Hősi, szőke emlék. Internátus, Ferencz-hegy, 1951–1958; Bál Héderváron, Szigetköz, 1992. augusztus, Két hédervári leányzó egymással táncol

Hősi, szőke emlék. Internátus, Ferencz-hegy, 1951–1958

Akácméz-szőke, virágméz-szőke,
hárs-szőke, selyemfű-szőke,
szeptemberi szőlőfürt-szőke, tokaji szőke,
óarany-szőke, balti szőke, fríz-szőke,
Loreley-szőke… súlyos kontyok, dúlt fonatok,
tincsek, csigás loknik, elszabadult, röpdöső szálak…
Hát most már menjen minden szilaj szőkeség egyre:
hiszen az egész csak félénk-vad kamaszemlék  – – –
Kérdem: az a régen kibomlott, csaknem platinaszőke,
őrült hajkorona kié az emlékezetemben!?
Anyámé? Vagy a Hédervárról való, sudár Anci főnővéré
az internátusból, ahol zord, kaszárnyás regula járta?
A kollégium, az internátus a leélt években lassan
összeomlott, pora sincs már a szigorú épületnek…
A szörnyű fiúszobák helyén eltévedt felnőttként
járok én, és mintha másodszor is akkor volna:
egyre, mindegyre szőke, kék szemű anyámat várom,
eljönni, értem jönni, hazavinni… láncok erejével végleg
magamhoz ölelni akarom, mintha megölni…
Ó, milyen erőszakos a képzelet, az emlékezet!
Vajon nem az az érzés kínoz-e, hogy Anci főnővér
egy soha meg-nem-élt valóságban az én Édesanyám,
és megfordítva a kínzó emlékek élő képsorát:
vajon nem Anyám-e Anci főnővér, a szőke, a sudár
– egy másik, volt valóságban –, hogy a két,
katartikus szőkeség baljós játéka révén lett, lehetett
egyszerre két anyám,
miközben én, az internátusban,
maradtam volna mindkettőjüktől árván!?
Internátus… kollégium… régen… ujjongó leánykarének
zeng a fiúk szobáin át villanyoltás után,
dalukat orgona, gordonka, mélyhegedű kíséri… régen…
tudom, túl szép volt minden, emlékezetből édes
és távolból ölelő – netán szépnek volt álcázva a szépen –,
és az életfogytiglan egészen ígéretében őket, mindkettőjüket
egynek, egyetlennek merészen elfogadva éltem?
Ó, hogyan, hogy én ébren, mint álmomban, mindezt
fájni kiérdemeltem két, immár viszontláthatatlan szőkeségben!?
Ó, ugyan hogyan lehetne szülőanyám egy Anci nevű nővér,
és miképpen lehetne Klára nevű Anyám egy internátusban,
félelmes éjszakákon ügyeletes nővér, kinek én idegen vér
vagyok, és mindörökre és megátalkodottan: az is maradok?
Már régen nem érzem Anyám vezető kezét, kicsoda visz
akkor mégis haza, ki az internátusból, ki a sötét szobából,
ki hajol ennyire nemidegenül arcomhoz közel,
ki az, aki könnyezik, sír, zokog magához ejtő mosolyával,
vonagló ajkai vonásával, ami szótlan ajkaim vonására vall?
Hogyan lehetséges hasonlítani egyszerre két Anyához,
kik mintha egyazon nemzésből fogantak volna meg,
hogy világra hozzanak önmaguknak engemet?
Azóta boldog, bátor bánattal tudom, ha éji, női világukkal,
életükkel, lényük pillangó, baljós hatalmával s titkával,
mosolyuknak s meztelenségüknek rejtélyével játszani
mernék, ha gyermekkezemmel lelküknek vagy combtövüknek
hevesen, vadul odakapnék, ha távoli testüket
tényleg megérinteném, igen, tudom, mély, dús szerveik elnyelnék
tétova, tékozló mozdulatom… És az arcokra oly sűrű, súlyos
hajfonat omlana rá, hogy Anyám arca és az internátusi Anci
nővér arca többé immár nem lenne megkülönböztethető…
Látnám Schwester Anci arcát, mintha volna Anyámé,
látnám – félve-félve – Anyám arcát, mintha lenne és miért ne:
Anci arca az övé! Minden régen történt, kezdetek nélkül.
Utaknak, sorsoknak első lépése nincsen!
Még el sem indulunk, máris úton vagyunk!
Ahogy megindulunk: máris az utak végét érjük el.
Megyünk, igen, megyünk, és bármit és mindent képzelhetünk:
kénytelen vagy önként megtett útjainkról,
akárcsak soha meg nem tett útjainkról.
A kérdés csak az: ugyan minek az utak, ahhoz a maradáshoz,
amit más jelölt meg, és tartozni érte, arról is más határoz:
puszta lényével, emlékével, megőszült szőkeségével sötét,
komor célokra irányozza elvétett, véletlen életem
boldogan robbanó, tünékeny, hiábavaló lángját, tüzét – – –

Bál Héderváron, Szigetköz, 1992. augusztus,
Két hédervári leányzó egymással táncol

Forog, forog és fel, magasba csap
a szoknya! Csipkés, fodros szegélye
heves, lendületes köröket ír le,
s visz bele engem önkívületbe, őrületbe!
A két egymással táncoló leányzót férfiak,
legénység mit sem zavarja, úgy táncolnak,
mintha az egyik fiú volna s a másik hajadon,
eladó leány, copfba font hajukba tűzve:
piros virág, nehogy lássák vérüknek tüzét!
Dús, telt, előreugró keblük ring, hintázik
a könnyű rékli alatt, és mellbimbóik,
bimbóudvaraik átsötétlenek a fehér vásznon
a heves, vad, kihívóan egynemű táncban!
Térdük kalácsa, hosszú, izmos combjuk kivillan
a röppenő, súlytalan forgó szoknya alól…
Ó, látni jól a combtőben feszülő fodros bugyit,
fehér az is, akár a réklijük, áttetszik azon
szeméremszőrzetük sötét háromszöge
és vele a két leányzó mindene: nevetése,
nevetéstől könnye, összes emléke, leendő élete,
sorsuk közeli jövője, szívük nem titkos reménye,
álmaik minden képe, minden képtelensége!
Nézem, elnézem ezt a két leányzó járta táncot,
nézem a prímást, ahogy húzza, röppen a húrokon
vonója, nézem a cimbalmost, ahogy heves
révületben bámulja a táncnak esett két leányzót,
kik egymást szorosan vállra fogva, illemnek,
világnak mit sem adva: két fehér lángként
forognak, és tüzelő hevüket semmi le nem fogja,
vissza nem tartja önkívületüket semmi erény,
semmi szemérem, semmi szégyen, egyik hagyja
tenni bármit a másikat, a másik engedi ugyanazt!
Ó, bár soha ne múlna el ez a nyár, bár soha
ne érne véget ez a tánc, bár bírná a prímás vonója,
ó, bár vehetném mindkét leányt feleségül, noha
erre most egyiküknek sincsen semmi gondja!
A bokák, lábszárak, térdek, combok, ágyékok:
most ünneplik szertelen ujjongva az ifjúságot,
a hatalmas, nagy, erős, szép leányságot,
a leányzást, a kivirágzást és vele minden álmot!
Jaj, csend lesz hirtelen, megáll a delejes tánc…
Nemrég még dél volt, most este van, nemsokára
eljön az éj, el az éjfél… Egy augusztusi ünnep,
egy életfogytiglannak tetsző tánc sugaras hajnalán
az ember leánya miért és mitől félti magát?
Ó, lendülő, lelkes, lobogó leányság, hajadonság,
hát tűnik el a tánc hová!? Lesz hová a prímás?
S csendesül le miért a forgás, esik alá miért
a fodros szegélyű szoknya, miért nem hullámzik
tovább a mell, miért nem röppen a copf a magasba?!
Látom a két leányzót verejtékben, kipirulva,
hát miért és mitől hűl le a vénuszi vulva,
miért hajol meg oly mélyen a prímás, mintha
szégyellnivalója volna, miért esik súlyába vissza
a magasba forgatott, fodros szegélyű szoknya,
mitől simulnak hátukra a röpködő copfok,
a kibomlott loknikat kezük miért simítja
feszes, fegyelmezett, kényes fonatba?
Ó, véged, ünnep! Véged, vakmerő leánytánc!
Más verejték jön reátok! Ó, annyi kibomlott konty,
annyi kinyílt fürt, annyi elszabadult szál,
annyi kitekeredett tincs lesz ismét szigorú kontyba
fonva, fésülve szálig, hogy a rejtélyes, vitéz
leányságból megtérni lehessen asszonysorba,
asszonysorsba, hogy csak emlékezni legyen
szabad mindarra, amire szeplőtlen-szabadok
voltunk egy másik, egy elmúlt életünkben,
ellenére és ellenében a körülvévő világnak,
ellenére és ellenében önmagunknak,
ellenére és ellenében a kibomló kontyoknak,
táncban elszabadult hajfürtöknek,
hogy annakutána hát jöjjenek más, sivár évek,
jöjjön egy második – egy terhes – élet,
amelynek ellenében mindhiába másra emlékezünk – – –