Kibédi Varga Áron: Oldás

Érdekes megoldás: a kötet hátsó borítóján rövid vers, legalábbis versféle szöveg található, címe lehet vagy lehetne az első borítón található kötetcím: „Oldás”. Így hangzik:

A versekben a valóság nem
határozza meg a szavakat.
A szavak eloldódnak tartalmuktól,
egymás felé fordulnak,
aztán meg egyenesen mifelénk.
Megszólítanak.
Nekünk és rólunk szólnak.
Istenről, szerelemről, identitásról,
elmúlásról.

Halkan, de könyörtelenül.

A szavakat – eszerint – nem a valóság határozza meg, nem „tartalmuk”, hanem egymás felé és aztán mifelénk fordulásuk; miközben megszólítanak, nekünk és rólunk szólnak. Minket is eloldanak a valóságtól, a „tartalmaktól”, és ahhoz kötnek, amiről szólnak, és akihez. A kötet egésze oldás; így ez az érdekes megoldás is az oldáson belül marad. A rövid és lakonikus, olykor a töredezettségig csupaszított versek maguk is az oldást végzik.

A versszövegek tehát önreferenciálisak, de az „ön-” előtag nem egyszerűen maga a versszöveg, hanem a szóló és megszólító szavak együttese, ahogyan egymás felé és a megszólítotthoz fordulnak. Azt kellene mondani, végső dolgokról szólnak, de a megszólítottak nem dolgok; az élő és megélő lény nem dolog. De nem is személyiség:

Többször vagyok, mint szeretném:
szavaimat levetkőztem, betájol
a képtelenség, a határ körülfog.

Csak a nyelv ünnepel:
szorosan visszaélek magammal.

Az oldás csakis arra vonatkozhat, ami kötve van – a kötetlent nem lehet oldani. Folyamat, és ezek a versek ténylegesen egy meghatározhatatlan folyamatról szólnak. Kinek? Az olvasónak? De hiszen az olvasó maga is szerep, a megszólított viszont se nem szerep, se nem dolog, se nem funkció: az, aki a szerep mögött hallgat. A hallgatásról és a csendről is találni szót:

Meg lehet-e törni ezt a csendet?
vagy ez a csend mindig töretlen,
mint a kagyló, mint a gyász?

Az ilyen kérdésekre vajon miféle válasz ez a kijelentés a csendről:

Határait az élők nem ismerik,
árnyékot nem vet, eget nem bont:
az ismeretlen istent igazolja.

A kötet – és mindegyik verse – ismeretlen és „ismerés” együttese; ahogyan csendé és szólásé, megszólításé és megszólíthatatlané is: az ismert is ismerhetetlennek tűnik, az ismeretlen is ismerősnek.

A neveknek nincsen tartalmuk; nem is tartalmaktól oldódnak el, hanem attól, amire utalva az emberek használják őket. Megnevezők adják, mondják őket: mondva csinált dolgok. Szavak, de nem minden szó név. A szó névtelen is szól, a nevek viszont nem szólnak. Több vers ezt hozza szóba:

Állatok a bárkában és bolond
szüzek a világ tetején:
a nevek hallgatnak, a nevek némák
(bölcső-példatár-kacsaláb).
Nyelvünket nem értik: nem keresnek.

Egy másik példa:

Nevüket a dolgok nem ismerik,
fényben úsznak és csendben, párás
levegőben;
mintha minket tagadnának...

Mi pedig mondjuk a neveket
– alpakkától zeppelinig,
Alhambrától Zuglóig –
és mindegyikbe belekapaszkodunk,
mindegyiket fennhangon hirdetjük.

A név megragad, ott marad, alig
látható,
senki sem várja, senki sem tagadja.

Mi viszont futunk, mi viszont
felejtünk,
minket karban a tiltakozás tart,
a felejtés a mi fegyverünk.

Egykor a klasszikusok és a romantikusok makacs ellentétet állítottak retorika és poézis közé; a 20. század 60-as éveinek felfedezése a pánretorika: minden szóhasználat retorikus, a poézis maga is retorika. Kibédi Varga Áron legújabb kötete ezt a retorikai fordulatot fordítja tovább poétikussá. Gondoljuk meg, vannak versek, amelyek levélszámba mennek: „Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?” Vannak, amelyek a szerző saját magához írott leveleként hatnak: „Meglepetés e költemény, ajándék, mellyel meglepem […] magam magam”. Ez utóbbi ravasz levél, hiszen a vers az ajándék, nem az, amit mond. Kibédi Varga Áron versei, maga az Oldás című kötet retorikus leszámolás minden levélszerűen retorikus közléssel; csakis a megszólított megszólaló értheti, illetve értetlenül is érezheti jelentésüket.

A szó nem név, egy már idézett verssor szerint a nevek „Nyelvünket nem értik: nem keresnek”; a szó viszont a kötetnyitó – nem körülölelő – vers szerint másféle:

Neked szól az, amit nem mondok.
Neked szól az, amit nem értesz.
A világ egészsége. Az égbolt hálói.
A vízszintes madár.
A nyílegyenes állítmány.
A tagadhatatlan űr és az
elengedhetetlen cáfolat.
A szó nem fogy ki: Neked szól. Vár.
Keres.

(Kalligram, 2004)