×

Hozsanna néked, Wass Albert?

Két dokumentumkötet margójára

Márkus Béla

2005 // 03
A Kráter Műhely Egyesület a Wass Albert-életműsorozatnak immár a 35. és 36. kötetét bocsátotta útjára. Az előbbi, a szerző életét úgymond a sajtó tükrében láttató könyv a Töretlen hittel ember és magyar címet viseli, az utóéletét szintén a sajtó alapján bemutató másiknak pedig az Isten kenyere a címe. Ez egy román parasztot idéz, aki szerint Wass Albert jó ember volt, olyan, mint Isten kenyere. A kötetek összeállítója és egyben a sorozat szerkesztője, Turcsány Péter nagyon is tudatosan emeli ki a jóság és a töretlen hit, az emberség és a magyarság gondolatát. Ezek hangsúlyozásával és hangoztatásával még sikeresebbnek hiheti azt a küldetést, amelyet az íróról elnevezett terem avatóján egy országgyűlési képviselő is méltatott, „az egyik legszentebb és kézzelfogható nemzetstratégiai szellemi folyamatként” tartva számon a 20. század „nagy mesemondója” műveinek egyre ismertebbé és népszerűbbé válását. A népszerűség különösen a határokon túl, jelesül a romániai magyar olvasók körében óriási, már-már hihetetlen mértékű. A magyar olvasáskultúráról értekező Katsányi Sándor nem firtatja eme hirtelen támadt érdeklődés lehetséges okait, mint ahogy azt sem taglalja, hogy milyen szerepet játszott ebben a marosvásárhelyi Mentor, úgy is mint az életmű erdélyi sorozatának kiadója, s úgy is mint a Kráter ellenlábasa, vele a kiadói jogok ügyében hosszú ideig pereskedő cég. Azt viszont kiemeli, hogy Erdélyben az olvasás mintegy erkölcsi feladat, az önazonosság megvédésének eszköze, ott ragaszkodnak legjobban az irodalmi értékhez és a nemzeti hagyományhoz. Ebben az összefüggésben érdekes igazán az az 1998. júniusi felmérés, amely szerint Erdélyben Jókai után és a Biblia előtt Wass Albert a legtöbbet olvasott szerző, őket követi Mikszáth és Móricz, Gárdonyi és Rejtő, Petőfi és Steel, majd Sütő András következik. Nincs semmi túlzás tehát azoknak a véleményében, akik Wass-kultuszt emlegetnek. Inkább az a meglepő, hogy milyen kevesen figyelnek és figyelmeztetnek az ennek nyomán szinte önkéntelenül adódó irodalomtörténeti feladatokra. Még meglepőbb, ha az igazán komolyan veendő szempontokat nem egy szakmai lap veti föl, hanem például a Heti Világgazdaság, igaz, a kisebbségi magyar irodalmak egyik legjobb ismerőjét, Pomogáts Bélát idézve. Őrá hivatkozva kerül szóba az évtizedeken át elfeledett (vagy elhallgattatott) írók felfedezésének „neofita buzgalma”, de az is, hogy a vágyott cél – a viták során majd kikristályosodnak, megmutatkoznak „az alkotó valódi értékei” – még messze van, a Farkasverem szerzőjének munkássága körül nem alakultak ki irodalomtudományi viták.

(„A sajtó tükrében”?) Kérdés, hogy a mostani két kötet serkentője lehet-e a politika vagy az ideológia helyett az esztétika vagy a poétika színtereit választó eszmecseréknek. A második kötet előszava kecsegtet efféle reményekkel, hiszen a munka legnagyobb erényének mondja, hogy „a tisztánlátás feltételeit meg kell teremtenünk mindenki számára”, ezért „a pontos és aprólékos sajtótörténeti feltárás Ariadné-fonalát kívánjuk kézbe adni” – ám ahogy a pontosságra, úgy a tisztánlátásra is hamar rácáfolnak a könyvek. Velük egyelőre az életmű tárgyilagos megméretésének reménye oszlik el, és nem az a köd, amely a szerző életének egyes epizódjai s a halála körül támadt. Támadt, mert folyton-folyvást támasztották, és támasztják ma is, főként újságírók, de egy-két nagyra hivatott író, irodalomtörténész-jelölt is, élükön a sorozat szerkesztőjével, e válogatások összeállítójával. Mintha nem a pályaív megrajzolásában, a művészi teljesítmény értékelésében, az egyes alkotások elemzésében lennének érdekeltek, hanem a szerző mint magánember erkölcsi-morális megítélésében. (Egy-két kényes pont azonban itt is kitapintható lenne. Például hogy az Amerikába való kivándorlás nem egy „megromlott házasság” következménye volt-e.) Mindez persze csak felmagasztalást jelenthet, nem egynémely tett, cselekedet helyes, becsületes voltának latolgatását – máskülönben nem azzal záródna az író első kötetbeli bemutatása, hogy „minden hazai és emigrációban írt művéből sugárzik” „magasrendű erkölcsisége, mítoszteremtő kifejezőereje”. Hozsanna néked, Wass Albert? – emeljük magasra, fölibénk, ahelyett hogy a műveihez hajolnánk közel? Csupa lelkes méltánylás, csupa felsőfok a dicséretekben aztán itt is, ott is – a kötetek végére érve Madách mondatát mormolhatjuk, kérdő hangsúllyal: „Csak hódolat illet meg, nem bírálat”.

A szó szoros értelmében is, mivel a kötetek bírálatokat elvétve ha tartalmaznak. Nem adva ennek okát s magyarázatát, szinte teljesen lehetetlenné teszik, hogy az író emlékezete az alkotásairól szóló kritikák, recenziók, tanulmányok, esszék által elevenedjék meg. Különösen követhetetlenek e tekintetben a válogatás szempontjai: közzétesznek több olyan naplójegyzetet, levelet, hangfelvételt, beszámolót, amelyik nem jutott nyilvánosságra, ugyanakkor kihagynak több olyan cikket, amelyikre meg más írások utalnak, hivatkoznak. Ilyen módon megtévesztő a könyvek közös alcíme, „a sajtó tükrében” – egyszer használhatatlan, csupa vakfolt a tükör, másszor pedig, mint valami varázseszköz, azt is mutatja, ami nincs előtte, ami láthatatlan. De homályos az is, mi tartozik itt a sajtó fogalmához: a napi- és a hetilapok igen, a folyóiratok, periodikák viszont nem? A következetesség nyomai föllelhetetlenek. Aligha vinne persze előbbre, ha tudni lehetne, mi indokolta például a Tamási Orosz János emlegette Magyar Fórum-beli cikk kihagyását, vagy mi a Murányi Gábor által szóba hozott, Népszabadságban közölt kritikáét. Mi annak az Élet és Irodalom publikálta nekrológnak a mellőzését, amelyre pedig az életmű-bibliográfiát épp a Kráter gondozásában megjelentető s így a tények, adatok ismerete tekintetében minden bizonnyal a legalaposabb, legmegbízhatóbb Balázs Ildikó hívta fel a figyelmet? Muszáj volt kirostálni Tamás Gáspár Miklós nyilatkozatát, csak mert az „egyik ultraliberális hetilapnak” fejtette ki a Wass Albertet mint „egyetlen szórakoztató fasisztánkat” aposztrofáló szélsőséges véleményét? De ha a közéleti filozófus szellemeskedése, jópofáskodása nem ismer határokat, akkor kötelező követni abban, hogy sem az őt minősítő G. Németh Éva, sem a lábjegyzetelő Turcsány Péter vagy munkatársa, Beyer László nem ismeri föl, Veres Jánosnak avagy Andrásnak hívják-e azt az irodalomtörténészt, aki a budapesti Wass-szobor felállításának dolgában döntő bizottság tagjaként a Tamás Gáspáréhoz hasonló véleményen volt? Tudni az apjáról, hogy a legkeményebb rákosista időkben belügyi államtitkár volt, ám nem tudni, mi a neve? Ugyanide vág a Hit Gyülekezetének lapjaként idézett Hetek esete: miért vélik úgy, hogy az olvasó megelégszik a minősítéssel – „nagyon durva cikkben támadta meg” az írót –, a szemelvényre viszont már nem kíváncsi? Más előjellel bár, de ugyanez a helyzet Pomogáts Béla Daday Loránd és Wass Albert védelmében című, a Romániai Magyar Szó közölte cikkével: legyen elég annyi, hogy állást foglalt, egy másik lábjegyzet még azt az aligha hízelgő tényt is tudatja, hogy Várdy Béla érveit használta fel, és kész! Mintha valóban annyira egyszerű lenne a képlet, ahogy ezt a Kráter Műhely Egyesület elnöke megfogalmazta: akikben ellenérzést vált ki az író, azok nem ismerik, akik viszont ismerik, azok nem idegenkednek tőle. Ez a Gruik Ibolyának mondott tétel megjelent pedig – előzetesen a kötetek pontosságáról és alaposságáról is valami kis ízelítő – „2004. február végén egy délvidéki magyar nyelvű lapban”. Hogy mennyire hiányosak és hanyagok másutt is a hivatkozások, a forrásmegjelölések és a jegyzetek, ennek bizonyítására szükséges lesz még több példát is felhozni – elkerülendő a vádat, hogy állításaink amúgy légből kapottak. Egyelőre azonban még érdemes tán azon töprengeni, hogy az előbb emlegetett cikkek kimaradása vajon összefügghet-e az olyan írások bekerülésével, mint – sok egyéb mellett – Olysói Kornéliáé, Dolozim Márta diáklányé vagy az önismétlésektől, köztük szarvashibák ismétlésétől sem visszariadó Inámi Zsófiáé. A legelső, a kéziratban kapott (s maradt) levél Wass Alberttel kapcsolatban még a közhelyeket is tévesen mondja. A kötetben más egyéb szerepét nemigen találni, mint hogy alkalmat teremt találgatásokra: vajh ki lehetett az a romániai magyar író a hatvanas évek elején, akit a levélíró apja oly mérhetetlenül utált, és hol firkásznak, hol „kommunista titánnak”, hol meg a Helikon szellemi vagyona államosítójának nevezett? A szerkesztő – lábjegyzet tudatja – tapintatos: nem kívánja az inkriminált író nevét a nyilvánosságra hozni. Ha tapintatosabb: a levéllel is ezt teszi. A diáklány egyszer felmondja a leckét, máskor idéz, a végén pedig óv, figyelmeztet: arra kér, hogy „jöhet német, orosz, EU-megszállás”, őrizzük meg magyarságunkat, habár ez „a nép az EU-hoz csatlakozás végett nem lehet soha szabad!”. A harmadik szerző, aki monográfiát tervezett (vagy tervez) írni úgymond „az összmagyarság nagy öregjéről”, többször is szerepel a kötetben, de rögtön az első megszólalása igen lehangoló. Egy középiskolás se engedhetné meg magának, amit ő most és később is megenged – ráadásul először még a szerkesztői helyreigazítás is elmarad –, hogy „a partiumi Mezőségről, Arany János tágabb pátriájából” származtassa a hősét. Olyan ez, mintha Mikszáthot, a nagy palócot az Ormánsághoz kapcsolná, vagy Kosztolányi Bácskájáról tudatná, hogy a Szigetközbe esik – és lehetne még ötleteket lelni a képtelenségekhez.

Hasonlóképpen az olyan magabiztos állításokhoz, amelyek hitelét semmi sem szavatolja ugyan, de minél többször hangzanak el, minél rögeszmésebben ismétlődnek, annál bizonyosabb, hogy majd visszhangozzák őket. Terjednek, akár a pletyka – sajnos. Szinte lépésről lépésre nyomon követhető a formálódásuk, kialakulásuk. A Mezőség írója életének és utóéletének megannyi eseménye fényesedik így legendává, lesz megfejthetetlen titkok tárgyává – sajnos. A halála körülményei. A Nobel-díjra jelölése. Az emigrációban betöltött „írófejedelmi” szerepe. Az ellene tervezett merényletkísérletek – egypár ezek közül, és akkor még szóba sem kerültek azok az apróságok, amelyek pedig annyi találgatás és tévedés, valamint kinyilatkoztatás forrásai. A Baumgarten-díja. Az Erdélyi Helikonnal való viszonya. A bírósági halálos ítélete 1946-ból. Az Amerikába való kivándorlásának körülményei. Aztán két alapítvány, a halála után a hagyaték dolgában és az életműsorozat megjelentetésének ügyében annyi vitát fakasztó. Az egyik, amelynek létrehozásában még ő is segédkezett, és a másik, amelyet a fiai alapítanak, a tudtával, valószínűleg. Jószerivel az előbbi témákról való beszéd tölti ki a könyvek kereteit. Ezzel párhuzamosan az egyes írások szerzői, vallomástevők, nyilatkozók szinte versengnek abban, ki milyen címre érdemesíti hősét, ki mekkora rangra emeli.

(Öngyilkosság?) Wass Albert nem lett öngyilkos – ugratja ki például az Új Időkben egy cím tényként és egyben a család által közzétett gyászhír cáfolataként azt, ami legfeljebb a cikkíró sejtése, vélekedése lehetett és lehet, hiszen sem szemtanúként, sem halottkémi minőségben nem volt jelen az „arisztokrata s közben (sic!) talpig ember, ízig-vérig keresztény felelősségtudatú erdélyi-partiumi (ismét sic!) jelenség” halála beálltakor. Már meg sem lehet lepődni azon, hogy az állításként közölt feltevését mire alapozza: arra – és ezt egy újabb dolgozatában nyíltan ki is mondja –, hogy csak bizonyos személyeknek lehet érdekük elhitetni, „agyakba kalapálni” a világirodalmi rangú szerző „egész életét, személyét és teljes életművét hiteltelenítő öngyilkosságot”. Akik esetleg értetlenkednének, például Márai Sándor sorsára gondolva, hogy miképp függ össze egy életmű hitele és egy magánember öngyilkossága, azok számára szolgálhat magyarázatul a szövegbeli kiemelés: Wass Albert „tettleg volt keresztény”. Azaz önkezével nem vethetett véget az életének. Vagy ha mégis – utolsó leveleiben, üzeneteiben csak ott bujkál a búcsúvétel keserűsége –, akkor rajongó hívei megtiltják neki, utólag legalább. Komikus tanúsítója ennek az a szerkesztői lábjegyzet, amely hírül adja: azért nem közlik Kannás Alajos egyik „rögtönzött” szonettjét, mert „sajnálatosan” (!) párhuzamot állít a „Polgár és a Katona”, Márai és Wass, „a két íróóriás” között. Ennél pedig még az is elfogadhatóbb változat, ha a könyvek hősét valaki csak úgy eltette láb alól. Elcsattant – a rádió Vasárnapi Újságjának riporternője célozgatott így – az a bizonyos „ki tudja, kitől származó” pisztolylövés, és kész. A feltételezhető tettesek között kapóra is jön, ha nem a vadkan, hát legalább a harmadik feleség. Aki állítólag már két férjét is eltemette, elbánt velük, vagy ha nem, akkor elbánhatott volna, különben sem szerette az író urát, érdekből ment hozzá. E kocsmai híresztelés és kinyilatkoztatás szerint a gyilkosság – nem hitelrontás. Ellenben az öngyilkosság (egy újabb cikk állítja) – posztumusz hitelrontás. Turcsány Péter és Adamikné Jászó Anna beszélgetésük toldalékaként – a cím ugyan más műfajt ígér: Floridai naplójegyzetek… – ezért érezhetik szükségét a különben komolytalan bizonyításnak: egy ki tudja, honnan, Amerikából vagy itthonról származó fegyverszakértői ajánlás (s nem vélemény) közzétételének. Kétségeket támasztva, az író maga ellen fordíthatta-e a puskát. Kimondva, kimondatlanul persze annak is kétségesnek kellene lennie, hogy az astori rendőrök, orvosok messze Floridában egyáltalán ellátták-e a dolgukat. Ott senki sem fogott gyanút? Senki sem cáfolta vagy igazította helyre a családi gyászjelentést? Azzal például, hogy a két változat helyett a harmadik az igaz: az öreg, beteg ember csendesen elaludt, a halálba aludta magát. Bizonyság persze erre sincs – a kötetek szerkesztősége várhatna az egyik vagy másik eset „halottkémi vagy rendőrségi megerősítésére”. Hiába várna azonban, hiszen semmiféle nyomozás sem folyt, és nem is folyik. És bizonnyal így van ez jól, ha nem a tisztánlátás, legalább a legendák terjedése és éltetése érdekében. Így újra és újra hatása lehet a bátran hasonlító, félbehagyott mondatnak: mennyire kétséges Széchenyi öngyilkossága is… És büszkeséggel tölthet el a hirtelen jött gondolat: „Nagy szellemeink, igaz jellemeink rendre titokzatos körülmények között hagyják itt a magyarságot.” Aki meg mégsem, az magára vessen – toldhatnánk meg az ugyancsak a Posztumusz hitelrontásból idézett bölcsességet.

(Nobel-díj?) Többek között ugyanebben a cikkben találhatni rá a legendagyártás másik alapelemére: a Nobel-díjra jelölésre. Már-már csodálatra méltóan kacskaringós ez a történet is, nem utolsósorban az eleven fantáziájú szerző cikkeinek köszönhetően. Ezek, legalábbis eleinte, szemben a rémhírterjesztőkkel, egyféle örömhírterjesztőként láttatják. Posztmodern kori evangélistának. Talán nemcsak érdekes, hanem érdemes is követni a fordulatokat, kanyarokat. Az első híradás közvetlenül a haláleset után való: Lőcsei Gabriella idézi a Magyar Nemzetben Tar Sándor (sic!) amerikai tiszteletbeli konzulnak a magyar belügyminisztériumba 1996 nyarán elküldött levelét, amelyben mintegy mellékesen számol be a tervükről: két floridai szenátort kérni meg, terjesszék föl Wass Albertet az irodalmi Nobel-díjra. Hogy a terv terv maradt-e, hogy a fölterjesztés elkészült-e, erről semmi hír sokáig – lényegében mind a mai napig. Ez azonban nem gátolja meg a már többször citált monográfusjelöltet abban, hogy rá úgy két évre, 1998 áprilisában csupa nagybetűvel világgá kürtölje: (a már halott) Wass az idei Nobel-díj várományosa. Alig telik el azonban fél esztendő, amikor a várakozása vádaskodásba csap át: a Magyar Tudományos Akadémiát szapulja, miért hallgat, holott már két tagjának a javaslata nagyban meggyorsíthatná Stockholmban az ügymenetet. Merthogy a svédországi bizottság „mindmáig nem vette le a napirendről az ő jelöltségét” – közli a meg nem nevezett forrásból származó „nagy horderejű tényt”, hozzátéve: „Korábban egyedül Németh László vitte idáig. Megfontolandó – toldja meg ismét –: csak nem ugyanazoknak nincs ínyére ma Wass Albert?” Magyar a magyarnak kerékkötője, ahelyett hogy szekértolója lenne? Még szerencse, hogy a külhoni hírességeink segítenek kikecmeregni a kátyúból – az Amerikai Magyar Szó 1999. márciusi számában A. Jászó Anna tényként tudatja: az írót, akiről a „hivatalos irodalom” hallgat, Teller Ede támogatásával az amerikai magyarok ajánlották a díjra érdemesek közé. A kötet szerkesztői ehhez már hozzáfűzik: értesüléseik nem erősítették meg ezt az állítást, a „felterjesztő Tar Pál tiszteletbeli amerikai konzul volt”. Hogy csak értesüléseik vannak-e erről, vagy biztos tudásuk is? – a lábjegyzet lebegteti a választ. E lebegtetés azonban nem szédít annyira, hogy föl ne lehessen tenni a kérdést: vajon nem lehetett volna már beszerezni e felterjesztés másolatát? A dokumentum pedig mintegy további táplálója lehetne annak a föl-fölerősített gyanúnak, hogy az író mint „példaértékű és példamutató jelenség”, „ráadásul még az irodalmi Nobel-díj felterjesztettje is”, nagyon útjában volt ama „bizonyos” köröknek. Összeesküdtek ellene? Az Új Idők szerzője, a monográfiatervező, a már idézett „nagy horderejű tény” korábbi bejelentője évek multával, pontosabban 2003 elején sem talál más magyarázatot. Mintha a Nobel-díj Bizottságnak nem egyszerűen csak sajtóreferense, de igazi bennfentese lenne, tudósít arról – de miről is? Szövegmagyarázó legyen a talpán, aki képes eldönteni, az alábbiak szerint volt-e jelölés avagy sem: „elérkezett a nap, mikor hivatalosan is felterjesztették az irodalmi Nobel-díjra. Ehhez külföldi Nobel-díjasok ajánlása, irodalmi testületek javaslata mellett a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Írószövetség támogatása is kellett volna. Csak két utóbbi zárkózott el – hallgatásba burkolózva.” Pedig ha nem burkolóznak – folytatódik a cikk, egy stockholmi helyszíni beszámoló benyomását keltve –, ha teljes a „felterjesztők szokásos köre”, akkor… Nos, akkor egyedülálló dolog történhetett volna! A Svéd Tudományos Akadémia és egyetlen svédországi illetékes testület sem utasította ugyanis vissza, „s a világon elsőként jóváhagyta, hogy posztumusz ítéljék oda Wass Albertnek az irodalmi Nobel-díjat”! De hát a hazai testületek tétlenkedése! De hát – ami e tudósítás hitelét illeti – valami írásos bizonyíték, valami nyilatkozat e jóváhagyásról! Mert máskülönben még annak a Várdy Béla amerikai magyar történészprofesszornak lesz igaza, aki Balázs Ildikóval beszélgetve csokorba gyűjtötte az íróval kapcsolatos túlzásokat és tévedéseket. Igaz, és talán nem véletlen, hogy mindez nem mutatkozhatott meg a sajtó tükrében, vagyis csak most, az egyik kötetben kap nyilvánosságot, de így is fontos idézni. Az arra vonatkozó részt, amelyik „emigráns pletykának” minősíti, hogy Teller Ede lett volna a felterjesztő, ám legalább ennyire azt is, amelyik „tévhitnek” nevezi, hogy csak Nobel-díjas terjeszthet fel valakit Nobel-díjra. „A valóságban a felterjesztési jog nincs körülírva – mondja –, s a gyakorlatban igen sok tudományos és társadalmi szervezet tehet ilyen felterjesztést.” Lám, a tisztánlátás érdekében elkél egy kis külhoni segítség. Külföldre szakadt hazánkfiai felmentést adhatnak honi testületeknek, például a hallgatásba burkolózás vádja alól.

(Az emigráció írófejedelme?) Ha jelölés a Nobel-díjra, akkor már írói rang, tekintély is hozzá – a mítosz-, a kultuszalkotás, a legendateremtés logikája kívánhatta így. Wass Albert személye, jelentősége – a hamvai fölött elhangzott búcsúszavak szerint – növekedni kezdett, „mint a Kelemen-havasok fenyői”. S mint akik a természet törvényeinek engedelmeskednek, s nem a káprázatok játszanak velük: a róla beszélők elkezdték mind nagyobbnak, nagyobbnak látni. És láttatni – egymást bátorítva, egymáson túltéve. Az Isten kenyere szór néhány morzsát, jelzésül, hogy nyomon követhető legyen e felmagasztalás. Már az előszó fölkészít rá, hogy az alkotó, akinek utóéletével megismerkedhetünk, „írófejedelem”. Sőt „nagy szellemóriás” – a jelző szerint lennének tehát kis óriások is. Az uralkodóra, vezérre, az egyéniség hatalmas tekintélyére utaló cím legelső adományozója, a méltóság megalapozója 1998-ból – ha sikerült figyelmesen olvasni a csaknem ötödfélszáz lapnyi gyűjteményt – a színes történetek kitalálásaiban megzabolázhatatlan, a szürke tények által pedig megzavarhatatlan Inámi Zsófia. Neki gondja van arra, és a leleményéből futja is, hogy hőstetteket, egyedülálló cselekedeteket rendeljen e ranghoz. A politikaiakon kezdi, kérdve állítva: tisztában vagyunk-e vele, hogy a vasfüggöny lebontásáért, a szellemi szögesdrótok felszámolásáért „a tengerentúlról sem tettek többet”, összesen, valahányan, mint a „földönfutóvá lett” egy szem erdélyi arisztokrata, akit „czegei Wass Albertnek ismert a világ”? És itt jön a „világirodalmi rangját és értékét” megalapozó indoklás: azért szerzett, szerezhetett magának „ismert és elismert nevet”, mert műveit „kilenc európai nyelven olvassák”. És mert „rangos helyen áll külföldön, az irodalom szakemberei és a nagyközönség polcain” – hihetnénk, hogy jelképesen, átvitt értelemben, maga az író áll ott, ám nem ő, hanem tárgyszerűen, konkrét értelemben: tizenegy kötete. Kideríthetetlen, a szerzőnek honnan e házi könyvtárak polcairól szerzett tudása, és honnan a mércéje, amely az emigráció előtt, még Erdélyben írott regényeket kivétel nélkül kihagyatja vele a felsorolásból.

A kilenc európai nyelv megnevezése is kívánatos lenne. Szerteágazó okokból. Az egyik, hogy ha csak egymagában az Adjátok vissza a hegyeimet! „nagyopusz”, ahogy Turcsány Péter mondta a Vasárnapi Újság és az Olvasni jobb! rádióműsorban a szerző posztumusz alternatív Kossuth-díjjal való kitüntetése alkalmából, „15-20 nyelven jelent meg”, akkor melyik az a maradék 6-11 nyelv, amelyiken mégsem olvassák sem ezt a könyvet, sem a többit? A másik ok, hogy ha már nagyság és hanyagság elválaszthatatlan egymástól, és egy bizonyos számon fölül mindegy, hány nyelvre fordítanak le egy szerzőt, akkor mire való Balázs Ildikó életmű-bibliográfiája. Eszerint Wass Albert prózáit az 1930-as évektől kezdve 2000-ig az alábbi nyelveken adták ki: szlovákul, csehül, németül, angolul, spanyolul, hollandul és legvégül, A funtineli boszorkányt, románul. Meg lehet számolni, mennyi ez (hét), de föl lehet vetni azt is, hogy ki az, aki öt esztendővel a fejedelmi cím kiosztása után az író „szabad világban” való elismertségét most már a művek „kis” és a „nagy” nyelveken történt tolmácsolásához köti (Inámi Zsófia). Új Idők-beli cikkének címe – Tűzzel, vassal, hírrel – tökéletes önjellemzés lehetne a harmadik szó tövét híresztelésre bővítve ki: a szerző mindent megtesz azért, hogy szeretett íróját trónra ültesse. S közben nincs figyelme olyan „apróságra”, mint hogy a rendszerváltozás óta az egy román fordításon kívül semmilyen más nyelven nem jelent meg Wass-regény, ami pedig korábban, az ezt megelőző több mint negyedszázad során napvilágot látott, az egy kivételével mind angol nyelvű, és közülük is, megint csak egy kivételével, a megjelölt fordító a szerző második felesége, „Wass M., Elizabeth, Czege de”. Az eltérést a Tavak könyvének németre való átültetése jelentette, az átültető pedig az első feleség: „Wass Eva, Czege von”. Az is könnyen kideríthető továbbá, hogy Amerikában a könyvek kiadója szinte kizárólag a saját tulajdonú Danubius Press volt. Hol akkor a világsiker? Csak nem a negyvenes és ötvenes évekbeli fordításokban? Ezek, újrakiadásuk nem lévén, csak úgy jöhetnek számításba, ahogy, mondjuk, Illés Béla hajdanán tizenhat nyelven olvasható művei is – ma talán ez kevés a világhírhez. Az viszont sok – nem a sikerből, hanem a tisztességes eljárásból –, ahogy a második könyv a 2002-es frankfurti könyvvásárról „tudósít”. Az életműsorozatnak kiemelkedő sikere volt, az „új Nobel-díjas szerző művei után” – hallgatja el ártó és kicsinyes módon Kertész Imre nevét – ez váltott ki elismerést. Hivatkozás? A könyvvásár igen öblös és hosszú hazai és külföldi visszhangjából csakugyan lehetett volna válogatni. Ehelyett a rövid „beszámoló” alatt semmi más, csak egy dátum, hely, forrás megjelölése nélkül. Mintha a kötet szerkesztője önmagát tudósította volna.

Hírnév dolgában is a tisztánlátáshoz, az itthon leereszkedett köd oszlatásához – mint a Nobel-díj históriájának esetében – külhoni segítség szükséges. És a segítő is azonos. Várdy Béla, aki Balázs Ildikó kérdésére, hogy Amerikában volt-e Wass Albert írásainak hatása, így felelt: az író „legtöbbször maga jelentette meg a könyveit, s azokat általában csak magyarok vették. A politikai emigráció tagjai csak magyar nyelvű szépirodalmi műveket olvastak. Így azonban Magyar-Amerikán (sic!) kívül szinte alig jutott el valahova Wass Albert irodalmi és publicisztikai munkássága. Tehát az angol nyelvű amerikai világ számára tulajdonképpen ismeretlen maradt. Sajnos, nem találta meg az utat a jeles amerikai kiadókhoz, amik esetleg terjeszteni tudták volna a műveit az egész angol nyelvű világban. Az ilyen kiadókhoz nehéz bekerülni, főleg ha nincs az embernek személyes kapcsolata a kiadóval. Amerikai szemszögből nézve Wass Albert művei saját kiadású (self-published) könyvek, s az ilyen könyveknek az amerikai társadalomban nincs sem tudományos, sem esztétikai értéke. Ez teljesen független a mű valódi belső értékétől. Az angol nyelvű könyvek esetében egy saját kiadású könyvet maga a kiadás módja kárhoztat halálra. Tehát Wass Albert kedvelt és szívesen olvasott író volt Magyar-Amerikában, de ismeretlen maradt az angol nyelvű világ számára.”

Az egyenes beszédhez, úgy látszik, nem kell kommentár. Vagy azért nincs, mert a kötet vége felé lanyhult a szerkesztők figyelme? Korábban ugyanis lábjegyzettel látták el az amerikai professzor Magyarok az Újvilágban című monográfiájának Wass Albert munkásságát összegző részletét. A lapalji megjegyzés mintha felmenteni vagy legalábbis mentegetni akarta volna. Arra hivatkozik, hogy amit a monográfus az író újabb műveinek „kommunistaellenes irányregényekké” formálásáról állít, azt Borbándi Gyula Nyugati lexikonából idézi. Már az gond önmagában, hogy ilyen című kötet nem létezik – más helyen maguk a szerkesztők vagy szöveggondozók is pontosan hivatkoznak rá: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. Nagyobb baj, hogy a lexikon – egyébként tévedésekkel terhelt – szócikkében még kósza célzás sincs politikai irányregényekre. Mint ahogy arra sem, hogy a szerző „kissé erőszakos irodalmi politizálgatása” bizonyára jó szolgálatot tett politikai céljai érdekében, csökkentette viszont művei irodalmi és esztétikai értékét. Mindez, továbbá a népszerűség tekintetében Wass Albert különböző témájú és szemléletű regényeinek a Claire Kenneth (Kende Klára), Fűry Lajos, Eszterhás István alkotásaival való rokonítása – nem Borbándi, hanem Várdy véleménye. Ugyancsak az övé, hogy a politikai emigránsok jelentős része szívesebben olvasott politikai írásokat, mint szépirodalmat. Talán ezzel függ össze, amit nekrológjában (Elment az utolsó helikoni író) Tar Károly hozott fel: az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh kiadta „könyvei csak keveseknek kellettek”. Ha más miatt nem, már emiatt is felhúzott szemöldökkel követnénk az olyan kijelentéseket, hogy a Farkasverem s több regénye százezreknek volt kedvenc olvasmánya, s hogy versei, regényei – a Szabad Föld beszámolója szerint – „világszerte tartották a lelket az emigrációban élő és hazájukhoz mindhalálig hűséges több százezer magyarban”.

E habzó túlzás kavarja igazán rosszízűvé azt a mindkét kötetben felbukkanó állítást, amelyik az író amerikai sikerének elmaradását – fölösleges kerülgetni – valamiféle, a sajtó, a könyvkiadás és a filmipar területére egyaránt kiterjedő zsidó összeesküvésnek vagy összefogásnak tulajdonítja. Egypár évvel a halála előtt, tehát a számvetés helyzetében ő maga érzett késztetést arra, hogy a Katolikus Magyarok Vasárnapjában előálljon „elmondatlan mondanivalójával”. Az Egy el nem mondott beszéd, s ami mögötte van „belém rekedt szövege” adja elő, hogy rögtön Amerikába érkezése után felkereste egy Havas Emil nevezetű újságíró (aki kivándorlása előtt a kolozsvári Ellenzék „firkásza” volt, azaz innen ismerhették egymást), és javasolta neki egy zsidó témájú könyv megírását, majd a visszautasítást követően megfenyegette, imigyen: „Ide figyeljen, ha elfogadja ajánlatunkat, és úgy ír, ahogy azt mi akarjuk, sikeres amerikai írót csinálunk magából… Ha itt akar élni, akkor vagy úgy ír, ahogy azt mi megkívánjuk, vagy nem ír semmit!” Így is lett – szól az emlékezés –, hiszen hiába küldözgette kiadóknak, folyóiratoknak a kéziratait, „többnyire még csak vissza se küldték azokat”. Végül egy „jó nevű irodalmi ügynökség embere elárulta”, hogy a neve „feketelistán van”, senki sem meri kiadni.

Még ha hihetnénk is egy, az egész Amerikára érvényes lista létezésében, a szerző önfelmentésén és az önsajnálatán túl akkor sem lehetne elhallgatni azt, amit az európai magyar katolikusok lapja, a müncheni Életünk hozott fel: nemcsak odahaza – értsd: Amerikában – mellőzték, hanem az emigráció „rangadó helyein”, az Irodalmi Újságban, az Új Látóhatárban, de a Szabad Európa Rádióban is. Ennek okát következetes antikommunista magatartásában látja a cikk, ám hogy emiatt hiányzott volna két antológiából is, a nyugati magyar költőkéből, illetve a prózaírókéból, ezt már nem állítja. Ezt az érvelést annál is inkább nehéz lenne elfogadni, mivel nem adna magyarázatot arra, hogy a rendszerváltozás előtt miért nem „olvasta újra” az irodalomtörténet vagy a közönség Wass Albert műveit. Az Erdélyben írottakat persze, mivelhogy az emigrációban születettek éppúgy ismeretleneknek számítottak, mint Márai vagy Nyirő, Szabó Zoltán vagy Határ Győző és mások esetében. Hosszú évekig, csaknem az életmű lezárultáig, senki sem látta volna meg benne a Tamásihoz, Nyirőhöz, Karácsony Benőhöz, Berde Máriához stb. fogható tehetséget? Pedig a „létezett szocializmus” több mint negyven éve alatt valamikor lehetett volna „Wass-redivivus” is – ha többek, így Dsida Jenő vagy a nyilasként számon tartott Nyirő esetében lehetett. A romániai magyar irodalom, illetve a magyar regényirodalom alakulása, fejleményei és eredményei dolgában jártas irodalomtörténészek között viszont mind ez idáig nem akadt senki, aki irodalmunk élvonalában, különösen pedig – nemzeti hovatartozás nélkül – a világirodalom legnagyobbjai között jelölné ki a helyét.

Az írófejedelmi rangnak tehát – úgy látszik – nincs fedezete. Vaktában akasztották rá, óvatosan illenék leszedni róla. Újra azokkal a fokozatokkal próbálkozva, amelyekkel közvetlenül a halálát követően, a világháború utáni munkássága felfedezésekor illették. Lehet – mint írták – a nyugati magyar emigráció „nagy öregje”, az egyetemes magyar irodalom „kiemelkedő alakja”, „jelentős íróink” közül való. Még inkább lehet, Nagy Pál nyomán, Nyirő József és a többiek „kiváló pályatársának” nevezni. Személyes véleményként továbbítható – mint Lőcsei Gabriella után Wieser Györgyi teszi –, hogy irodalmunk „legnagyobbjai”, Móricz, Kosztolányi, Márai közé tartozik. A Gróf Wass Albert Társaság elnöke akár még „óriásnak” is láthatja, hasonlóan a Kráter Műhely Egyesület elnöksége nevében megszólalóhoz. Ám elgondolkodtató, ha egy újság- és prózaíró, Pósa Zoltán látja „magányos szellemóriásnak”, holott előbb a múlt század „egyik legjelentősebb író-költőjének”, Szabó Dezsőhöz és Nyirő Józsefhez hasonló formátumúnak mondta. Ennél csak – megint! – Várdy Béla, aztán Balázs Ildikó és Lukács Csaba mértéktartóbb: a történész a Tamási és Nyirő nevével „fémjelzett” erdélyi írók csoportjának „egyikeként” említi, a bibliográfus a nyugati magyar irodalom „jelentős alakjaként”, a Magyar Nemzet publicistája pedig a két világháború közötti magyar irodalom „egyik legnagyobb alakjának” tartja. A mérsékeltebb hangok ellenére azonban az Új Idők megadta rang tovább izgatja némelyek képzeletét. Mit ad isten, mindenekelőtt Turcsány Péterét! Előbb, a Rádióújságban még óvatosabb, amikor mint aki kész lassan a mások véleménye után menni, a „hovatovább a magyar emigráció írófejedelmének tartott” alkotóról beszél, de aztán mind a Vasárnapi Újságban, mind a 16 Órában a riportokat felvezető szöveg már minden megszorítás nélkül jelenti be az „emigráció írófejedelme” címet. Így aztán amikor 2004 elején elérkezik a Kráter Könyvesház Wass Albert-terme átadásának, illetve a Wass Albert-díjak kiosztásának ideje, akkor szinte magától értetődően hangzik az egyesület nyilatkozata az „írófejedelem” népszerűsítésének szolgálatáról, a díjazottakat köszöntő pedig a magyar olvasók lelkébe való „hazaszállításáról”. Az utóbbi esetben egy lábjegyzet erejéig még szükségét érzik ugyan, hogy közöljék: a szöveg II. Rákóczi Ferenc csontjainak hazahozatalára utal, ám a legenda enélkül is szárba szökkent. Amire az olyan magvetők, akik csak az önkéntes száműzetése miatt példálóztak Rákóczival és Kossuthtal, vagy rokonították a sorsát a fejedelem íródeákjáéval, Mikes Kelemenével, aligha számíthattak. A képzetek és ötletek hasonló burjánzása növeszthette meg Wass Albert világirodalmi jelentőségét, súlyát is. Bátorítást ehhez leginkább Pósa Zoltán adhatott, aki a Kis Újság Kalendáriumában azt találta írni, hogy A funtineli boszorkány szerzője „legalább akkora stílusművész, nyelvteremtő és tradicionalista metafizikus”, mint Llosa, Asturias vagy Márquez. Azaz őt is szabad, sőt talán kell is „tág kebellel” dicsőíteni, nem csak a nagy mágikus realistákat. A pálya a második kötet hátsó borítóján lesz aztán dicsőséggel teljes: a szerkesztő „sokak” véleményét foglalja össze, amikor a huszadik század „legjelentősebb magyar írójának” nevezi Wasst. És lényegében érthető is, hogy ezt állítja – következetes, önmagához. Hiszen már a bemutatásakor sem találta hazai párját a szerinte remekműveket remekművekre halmozó hősének. Nagyon logikus hát, hogy az első kötet felütéseként Márquezzel, Borghesszal, Ecóval és Böll-lel helyezte egy sorba. Nem adta alább. Aki olvasót netán meghökkentene e rangsorolás, az Madách után egy másik tizenkilencedik századi – lehet, hogy csak jelentős, és nem a legjelentősebb – szerzőnk sorait mormolhatja magában: „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik”.

(Merényletek?) Wass Albert pajzsra emelői azonban többnyire nem elégszenek meg az írói nagysága hangoztatásával. S nem csupán úgy növesztik föl, hogy „lánglelkűnek” vagy a XX. század egyik legnagyobb magyarjának mondják, hanem úgy is, hogy udvarát, a fejedelmit, „az emigráció szellemi központjaként” mutatják be. Az úttörő ebben is – ki más lehetne? – Inámi Zsófia, ekkor a Magyar Nemzet cikkírója. Másutt ugyanő méltatja az „összmagyarság szellemi összetartását szolgáló” alapítványát, ahogy később a „láthatatlan lobogó zászlótartójának” is ő kereszteli el. Amire hivatkozik, az mások írásaiban is visszatér, hol higgadtabb, hol emelkedettebb előadásban: a romániai magyar kisebbség helyzetének amerikai megismertetését tűzte ki célul. Ez dokumentumkötetek megírását jelentette, saját költségén való kinyomtatását és elküldését a kongresszusi képviselőknek, szenátoroknak, egyetemi könyvtáraknak. Ahogy a Kráter első kötetének címe is jelzi, valóban csak „töretlen hittel”, megszállottan lehetett ezt a munkát végezni, ezért lett az Erdélyi Világszövetség amerikai tagozatának elnöke, az Amerikai Magyar Szövetség országos alelnöke, más lapok mellett a Transylvanian Quarterly szerkesztője. A hetvenes és a nyolcvanas években, Ceaułescu diktátorsága idején így kérte bajtársai, „magyar testvérei” egyetértését és segítségét, hogy a könyvekre támaszkodva ki-ki győzze meg a szenátorát a román kormány jogtipró ténykedéséről, a békeszerződések kisebbségvédelmi paragrafusainak semmibevételéről. Tiltakozott a legnagyobb kedvezmény megadása ellen, olyan feltételek teljesítéséhez kötendőnek tartva ezt, mint a magyar nyelv hivatalossá tétele Erdélyben, a magyar nyelvű iskoláztatás elindítása, a területi autonómia visszaállítása vagy az elkobzott magyar könyvtárak, levéltárak, múzeumok visszaadása és így tovább. Tervei megvalósulásával, munkája eredményeivel élete vége felé ő maga is számot vetett. Tamási Orosz Jánosnak küldött keserű levele, amely élete értelmének elvesztését jelenti ki, a lényeget így foglalja össze: „Azért jöttem Amerikába, hogy megismertessem Erdély sorsát az angolul beszélő népekkel. A statisztikák szerint az Egyesült Államokban és Kanadában együtt valami egymillió-százötvenezer magyar telepedett meg. Kiszámítottam, hogy ha ezeknek a magyaroknak csak tíz százaléka fizet évi tíz dollárt Erdély megmentésére, el tudjuk árasztani a könyvpiacot olyan történelmi tárgyú munkákkal, melyekből megtudhatják az igazságot. Sajnos, az ide telepedett több mint egymilliónyi magyarból csak valami nyolcszázan akadtak, akik hajlandók voltak évi tíz dollárt áldozni erre a célra. Így is kiadtunk néhány fontos könyvet, de csak kétezres példányszámban. Mi ez ahhoz az ötvenezer példányos könyvsorozathoz képest, amit a román kormány szállít ide ingyen, és oszt szét az iskolák között? Ez vénített meg engem, Öcsém, nem az idő múlása!”

Ez tehát a szerző mérlege. Hasonló eredményre jut Turcsány Péter a már többször idézett rádióinterjúi egyikében. Szerinte az emigráns író haláláig hű maradt a küldetéséhez, hogy a magyarság „trianoni botrányát megismertesse Európával, illetve Amerikával”. „Nem rajta múlott, hogy végül is nem sok sikerrel” – szólt közbe a riporter, s ő egyetértett vele. Velük szemben Inámi Zsófia viszont állítja, hogy az író és köre „nemzetközi tekintélyt vívott ki” magának. S úgy látszik, az újságíró szavának súlya van. Legközelebb ugyanis arra a kérdésre, hogy az író miért volt annyira útjában a román hatóságnak, miért terveltek ki merényleteket ellene, már Turcsány Péter is azt nyilatkozza (a riporter egyébként ugyanaz, aki korábban volt), hogy mert a maga fenntartotta kiadó angolul megjelentetett könyveivel „felhívta Amerika és a teljes angolszász kultúra figyelmét arra a botrányra, amit Trianon jelentett a magyarságnak. Nagyon-nagyon komoly nemzeti lobbit épített ki az Amerikai Egyesült Államokban.” A képet tovább árnyalja az ugyancsak emigráns Hajnal László Gábornak az a „nekrológja”, amelyet az író – miután halálhírét keltették – még életében olvashatott. Ebben a Zathurecky Gyula ötszáz példányban szétküldött könyve keltette érdeklődés kapcsán írja: a befogadó államokban csak a dolgozó, „beilleszkedő és anyanyelvét gyorsan felejtő emigráns a hasznos polgár. Nincs szükség nekikeseredett bírálókra, hegyeiket, folyóikat, határaik igazságos rendezését követelőkre!”

A nemzetközi tekintély alátámasztására, a „szellemi vezérség” bizonyítására hivatott továbbá a részben már említett elnöki, alelnöki szerepek, valamint a foglalkozásából eredő polgári állások, címek elősorolása. Az előbbire Turcsány Péter a Kossuth Kiadó igazgatói tisztét hozza fel példának – „szimbolikus jelzéssel”, jelentéssel bír, mondja, hogy „Nyirő József halála után, 1952-ben őt kérik fel” erre. (Kár, hogy az időpontban itt is téved: Nyirő 1953 októberében hunyt el.) Az utóbbi a Gainesville-ben, a floridai egyetemen végzett munkájával függ össze. Illetve még inkább azzal, amit – feltehetőleg a Benedek Marcell szerkesztette, 1965-ben kiadott Magyar irodalmi lexikon és/vagy a Borbándi-féle nyomán – a cikkírók lépten-nyomon szóba hoznak, hogy németet, franciát, európai irodalmat és történelmet (is) tanított. Várdy Béla – ki más? – szerint azonban tévedés azt hinni, hogy egy olyan egyetemen, mint a floridai, egy tanárt több különálló szakterületen foglalkoztatnának. Wass Albert német nyelvet tanított; ahhoz képesítése se volt, hogy történelmet oktasson – állítja.

Ám azt ő is állítja, hogy „írásai és működése egyhamar kiváltotta a nemzetelnyomó Ceaułescu-rendszer haragját”. Maga a diktátor Turcsány Péter tudomása szerint egészen a bukásáig, azaz 1989-ig „az egyik legfőbb ellenségének tekintette”. Inámi Zsófia meg egyenesen azt vélelmezi, s ki is emeli, hogy nem csupán a pártfőtitkár, hanem „a mindenkori Románia »első számú közellensége« volt”. A fő ok – másutt ugyancsak Turcsány Péter beszél róla –: „Wass Albert maga is sokat tett” azért, hogy az amerikai kormány ne nyújtson Romániának teljes körű gazdasági kedvezményeket. Hogy mettől meddig tartott ez a felfüggesztés? Az emigrációból hazatért Varga László parlamenti képviselővel folytatott beszélgetésben még bizonytalanul mondja, hogy 1979-től 1986-ig. Benkei Ildikó mikrofonja előtt állva egyrészt semmivel sem biztosabb, ami az időt illeti: tíz-tizenkét évet említ, abban viszont már egészen bizonyos, hogy a kedvezmény megvonása „óriási tett volt, magyar politikusok és más emigráns csoportok ezt soha nem érték el, de neki sikerült”. Hogy egyedül övé az érdem? – a Kráter-könyvek nem szólnak másról (igaz, egy helyütt megemlítik Zolcsák Sándort is). Arról sem tudnak, tudósítanak, hogy bárki más ellen a román Securitate olyan „terrorista akciókat, sőt sikertelen gyilkossági kísérleteket” hajtott volna végre, mint ellene. S itt a képzeletüket megint többen teszik próbára, kíváncsian, mennyire bír csapongani. Az író közellenség volt, „szabad prédája seregnyi orgyilkosnak” – szólalt meg legelőbb ez ügyben is, a korábbiak alapján talán már ki lehet találni, ki. A préda szerinte azt is tudta, már 1945-től, hogy „vadásznak rá. Minden áron és minden eszközzel. A Securitate ügynökei diplomata-útlevéllel. Orvlövészekkel; szerelőnek álcázott pokolgépesekkel, közúti balesetet rendező kivégzőbrigádokkal…” A felderített, majd kiutasított merénylők után pedig jöttek „az újabb és újabb ítélet-végrehajtók”. És még tán mindig jönnek, ha meg nem haltak. Vagy ha el nem csapták őket, seregestül, tehetetlenségük miatt.

Mindazonáltal a merényletkísérletekről maga a kiszemelt számolt be nem egy ízben. Legrészletesebben talán a Szeleczky Zitának szóló, Hajdú Demeter Ráfis idézte levelében. Ám nemcsak álcázott, titkos támadások célpontja volt, hanem nyíltaké, hónapokig tartó meghurcoltatásoké is: Románia hivatalosan is követelte a kiadatását. Ügyét 1979-ben az USA igazságügyi minisztériuma vizsgálta ki. Nyilván nem a legnagyobb kedvezmény felfüggesztésében játszott szerepe volt a vád. Hanem az, hogy háborús bűnös, fasiszta, antiszemita – hiszen 1946-ban Kolozsvárott a népbíróság halálra ítélte. Hogy az amerikai igazságszolgáltatás milyen indokok alapján mentette fel a vádak alól, nem engedélyezve a kiadatását, s hogy a román Legfelsőbb Semmisítőszék 2004-ben mi után állapíthatta meg, hogy nem háborús bűnös – az Isten kenyerének ezek a legizgalmasabb és egyben a leggazdagabban adatolt, részletezett fejezetei. Beleértve a per jogtörténeti hátterének ismertetését, az ítélet semmissé nyilvánítása kérelmének indoklását is. Az olyan szerzőknek köszönhető ez, mint – megint csak – Várdy Béla, aztán a székelyudvarhelyi Litera Kiadónál megjelent A vádlott neve Wass Albert című füzet előszavának írója, Szakács István Péter és a kolozsvári történész, Nagy Mihály Zoltán.

(Apróságok?) Az ő fogalmi és ténybeli pontosságuk, írásaik tárgyszerűsége és tárgyilagossága példa lehetne a szerzők számára, s főképp a lábjegyzetek készítője (és összehangolója), legfőképpen pedig a sorozatszerkesztő előtt.

Az utóbbi mindjárt a nyitánnyal, Wass Albert bemutatásával meglepetést okoz: hiába ő jelentette meg az életmű-bibliográfiát, mégsem bízhat az adataiban, ha a költő első két verseskönyve megjelenési idejét máskorra teszi, mint az. Hasonlóan bánik vele más vonatkozásban is: a Rádióújságban „kétszeres magyar Baumgarten-díjas írót” emleget, holott ha Balázs Ildikóhoz fordul, olvashatja, egyszer volt az a kétszer, mégpedig 1940 januárjában. Ha pedig a maga gondozta kötet, a Töretlen hittel… idevonatkozó passzusát üti fel, a díj kiosztásáról tudósító Keleti Újság-beli beszámolót, akkor pontot tehet a másik kötetben sűrűn felbukkanó találgatások végére: a Farkasveremért járt-e a kitüntetés vagy a Csabáért? Egyikért sem és mindkettőért – igazít el az, hogy sem a cikk, sem pedig a bibliográfia hivatkozásaiban feltüntetett monográfia, a Téglás János szerkesztette A Baumgarten-alapítvány ünnepei: beszédek, megemlékezések című könyv, szokás szerint nem tartalmazza a külön műre szóló indoklást. (A Farkasveremért miért csak öt év múlva adtak volna díjat; későn ocsúdtak fel? Ha Babits Mihály személyesen gratulált neki, a levele miért nem érdemesíttetett közlésre? A Csabát viszont már azelőtt jutalmazták volna, mielőtt elolvashatták?) Továbbmenve: Turcsány Péter úgy mutatja be a hősét, mint akit a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választott. Tényként közli ezt, 1944-hez kötve, az életmű-bibliográfia is, az irodalmi tagozatra utalva. Ezzel kapcsolatban szöget üthet a hozzánk hasonlóan kákán is csomót keresők fejébe, hogy maga az író vajon miért nem beszél erről. Például amikor 1948 januárjában az Amerikai Magyar Népszavában még Bajorerdőről levelet intéz az amerikai magyarság vezető személyiségeihez, akkor miért csak azt sorolja fel, hogy a Kisfaludy Társaság, az Erdélyi Helikon és a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja? Elfelejtette volna? Lényegtelennek tartotta? Ekkorra már megfosztották tőle? Az eligazodásban zavaró tényező: az alternatív Kossuth-díj kiosztása alkalmából készült – más vonatkozásban már idézett – rádióinterjú felvezető szövegében az szerepelt, hogy az „Észak-Kárpátokban végzett erdőmérnöki munkájáért a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett” – és a beszélgetőtársak egyike, Turcsány Péter nem helyesbítette és nem cáfolta ezt. Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy sorozatszerkesztőként miért nem adta közre az Akadémia bármelyik tagozatának tagságát tanúsító dokumentumot, annak Szutor Ágnesnak, a Wass Könyvesház „egyik megálmodójának” – mind a közlés helyére, mind az idejére hanyag módon jelöletlenül hagyott – nyilatkozatát lehetne a figyelmébe ajánlani. Bár a kérdező tanácstalanságát növelné, hogy itt nem az MTA, hanem a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozata tagságának dokumentálása kerül szóba. Lehet ez persze névcsere, elírás is, hiszen annyi van belőlük a könyvekben. Az is elképzelhető azonban, hogy arról a Magyar Királyi Gazdasági Akadémiáról van szó, amelynek a debreceni intézményébe a pályakezdő főiskolás járt, s amelynek évkönyveit a Wass Albert debreceni évei című munkájában Bakó Endre is felhasználta. Így is, úgy is – a „bizonylatok” bemutatása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy amaz Ariadné-fonál az olvasó kezébe kerüljön. Ugyanez a helyzet azzal a kiáltvánnyal is, amelyet a sorozat szerkesztője a Gruik Ibolyával való beszélgetésben említ, mintegy mellékesen. Pedig nem kevesebbet állít róla, mint hogy „világmozgalmat tudott kiváltani”, mindjárt 1948-ban, „felhívta a világ figyelmét arra, hogy a bolsevik hatalom a helybeli kis bolsevikokkal szövetkezve mindennemű emberi és erkölcsi határt átlép”. A világ figyelme ez idő tájt, úgy rémlik, nem erre a közép-európai térségre összpontosult. S hogy miféle mozgalmak és mozgósítások vannak errefelé, mintha ezt is észrevétlenül hagyta volna.

De még mindig nincs vége – szörnyű, hogy a kellemetlenkedések, a „törpe percemberkék kapcáskodásai” véghetetlenek, s a „mindenkori nemzetellenes hatalmi csoportosulás fizetett zsoldosai” mire képesek. Arra például, hogy sort kerítsenek az Erdélyi Helikonnal kapcsolatos félreértésekre, pontatlanságokra is. Ezek egy része abból ered, hogy az 1926-ban Marosvécsen elindult helikoni írótalálkozót (amely aztán egészen a második bécsi döntés utánig évente megismétlődött) keverik a társaság1928-ban elindított folyóiratával (amelynek a megjelenése egészen a második világháború – erdélyi – végéig folyamatos). Másrészt az is vissza-visszatérő állítás, hogy az író az 1924-ben létrehozott Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagja volt. A két Kráter-könyv egyszer s mindenkorra tisztázhatta volna, hogy nem volt alapító. (Nem is lehetett; tizenhat éves ekkor.) Alapítója volt viszont annak az „új szabad írói munkaközösségnek”, amelynek első találkozójáról A szentgotthárdi fiatalok címmel a Független Újság 1939. július 28-i számában ugyanaz a Ligeti Ernő számolt be, aki később a Súly alatt a pálma című, e korszak ismeretéhez nélkülözhetetlen könyvében a következőket írta róla – megbocsátható talán, ha hosszabban idézzük, hiszen a Kráter-könyvekben egyik írás részlete sem szerepel: „Nem minden feltűnés nélkül való volt, hogy Wass Albert cegei birtokán egy fiatal írói nemzedék több tagját látta vendégül, alkalmat adva olyan tanácskozásoknak, amelyek azt a látszatot keltették, hogy a marosvécsi kastéllyal szemben most már egy másik főúri kastély is rivalizál, és tápot ad az új »két szomszédvár« mendemondájának. (…) A cegei kirohanás azonban csak szelíd kísérlet volt, aminthogy ebben az időben csak kísérleteket láttunk, de megvalósuló intézményeket sehol.” A szerző az együttes tagjait, a találkozó résztvevőit is felsorolja. A listát legalább két okból érdemes szemügyre venni. Az egyik, hogy hiányzik róla Tamási Áron és Nyirő József neve is, holott a Wass Albert szülőföldjéről szóló rádiós műsorban Turcsány Péter egyiküket úgy emlegette, mint aki jelen volt, a másikat pedig mentorként tüntette fel. Ehhez még azt is hozzátette, hogy az írótalálkozók miatt „valakik feljelentették őket”. Hogy kik, az valóban nem tudható. Az viszont igen, hogy ki volt az, aki a találkozót s a feljelentés következményeit az emlékirataiban felidézi: Nagy István, a Szemben az árral szerzője. És e munkásíró, a jobb időszakaiban baloldali, a rosszabbakban szektás-dogmatikus Korunk munkatársa miatt sem árt rápillantani a névsorra: rajta kívül még Kovács Katona Jenő, Kovács György, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos is szociáldemokraták vagy kommunisták voltak, a marxizmus és a nemzetközi munkásmozgalom hívei – Wass háborús bűnösségének, fasiszta voltának dolgában talán ez sem mellékes szempont. Mindenesetre az emlékező szerint egy román csendőr őrmester jelent meg a kastély udvarán, kérdőre vonva a házigazdát, miféle irredenta összeesküvésnek ad helyet. Szándékától, hogy a résztvevőket, miután igazolványukat elvette, letartóztassa, elállt ugyan, ám – állítólag – a cegei grófot mégis vád alá fogták, hadbíróságra idézték. Erre vonatkozó dokumentumok a kötetekben nincsenek. Mégsem valószínű, hogy a kommunista írót éppúgy megcsalta volna az emlékezete, mint ahogy ez a grófnéval, született Siemers Évával bizonyosan megtörtént: Szabó T. Ádámnak ugyanis úgy elevenítette fel a helikoni találkozók légkörét, hogy Nagy István „mindenkit meg akart győzni gondolkodásmódja helyességéről”. Ami biztosan nem sikerülhetett neki, hiszen egyetlenegyszer sem volt Marosvécs meghívott vendége – a felejtés nyilván itt (is) összemosta a „két szomszédvár” eseményeit.

És már tényleg legvégül: a fentiek alapján talán képet alkothatunk arról, milyenek azok a sajtódokumentumok, amelyek – a szerkesztőnek az Isten kenyere borítójára emelt szavai szerint – „megőrizték azt a küzdelmet, amelyet a hűséges utódok vívtak és vívnak a hontalanságban meghalt író becsülete és a Kárpát-medencei magyarság méltóságáért”.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben