×

„…itt adni kell egy életet ahhoz, hogy az ember felmenjen a csillagokba”

Széchy Tamásról, halála után

N. Pál József

2005 // 03
Hargitay Andrásnak, köszönettel

Minden idők legnagyobb úszóedzőjének emlékére összeütöttek egy műsort nagy hirtelen, azt nézem éppen. Zilált hajú, elhízott, mélyen a fotelbe süppedt, fáradtnak tetsző öregembert látok nagyrészt, akinek a szeme él csupán. Kimérten beszél, néha a messzibe réved, látni való, hogy túl van már mindenen. „…itt adni kell egy életet ahhoz, hogy az ember felmenjen a csillagokba”, mondja végül, reklám jön mindjárt, de e mondat hosszan zeng bennem, s arra gondolok, ilyet mondani csak zseniknek és dilettánsoknak szabad ma már. Aztán vissza-visszapörgetem a felvételt, s közben téblábolva meditálok. „Nagy szavakat”, patetikus fordulatokat, tudálékos szakkifejezésekkel tűzdelt magabiztos gondolatokat hallok folyvást, bevallom, nem igazán tudom, hogy ez a minden gesztusával valamiféle „tömbszerűséget” sugalló férfi mikor tódít, s mikor mond igazat. Egy azonban bizonyos: „jelen van” minden pillanatban, személyisége „megérinti”, szinte „megüli” az embert. Gyermekkori álmairól, vízióiról meg az edzői munkáról beszél, szellemi alkotást emleget, David Ojsztrahot, Szvjatoszlav Richtert, később Michelangelót hozza szóba, mintha csupán véletlenül, példálózó odavetésként tenné, de semmi kétségem sem lehet: önmagát e világnagyságokkal egyazon szinten méri ő már régóta. Rátartiság ez vagy önteltség talán, fogalmazzon ki, ahogy akar, mondhatjuk azt is, hogy neki aztán van mire büszkének lennie, de jobb, ha észreveszünk valamit: a mondatok hajlásában mindig ott van egy csipetnyi keserűség, sőt a torka is el-elszorul néha. Akkor például, amikor a tizenhárom éves Hargitay András – s egyben saját – első nemzetközi győzelmére s az akkor fölcsendülő magyar Himnuszra emlékezik.

Milyen ember volt Széchy Tamás? Pályáját végigkövethettem, sokat olvastam, hallottam róla, de sohasem találkoztunk, nem is bánom talán. Imádták és gyűlölték, istenítették és ócsárolták, ahogy a rendkívüli tehetségeket általában szokás. „Nehéz ember” lehetett, kellemetlen, aki sokakat megbántott, mások meg sorsuk szerencséjének tudják, hogy a közelében éltek, s egy levegőt szívhattak vele. „…hitet, erőt adott […] bennünk él tovább” – mondta a koporsójánál Hargitay András, az első sikeres tanítvány, akinek élete ezt a páratlan életművet – az 1969-ben aratott ifjúsági EB-győzelmekkel meg a búcsúbeszéddel – keretbe foglalta szinte. Hallgatom a többi klasszist: a csökönyös Verrasztót, a kenyérre kenhetően jó ember Szabó Dzsót, az egyszerre titokzatos és hihetetlenül érzékeny Rózsát, a mosolygós, de némileg lezsernek tetsző Czene Attilát – a köszönet s a hála szaván szólnak, s az együtt töltött idő ember- és jellemformáló erejére is utalnak szinte valamennyien. Wladár Sándor az egyetlen – ő (is) a még élő, de már visszavonul(tatot)t edzőről beszél! –, aki a kívülálló módján analizál szinte, s néha érdesnek ható, ám roppant plasztikus gondolatokkal áll elő. „Széchy beterítette a környezetét”, „aki szemben ült vele, kis embernek érezte magát”, „kicsit hazug, kicsit őszinte, kicsit rámenős, erőszakos volt, jól idomult az adott helyzethez ugyanakkor, mindig tudta, hogyan kell elérni, amit akart” – mondja többek között. „Antiszociális lett aztán, a világ változását nem vette tudomásul” – teszi hozzá, sugallva szinte, hogy a kései magány s a kiszorítottság szomorú s méltatlan ugyan, de mégsem lehetett véletlen („ő is tehet róla”). S mond még valamit, ami az oly sokakat foglalkoztató – végső soron eltanulhatatlan s áthagyományozhatatlan – „Széchy-titok” kulcsa is lehet. Ennek a kapcsolatnak a lényegét a moszkvai – s az edző első – olimpia bajnoka szerint a „mindennapok katarzisa” adta meg. Mert Széchy úgy adott önbizalmat (egy edzés közbeni – természetesen nem létező – csúcs „bemérésével” például), hogy másokat durván lenyomott közben, ugyanakkor szuggesztív ereje, kisugárzása volt, aki el tudta hitetni, hogy képes vagy a lehetetlenre is. Médiumot látott – vagy nem látott – benned, teszi hozzá Wladár, s én hinni kezdem, hogy valahol errefelé lehet a lényeg.

Móricz Zsigmond beszélt arról, hogy a jelentős író médium csupán, olyan szűrő vagy közvetítő inkább, ami által egy fölsőbb cél vagy akarat mutatja meg, fejezi ki magát. Médium akárkiből nem lehet eszerint, csak akit a „titok” vételére, kifejtésére, továbbítására alkalmas „antennával” (itt: kivételes fizikai, pszichikai és akarati adottságokkal együtt) áldott meg a sors. Széchy Tamás úszói ilyen médiumok voltak szándéka szerint. Ha rájött, hogy az antenna „hibás”, vagy nincs – ha képtelen volt hatni valakire, ahogy Wladár Sándor mondta –, elfelejtette, „lehagyta” az illetőt. E fellengzősnek tetsző elképzelésben ő mint teremtő (!) fogta fel önmagát, aki a benne megfogant terv, gondolat kifejezéséről, fényre juttatásáról mindig mint szellemi természetű alkotásról beszélt, amire hite szerint csak ő – illetve a hozzá fogható „bélyeges”, a hívást (!) meghalló s azt tettben (az alkotásban) kifejező ember – lehetett képes. Hitte – s „szerénytelenebb” pillanataiban mondta is –, hogy ő a sorstól különleges látást – legendás, ahogy egy-egy gyerekben (sőt a szülőjében!) ránézésre fölismerte az úszásra predesztináló alkatot –, az „anyag” megformázásának bonyolult (szellemi, pszichológiai, fizikai) munkájához pedig egyedi képességeket kapott. Az edzőséget nem, de az úszás választását szinte „véletlen” esetként fogta föl – mondogatta is, hogy az igazi edzői tehetség nem sportágspecifikus, s hogy atléta- vagy labdarúgótrénerként is ugyanilyen sikeres lett volna (ez utóbbira én nem vennék mérget) –, a szakmájára viszont mint „küldetésre” nézett, ez bizonyos. Számára a munka „üdvösségüggyé” lett a szó Németh László-i értelmében is akár, s még az sem véletlen, hogy a beléültetett feladattudat s a tökéletes szakmai fölkészültség harmóniáját az íróhoz hasonlatosan gondolta fontosnak. Az ambíció s a „hívás” beteljesítésének már-már valószerűtlen együttállása volt ez, az egzisztenciális tétté lett közügy mintapéldája – hisz a létrehozott érték (minőség, ha tetszik) a nemzetet gyarapította visszavonhatatlanul! –, ami a személyiség magvát, lényegét adta az élet minden pillanatában, s ez itt szó szerint értendő. Széchy Tamás edző s nevelő volt hajnaltól napestig, az volt akkor is, ha evett vagy aludt éppen. Nyugdíjba menni ezért nem akarhatott, s ezért beszélt mint eszményképről a medence partján meghalt húszas–harmincas évekbeli legendás úszó- és vízilabdaedzőről (Széchy mindig hozzátette, hogy az úszó olimpiai bajnokot, Csík Ferencet is oktatta ő!), Komjádi Béláról többször is. Teremtő s műve egylényegű ebben az értelemben, s így élni csak addig érdemes, amíg a műre való esély megadatik, amíg megvan a teremtésre való alkalom, s amíg van arra használható médium. (Ezért tette torokszorítóan kerekké életét az a – talán nem is szó szerint reánk maradt – mondat, amit a halála előtti napon Gyurta Dánielnek mondott: „megváltás az életemben, hogy érmes lettél…”.)

Széchy hitt önnön küldetésében – s kivételességében –, ezt jobb, ha tényként fogadjuk el, mint ahogy hitt Ady vagy Latinovits Zoltán is, ezért – néha valóban „nagyra” méretezett – szavait gőgös önteltségnek csak a lényeget nem értő ember gondolhatja. Mert amikor egy-egy nagy siker háttértörténetéről szólt tetten érhető büszkeséggel, nem a saját fényezésére törekedett. Hitvallásának lényegéről – szerves elemeiről – s annak létezési módjáról beszélt ilyenkor kendőzés nélkül. „Ez már nem abba a kategóriába tartozott, hogy van egy csodálatos úszótehetség meg egy nagyon jó edző…” – mondta például, amikor a Wladár Sándor rossz súlypontjával való hosszú s a médiumot brutálisan meggyötrő küszködés végeredményére – első olimpiai aranyérmére – emlékezett. Ez már több volt, szólt sugározva, olyan, mint amikor Michelangelo a senkinek sem kellő márványtömbben előbb meglátta, s aztán kifaragta belőle a Dávidot. A teremtés öröme meg a zsenialitás öntudatának derűje villant föl a megfáradt arcon akkor, s az önmegvalósítás büszkesége is talán: értitek, egy tizenhét éves gyereket s egy nemzetet tettem boldoggá én. Én, az alkotó ember, aki a hívást meghallotta egykor, s bevégezte, bevégzi rendre, amiért küldetett. Azt hiszem, még a személye – s a rendkívüli képessége – körül fölburjánzott legendák (némelyiket tán maga gerjesztette) is ezt a heroikus önképet szolgálták. Az például, amelyik szerint tanítványai eredményét a verseny előtt mindig századmásodpercre (!) megmondta. Aki az úszást figyeli valamennyire, tudja, hogy ez lehetetlen (nagy gyakorlat esetén néhány tized vagy fél másodperc „tűréssel” persze lehetséges), de a rajongó s a fényes sikereket remélő közegnek – meg a versenyzőknek is! – nagyon jó volt hinni ebben, hinni, hogy van itt egy titokzatos ember, aki érettünk, a mi örömünkért van, s aki emberfeletti csodákra képes. S – ne kerteljünk – Széchy Tamás valóban „csodatévő” lény volt a maga módján, páratlan eredményeit, vitathatatlan egyediségét s nagyon „magyaros” sorsát ez magyarázza.

A pályáját keretező számadatok agykápráztatóak szinte, de a lényegről alig valamit mondanak el. Nyolc olimpiai, tizenkét világ-, tizenhat Európa-bajnoki címnek volt „bábája”, a (csak felnőtt) világversenyen szerzett érmek száma hatvanhét, négy tanítványa tíz esetben úszott világrekordot. Négy egymást követő generációt – Hargitayét, Wladárét, Darnyiét, Rózsáét – röpített a világ tetejére, s ebben alighanem meghaladhatatlan marad mindörökre. Az első (felnőtt) érmet 1972-ben, az utolsót 1998-ban „gyűjtötte” be, majd három évtizeden át az úszás „pápájának” számított. Nem ment külföldre (noha csábították eleget), úgy hiszem: tudta, hogy ekkora sikereket csak Magyarországon érhet el. Olyan adottságokkal s kötődésekkel megáldott-megvert embernek, mint ő, sírni és mosolyogni, ahogy József Attila mondaná, csak itt lehetett ugyanis. Sőt, kíméletlen hajcsárnak s a „gyerekeiért” veszekedve, hazudva, szeretve harcoló „apapótléknak” lenni is csak itt lehetett. Mert Széchy Tamás mindez volt egyszerre, ezt ne tagadjuk el, tanítványait – a médiumait – űzte, hajszolta (dédelgetéssel, pofonnal, dicsérettel, fenékre veréssel, mikor hogyan látta jónak), szinte kizsigerelte a végtelenségig, ugyanakkor védte, szerette s az egekig emelte föl. Mindig mindent az „ügy”, az alkotás érdekében tett rámenősen és kíméletlenül. Amikor a méregdrága melegövi edzőtáborokért tusakodott, akkor is; amikor az elnökségben – „antidemokratikusan” persze – több szavazati jogot követelt ki magának, akkor is; s amikor egy-egy nyilatkozatban, óva versenyzőjét, nyilvánvalóan mellébeszélt, akkor is. (Az 1993-as EB után állította például, hogy Darnyi – huszonhat éves, nyolc esztendeje veretlen volt már akkor, lazán készült, s erősebb számában a tizenkilenc éves, rohamosan fejlődő finn Sievinent csak hajszálnyival győzte le –, szóval állította, hogy Darnyi magabiztosan nyert volna a neki [inkább] kevésbé, az ellenfelének viszont egyértelműen jobban fekvő rövidebb távon, a kétszáz vegyesen is, de ő – Széchy – úgy döntött, ne induljon: inkább kipróbálja, mire megy a fiatal – olimpiai bronzérmes volt akkor már! – Czene Attila egyedül.) E szenvedéllyel teli célratörésnek vadhajtásai, gyarló fejezetei is akadtak hát – volt, hogy önnön kiválóságát fölösen is éreztette környezetével, s kollégáiról vagy azok versenyzőiről méltánytalanul, lekezelően szólt –, s az is előfordult, hogy amikor a jövőtervezés, az alkotás – tán a gyermekkori intenzív álmodozásból átmentett – láza elragadta, kontrollálatlanul, szinte fantáziálva beszélt. (Czene Attilában Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina, Roland Matthes és Mark Spitz képessége van meg együtt, ő fog majd négyszáz vegyesen négy percet, kétszázon egy perc ötvenötöt úszni, Rózsa percen belül tud nemsokára, mondta 1991 januárjában, a tüneményes sikerű ausztráliai VB után. Vagy: aki tizenöt-húsz méter előnnyel [valójában öt méterrel nyert Darnyi akkor – N. P. J.] úszott négy perc tizenkettőt, az négy perc nyolcat is tud, ha megszorítják stb.)

Ezek a hol sebeket osztó, hol csupán bosszantó vagy mosolyogtató esendőségek nem egy antiszociális lény jellembéli torzulásának a tünetei, hanem a folytonos „harci helyzetet” megélő, „feltöltött” ember állandó küzdelmének – „alkotás közben olyan állapotba kerülök, mint Ojsztrah vagy Szvjatoszlav Richter”, mondta ott a fotelben – a kivédhetetlen kísérőjelenségei, „kisülései” voltak inkább. Igaz, nehéz volt ezért őt egyfolytában szeretni, néha még elviselni is talán, miként azt is, hogy mindig, mindent, mindenkinél jobban akart tudni. Mondják, szobája könyvek tömegével volt tele („négyévesen tudtam olvasni”), mindenfélét összeolvasott – a magyar és angol nyelvű szakirodalmon túl, természetesen –, s jaj volt annak, aki vele, a művészetektől az állattanon át a könyvelésig, bármiről vitába szállni merészelt (igaz – Hargitay András mondta el –, képes volt elismerni, ha tévedett). Uralni akarta a világot, amelyben élt (a mélyről jött autodidaktáknak az a „zsarnoki magabiztossága” is jellemezhette, amiről talán Veres Péterről szólván Illyés Gyula beszélt), mégpedig azért, mert a világot – a maga világát – átformálandó, az ő küldetését szolgálni köteles anyagnak vagy inkább lehetőségnek tekintette. Nem reneszánsz egyéniség volt – pedig szerette volna hinni szerintem –, hanem sajátos zsenifajta, aki a beléoltott teljességigény és tökélyvágy kiélésére alkalmas egyetlen formát hibátlan ösztönnel találta meg, azt a formát, amelynek létezési módját – a gyermekkor fantáziavilágától kezdve – a versenyben elért győzelem s a verseny jogáért – Széchy esetében az alkotás tökélyének jogáért – való permanens küzdelem adta meg. Nem páratlan agyú s szintetizálóképességű ember volt ő (szaktudósnak gyengécske lett volna valószínűleg), hanem olyan „bajvívó” lény, akinek nemcsak az általa tökéletesen értett, ismert formára és terepre, de a terepet korlátozó falakra is szüksége volt, amelyeket az önkép integritását jelentő alkotás során lebonthatott. Kellett neki – illetve nem neki személyesen, hanem az életműnek – a kádári keszonkamra kvázi-szabadsága, hogy – a „semmiből feltörve” – így, ilyen meghökkentő példázatként lehessen győztessé. Széchy Tamás pályája a zsáknyi éremnél meg a világcsúcsoknál sokkal többet jelent ezért, benne a megfellebbezhetetlen minőségre, az önmagunkká válás szabadságára törő akarat három, fordulatokkal teli évtizedének magyarhoni esélyére és sorsára láthatunk.

Azt mondják, ahogy jó kutya a gazdájára, úgy egy struktúra elemei is az őt létrehívó rendszer természetére hasonlítanak egy idő után. Ezért aztán a rendszer a törvényeit „megkerülve” született vagy magához nem hajlítható (nem „integrálható”) elemeket nagyon nehezen viseli el, hisz a konfliktusok forrása folyamatos. Hát még akkor, ha az új „elem”, fölrúgva a szabályokat, túlnő a rendszeren! Félreértés ne essék: nem a politikai rendszerről van szó okvetlenül, a modell a kisebb közösségre vagy inkább csak „közegre” is érvényes. Széchy Tamás végtelenül szerette nemzetét („ne felejtsd el, fiam, hogy a hazádért úszol” – idézte Hargitay a koporsónál), de nem volt „ellenzéki”, nyilvános politikai állásfoglalásról vagy kijelentésről én vele kapcsolatban nem tudok. Tény azonban – s ezt kár lenne tagadni –, hogy Kádár János országa a rajta túlnőtt, a rendszer hazugságát, egyenlőségről papoló értékellenességét már a létezési módjával is demonstráló – uralhatatlan, esetleg mások számára is példává váló – jelenségektől és személyiségektől mindig viszolygott, lett légyen szó Németh Lászlóról vagy Balczó Andrásról, Latinovits Zoltánról vagy Albert Flóriánról akár. „…akkor is képes jelentős tömegeket befolyásolni, ha csak feltűnik a pályán, vagy bárhol másutt. Ő szavak nélkül is képes érzelmeket, indulatokat kiváltani az emberekből […] rendkívüli tehetsége […] konok elszántsága egyesek szemében szinte jelképpé nőhet.” Ezek a szavak a Budapesti Rendőr-főkapitányság III/III-as osztályának 1968-ban kelt jelentéséből valók, s azt indokolják, hogy miért kellett a labdarúgó Varga Zoltán életének minden részletéről tudniuk, tizenhét (!) éves korától, a hatalmasoknak. Igen, az integrálhatatlan, a befolyásolhatatlanul öntörvényű tehetségben a rendszer veszélyforrást látott, akivel „bánni”, s akire nagyon figyelni, „vigyázni” kellett aztán. Azt, hogy Széchy Tamást és mindenkori csapatát – 1990-ig – figyelték-e, én nem tudom (na jó, nem adom a naivat, persze hogy figyelték), de hogy küzdelmének ez a brutálisan ambivalens vagy hamisan szemforgatós állapot adta a tágabb keretét, az bizonyos. „Bánni” kellett vele, mert jelen volt eltaposhatatlanul, s káprázatos eredményeket „hozott”, amikre nagy szükség volt persze, ugyanakkor az ember s a jelenség folyvást kényelmetlenséget okozott. Ezért aztán Széchy Tamás és műve a kádári logika óvó, segítő, felügyelő fogságában egzisztálhatott csupán. Legyen jelen mint a büszkeség alkalmát megadó kicsi műhely (a kádári korszak [sport]politikájának természetére egyébként is jellemző, hogy tartósan felnőni s igazán nagy eredményt elérni csak a kicsi műhelyek tudtak, miközben a legnagyobb tömegre ható labdarúgást szétzüllesztették, illetve hagyták szétzülleni!), de ne legyen jelen mint veszélyt hordozó – esetleg másokra is átragadni képes – morális-szakmai példa vagy hivatkozási alap, amire – mondjuk, pénzosztásnál – a gyérebb eredményt hozók is hivatkozhatnak! Ez utóbbi a hatalmi „egyenlősdibe” végképp nem fért volna bele ugyanis, így támogatni és kordában tartani egyszerre kellett az egészet. Széchy Tamásnak, ennek a váratlanul, mondhatnám, szabálytalanul fölbukkant, sajátos zseninek az útja egy kettős – külső, hatalmi és belső, szakmai –, óvatoskodással és félténységgel is átszőtt kör szorításában volt kénytelen kiteljesedni.

Gondoljuk meg: „törvénytelen” volt már az indulása is. Súlylökő s diszkoszvető volt ifjúkorában, járt ugyan félévet a Testnevelési Főiskolára az ötvenes évek elején (edzői papírt – miután a tizennégy éves, kétszeres ifjúsági Európa-bajnok Hargitay már felnőtt EB-döntőket úszott – csak 1970-ben szerzett), de aztán OTP-előadóként, a Tüker Vállalat munkatársaként meg még a jóisten tudja, miként tartotta fenn magát. A medence partjára talán 1962-ben, a magyar úszósikerek apálya idején, szinte véletlenül került, s – mondják – állandóan jegyzetelgetett. Inkább vízilabdás palántákkal foglalkozott, úszómúltja nem volt, elterjedt, hogy vízbe fúlna, ha belöknék; jellemző, hogy ez a legenda – a Körösök partján felnőtt emberről – évtizedekig tartotta magát. 1967 januárjában megalakította a Központi Sportiskola úszószakosztályát, a viháncoló lurkókra sárga egyengatyát adott („egy csapat vagyunk!”), akik aztán esztendő múltán megnyerték az összes korosztályos viadalt. Ütött-kopott, az NDK úszóedzőit hitetlenkedésre ingerlő jószág volt a Császár uszoda (a „Csaszi”) huszonöt méteres medencéje, de a tréner hajnalban ott volt már, meglehet, valamelyik pályaudvarról jött éppen, ahol vagonkirakással foglalkozott, s két edzés között némelyik nebuló tanárával is szót cserélt, ha kellett. Kezdetleges – sőt, az alatti – körülmények, egy „kívülről jött”, minden idegszálával a feladatára koncentráló megszállott, aki – szó szerint ezúttal – felkavarta az állóvizet, s akinek nevét – 1970-re – már nem csak a „szakmabeliek” ismerték. Mondhatnánk, volt valami meseszerű az egészben, de az a lendület, amivel betört s főleg e betörés módjának újszerűsége nemcsak a szakmai irigység, hanem az idegenkedés módozatait is törvényszerűen előhívhatta. Széchy nem igazodott, éjjel-nappal tanult és dolgozott rendületlenül, idegen szavakat hányt egymásra, ha a szakmáról beszélt, nagyképűnek, tudálékosnak is tetszhetett, aki a mi nyugodalmas tempóban is élhető – nem csak úszói – közegünkbe belepancsolt. Az eredmények meg csak jöttek és jöttek. A müncheni olimpián (1972) két, egyaránt tizenhat éves gyerekkel – Hargitay András, Verrasztó Zoltán – négy döntője s egy érme, a sportág első világbajnokságán (1973) pedig már világbajnoka is volt négyszáz vegyesen, ráadásul oly látványosan könnyed teljesítménnyel, hogy amerikai edzők mondták akkor: ezt a fiút – Hargitayt – hosszú évekig még csak megközelíteni sem lehet. A nemzetközileg jegyzett magyar úszást – Gyarmati Andrea 1973-ban visszavonult – csak az ő tanítványai jelentették ekkorra, s mire a hetvenes esztendők közepére értünk, a férfiak mezőnyében már országos bajnoki cím is alig-alig jutott a KSI sportolóin kívül másnak. Széchy Tamás volt a szövetségi kapitány, a soros olimpia úszócsapatát az ő nyolc sportolója adta, egyeduralkodóvá lett idehaza.

E tüneményes sikersorozat – amihez 1975-re két Európa-bajnoki és még három világbajnoki cím, plusz egy világcsúcs is hozzáadódott – többeknek boszszantó lett (lehetett), ahogy egy összekacsintósan biztonságos és kiszámítható középszer uralta közegben lenni szokott általában. Itt van ez a kívülről jött ember, megy a saját feje után, mérhetetlenül nagyképű, s még szavak nélkül is a mi kicsinységünkre (netán fölöslegességünkre?) emlékeztet bennünket! Kényelmetlen állapot volt ez bizonyosan, amire gyógyír a nagy bukásban való reménykedés lehetett csupán, meg a szorgosan terjesztett pletykák persze. Hogy jutott el a hír egy kicsi zalai faluba, nem tudom, de esküszöm, azt, hogy Széchy az úszóit agyba-főbe veri, én a hetvenes évek közepén is hallottam már. Meg azt is később, hogy vajha miért csak fiúkat oktat ez az agglegény (foglalkozott leányokkal is, közülük Verrasztó Gabriella Európa- és világbajnoki döntőbe jutott például). E híresztelések tétje nem az igazság (tanítványai nem tagadják, hogy a „nehezebb fölfogásúakat” meg-meglegyintette olykor, de nem az érettségi utáni korra volt ez jellemző persze), hanem az edző hitelének a rombolása volt, így azt is elhiszem, hogy Montreal (1976) után valóban pezsgőspalackok pukkantak a Margit-szigeten. 1972 és 1996 között ez az olimpia volt az egyetlen (!) világverseny, ahonnét Széchy Tamás úszói érem nélkül tértek haza – a legjobb eredmény az esztendővel korábban biztos győztesnek számító Hargitay negyedik helye volt –, de e kudarc körülményeinek valódi okai és megszívlelendő tanulságai az „örvendezőket” nemigen érdekelték. (Széchy is hibázott bizonyára, de tudni kell, hogy ez volt az az olimpia, ahol – egy kivétellel – minden férfiszámban bődületes világcsúcs született, s a lehetséges harminchárom egyéni éremből – egy számban országonként hárman indulhattak akkor még – az USA küldöttei huszonötöt [!] vittek haza. Ilyesmire még az NDK „hölgyei” – ott 33–16 volt ez az arány – sem voltak képesek ez idő tájt!) Azt, hogy Széchy e fiaskót – s a nyomán kelt kárörvendést – miként dolgozta föl, nem tudom (az 1977-es EB két aranya még arra is példa lehetne, hogy jól), de nekem az a gyanúm, hogy lendülete a gyászos szereplés s a brutális ellenszenvvel való szembesülés során némileg megtörhetett. Az 1976 és 1984 közötti idő – a mából nézvést – mintha az elbizonytalanodás vagy a „keresés” kora lenne inkább, s ha igaz, akkor ez a Széchy-féle – általam terjengősen jellemezni próbált – világkép és alkotáslélektani szituáció működésének törvényszerűségére lehet bizonyíték.

Ez az idő – relatív értelemben – Széchy Tamás első nagy médiumhiányos korszaka volt ugyanis (1996-ot követően alakult ki a másik, s azt már nem is élte túl). Hargitay és Verrasztó már „kifele menni” látszott – időeredményeik, a moszkvai olimpia (1980) kivételével, stagnáltak inkább –, tán a jövő, az egyetem lett számukra fontosabb (Széchy számos leszerelési akcióba is belekezdett ezzel kapcsolatban), s akadtak ugyan apró sikerek, de a teremtő akarat csodáját igazoló új csillagok – egy kivétellel – csak nem akartak föltűnni. Az 1963-ban született Wladár Sándor e „légüres” térbe érkezett, s Széchy – kínzó tréningekkel – nagyon gyorsan olimpiai bajnokká faragta őt. Hiszem, ha akkor kéznél van egy vagy kettő, nála már „készebb” médium, ez a srác nem szenved annyit, s – meglehet – nem lesz bajnokká tizenhét évesen (s a lényegében húszesztendősen véget ért pályája is tovább tart talán). Wladár győzelme – Montreal kudarca s a hároméves „aranyszünet” után – nagyon-nagyon kellett Széchynek, vélem, az önmagáról vallott kép állt – szerintem csak részlegesen – helyre általa. Aligha véletlen az a tónus, ahogy erről a győzelemről öregen beszélt – „megcsináltam, óriási voltam”, sugározta szinte, mint már említettem –, s még az sem talán, hogy Wladár lett az a tanítványa, aki ma a leginkább hűvösen – és leginkább érzelmektől mentesen – képes szemlélni őt. Részlegesen helyreállt önképről azért szólok, mert Széchy nagyon jól tudta, hogy a moszkvai olimpia csonka volt (az amerikai Richard Carey, aki nem indulhatott, abban az évben számottevően jobb időt úszott a Wladárénál, s ez mérhető sportágakban nem hagyja nyugodni az embert, mondjon bármit is!), s az is láthatóvá lett hamarosan, hogy – hiába volt két EB-arany 1981-ben – nem lódult meg a szekér igazán. Wladárral – aki vissza is esett némileg – vitái lettek, tőle már csak ezüstökre telt, 1981 és 1985 között megint csak nem volt győzelem, 1984-ben pedig – nekünk, a béketáborbélieknek – még olimpia sem. Halkabb lett a honi világ körülötte, ellenfelei is „nyugodtabbak” lehettek immár, drágább lett a kenyér, de a kádári vonat azért csendesen, fojtó füstöt eregetve pöfögött tovább. Széchy beszélt ugyan egy csodagyerekről néhanap, aki három ifi EB-t nyert 1982-ben, tizenöt évesen, de hát majdnem kidobták a szemét, műtét műtétet követett, s már csaknem másfél évet kihagyott. Aztán – Isten a saját (jó!) föladatában hivőt sohasem hagyja magára végleg – a csoda földre szállt megint.

Darnyi Tamásban majdnem minden együtt volt, amiről Széchy Tamás valaha is álmodhatott. (Azért majdnem, mert arra nem tudta rávenni őt, hogy a kétszáz hátat –1986 és 1991 között ebben is a világ legjobbja lehetett [volna] – rendesen meghajtsa.) Hitvallásához, szakmai fölfogásához Darnyi tudati, pszichikai, alkati és fizikai értelemben is szinte hibátlanul illeszkedett (hát még ha olyan magas lett volna, mint Michael Gross!), ő volt számára a tökéletes médium akkor. Kemény, konok és rendkívül tudatos emberrel hozta össze őt a sors – meg a jó érzéke is persze –: a győzelem misztériumának megszállottjával, aki csak addig volt hajlandó úszni, amíg első lehetett, s egy perccel sem tovább. Addig viszont mindent megtett a sikerért, de az edzések utolsó résztávjának okáról is tudni akart, valóságos alkotótárssá emelkedett az esztendők során, szerintem – ott, a lelkük mélyén – hasonlíthattak is egymásra. Már az is tanúsíthatja ezt, ahogy Széchy róla beszélt. Hangja ellágyult, dallamossá lett, mint aki vállalása értelmének koronatanújára emlékezik. E sors rendelte föladattudat metafizikai telítettségére valló „hívás” szót is vele kapcsolatban ejtette ki, ezért tetszhet természetesnek is akár, hogy benne – Darnyi Tamásban – önmaga folytatásának a lehetőségét is akarta látni. „Nem vitás, hogy legalább olyan edzőtehetség, mint amilyen versenyző volt, de ő még nem érzi olyan erősnek a hívást, amikor meg fogja érezni, akkor szerencséje lesz a magyar úszósportnak, mert ő képes a legnagyobbra is” – mondta arról a sportolóról, aki nyolc esztendőn át neki a nyugodt alkotás derűjét a leginkább megadta tán.

Ez az 1985 és 1992 közötti idő volt ennek a pályának a legsikeresebb szakasza, egy rendszerfordulóval a közepén, s egy, az embert és az önbecsülést egyként megpróbáló traumával a végén. Külföldön is minden idők legnagyobb úszóedzői között emlegették ekkorra már, sorra kapta a díjakat, s a magyar úszás rangja – mármint a közvetlen élvonalé – is igen nagyot emelkedett. Volt csapatunk (!) visszavonhatatlanul, a sportág – a vívást s a kajak-kenut is megelőzve – az olimpiai remények zászlóshajójává lett, a szöuli négy (1988) meg a barcelonai öt (1992) aranyérmet a saját, immár jó negyedszázados „faltörő” munkája gyümölcsének érezhette. Az idő – 1985 után – amúgy sem az egyenlősdi kemény kora volt már, bomlott a rend föltartóztathatatlanul, s kezdett hozzáedződni a társadalom a sikerkultuszhoz is. Úgy vélhette, révbe érkezett, ráadásul Isten Darnyi mellé egy másik csodát – Egerszegi Krisztinát – is adott ekkorra nekünk, akit – úgy hiszem – Széchy a magáénak (az ő küzdelme hozadékának) is tudott némileg, ahogy a tőle bevallottan rengeteget tanult Kiss László sikereit is. Minden idők legnagyobb női és férfi úszója – magyar emberként hadd mondjam így – volt a miénk, berobbant Rózsa Norbert – úgy nyert világbajnokságot világcsúccsal, hogy jó hónappal korábban senki sem ismerte a nevét –, s föltűnt Czene Attila, Darnyi nyíltan beharangozott majdani utódja is. Széchy sugárzott, lobogott és tervezett (igazi nagy csapatunk majd a következő olimpián lesz, mondta többször), de azt hiszem, e sodró folyamatban híres önkontrollja és analizáló – emberismerő? – képessége azért meg-megbillent néhanap. A maga kényelméért – előkelő szállodáért, első osztályú repülőjegyért stb. – kezdett pörölni ez a korábban igénytelen, szinte őspuritán ember (kijárt neki persze, ez nem vitás!), a frakkot és a csokornyakkendőt is egyre jobban megszerette, jó nagyokat mondott megint (Darnyi négy-tízen belül fog úszni Barcelonában, s ha akarja, a kétszáz pillangót is megnyeri stb.), s emlékszem, egy interjúban Grósz Károlyt kezdte magasztalni, noha nem volt rá semmi oka (Szöul után ő adta át az Állami Díjat, s közös fotón koccintgattak). Ezek a „jelek” aligha tűntek baljósaknak akkor, ám utólag segíthetnek megérteni tán – megfejteni úgysem lehet –, hogy az ezredvég egyik legnagyobb nemzetközi szélhámosa – Zemplényi György – miként tudta palira venni ezt az embert. Tény, hogy e nyálas pofa föltűnésekor – 1990 őszén – a rendszer már éppen összedűlt, a jövőtől – a kavarogva változó szokásoktól – való félelem is megülhette a kalkulálható állami támogatáshoz szok(tat)ott lelkeket, a szövetségben viták dúltak, üres volt a kassza, s bizonytalannak tetszhetett minden. Zemplényi pontosan akkor jött hát, amikor Széchy – a medencében – a csillagos ég elérését sem látta lehetetlennek. Anyagi gondtalanság kellett a nagy tervekhez, s akkor ez a giccsesen pojácakülsejű, de kábító dumájú, mindenféle nyelven beszélő, mindenhova bejáratos(nak tetsző) figura a csak titkon remélt összegnek a sokszorosát ígérte nyitásként. Dőlt a pénz (legalábbis így látszott), volt banán, ananász télidőben is dögivel, volt edzőtábor Mauritiuson, San Diegóban vagy másutt, s volt egy – 1991 januárjában (a „megmentő” nem mehetett a csapattal Ausztráliába, ki volt tiltva onnét, csak erről idehaza senki sem tudott!) a repülőtér várócsarnokába kitolt – hatalmas, uszodát formázó torta is. A harminc-egynehány éves „Gyuri bácsi” (nagyon szerette, ha így szólították) megmutatta a svájci betétkönyvét, a spanyolországi szállodáit meg a gyémántjait, ha kellett; nyüzsgött, lelkesedett, ajándékozott és szervezett, egyáltalán, mindent elintézett a csapat körül. Hitték, az Isten lábát fogták meg vele, hálálkodtak az ájuldozásig – a mestert is beleértve persze. Közben a „menedzser” mindenkit elmart Széchy mellől – viszonya az őt leginkább szeretőkkel is hűvösebb lett egy időre –, Barcelonába már mint a szövetség elnöke utazott, aztán kámforrá lett négy esztendőre, jöttek a kiegyenlítetlen számlák, a minapi lelkendezők meg csak álltak, mint szamár a hegyen.

Jólesne hinni, hogy vétlen volt az edző, hisz őt az alkotás nyugodt feltételeinek megteremtése érdekelte csupán. Van ebben igazság bizonyára, de az 1992 augusztusa utáni riadt – nem csak reá jellemző! – felelősségelhárítás inkább azt bizonyítja, hogy ezt a históriát igazán feldolgozni ő sose tudta már. A Zemplényi-jelenség a magyarországi torz rendszerváltozás tükre volt, s azzá lett a hozzá való viszony is. Széchy érezhette, hogy az akkori idő fölfordult – a kádári rendből örökölt s ekkorra a fölszínre került – erkölcsi viszonyaiból szinte logikusan következett az egész, meg azt is talán, hogy ennek az amorális szerkezetnek bizony ő is a része volt, s álmát kergetve a remény és a mohóság benne összekeveredett, s eltévesztette az ütemet is. Szégyellhette magát, s igyekezett jó mélyre eltemetni ezt a megmagyarázhatatlan „kalandot” inkább. Művének legnagyobb fejezete a végkifejlet felé tartott, s úgy tűnik ma már, hogy e monumentumon az első – igaz, öt aranyérem takarta – repedések éppen a barcelonai olimpia idején jelentek meg. Darnyiból fogyott a perthi lendület – kétszázas győzelme csak paraszthajszálon múlt –, meglehet, Rózsa a Zemplényi-történeten (aminek a Güttler Károllyal való, figyelemelterelő rivalizálás is része lett valamiképp) két aranyat veszített el – ráadásul kétszázon a Széchyvel nem éppen baráti viszonyban lévő Nagy József amerikai tanítványa kilenc évig fennálló világcsúccsal „verte agyon” –, s még Czenén is látszhatott, hogy – bronzérem ide vagy oda – nem lesz belőle új Darnyi Tamás. Mintha a csapat tagjai nem robbantak volna akkorát, mint azt a korábbi években megszokhattuk (még az előző évi világcsúcsaitól – hátúszásban – elmaradt Egerszegi Krisztina sem!). Azt, hogy a Zemplényi-ügy alig látható „előjátéka” – az olimpia előtti hetekben „Gyuri bácsi” kapcája már igencsak égett, s idegessége a környezetére is átragadhatott – is része volt-e ennek, én nem tudom, de állítom, Széchy Tamás soha többé nem lett már a régi. Darnyi Tamás elfáradt ekkorra (nem csoda persze), Czenének mintha a testhezálló számokat kellett volna keresgetni egyre – száz, kétszáz gyors, kétszáz pillangó, miközben Darnyi (s az újabb magyar úszósport) „klasszikus” száma, a négyszáz vegyes (a Czene-tervre szabottan) odalett –, a meggyötört és csalódott Rózsa (a Zemplényi által leginkább kedvelt versenyző) pedig Ausztráliáig menekült, hogy jó másfél esztendeig – Friderikusz műsorát kivéve – ne is lássuk őt (közben Güttler a világcsúcsát is elvette 1993-ban, s ez – bár nem mondta – igen rosszulesett Széchynek). Megint csak nem volt új nagy médium tehát, sőt, a másik, a csapatnak nagyon fontos lélektartó fenoménon – Egerszegi Krisztinán – is látszott (az 1994-es világbajnokság után mindenképpen), hogy „vágja már a centit”. Felgyorsult az idő, s bizony a tréner sem lett időközben fiatalabb. Nagy sikereinek, amik Darnyi után jöttek még – két olimpiai (1996) és két világbajnoki (1994) arany –, volt már valami „izzadságszaguk”, a széchys elegancia s a korábbi dinamizmus mintha hiányzott volna belőlük. Mi, nézők örültünk persze – az 1991–92-es jövendöléstől messze elmaradt Czene váratlan olimpiai bajnoksága (élete egyetlen nagy győzelme) például egyenesen mámorító volt –, de Széchy, az öregedő csatamén, aki a kürtszóra mindig fölkapta a fejét, és rögvest nagyra néző terveiről beszélt, tudhatta, a nap lefelé megy immár, s azt is – Czene és az 1994-ben hazatért Rózsa időeredményei egy helyben topogtak, miközben a világ szépen araszolgatott előre –, hogy a stopperóra sohasem hazudik.

Tudom, ő hinni akarta továbbra is, amit mondott, de a rohanó világban más hangokra voltak már csak fülek, döbbenten láthatta, hogy a „vevőantennák” természete megváltozott. Két friss olimpiai bajnoka az 1997-es Európa-bajnokságot „szabotálta” szinte, a következő esztendei világbajnokság is sápadtabbra sikerült – Rózsa hozott egy bronzot, de Czene csak a senkit sem érdeklő B-döntőt nyerte meg, vigasztalón Zubor (az első magyar ötven másodpercen belüli százas gyorsúszó lett) s a vegyesváltó úszott csupán, a sportágnak „esernyőt adó” Kovács Ágnes győzelméhez pedig valóban nem volt köze már, sem „történetileg”, sem lélektanilag –, aztán jött a feketeleves. Rózsa az ellenlábas, félig-meddig haragos Nagy Józsefhez szegődött el, 1999 őszén pedig Horváth Péter és Zubor Attila fordított hátat neki, állítva, hogy az előrelépés reményét az edzőváltásban látják ők (meg kell hagyni, csakugyan fejlődtek valamennyit, Zubor a 2001-es világbajnokságon, száz gyorson például „emberes” idővel lett ötödik). Széchy Tamás szakmai önképét – aminek tőkesúlya a folyamatos tanulás és megújulási képesség hite és demonstrációja volt – ennél nagyobb ütés aligha érhette volna, ráadásul egy hónap múltán utolsó megmaradt versenyzője, Czene Attila – új idők, új lehetőségek – Amerikába költözött. Egyedül maradt hát, újabb nagy győzelmek reménye nélkül, s bizonyos, hogy erre már nagyon régóta vártak sokan. Amikor a szövetség decemberi közgyűlésén a többség „munkakörének átértékeléséről” döntött (maradjon meg a kapitányi címe egyelőre, de legyen a háttérben, s foglalkozzon az utánpótlással inkább), tehetetlenül állt. „Esküt tettem az úszásra […] még tenni akarok […] még tudom csinálni” – mondogatta, s a könynyeivel küszködött. A népes sereglésből – Hargitay András ejtett érte szót – hárman álltak mellé csupán. Egy majd négy évtizedes történet a végére ért, az embernek, aki a semmiből jőve nemcsak önmagát, de a magyar úszást is mindenné emelte szinte, tudtára adták, hogy korszerűtlen, hogy nincs reá többé szükség.

Nem tudom, Komjádi Béla s a medence partjára tervezett halál eszébe jutott-e ekkor. Azt sem tudom, hogyan érezhette magát, de azt sejtem, hogy kedve nem lehetett virágos. Szemléletén – „az ember léte szellemi lét, ezért a lét addig van, amíg e szellem működhet”, mondta már ezután –, amelyben a világ érzéki egysége s az ember önmagával való azonossága, mint folytonos cselekvő igény és akarat jelent meg, a sors s a számító könyörtelenség most léket ütött. Mellőzését gondosan fölépített, a személyiség eredeti vágyából és hajlamából fakadt, de minden erőt, indulatot és szeretetet a közösen átélhető és megtapasztalható alkotás öröme érdekében mozgósító életstratégiája fölöslegessé válásaként élhette meg, főleg akkor, amikor még kicsi utánpótláscsapatát is kiszervezték a keze alól. Pedig a tűz, ott legbelül, benne megmaradhatott. Örömmel beszélt, ha kérdezték: nézzétek, az ott a Molnár Ákos, jobb, mint Darnyi volt ennyi idősen, az meg a Verrasztó Evelyn, kilenc másodperccel gyorsabb kétszáz háton a hasonló korú Egerszeginél – nem változott tehát, újra csak „jó nagyokat” mondott, ha tervezett –, az meg ott a Gyurta Dániel, remek mellúszó lesz belőle, Athénban akár… (emlékszünk, ugye: „Danikám, megváltás az életemben, hogy érmes lettél”). 2000 tavaszától még a hozzá visszaoldalgó Rózsának is segíteni próbált, de csodára már ő sem volt képes. Hogy mit tett ezután? Mondják, nagyon elhízott, naphosszat melegítőben ült otthon, olvasott, zenét hallgatott – a Bajazzókat, a legszentebb érzéseiben megalázott, de játszani, kacagni kénytelen komédiás áriáját a leginkább, el-elszoruló torokkal és sírva is nemegyszer –, vagy videofelvételeket elemzett, mert az úszósportot napra készen követte továbbra is. Egy újságcikkben az általa tartott mesterkurzusokat is emlegette („tudom, ennek a századnak nem lesz Széchyje, nagy edzővé lenni hosszú folyamat, s erre ma nincs idő” – mondta erről hetvenévesen), 2001-ben MOB-emlékérmet, életműdíjat is kapott, de véleményére senki sem volt kíváncsi már. Magányos, keserű, befelé forduló emberré lett-e, vagy sorsával megbékélve, hisztériák s a szívében harag nélkül élt csendesen, nem tudom pontosan – van, aki ezt állítja, mások meg amazt –, de ha vallott életfilozófiáját komolyan vette, akkor inkább az utóbbi lehet az igaz. Élete e hozzá méltatlan zárlattal lett – főleg tanulságában – teljessé ugyanis. Meglehet, néhány bocsánatkéréssel adós maradt – mások, tőle, sokkal többel –, de számadással ő csak magának s Teremtőjének tartozott. Nem úgy lett a búcsú, ahogy eltervezte egykor, ám oka az elégedetlenkedésre mégsem lehetett. Nem a medence partján, tanítványai között, hanem szeretett íróasztala mellett, egyedül, hajnaltájt érte őt a halál, még dolgozott is talán. A Nemzeti Sportot olvasta utoljára, s Erdei Zsolt második világbajnoki címvédésének örülhetett.

Széchy Tamás gyarlóságoktól sem mentes ember volt, mint mi mindannyian, s – bevallotta később – szakmai hibát is követett el nemegyszer. (Ha már akkor jobb edző vagyok, Hargitay András olimpiai bajnok lett volna Münchenben, tizenhat évesen, s Rózsa két barcelonai aranya is nagyon hiányzik – mondogatta néha.) Mégis nyugodtan mehetett el. Önmagával megbékélve, még elégedetten is, már amennyire egy ilyen maximalista, csillagokba vágyó lélek elégedett lehet egyáltalán. Álmától és küldetésként megélt feladatától semmi sem tántoríthatta el; amit megtehetett, azt megtette ő itt, e honban, a többi már nem rajta múlt. Életével és pályafutásával modellt adott – adhatna – másoknak is, amiként ennek az életútnak a sorsa és tanulsága is eszméltető alkalommá lehet. Az autonóm, önnön szabadságát az alkotás, a teremtés folyamatában fölmutató személyiség küzdelmének létezési formája ez egyfelől, s ennek a küzdelemnek a magyarországi esélye és lehetősége másfelől, változó, de mégis makacsul állandó sorsunk utóbbi négy évtizedének koordináta-rendszerében. Ezért ez az életmű nemcsak önmagáról, az úszás históriájáról, a honi élsport Kádár-korszakbeli s azután való körülményeiről mond el sokat, hanem álmainkról, kisszerű élni akarásunkról, a siker vágyáról, a szemforgatós irigységről, szóval rólunk, emberekről, s a történelmünkről is. Mert Széchy Tamás nagyon ritka emberfajta volt. Sikereket akart mindenáron, de az életet mégsem kihasználandó, kizsigerelendő, csak értünk való – nekünk járó! – jussnak, hanem ajándéknak fogta föl, Istentől való alkalomnak, arra, hogy annak egyszeri, de mégis örök csodájáról tegyünk tanúságot itt e földön, ki ahogy tud. Ő így tudott. A szemünk előtt volt e példa, mégis maradt valami titok az egészben, mint mindenben, ami embertől való. Ilyen volt az életrajza is, keveset lehetett tudni róla, a családjáról, arról, hogy mit csinált korábban, s hogy kik – és vannak-e egyáltalán – örökösei. Jött valahonnan, eltűnt valahova, csak abban lehetünk biztosak, hogy itt volt közöttünk, élt, alkotott, lobogott és létezett, mint Petőfi Sándor, akinek kötete ott volt az asztalán, az utolsó napon. Életét adta – higgyük, hogy nekünk –, aztán fölment a csillagokba. Egy korban élhettünk vele, legyünk hálásak, annak, aki mindezt így rendelte el.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben