„A világ legelfelejtettebb kisebbsége”

Halász Péter: Nem lehet nyugtunk…! Esszék, gondolatok, útirajzok a moldvai magyarokról

Azoknak, akik az 1960-as évek második felében Kolozsvárra érkeztek, az „apa és fia”, vagyis a Szervátiuszok város fölé magasodó házán, műteremvilágán át, határok szögesdrótjaival gúzsba kötött szobrok között vezetett tovább az útja a Szilágyságba, a Mezőségre, a Barcaságba és többnyire a Székelyföldre… 1967-es, első erdélyi utam során jegyezte meg Szervátiusz Tibor, hogy el kellene mennem Moldvába is a csángókhoz. „Igaz, ez esetben fennáll annak a veszélye, hogy utána Erdélyben csak átutazó leszel, annyira a moldvai magyarokhoz láncol a náluk szerzett élmény varázsa” – tette hozzá. Az utat tervezve Kallós Zoltántól kaptam címet Bogdánfalvára.

A moldvai „zarándoklathoz” való felkészülésem szertartásos része volt a Domokos Pál Péternél tett látogatás is, aki a honfoglalás kori Etelközbe induló fiatalokat szellemiekben feltarisznyálta. Ekkor olvastam el az Eötvös-kollégium könyvtárában, a „kiváltságosok asztalánál” A moldvai magyarság című, 1941-ben megjelent könyvét. (Ennek új, némileg változott ötödik kiadása – többéves huzavona után – 1987-ben látott napvilágot.)

Végül 1970 májusában, a nagy romániai árvizek idején jutottam el Csángóföldre kézdivásárhelyi barátunk, Szurkos István doktor segítségével. Életem legmaradandóbb úti élménye azóta is ez a bogdánfalvi portya maradt. Ma is borzongat a faluba ereszkedve hallott első magyar szavak áramütése a szív tájékán… És töredezett szentképként őrzöm magamban házigazdánk, Andor Antal bácsi arcvonásait is. Vajon mi lehet a legkisebbik fiával, aki, ellentétben a mesebeli szerencsésekkel, a tanügyi törvénynek a diákot a lakóhelye szerinti megyéhez kötő előírásai miatt már nem mehetett át székelyföldi magyar középiskolába tanulni?

Más irányú elkötelezettségem – ünnepélyesebben talán azt is mondhatnám: küldetésem – miatt nem lettem a csángómagyarok kutatója, de sorsukat, sorsuk alakulását, az értük munkálkodók önzetlen tevékenységét – mondjuk úgy: egy átlag magyar értelmiségire rótt kötelességből is – figyelemmel kísérem. Ennek jegyében a róluk szóló kiadványokat, könyveket megvásárolom vagy megkapom, s amennyire idővel győzöm, elolvasom. Van mit! Már akkor is, ha csak annak a kétnyelvű sorozatnak a darabjaira gondolok, amelyet a Moldvai Magyarság című, csángókról szóló újságot is megjelentető Ferenczes István ad ki Csíkszeredában Biblioteca Moldaviensis fejléccel. Az értőknek és őrzőknek mennyire sokat mondanak a 2002-es, 2003-as, 2004-es kiadási évszámokkal jelzett címek: Pater Zöld, Nástase, Petrás, Bandinus.

Sylvester Lajos Csupa csapás az élet című riportkötete – vagy ahogy a szerző az alcímben nevezi: Az elsorvadt moldvai magyar oktatás és a csángó szétrajzások emlékkönyve – éveken át második bibliám volt Krakkóban. Hogy el ne feledjem, honnan „jöttem” (s még inkább, hogy milyen messziről is jöhettem volna, vagy jöhettem volna-e egyáltalán olyan messziről?), naponta elolvastam néhány bekezdést. A ma megszólalók mondatainak hangzó-gyolcsán is átüt az idő présében valamikor versekké, énekekké, balladákká, mesékké formálódott történetek hőseinek kiontott vére. Évszázadokon át milyen csodálatos értékekkel gazdagították kultúránkat a csángómagyarok, anélkül, hogy pazar szellemi adományaikat bármivel is viszonoztuk volna!

Az ember ellen nem lehet nagyobb bűnt elkövetni a megalázásánál. A jó tanuló volta miatt a jászvásári katolikus papi szemináriumba „beajánlott” Erőss Péter számol be mellékesen a következő esetről: „…nehéz volt egy falusi gyermeknek beilleszkednie a városi életbe. Városi gyermekek voltak, de akadtak falusiak is. Emlékszem, ott volt Lakatos Mihály, valahová alsófalusi, klézsei vagy nagypataki lehetett. Mi ketten szünetekben összedugtuk a fejünket, és beszélgettünk. Az otthoni nyelven, magyarul. S volt egy Csobánu (Ciobanu) nevű negyedéves teológus, aki észrevette, hogy mi magyarul beszélgetünk. Odajött, és szabályszerűen felpofozott. Azt mondotta: ebben az intézetben ilyen madárnyelven többet meg ne halljalak beszélni. Ez felszentelt római katolikus pap ma is valamelyik moldvai faluban.”

Sylvester Lajos 2000-ben Sepsiszentgyörgyön kiadott könyvének borítóját Petrás Mária Csángó Madonna című kisplasztikája díszíti. A kisdedet esetlenségében is féltőn magához ölelő Máriáról a lengyelek Katy¬i Madonnája jutott eszembe: a hátulról koponyán lőtteket haláluk után oltalmazó Szűzanya… Őket a halálukban ítélték évtizedeken át felejtésre ugyanúgy, ahogyan a moldvai csángómagyarokat – életükben.

Legutóbb a Jáki Sándor Teodóz atyát hetvenegyedik moldvai útjára elkísérő Cs. Varga Istvánnak a hazai Xénia Könyvkiadó gondozásában megjelent Rokonföldön című kötetét böngészhettem, amely arra is példa, hogy egy érzelmileg, kultúrtörténetileg fontos útra tudatosan készülő, egyébként teljesen más területtel foglalkozó irodalomtörténész milyen hasznos könyvet tehet az asztalunkra.
A Szellemi utazás Erdélyben és Csángóföldön alcímet viselő útinapló Futásfalva alatti jegyzeteit olvasva eszembe jut, hogy az említett 1967-es erdélyi utam során ha Moldvába nem is jutottam el, de ebben a határához közeli, Kézdivásárhely fölötti hegyek közé „futott” faluban szálltam meg tanító ismerősömnél. A Kolozsvárt azelőtt megszüntetett magyar középiskolák több tanára oktatott itt. A reménytelenséget a helyben főzött szilvapálinka tette elviselhetővé. A falu mögötti hegytetőről szinte be lehetett látni Moldvába.

A csángókutatók, a tágabb értelemben vett honismeret ügyének vállalói között megkülönböztetett tisztelettel tartom számon Halász Pétert, Domokos Pál Péter életművének leghívebb örökösét. Örömmel vettem, hogy a csángómagyarokról szóló különféle jellegű írásai most egy kötetbe gyűjtve olvashatók.

„Otthon vagyok ezen a tájon, eligazodom térben és időben, tudok róla szinte mindent, amit tudnom lehet. Ez nagyon sok ahhoz mérten, amit – néhány jeles személyt kivéve – mások tudnak, de nagyon-nagyon kevés ahhoz képest, amit tudnom kellene. Érzem e tudás felelősségének súlyát, fogadalmak markolják a szívemet: többet, sokkal többet kellene dolgoznom, alaposabban, hatékonyabban, hogy minden ismeretanyagot összegyűjthessek és továbbadhassak a moldvai csángómagyarokról.” Ez az idézet a Nem lehet nyugtunk című kötetet lezáró úti beszámolóban, az Újra a „Szeret vize martján” című írásban szerepel, s Halász Péter életét és tevékenységét ismerve ars poeticájaként is értelmezhető. Ennek az ars poeticának a kulcsszavai a dolgozni és továbbadni. A könyv írásai a szerző csángómagyarokért végzett munkájának, a róluk szerzett ismeretek továbbadásának figyelmeztető dokumentumai. A kötet egyben főhajtás azoknak – Bandinus Márk püspök, Zöld Péter pap, Domokos Pál Péter – emléke előtt, akik „legelfeledettebb, legkevésbé ismert népcsoportunkért”, a moldvai csángómagyarokért, „akiknek elhagyatottsága, szenvedése mind a mai napig nem ért véget”, a legtöbbet tették. A moldvai magyarságért cselekvők sorából kiemelkedik még Mikecs László, Lükő Gábor és az intézményként élő Kallós Zoltán, továbbá Beke György, dr. Kós Károly, Szentimrei Judit, dr. Nagy Jenő és a moldvai népéletet fényképező Csoma Gergely. Hosszabban, rövidebben róluk is szól Halász Péter, akárcsak Benda Kálmánról, aki az 1980-as években a kétkötetes Moldvai csángó-magyar okmánytár összeállításával írta be nevét a moldvai magyarság történetébe.

De hát kik is a csángómagyarok, hányan vannak, mit kell tudnunk a múltjukról, mi a jelenük, és milyen jövő vár rájuk? – fogalmazhatjuk meg sorban Halász Péter nyomán a kérdéseket. E kérdésekre a hét nagyobb részre tagolt kötet Etelköz című bevezető részének első írásában (Az Etelközben élő magyarokról) kapunk választ, amelynek legfontosabb kitételei: „A moldvai csángók a mai Romániában, Moldvában, az egykori Etelköz nyugati részén, elsősorban a Szeret folyó két felén, és főként jobb oldali mellékfolyóinak – Ojtoz, Tatros, Tázló, Beszterce, Moldva – völgyeiben élnek.” „…a Kárpát-medencén belüli magyar népcsoportok Moldvába települése” a XIII. században dokumentálható legkorábban. „Ez a folyamat a magyar király által a pogány kunok közé küldött és Milkó városában katolikus püspökséget alapító hittérítőkkel vette kezdetét. Később, a Kunországot elsöprő tatárjárás után kiépített, majd Károly Róbert, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás által megerősített védelmi rendszer céljából telepített határőrzőkkel, vallásüldözések, belháborúk, székely lázadások, éhínségek menekültjeivel folytatódott, s végül az 1764. évi madéfalvi veszedelem bujdosóival zárult, bár kisebb erdélyi magyar csoportok még a XIX. század elején is mentek be Moldvába.”

A lélekszámukkal, származástudatukkal kapcsolatban a következőkről tudósít a szerző: „A mintegy 300 ezres lélekszámú moldvai katolikus lakosság túlnyomó többsége – az elenyésző számú, ortodoxokból áttértet leszámítva – magyar vagy magyar származású, de közülük már csak 70-80, talán 120 ezren beszélik a magyar nyelv moldvai csángó nyelvjárását, amely nyelvészeti szempontból igen sokféle. Csak az a közös bennük, hogy nyelvünk archaikus rétegét őrzik, a nyelvújítás után keletkezett szavaink túlnyomó részét nem ismerik, s a technika fejlődésével és az urbanizálódással megismert fogalmakat rendszerint román szavakkal fejezik ki. […] Katolikusként határozzák meg magukat, s hogy ez a megkülönböztetés mennyire jellemző, azt mutatja: a moldvai ortodox falvak lakossága sem tekinti a ma már csak románul beszélő csángókat románnak. Katolikusnak, ungurnak, ha pedig haragszanak rájuk, bozgornak nevezik őket.”

Sajátságos, de a moldvai csángómagyarok számára a kommunista diktatúra kiteljesedésével, 1948 körül nyílt meg először néhány évre az anyanyelvi tanulás lehetősége. Ez szinte egybeesett a kolhozosítás és a fokozott ateista propaganda kezdetével. A „janicsár papok” a magyar nyelvű oktatás és az istentelenség közé egyenlőségjelet is húztak. A közösségteremtő lehetőség egyfelől és a hagyományos közösségeket szétverő ideológiai kényszer és napi gyakorlat másfelől áttetszettek egymáson. Több tucat településen járhattak „magyar” iskolába a csángó gyermekek, s Bákóban még magyar tanítóképző is működött rövid ideig. (Erről az időszakról számol be Sylvester Lajos Csupa csapás az élet című riportkötete.) Az 1950-es évek közepén a moldvai magyar nyelvű oktatás felszámolásáért lengetett nacionalista lobogókra kivételesen a sztálinizmus elleni harc szalagját is odatűzték. Hogy a nemzeti kisebbségek anyanyelvi intézményeire milyen gyorsan és eredményesen lehet csapást mérni, azt a törékeny moldvai magyar iskolahálózat megszüntetésén lehetett bizonyítani 1955 és 1959 között. A romániai magyar oktatás széttiprása mintha az 1956-os magyar forradalom megtorlásának is része lett volna.

Hogy mi lehet a moldvai csángómagyarok jövője? Erre a legfontosabb, legégetőbb kérdésre Halász Péter háromféle választ ad: a) Moldvában maradnak, és a mindinkább gyorsuló asszimiláció sodrában, anyanyelvüket elvesztve, hamarosan elrománosodnak. b) Moldvában maradnak, és ideig-óráig megőrzik tájnyelvüket. E változatban a szerző némi pozitív fejleményre is rávilágít: „Kétségtelen az is, hogy az utóbbi 8-10 esztendőben az erdélyi és magyarországi kulturális, főként pedig gazdasági kapcsolatok (vendégmunkások) valamelyest Moldvában is fölértékelték a magyar nyelvet, ezért – és nem annyira öntudatból – tanulnak magyarul írni-olvasni a csángó fiatalok néhány faluban, ahol erre valamilyen lehetőség kínálkozik.” c) A harmadik útnak a magyarság számára leghasznosabb változata, ha a csángó fiatalok Erdélyben tanulnak. Ez ugyan azt jelenti, „hogy számottevő hányaduk nem lesz többé része a moldvai csángó etnikumnak, de megmarad, vagy legalábbis sokkal nagyobb az esély rá, hogy megmarad magyarnak. Mégpedig olyan, Erdélyben élő magyarnak, aki talán nem felejti el, honnan jött… Ezek az Erdélyben tanuló, magyarságtudatukban megerősödő moldvai fiatalok jelentik ugyanis a történelmünk során sosem volt csángó értelmiség csíráját.”

A Halász Péter által vázolt esélyek tekintetében pozitív fejlemény az is, hogy románok is akadnak olyanok, mégpedig egyre többen, akik a csángómagyarok jövőjét nem az erőszakos beolvasztásukban, hanem önazonosságuk szabad vállalási lehetőségében látják. Erre idézhető dokumentum a bákói Florin Popescunak a Ziarul de Bacáu című napilapban 2004. november 18-án megjelent vezércikke, amelyet nem véletlenül vett át a Moldvai Magyarság. „Van joga az embernek ahhoz, hogy az anyanyelvén tanuljon?” – teszi fel az általános kérdést Florin Popescu, majd egy egész bekezdéssel válaszol rá: „Persze hogy van, és ezt a nemzetközi egyezmények elő is írják. Érvényes ez a kisebbségekre is? Én azt mondom, hogy igen, de nem mindenki ért ezzel egyet. Több kategóriába sorolhatók azok, akik ellenzik az anyanyelven való tanulást. Ezek vagy xenofóbok (betegesen félnek az idegenektől), vagy buták, vagy »ügynökségeink« által manipuláltak. Vagy a többségből valók, akik egyes kisebbségiek kilengéseit általánosították, és így jutottak el a végletekig.”

A román újságíró tehát a nemzetikisebbség-ellenes hangulat szítói között részben a titkosrendőrség, a securitate ügynökeit látja: „Már elég sok ideje manipulálják a népesség egy részét, külső érdekekből. Itt van például a csángókérdés. Részemről bármilyen eredetűek lehetnek, de hogy nem románok, az biztos. Tíz évvel ezelőtt nekünk, Bákónak is volt egy Marosvásárhelyünk. RMDSZ-képviselők érkeztek néhány autóval, magyar nyelvű tankönyveket hoztak. A xenofób propagandával átitatott helybéliek »spontán módon« előjöttek transzparensekkel, melyekre (ugyanúgy spontán módon?) az volt nyomtatva, hogy »Mi románok vagyunk«. Az »ad hoc« tüntetés erőszakkal ért véget. Annak a televíziós társaságnak a felvételein, ahol akkoriban dolgoztam, nagyon jól lehetett látni, hogy […] a magyarellenes erőszakra buzdító agitátorok egyformán voltak öltözve. Mintha egyenruhában lettek volna. […] Messziről látszott, hogy »ügynökségeinkhez« tartoznak. […]

A lényeg ez: […] az embereknek meg kell adni, ami nekik jár. Ha a magyar nyelvet akarják, ám legyen…”

Ennek leszögezése után Popescu utal a tanárok felelősségére is, akik az ügynököknél kevésbé megbecsült „költségvetési tényezők”, de közvetlen emberi befolyásukkal, hatásukkal nemegyszer rombolóbbak, mint a gyűlölt titkosrendőrség:

„A legrosszabb az, hogy olyan személyek is bekerülnek a képbe, akik tanárnak adják ki magukat. Az újságok szerkesztőségei telefonos értesítéseket szoktak kapni »igazi« románoktól, netán pedagógusoktól, még idejében, »spontán« magyarellenes tüntetésekről. Vagy esetleg magyar »provokációkról«. Én azt hiszem, az igazi románok végzik a dolgukat, és nem foglalkoznak ilyen hülyeségekkel. Ugyanúgy tesznek az igazi magyarok vagy a csángómagyarok. Mit mondhatnék a titkosszolgálatosokról?! Ők a költségvetésből kapják a fizetésüket. Miközben ők interetnikai zavargásokkal foglalkoznak (provokálnak?), nem egy tősgyökeres román ember milliárdokat lop. Melyik veszélyesebb? Egy multimilliárdos román bűnöző vagy egy magyar nyelvű tankönyv? Mi miatt nincs pénzünk arra se, hogy átkeljünk az utcán?”

Az természetes, hogy Florin Popescu emberként közelebb áll hozzám, mint egy multimilliárdos magyar bűnöző vagy akár csak az a magyar is, aki a családi közösséggel éppúgy nem tud mit kezdeni, mint a regionális „kis haza” szűkebb vagy a nemzet tágabb közösségével… Részvétemet az iránt a magyar ember iránt, aki az életét legfeljebb csak „valóságshow-val” tudja némileg megízesíteni, kioltja az ellenszenv. Így a közönyöm is már jóindulat. Popescu iránt viszont rokonszenvvel viseltetem. Még ha ennek pszichológiai mélyén az érdek ütőere is kitapintható.

Hogy a csángómagyarságukat küldetésként vállaló fiataloknak topográfiailag hová kell visszatérniük, azt a szerző a Csángó helytörténeti lexikon című rész népdalok, mondókák segítségével „helynevesített” fejezeteiben mutatja be: „Klézsének gödriben”, „Sepregetnek a lábnyiki leányok…”, „A lészpedi erdőn felnőtt egy almafa…”, „Megkondultak a harangok kis Magyarfalumba’…”, „Purzik, purzik az onyesti ucca….”, „Pusztinai hegy tetején…”, „Rekecsini menyecske, van-e borod eladó?”, „Szabófalva büszkén áll…”. E sajátosan bő lexikoncímszavak mindegyike előhív egy-egy személyt is. Szabófalva, az egyik legnagyobb csángó település természetesen az 1974-ben, hatvanhárom éves korában meghalt és életében sok üldöztetést szenvedett Lakatos Demeter költőt, aki nem érhette meg verseskötete megjelenését, de ma fontos közművelődési társaság viseli már régen fogalommá lett nevét. Pusztina összeforrott Kaszáp István nevével; Külsőrekecsin jelképes hőse Kotyor Péter, aki a szájhagyomány szerint faluját megmentette a kolhozosítástól; Magyarfalu Jerney János nevét, Klézse Petrás Incze János alakját hívja elő. Petrás Incze Jánosnak ott állhatna a szobra akár Julianus barát mellett is. Ez a Pusztináról elszármazott ferences rendi szerezetespap, aki Egerben is tanult, majd szülőföldjére visszatérve évtizedekig Klézsén szolgált, még az 1840-es évek közepén elsőként küldött – az akadémiai titkár, Döbrentei Gábor útmutatása szerint – tudományos megalapozottságú, bővebb beszámolót a Magyar Tudományos Akadémiának a csángómagyarok létéről, kultúrájáról.

E sajátos lexikoncímszavakat a nyelvész, helytörténész, művelődéstörténész, kultúraszervező Halász Péter írja, felvillantva az 1990 után bekövetkezett, szerény reményekkel teli változásokat is. A Jászvásári Teológiai Akadémián programszerűen politikaikomisszár-képzést kapott „janicsár papok” egy és negyed százada küzdenek híveik magyar nyelve és kulturális hagyományai ellen, de a helyi közigazgatás különböző szintű és hatásfokú gáncsoskodásai dacára megindult a csángómagyarság egy részének öntudatosodása, önszerveződése. Az, ami még tíz évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, ma már ha nem is általános, de dokumentálható valóság: akadnak olyan iskolák, ahol engedélyezik a magyar nyelv tanítását, amely eddig kizárólag „katakombákban” történt.

1990-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége előbb a pusztinai születésű Ősz Erőss Péter, majd az ugyancsak pusztinai Erőss J. Péter vezetésével, s Moldvai Magyarság címmel csángó újság is megjelent. A Szövetség időközben Bákóba tette át székhelyét, és az RMDSZ égisze alatt tevékenykedik. Elnöke Bilibók Jenő, aki elérte, hogy szülőfalujában az iskola falai között taníthatja a magyar nyelvet. Ez is jelezheti, hogy öntudatban a csángó települések közül kiemelkedik Pusztina. Ez egyébként az egyetlen település, amely már korábban sem engedte, hogy a Szent István magyar király nevét viselő templomát átkereszteljék. (Négy csángómagyar falu templomát fosztották meg Szent István nevétől.) Az Ojtozi-szoroshoz közel fekvő községben a magyar kulturális és nyelvápoló tevékenység jelképes alakja Bilibók Jenőn kívül Nyisztor Tinka. Az ő vezetésével folyik többek között azért a küzdelem, hogy templomukban magyarul misézzenek. Egyelőre csak azt sikerült elérni, hogy nagyobb ünnepeken az Erdélyből idelátogató pap magánudvaron magyar nyelven tartsa a misét. A pusztinai Szent István Egyesület asszonyai azonban azt már elérték, hogy a halottak melletti virrasztásokkor magyar egyházi énekeket énekeljenek.

Halász Péter Pusztina jelenét ismertetve megjegyzi: „Az elmondottak alapján aligha túlzás, ha azt mondjuk: Pusztina ma egyfajta mércét jelent: mennyit tud elérni, megvalósítani egy olyan közösség, amely valamelyest már felismerte lehetőségeit, és bizonyos mértékben törekszik azok kihasználására. Ez a fajta érdekérvényesítés természetesen korántsem jellemző Pusztina lakosságának egészére, még csak nagyobbik részére sem. Az identitással rendelkező pusztinaiak ma kisebbségben vannak.”

Halász Péter külön részben gyűjtötte össze a csángómagyar hagyományokat ismertető írásait, s a Főhajtás című fejezetben emlékezett meg azokról – a holtakról és élőkről –, akik legtöbbet tették Moldva magyarságáért. Ilyen többek között a hetvenhárom éves korában meggyilkolt Petrás Incze János (1813–1886), a költő Lakatos Demeter, „a pogocsás [tréfás – K. I.] ember”, a Kodály Zoltánnak is éneklő Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilona, akivel 1932-ben Domokos Pál Péter Lészpeden találkozott, s tőle hetven dalt gyűjtött. Ilona néni 1952-ben a lészpediek egy csoportját követve a magyarországi Mekényesre költözött, ahol énekeit Rajeczky Benjamin és Várnai Ferenc is lejegyezte és kiadta, prózai történeteit Marosi Júlia és Kóka Rozália dolgozta fel, míg apokrif imáival Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtöt lépék című kötetében találkozunk. A főhajtás Lőrinc Györgyné Hadaróg Luca előtt folytatódik, aki „volt párttitkár, közéleti asszony is, amikor pedig énekelni, táncolni, tilinkázni hívták az erdélyi táncházakba, szívesen ment, még ha emiatt meg is gyűlt a baja a csángókat rezervátumban tartó román hatóságokkal. Szószólója volt annak az ügynek is, hogy 1990 után ismét lehessen Klézsén magyar iskola.”

Az emlékezetre méltók sorából nem marad ki a Bákó melletti Lujzikalagorban született Horvát Antal kanonok úr se, aki papként nem szolgálhatott szülőföldjén, de odaadóan kutatta a csángók történetét. 1996-ban megkapta a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-díját, de átvenni már nem tudta, mert néhány héttel a hagyományos átadási ünnepség előtt meghalt. Ugyanezt a díjat kapta a gyimesfelsőloki iskolaépítő, Berszán Lajos esperes is. A Szent Erzsébet tiszteletére szentelt gimnázium első érettségizői, köztük számos moldvai és gyimesi csángó is, 1998-ban hagyták el az iskolát. A magyar lélek formáiról és A moldvai csángókról máig érvényes könyveket író Lükő Gábor, valamint a csángókról szóló verseket egybegyűjtő Mirk László csíkszeredai tanár és az azóta már nyolcvanvalahányadik „moldvai zarándoklatánál” tartó Jáki Sándor Teodóz atya és tevékenysége méltatása zárja a kötet e fontos fejezetét, amelyben Halász Péter több írást is szentel Domokos Pál Péternek.

A csángók vándorapostola című írásból érdemes hosszabb részt idéznünk, hogy egyrészt ne feledjük, milyen viszonyok között kellett Magyarországon közösségi ügyeket felvállalni, a határon túli magyarságért úgy tenni, hogy érezhető volt, a cselekvő ember idehaza is kisebbség: „Amikor 1976-ban összejöttünk Érden, az ottani művelődési otthonban, hogy számba vegyük a moldvai magyarokkal kapcsolatos teendőket, és összehangoljuk a munkánkat, több mint száz meghívót küldtünk szét, és mintegy hetvenen el is jöttek. A rendőrség tudomást szerzett a találkozóról, Domokos Pál Pétert és engem is beidéztek, hogy megfenyegessenek: börtönbe kerülhetünk, ha nem hagyunk fel a csángók érdekében kifejtett tevékenységünkkel. Bizonyára kihallgattak másokat is. Akkoriban sűrűn találkoztunk: minden rendőrségi kihallgatásról beszámoltunk egymásnak. Annál is inkább, mert jó néhány olyan akciónk volt folyamatban, amelyről nem sejthettük, hogy mit tudnak a hatóságok.

Péter bácsinak nagyon rosszulesett, hogy idős kora ellenére kihallgatásokra rendelik, és mélységesen elkeserítette, hogy a magát magyarnak nevező állam rendőrsége üldözi azokat, akik a határokon túl élő magyarokért, közöttük is »a világ legelfeledettebb kisebbségéért«, a csángómagyarokért próbálnak valamit tenni. Elkeseredett, de soha, egyetlen pillanatra sem merült fel benne, hogy felhagyjon a moldvai magyarokért végzett munkájával, vagy bárkit is erre biztasson. Sőt: vállalta a külföldön való publikálás akkor főbenjárónak tekintett vétkét is: nem egy munkája álnéven jelent meg nyugati kiadók jóvoltából. Igaz, nem először, hiszen az 1930-as években, amikor még Romániában élt, többször álnéven kényszerült írni. A csángók történelmére vonatkozó gazdag ismereteinek bőkezű áldásán kívül ez a fajta emberi tartás, a vállalt elkötelezettség mellett való kitartás az, amiben talán a legtöbbet kaptuk tőle.

Ezért is volt a hetvenes–nyolcvanas években Domokos Pál Páter – hajlott kora ellenére is – a nemzet szellemi ellenállásának egyik fő jelképe. A pártállam által félig-meddig eltűrt ifjúsági klubmozgalomban nem akadt szinte egyetlen közösség, amely ne hívta volna meg, hogy szűkebb körű beszélgetésen vagy akár több száz hallgató előtti előadáson találkozhasson vele.”

Amikor 1941-ben a magyar és a román kormány között folyó tárgyalások eredményeként megállapodás született a bukovinai székely falvak lakosságának hazatelepítéséről, Domokos Pál Péter „nem volt hajlandó közreműködni a bukovinai székelyek és a moldvai csángók átgondolatlan, szakszerűtlen – mint utóbb kiderült, súlyos tragédiával járó – hazatelepítésében”. Azt, hogy a bukovinai székelyeket peremvidékre, a nemzetiségi feszültségektől vibráló Vajdaságba költöztetik át, történelmi felelőtlenségnek tartotta. A bukovinaiak sorsa így 1944 őszén újabb földönfutás lett „a kormos ég alatt”. Többségük útja a Tolna megyéből nagyhatalmilag elűzött németek falvaiba vezetett.

Domokos Pál Péter A moldvai magyarság című könyvének bevezetőjét a következő gondolattal zárja: „Ha egyetlen szívet, egyetlen gondolkodó főt csángómagyar testvéreink iránt megindíthattam, ha 100 ezer ma is élő magyar testvér sorsa legalább egyetlen embert tettekre késztet, úgy teljes célomat elértem.”

1970 májusában, moldvai utamról visszatérve, ígéretemhez híven felkerestem Domokos Pál Péter bácsit, és beszámoltam élményeimről: a valóságos és történelmi árvizek nyomán látottakról és hallottakról. Meglátogattam Weöres Sándort is. Elbeszélésem nála még drámaibbra sikeredett. „A csángók ma már csak suttogva szólnak magyarul” – zártam le mondandómat, amelytől magam is megrettentem. Weöres Sándor egyszerre vigasznak és intelemnek szánt válasza így hangzott: „Attól tartok, hogy ők még mindig suttogni fogják ezt a nyelvet, amikor itt már rég nem beszélik.” (Magyar Napló, 2004)