éppen a regénykézirat harmadik  harmadában –, hogy Horváth Endre drámája nem ebbe a regénybe, hanem egy másik műbe, színdarabba, azaz a Villámfénynél-be való. (Negyven év. Horváthné meghal. Gyász. Bp., 1969, Magvető és Szépirodalmi, 19–20. l.) Néhány évvel később, élete vége felé azt a feltevést erősíti, amely szerint ez a regény egykori személyes fájdalmát vetítette ki (és transzponálta), amit most egyenesen tragikusnak lát. („A Bűn a szociális lelkiismeret gyötrelmeit növesztette ki külön tragikus életté az életemből […].”) Vagyis: a nemzet alá szorult emberek iránti mély együttérzés aurája vonja be a Kovács Lajos élete e pár hónapját – szűk egy évét – bemutató regénytörténetet. (Életemről, munkáimról. [1970] In Utolsó széttekintés. Bp., 1980, Magvető és Szépirodalmi, 873. l.) S még egy – úgy hisszük, fontos – megjegyzés ezzel kapcsolatban: a „szociális lelkiismeret” fogalma ebben a Németh László-i szituációban legalább kétféleképpen értelmezhető. Lelkifurdalásaként a házépítő úr reá szakadt, nem kívánt szerepe miatt, illetve szolidaritásaként az alsóbb néposztályok élete, sorsa iránt. Értelmezésünk szerint a Villámfénynél inkább az első, a Bűn inkább a második megfelelés írói, művészi objektivációja.

Az életmű-összkiadás kötetét alapul véve a 329 oldalas regényben csak a 137. oldalon tűnik föl először az úr (jelentéktelen időre), és csupán a 227. oldalon lesz az épülő ház lakója, azaz csak ekkortól válik folyamatosan jelen lévő szereplővé. Vagyis: Horváth Endre csak a regény utolsó harmadában-negyedében lehet(ne) az egyik főszereplő. Kovács Lajos viszont már a regény első mondatában és ezen túl is mindvégig jelen van. Sőt, csaknem mindent és mindenkit az ő szemével látunk (láttat az író a narrációiban), az ő belső kommentárjait halljuk. Dr. Horváth is úgy szereplője ennek a regénynek, mint a többiek, akikkel Lajos találkozik. Természetesen a többiek, a legfontosabbak közül a legérdekesebb, Lajos számára szinte megfejthetetlen elméjű ember.

A regény címébe emelt fogalom értelmezése nemigen ad okot fejtörésre. Persze benne van dr. Horváth bűntudata – amit Kovács Lajos a józan paraszti eszével, természetközeli logikájával érthetetlennek minősít –, ám széles társadalmi, sőt egyetemes érvényű párhuzamokra, azaz: Németh László „bűntudatára” is érdemes figyelnünk. Arra a feloldhatatlan ellentmondásra, amely a modern korszakok, világok közérzetét, különösképpen a 20. század szorongásos világát, emberellenes légkörét jelentették, s jelentik napjainkban is. S amelyeket a múlt század legjelesebb, legkifinomultabb szellemei – Adytól József Attiláig, Csontvárytól Bartókig – számosan megfogalmaztak, művészetükkel kifejeztek. Közöttük Németh László nemegyszer – s éppen a Bűn előtt néhány évvel, a Tanú című folyóiratának nagy erejű metaforasorával talán a legszuggesztívebb módon.

5

Nyers és – szociológiai meghatározottságában – szinte elkerülhetetlen emberi dráma a Bűn napszámosáé. Életben marad ugyan a regény végén, ám sorsa éppolyan kilátástalan, mintha meghalt volna. A háttértörténésekben ugyanis egyetlen fogódzója, budapesti életének egyetlen reménysugara, Mariska nénje Szegedre kényszerül, majd – Lajos számára sötét, rejtélyes, sőt szörnyű körülmények között – meghal. Lajosnak nincs pénze, nincs hol laknia, nincs állása, nincs élelme – mindez együtt a teljes reménytelenség. Ez az, amivel a regény végén még szegényebb, mint a kezdetekor: már reménye sincs. Hiszen minden terve, valamennyi nagy gonddal megtervezett kicsiny, de mégis fölségesnek érzett, annak látszó elgondolása durván széteső szelíd illúzió maradt.

A Bűn ugyanis – többek között talán elsősorban – az elveszett (nagyon kisemberi) illúziók regénye.

Kovács Lajos árva legény, kora tavasszal szökik el keresztanyja gyámsága alól falujából, el a városba, szerencsét próbálni, s ezt gondolja magában: „most kel a napod, Lajos, most mutatja meg Kovács Lajos a világnak”. Hogy mit is mutatna meg, nem tudja, de nagy vágyakozás feszül benne egy másfajta élet iránt. Nem cselleng céltalanul, ellenkezőleg: a semmirevaló vekkeróra vásárlásától eltekintve nagyon is életszerű, ésszerű célok, vágyak, kívánságok, sőt tervek vezérlik. Egyáltalán nem valami bugyuta, teszetosza falu bolondja, hanem katonaviselt (sőt, egy hold szőlő örökséggel rendelkező), életrevaló és jobb sorsra érdemes parasztfiú. (Mindkét „státusát” – az örökséget és a katonaságot – sokszor gondolja végig, már-már öntudatosan.)

Budára érve – a Dunántúlról –: „Valami barlangfélében szeretett volna berendezkedni, amelyikben hanyatt fekve hallgatja a zápor zuhogását, s a zsákjának is talál vándorlásai idejére rejtekfülkét.” Mi ez vajon, ha nem a legelemibb létfenntartási terv kezdete, a független, szabad(nak tűnő), magányos fiú egészséges romantikája? Naiv és kisszerű ugyan, de praktikus. Kovács Lajos a maga józan gondolkodásával az egzisztenciális lényegre koncentrál. Mindig, minden egyes szituációban a regény folyamán. Tanulékony, jó megfigyelő. (Ha az esze tán nem is vág oly élesen, mint a borotva.) A vágyak, tervek, célok következő tárgya a piaci kifutókocsi összeeszkábálása. „Este bokrok közé, bokornak gugyorodva a csillagokban küllőt, szeget, tengelyt látott. Rendesen egy-egy technikai részleten kezdte, de csakhamar eloldotta magát az anyag nehézségeitől, s lüktető rúdjai, lécei fölött repült az emeletre rakott baromfiak, főzőkukoricák, átvéresedett húsos csomagok közt. A noteszébe bejegyzett címen lerakta a vásárolt holmit, s csörgő zsebébe süllyesztett kézzel hajtott vissza a piacra.” Németh László tollára méltó sorok ezek (miként számtalan más, idézhető sor a regényben), s meggyőző jelek a szellemi és fizikai erőfeszítésekre is kész huszonkét éves vándorról, amint romlatlan lélekkel egyensúlyoz álomba hajló romantika és vadrealizmus édes-bús érzéseinek határvidékén. Hamar rájön persze – fölmérve környezetét –, hogy tanulnia kellene. Az idea itt is kész. „Akinek tanultsága van, egész másképp beszél. Az tudja, hogy kellene ezeknek megmutatni. De hát olyan öreg ő, hogy nem tanulhat még? Ipart vagy akár iskolát is. […] Azalatt, míg a budai barlangokban heverészett, hány könyvet olvashatott volna el. Hiszen nem volt ő buta. Katonáéknál, igaz, csúfolták a jámborságáért, de ha valamit meg kellett tanulni, megtanulta.” Les, lohol a szomszéd házmester diák fia után, megtudakolandó, mennyibe is kerülne valamit tanulni… Fölöttébb természetes vágy és igény a vele egy fedél alatt élő Teri szolgáló meghódítási terve is. (Első találkozásuktól az utolsóig folyamatosan.) Nemcsak szeretőnek, hanem valamiféle osztályos, közös sorsbéli társnak a megszerzése. De hát ez a törekvése is zátonyra fut mindahányszor, akárcsak a többi, valamennyi. A házmesterlakás például, az épülő ház törmelékeiből, amelyben ellakhatna. Majd a hirtelen őszben megint új „központi” ideája születik: a ház körüli kert fölásása, a lucerna kiirtása, a lejtő teraszosítása. „A házmesterlakás álma gyönyörű volt, de ebben a csípősödő őszben, amikor Dánielék oszlopán szárazon zörög már a futó, s a kunyhó téglaréseit fölfedi a szél: egy fölásandó sötét telek mennyország tudott lenni Teri szőkeségével az esthajnalcsillag helyén.” Álmában – félálmában – sem tesz mást, mint jobbra forduló sorsát hívja, vadássza, kívánja. A puszta létért küzd, nap nap után. Az esélyek azonban drasztikusan csökkennek, s ahogy eljön az esős késő ősz, majd havával a tél, Lajos életfeltételei, reményei, kilátásai végképp megromlanak. Pedig közös földmunkáiknak egyikén megérzi, hogy „az úron őneki hatalma van […]. Próbát kellett tennie, hogy maga is megismerje a természetét. Min épül, meddig tart, ügyes fogással áthúzhatná-e általa mégiscsak a telet? Az öreg pecsét ebben a házban, igaz, az asszonynál volt, de ha ő az úr hóbortjába jól begubózza magát, talán mégis áttelelhet benne, s tavaszra a házmesterlakásra is sor kerül.”

Nem kerül rá sor, nem kerülhet. Egyedül az úr, Horváth Endre érez vele, neki azonban megvan a maga baja, különben sem tudja, hogyan kéne bizalmába férkőznie ennek a vörös fejű, hallgatag parasztlegénynek. Sírnivalóan reménytelenné válik Lajos sorsa. Mégsem ő mérgezi meg magát, hanem a nyilván ideggyönge úr. Mert Lajos épelméjű, egészséges emberpéldány. Tájékozottsága ugyan nem nő túl azon, amit „katonáéknál” szerzett, de minden gyermetegsége ellenére – milyen is lehetne egy iskolázatlan falusi fiatalember a budai, a pesti környezetben? – természetesen emberi. Segítőkész, figyelmes, jól próbálja forgatni magát, de óvatos, megfontolt is egyszersmind. Tisztában van kiszolgáltatottságával, s aszerint taktikázik. Iparkodik megfelelni a várakozásnak, dühét elnyomja. Hiába minden: Mariska meghalt, a nagy hó leesett, az úr meg mérget vett be… Lajosból nem lesz már semmi, s már nem is több, mint egy „odvából előimbolygó élőlény”, aki hajnali hóesésben, a kopott bádog-Jézus keresztje alatt ballag kifelé az Alpár útról, akárha az életből. „Ő váltotta meg a világot a bűntől” – emlékeztet a krisztusi cselekedetre az író. Majd hozzáteszi: „De az másféle bűn lehetett, mint amiről az úr beszélt, mert Lajos csak a terhét igazította meg alatta, s továbbment.”

6

A Bűn című regényt Domokos Mátyás fedezte fel újra egy 1993-ban írt esszéjében. (Bűn és lelkifurdalás – alulnézetből. Tisztatáj, 1993. 7. sz. 9–15. l.) Mindenekelőtt a műnek mint regénynek a modernségét hangsúlyozza. „Az egyes mondatok analitikus hálóvetésének a módjában […] minduntalan benne rezeg a Proustban megcsodált s tőle eltanult metaforikus alapozású ábrázolás.” (Nota bene: Németh László Proustról írt értelmezései csak pár évvel korábban láttak napvilágot a Tanúban.) Németh László – folytatja Domokos Mátyás – a Bűnben meg tudta teremteni azt a „»kvázi realitást«”, amely a tényleges valóság érzetének a teljességét jelenti az olvasó számára, s nem kitalált regénytörténetet. Ezen túlmenően pedig – s ez a momentum az átütően új ebben az értelmezésben – Németh Lászlónak ebben a regényében is benne van (a már sokak által leírt szociológiai metszeten, a társadalmi feszültségeket megregényesítő „törzsi” problémákon túlmutatva) az ontológiai célképzet, amely ezt a Németh-regényt a kiváló művek közé emeli: „az otthontalanság didergető érzése mint kóstoló a világűr hidegéből”, amely „a század egyik tömegélménye”. A „Bűn Kovács Lajijának – állítja meggyőzően Domokos Mátyás – nem a mitikus ábra ad távlatot” (mint például a Gyásznak és az Iszonynak – tehetjük hozzá), „hanem egy mitikus – vagy ha tetszik: ontologikus – szituáció”. Kovács Lajos „sorsában a metafizikai pillanat: az otthontalanság tényének szociális végzete hat, az úréban pedig az erkölcsi erőfeszítés kudarca”.

Szép és meggyőző pillanata, állomása ez az értelmezési tartomány a Bűn recepciótörténeti fejezeteinek, melyet a fentebb bemutatott szövegkutató észrevételeink megerősíteni látszanak. Mindezek után föl kell tennünk a kérdést: vajon helyesen gondolkodunk-e a Németh-életmű – benne a regények ténylegesen kitapintható és leírhatóan igazolt – értékeiről, hogyha ezt a művet az életmű másod-, esetleg harmadvonalához soroljuk? Válaszunk egyértelmű nem. E dolgozat summázataként, egy ismételt újravizsgálat végeredményeként azt állapítjuk meg, hogy a Bűnnek (még ha talán nem is remekmű) Németh László legjobb regényei közt van a helye.