×

Hazatérés vagy Haza Tér És?

Vitéz György: VÉGjáték

Dánél Mónika

2005 // 03
„hon volt hon nem volt”
(András Sándor)

Volt egyszer egy nemzeti irodalom, (több) nyugati magyar irodalom, (több) határon túli magyar irodalom. Irodalomtörténetünk olyan kategóriái ezek, amelyeknek maguknak is történetük van. Ma már szükségszerűen máshogyan értjük, illetve pontosan a történetiségük miatt megváltozott összefüggésrendszerben értelmezzük őket. A multikulturalizmus esztétikájának előtérbe kerülésekor legelőször a nemzeti irodalom romantikus zárt eszménye értékelődik át. Az önmagába záródó nemzeti irodalmat már Babits Mihály megkérdőjelezte: „a nemzeti szempontnál van egy lényegesebb szempont, a világnézeti” – írja Az irodalom elmélete című szövegében. Más természetű a másik két kategória – ezeket a történelem alakulása kényszerítette ki. Azonban a nyugati magyar irodalom, illetve a határon túli magyar irodalom recepciója körüli korabeli viták pontosan a nemzeti irodalom ideológiájának következményét viselik magukon.

Az oly sok metaforával körülírt nyugati magyar irodalom – hol a „nosztalgia”, hol a „senki földjén” született „hontalanság irodalmaként” – végre „hazatalálhat”, ahogyan ma már a könyvkiadások is jelzik ezt. Vagyis e metaforákból következően az „útrakelt Odüsszeuszok” számos próbatétel után hazatérnek az idegen, messzi országokból. Egy mesebeli, mitikus, ősi narratíva bontakozik ki ezekből az értelmezésekből: a vándorútra kelt szerencsét próbálók, utazók története. Vitéz György korábbi kötetében (Haza Tér És, Jelenkor, 1998) más szintre helyezi ezt a kérdést, a földrajzi hazatérést nyelvivé transzponálja. A hazatérés itt mint részelemeire szedhető szó szerepel, ahol a tagolásban ironikussá változik jelentése; pontosabban így, elemeire bontva a folytathatóságát emeli ki, hiszen az és kötőszó után mindig következik még legalább egy szó. Széttördeli a hazatérés idealizáltságát. Nincs hazatérés, vagy többféle haza, tér, és van. A kötetcímmel azonos címet viselő versben pedig külön-külön körülírja az egyes elemeket, mintegy ironikus definíciókat adva, parafrazeálva a magyar irodalmi hagyományokat: „A haza a magasban van meg a mélyben”, „Sors, ezt a tért nem tudod visszaadni”.

A nyugati magyar írók „hontalansága” a nemzeti irodalom kontextusában válik hontalansággá, hiszen létük romantikus irodalmi hagyományunk legkiemeltebb szövegében, a Szózatban meghirdetett „haza és magyarság” eszmény felől kérdőjeleződik meg. „A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely” eszményekkel homlokegyenest szemben áll magyarságuk, író voltuk. (Többek között Thinsz Géza nyugati magyar író Elidegenedett idegen című mondókája polemizál ezekkel az eszményekkel.)

Itt csupán utalni szeretnék rá: ennek a nemzeti és honeszménynek lényegesen ellentmond az, hogy a különböző országokba került magyar írók megteremtették saját szellemi közegüket, ha akarjuk, „irodalmi, nyelvi hazájukat” – folyóirataik, könyvkiadásuk, találkozóik arról tanúskodnak, hogy eleven szellemi életet éltek, és nem csupán sorvadoztak a honvágy mérhetetlen súlya alatt. („Hazádnak rendületlenül, te hitetlen, mondod, és hány hektáros a honvágyad, vagy te decibelben méred?” – Thinsz Géza.) Elég utalni a Magyar Műhely és az Arkánum folyóiratokra. Ez utóbbi szerkesztője volt Vitéz György is, hasonlóan VÉGjáték kötetének válogatóihoz, András Sándorhoz és Kemenes Géfin Lászlóhoz. Vagyis a kiadás helyszíne áttevődött Magyarországra a Kortárs Kiadó jóvoltából, és a Nyugaton kialakult szellemi közösség itt is képes együttesen megjelenni.

A válogatás eleve interpretációt körvonalaz, hiszen valamilyen szempont mentén történő mérlegelés eredménye, hogy mely versek kerülnek be, illetve maradnak ki a kötetből. Első része, a Válogatott versek, a Vitéz-életmű eddig megjelent köteteiből (Amerikai történet, 1975; Missa agnostica, 1974–1979; Jel beszéd, 1982; Haza Tér És, 1998; Confabulatio Mystica, 2001), illetve az Arkánumban (1981–1991) megjelent szövegekből kerül az Új versek elé, mintegy előtörténetnek. Ezek két cím alá rendeződnek: VÉGjáték és Hal(l)ottak könyve. Az, hogy a VÉGjáték a válogatott és új verseket is tartalmazó kötet címe, ellentmondásosnak tűnhet, hiszen olyan cím fogja át a régi verseket is, amely az új versek jelölője, ezáltal látszólag az időbeli különbséget iktatja ki. Annál is inkább, mert a kötetcímmé emelt szó hangsúlyozza a véget, valaminek a befejezését. Így azt sugalmazza, hogy már a korai, korábbi versek is a vég alakzatában íródtak.

Az (Amint öregszik az ember) című korai versben olvashatjuk: „(ez azt jelenti hogy / nem hisz már semmiben) / csak tisztes-szép halálban / tó-szürkészöld szemében / csak irgalmas halálban / rőt sziklák köldökében / csak megőrző halálban / tengerek sós jegében.” A Hal(l)ottak könyve utolsó verse (és egyben a VÉGjáték kötet utolsó szövege), a Tamás-templom pedig így végződik: „S a boldog asszony injekciós tűvel kezében / Beoltja az almát, körtét, őszibarackot / Valami szörnyű betegség ellen, / Amit úgy hívnak EVILÁG”. A tipográfiailag is kiemelt és a kötetkompozíció szempontjából is kitüntetett szó, az utolsó képileg is párja a kötet első címszavának. Ha az első szó a véget emeli ki, akkor az utolsó mindazt, ami a vég előtt van. Kezdet és vég lineáris struktúráját ekképpen a kötet szerkezete vég és evilág állandó oszcillációjává, játékterévé alakítja: végtelen sakktáblává, amelynek nincsen széle, csupán fekete-fehér közös (betű)tere van. A sakkjátszma végkimenetele, végjátéka pusztán a fehér-fekete, Jézus és ördög szembenállássára egyszerűsített értelmezésben lehet jelképszerűen és végérvényes lezárt, ahogyan a Végjáték című versben olvasható („Sötét veszít. Pokolra vele!”). A VÉGjáték kötetben ezzel szemben vég és evilág eldöntethetlen játéka zajlik.

Az új versek Hal(l)ottak könyve címe jelzi a véghez való kapcsolódást, amelynek egyik olvasata, a halottak könyve egyrészt érthető úgy, hogy a holtakról szól, másrészt úgy is, hogy a halottak által írt könyv, vagyis a halottak üzenetét tartalmazza. Másik olvasatában pedig hallottak könyve: olyan könyv, amely a hallottakat adja vissza. Ezzel a magyar nyelv kínálta, széttartó jelentéslehetőséggel rögzíthetetlenség teremtődik, a halál nem tud egyértelmű lenni ebben a szókapcsolatban, mert szó szerint belehalljuk a halottakba a hallottakat. Ahogyan e (bele)hallás műveletét a Menj ország című új vers is tematizálja: „Így imádkoztattak kisgyerekkoromban / »Egész Magyarország mennyország« / S én így hallottam: menj ország, / egész ország, menj toronyiránt”. Hasonlóan Thinsz Géza már említett szövegéhez, ahol is a Szózat mint kívülről megtanult, gépies szöveg lepleződik le, nem az értelmére figyelünk, hanem a szóhatárok elmosódásával énekeljük, mormoljuk szent szövegként: „hisz megtanultad kívülről a nagyvilágonekívült”. Ugyanakkor „a nagyvilágon e kívül” definitív kizárólagosságát a kívül(ről) szemantikai széthangoztatásával is viszonylagosítja Thinsz mondókája. A Vitéz- és Thinsz-szövegeket egymás mellé rendeli a hallás, a félrehallás jelensége – mindkettőben a torzuló hallás a haza, Magyarország szimbólumrendszeréhez kapcsolódik. A két szólam (hallás és félrehallás) együttes hallása révén ironikussá teszi ezen értékrendszer pusztán egyszólamú, egybehangzó befogadását.

A kötetcímből kiinduló egységesítő gondolatmenet koherenciáját ingatja meg ugyancsak a belehallás művelete, hiszen a végjátékba belehangzik a vígjáték, amely más kontextusokat mozgósít, mint amelyeket a végjáték sugalmazhatott. Azonban a végjáték mint a sakkjátszma befejező része, mint feladvány mindenképpen nyitott, így akár vígjátékká is alakulhat. Vagyis az összehangzó szavakban a közös játékelem éppúgy hangsúlyos lesz, mint a magánhangzó-eltérésből fakadó különbség.

A vég játéka a szavak víg játékával van megírva, éppen ezért a kötet meghatározója a szójátékok poétikája, a szavak összehangoztatása; ezáltal a már hallottaknak újszerű hallására késztet ez a poétika. Ezért is imitálhat az egyik szójátékokban végződő vers, a 896–1848 című a Confabulatio Mystica (2001) kötetből telefonbeszélgetést: hiszen az a hallásra, a fülre van kihegyezve, és a félrehallásoknak is nagy terük nyílik. A címként kiemelt magyar történelmi számokon „hívták rendszerint a nemzetet. / Néha jelentkezett a nemzet, néha nem.” A Hungária Hajnalka nevű titkárnőt elbocsátották, mert az „önműködő válaszológépnek / nincs szüksége nyugdíjalapra”, az automata menürendszer pedig a következő opciókat kínálta a betelefonálónak: „»Itt a nemzet. Régi dicsőségünkért / az 1-es gombot nyomja meg. Kettesen a honfibú, / ösztöndíjért a hármason folyamodjék. / Idegenmajmolást hallhat a négyesen; / az ötösön Kékszakállú utolsó felesége dalol. / A hatoson zúg az a négy folyó, s ha szerencséje van, / a hetesen élő személlyel érintkezhet.«” Az Élő Hang elutasítja az ötvenhatról való diskurálást, mondván: „»az komoly numera volt« – azonban elég / és lángjaiból a fő nix inti.” Így nem marad más, mint „itt rodostokolunk // nem veszik föl az istennek sem veszik föl / gondolom dolga van a nemzetnek. Nagydolga.” Ismételten olyan, a magyar kultúra és nyelv vonatkozásában érthető szójátékot hallhatunk a rodostokolunk-ban, amelynél aligha találhatunk kifejezőbbet: a száműzetés (Rodostó) és helyben toporgás, vesztegelés (rostokolás) együttes, egymásnak feszülő összetartozása lesz hangsúlyos.

A Zalán futásának kezdősora („Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”), amely a fenti versben egyike a nemzet automatikus telefonvonalainak, egyike Vitéz többször idézett nyelvi hagyományának is. (A válogatáskötetben nem szerepel, de például a Morbus Hungaricus kötetben található A fényképésznél című versben is jelen van.) Itt pedig, az Ezredfordulón váteszeknek intés címűben ezt olvashatjuk: „mivel jó vacsorát szeretne enni, / rosszcsont lányokat himbálni csúzos térdén / s egy Volvót szeretne drájvolni – sőt, egy Mercédeszt, / s nem a régi dicsőség érdekli / (akit úgyis a rendőrség keres, / mivel az éji homályban késel.)”

Vitéz szövegében a nyelvi homonímia révén a késel mint „késlekedés” jelentésébe belehangoztatódik, és kontextusa lesz e szó másik, „öldöklés” jelentésének. Többszólamú szóvá változik, egyrészt megidézi a Zalán futása eposzi invokációját, másrészt új szólamot teremt. Ha megnézzük az eposz szövegét, már a tizedik sorban az öldösi szíveiket szókapcsolat tűnik szembe. A régi dicsőségünk a megszólításban teremtődő teként körvonalazódik, aki fölött „Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző / Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a / Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.” És ennek a régi dicsőségnek válik szószólójává a költői hang: „Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat; / Későn hangzik már; de magában hordja halálos / Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.” A halálos harcok fergetegét hordó szavak összefüggésében a késel kétszólamúsága a Vörösmarty-szöveghagyomány egyik lehetséges szólamát emeli ki. Megszüntetődik azonban az eposzi megszólítás, egyszerű kijelentéssé alakul át, a romantikus, többszörösen megszemélyesítő, ellentétező képi világ a Vitéz-versben profán nyelvbe fordítódik át, mintegy az eposzi fenséges hangnemet is deszakralizálva. A szavak és beszélőjük eposzbeli kitüntetettsége Vitéz versében a parainesis műfaja révén részben megőrződik, ám a váteszszerepek puszta felsorolássá változnak. („Lekászálódott az elhúzott nótájú nemzet a millenniumi deresről / s pásztorgatyáját rőtre püfölt alfelén szégyenlősen összehúzza. / (Érte azt berzsenyibot, vérezte vajda virgácsa, / petőfipálca, vörösmartyvessző, / rúgta az alliterálhatatlan adybocskor.) / Csak a jámbor attila – ő kérlelt inkább (nem pátosszal, ahogy szavalni szoktak) – / lett volna hűséges fia.”) Az Ezredfordulón váteszeknek intés ismételten a nemzethez kapcsolódó hagyományokat és váteszeit szemlézi, és az ezredfordulón megváltozott, ironikus viszonyulást sejtet.

Az irónia révén nem egyszerűen valaminek a tagadása, elutasítása fejeződik ki, hanem kettősség, kétszólamúság, amelyet egyszerre kell hallanunk, egyébként nem érzékeljük az iróniát. Vagyis a késel esetében egyszerre halljuk Vörösmarty szöveghagyományát és annak értelmezett Vitéz-szólamát. Egyszerre idézi fel a Zalán futásának szöveghelyét, és viszonylagosítja is egyben. Ez az ironikus, szójátékos eljárásmód meghatározója Vitéz költészetének, bármilyen hagyománnyal csak így képes viszonyba lépni, magának a nyelvnek az ironikus voltát példázva ezzel. Költészetében minden „szent téma” (vallás, nemzet stb.) ennek az iróniának rendelődik alá, illetve fordítva, minden csak az ironikus szemléletmódon keresztül válik egyáltalán elmondhatóvá. Éppen ezért a Missa Agnostica például nem egyszerűen deszakralizáló mű, éppen annyira teremti is a vallásos beszédmódot, mint amennyire viszonylagosítja, szentségteleníti abban az értelemben, hogy pátosz nélkülivé, ironikussá írja át. Hiszen a latin liturgia szerkezetét megtartva és annak latin nyelvű szövegeit idézve a szöveg megőrzi a vallásos beszédmódot, és mindvégig hangoztatja az irónia egyik szólamaként. Ugyanakkor kulturális hagyományként mutatja a kereszténységet, különböző értelmezésekkel, ábrázolásmódokkal teremt ironikus viszonyt. A tridenti latin mise azon szerkezeti részeit veszi át, amelyeket zeneszerzők hagyományoztak tovább zeneműveikben, vagyis eleve egy művészeti közvetítettségen keresztül jeleníti meg a liturgikus hagyományt. Azt is feltűnővé teszi többek között, hogy egy másik művészeti ág, a képi ábrázolásmód milyen mértékben hozta létre e szent hagyományt. Grünewald, Dürer, Lucas Cranach, Fra Angelico festményei által is teremtődött, a „Te Jó Isten mutasd meg valahára / szép komoly fiadat ne csak a piktoroknak” kérés egyszerre ironikus és komoly, illetve ironikusan őszinte. (A mű részletes értelmezéséhez lásd Kemenes Géfin László: Az örökös fájdalom partján. Vallás- és magyarságbírálat Vitéz György Missa Agnostica című szövegében. Kortárs, 1995/10.)

A válogatáskötetben nem szereplő, de idevágó A költészet halála című versben pedig ez áll: „Gúnyol(sz)? heccel(sz)? de moralizál(sz)? / (Gyónom a mindenható komputernek: »Szent dolgokból tréfát űztem«)” A de funkcionálhat kötőszóként és fosztóképzőként egyaránt, így ellentétes jelentéseket tart egymás függésében. Az ima beszédhelyzetét megtartja, miközben új Istent állít. Ha az önmegszólító beszédmódra is figyelünk, a komputer, azaz az írás az önvizsgálat, a gyónás médiuma lesz. Vagyis ismételten az irónia megszüntetve-megőrző, kettős létmódjával találkozunk.

Az irónia kettős mozgásához, a szójátékok kettős hangzásához hasonlóan az álom is kettős kötésű. A Vitéz-versekben gyakran kap funkciót az álom motívuma: eldönthetetlenséget létesít. A Dies Irae című vers ezzel a kérdéssel végződik: „Azóta nem tudom, ébren vagyok-e vagy az álom tart-e örökké?” Az álom és való kettőse az EVILÁG és a nem nevesíthető MÁSIK VILÁG (amelyről csak közvetítetten tudunk, liturgia, festmények, írás médiumán keresztül) közötti határátjárássá is alakul, ahogyan erről a kötetzáró Tamás-templom című versben olvashatunk. A festmények itt ismételten a nem evilágról közvetítenek, hasonlóan az álombeli katedrálishoz. Ebben a kontextusban a Hal(l)ottak könyve is mint médium válik értelmezhetővé. A könyv szólongatja a halottakat, olyanképpen, ahogyan a festmény teszi láthatóvá a láthatatlant a különböző bibliai történetek mentén.

A Bakucz József emlékének dedikált Kilenc töredék című vers kérdései azért hiábavalóak, mert a halottak világára kérdeznek rá, és mert megválaszolatlanok maradnak – arról, hogy hallanak-e a halottak, csupán azt tudjuk, hogy „Mit lehet még mondani annak, akihez naponta szólsz / és nem válaszol [kikapcsol(ód)ás] / The number you have dialed / Il n’y a pas de service”. Ismételten a telefon, a kommunikációs eszköz kerül előtérbe, mint ami hangsúlyozza a mindenkori közvetítettséget: mindig valamilyen médiumon (zenén, festményen, katedrálison, komputeren, könyvön) át válik egyáltalán „valami” valamivé. „Első hiábavaló kérdés: szoktak-e mosolyogni arrafelé, ahol mostanában / utazgatsz? / Második hiábavaló kérdés: Találkoztál-e Anyollóval? / Harmadik hiábavaló kérdés: (Végtére) miért van inkább semmi, / miért nincs inkább valami?” Bakucz József Apolló és Anyolló című szövegével és annak töredezett telefonbeszélgetés-kísérletét idéző szövegtechnikájával teremt intertextuális kapcsolatot a fenti kérdés. A halottak hallótávolságon kívül esnek, nem éri el őket a telefonvonal Ariadné fonalaként, ahogyan a Bakucz szövegéből sejthetjük, és ahogyan a Vitéz-versben is csupán az automata hang szólal meg.

A közvetítő médiumok ilyen hangsúlyos volta a kötetben felerősíti: maga a nyelvi hagyomány is ekképpen funkcionál, ezért ironikus Vitéz verseinek nyelve; érzékelteti a többszörös nyelvi, képi, kulturális, nemzeti stb. közvetítettséget, a szólamok egymásra tevődését.

A könyv mint közvetítő médium szerepe egyrészt ironikus az Arkánum első számából beválogatott Matuska gondolatai a könyvtárban című versben. (A válogatáskötetben Matuska gondolatai a könytárban [!] szerepel, a tartalomjegyzékben is, ezért hivatkozom az Arkánum-beli megjelenésre. Valószínű, a könyvek és könnyek szövegbeli szójátéka fátyolosította el a szerkesztők éleslátását.) Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban költeményének nagy kérdése, hogy „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” a „»Ment-é a könnyek által elébb?…«” kérdésévé alakul. Mégis igenlő lesz a válasz, hiszen ezt olvashatjuk: „Nem Szabad Főltűnést Kelteni; – most súgva: / Kisasszony, a Vasútépítés Kézikönyvét / kivehetném, – csak egy órára – itt, az asztalnál. / Ígérem, meg sem mukkanok. – Könyvek által / mennek elébb a megszállottak is. – Talán ez egyszer / kinn felejtik a vérebbeket… Nézzük csak: / Műszaki rajzok, egyenletek, táblázatok után / egész oldalas fénykép: Viadukt.”

Máshogyan affirmálja Vörösmarty kérdését a Hal(l)ottak könyve, ahol a könyv a közvetítés, a kommunikáció létrejöttének a médiuma lehet, akár abban az értelemben, hogy a halottak közvetítnek, akár abban, hogy a könyv rájuk/feléjük irányul.

A VÉGjáték kötet pedig olyan könyvteret teremt, amelyben egymásba hangzanak a különböző szólamok, belehallások. A sakktáblához hasonlóan olyan nyelvi teret hoz létre, ahol a különböző (kanadai, magyarországi) földrajzi részek együtt terülnek el, és együtt hozzák létre a nyelvi hazát: az ironikusan széthangzó, újrafelhasznált szót, kijelentést, szójátékok poétikáját. (Kortárs Kiadó, 2004)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben