Amerikai kultúra, avagy a tudatlanság kultusza

II. rész

Bukolikus kannibálok

Az anaszázi indiánok egy évezreddel ezelőtt a mai Egyesült Államok Négy Saroknak nevezett délnyugati vidékén éltek. A Négy Sarok az a térség, ahol Colorado, Új-Mexikó, Arizona és Utah szövetségi állam határai 90 fokos szögben találkoznak. Hogy az anaszázi törzsek mikor érkeztek a Négy Sarok környékére, azt ma már nem lehet pontosan megállapítani. Annyi bizonyos, hogy a tizedik századtól a tizenharmadik század végéig településeik mind a négy mai szövetségi állam területére kiterjedtek, és központjuk a Colorado-fennsíkon a Chaco-kanyon folyóvölgyében volt.

A rendkívül száraz, szinte sivatagi éghajlat, különösen az évszakokkal változó esők, a hóesés és a hóolvadás idejének pontos ismerete nélkül nem élhettek volna itt évszázadokig. A változó időjárás miatt szüntelenül költözniök kellett, az állandó mozgás biztosította számukra a túlélést. Négy sikeres évszázad után a tizenkettedik században radikálisan megváltozott az időjárás. 1130 és 1180 között s egy évszázaddal később, 1275-től 1299-ig* évről évre elmaradt a téli és nyári esőzés, a létfontosságú kukoricatermés kiszáradt, és a tartós aszály menekülésre kényszerítette az indiánokat. Az anaszázi nép szétszóródása a hegyek között a tizenharmadik század végére befejeződött.

A több mint hatszáz éve nyomtalanul eltűnt nép megismerésére először a múlt század közepén kezdődtek komoly tudományos kutatások. A legalaposabb ásatásokat Christy Turner, Arizona Állam Egyetemének antropológiaprofesszora és felesége folytatta három évtizeden át. Ásatásaikról, leleteikről egy ötszáz oldalas, fényképekkel illusztrált szakmunkát írtak, amelyet feleségének halála után Turner fejezett be és adott ki.

A feltárt csontmaradványok tüzetes megvizsgálása során derült ki, hogy az anaszázi törzsek kisebb csoportjai évszázadokon át, időről időre megtámadták egymás településeit, a legyőzötteket, nőket és gyerekeket beleértve, megölték, megnyúzták, feldarabolták, és sülve vagy főve megették. Turnerék az általuk feltárt hetvenhat lelőhely közül harmincnyolc helyen bukkantak kannibalizmus nyomaira. Az indiánok éles kőszerszámokkal vágták, kaparták le a csontokról a húst, a hosszabb csontokat, például a lábszárcsontot, hosszanti irányban hasították ketté, hogy könnyebben férjenek hozzá a nagy tápértékű csontvelőhöz. A megskalpolt koponyát feltörték, azután arccal lefelé a tűzhely parazsára helyezték, hogy az agyvelőt magában a koponyában főzzék meg. A lerágott csontokat szemetesgödrökbe vagy csontvermekbe dobták – elföldelésnek, hamvasztásnak vagy bármiféle rituális temetésnek sehol sem maradt nyoma. Úgy bántak az emberi maradványokkal, mint a civilizált ember az általa elfogyasztott állatok csontjaival.

A feltárt csontok állapotából világosan kitűnik, hogy a mészárlás után mi történt az áldozatokkal, de Amerikában – hála a multikulturalizmusnak és a politikai korrektségnek – ma már csak az számít bizonyítéknak az emberevésre, amiről kimutatható, hogy a hússal együtt mioglobin-molekulák mentek keresztül az emberi emésztőberendezésen. Amire a legtöbb esetben alig van esély. A véletlen azonban úgy hozta, hogy a kannibálok az egyik lerohant településen töltötték az éjszakát, és áldozataik megemésztése után másnap a tűzhely hamujába végezték dolgukat, ahol ez a bizonyíték idővel megkövesedett. Richard Marlar professzor, denveri patológus, a hozzá 1997-ben beküldött hét koprolitban (megkövült ürülék) a laboratóriumi vizsgálatok során mioglobin-molekulákat talált. Ez a színes fehérje az emberi testben csak csontokhoz tapadó izmokban és szívizmokban található, vagyis az indiánok a csontokról lerágták a húst, vagy a szívet ették meg.

*

Az anaszázi nép utódai, a hopi és pueblo indiánok szájhagyományaiban elődeik mint békés gazdálkodók szerepelnek, ami ellentmond a rendszeres vérengzést és kannibalizmust bizonyító, cáfolhatatlan tényeknek. Mi sem jellemzőbb az amerikai egyetemeken és az úgynevezett kulturális életben uralkodó állapotokra, mint hogy Turnerék ásatási eredményeinek és készülő könyvük adatainak hatására New Yorkban, az amerikai liberális központban olyan erővel tört ki a politikai hisztéria, hogy Marlar professzor nem merte nyilvánosságra hozni az anaszázi kannibalizmust bizonyító jelentését. Attól tartott, hogy kiutálják, kizárják a politikailag korrekt szakkörökből. Ezután több amerikai múzeum igazgatósága közölte, hogy nem hajlandó (nem meri) kiállítani az emberevést bizonyító csontokat, mert az sértené az indiánok érzékenységét. Egyes amerikai egyetemeken a multikulturalista tanárok, anélkül, hogy látták volna a leleteket, illetve a patológus analízisének szövegét, tagadni próbálták az indián kannibalizmust, sőt, szociális érzéketlenséggel és rasszizmussal vádolták Turnert, mintha a kannibalizmus nem létezett volna az ősidőktől liberális napjainkig. Sem az anaszázi indiánok utódai, sem ideológiai pártfogóik, a politikailag korrekt professzorok és újságírók nem akarnak tudomást venni az indiánokat elmarasztaló tudományos bizonyítékokról, és ragaszkodnak a szájhagyományban élő legendák mindent megszépítő meséihez.

Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy Marlar szerepe ez ügyben „nem egészen világos”. Miután 1997-ben nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni jelentését a beküldött hét koprolit megvizsgálásának eredményéről, két évvel később ő maga szervezett egy tudományos expedíciót az anaszázi területre Mesa Verde közelében, a kiszáradt Cowboy Wash folyóvölgyben. Ott egy kb. 1150 körüli anaszázi település egyik épületében a csontok között a hamuban egy koprolitot találtak, amelyről a laboratóriumban kiderült, hogy mioglobint tartalmaz. Ásatási kampányukról írott jelentésüket a tekintélyes angol tudományos hetilap, a Nature közölte 2000 szeptemberében, amivel az anaszázi kannibalizmusról folyó vita gyakorlatilag lezárult.

Turner a könyv előszavában megemlíti az alaptalan vádaskodásokat, amelyeknek ő is, felesége is ki voltak téve: „A kannibalizmus kutatása a mi esetünkben – írja – nem volt mentes se politikai, se szakmai megbélyegzéstől. Több oldalról fejtettek ki ránk nyomást, leggyakrabban nyilatkozatokkal, mondván, hogy az Egyesült Államok délnyugati vidékén soha nem létezett kannibalizmus, és hogy be kellene szüntetnünk a kutatást, mivel az sérti egyik vagy másik indián törzs érzékenységét. Sürgettek minket, hogy foglalkozzunk inkább az anaszázi őslakosok történelmének pozitívabb elemeivel.” Ez a képmutató fogalmazás nyíltan ki nem mondott beismerése annak, hogy az Egyesült Államok délnyugati vidékén mégis volt kannibalizmus, amit azonban, tekintettel az érintettek „szociális érzékenységére”, az őslakosok történelmének „negatív elemei” közé kell sorolnunk. Ez utóbbi kijelentést, anélkül, hogy Turner megnevezné személyét, William Arens antropológus, New York Állam Egyetemének (Stony Brooksban) professzora tette egy interjúban. Arens már 1979-ben kiadott egy könyvet Az emberevés mítosza címmel, amelyben egyebek közt kifejti, hogy „az aztékok, maorik és zuluk kannibalizmusáról szóló beszámolók vagy hamisak voltak, vagy az érveket nem támasztották alá adatokkal”. Arens egy másik vádja (könyvében): „Az antropológusok kritikátlanul támogatták a kollektív értelmezést és a nyugati kultúrának más kultúrákra vonatkozó alig leplezett előítéleteit.”

Turner higgadtan ír ezekről a megbélyegző vádakról, de szövegeiből kiérezhető a szigorúan tudományos eszközökkel dolgozó régész sértettsége. Talán ez az oka annak, hogy könyvüknek azt a provokatív címet adta: Man Corn. Alcíme: Kannibalizmus és erőszak a történelem előtti amerikai délnyugaton. A Man Corn az azték „tlacatlaolli” tömör fordítása. Kissé felhigítva: „Emberhús kukoricával”. Hivatalos tudományos definíciója: „Kukoricával főzött áldozati emberhúsból készült szentelt étel”.

A politikailag független amerikai régészek véleménye szerint a kannibalizmus Mexikóból fertőzte meg az északabbra élő indián törzseket, így az anaszázi népet is. Egyetemesen elismert tény, hogy Amerikában valamennyi indián nép közül a mexikói aztékok voltak a legerőszakosabbak és legkegyetlenebbek. Kannibalizmusuk szélsőségei egész Észak- és Dél-Amerikában egyedülállóak. Az évszázadok során sajátjaik és hadifoglyaik százezreit ölték és ették meg. A rituális emberáldozatot és emberevést nem az aztékok kezdeményezték Mexikóban, a szokás (Amerikában) legalább kétezerötszáz, némelyek szerint hatezer évre nyúlik vissza.

A vitához Tim White professzor, közismert amerikai ősrégész és antropológus is hozzászólt a Scientific American tudománynépszerűsítő folyóiratban (2001. augusztus). Ő maga is ásatott anaszázi területen Mancos közelében, és talált emberevésre valló csontmaradványokat: „De – írja – cikkeim a tudományos eredményekről polémiához vezettek. A kannibalizmust kimutató bizonyítás ellenzését több esetben nem tudományos, hanem politikai szándék motiválta. Számos aktív antropológus úgy véli, hogy a régészeti leletek megtárgyalásánál a tudománynak meg kell hajolnia a szociális érzékenység előtt. Az ilyen antropológusok szempontjából a kannibalizmus témája politikailag oly mértékben nem korrekt, hogy semmiféle tudományos bizonyítékot nem képesek elfogadni.” Tim White körülírva ugyan, de nyíltan kimondja, hogy a politikai korrektség hátráltatja a tudományt, mert a tények elhallgatására vagy tagadására ösztönzi a tudósokat.

Az anaszázi törzsek kultúrájáról és tulajdonságairól már a múlt század közepén eltértek egymástól az amerikai szakkörök nézetei. Turner idéz két, egymással homlokegyenest ellenkező nézetet: Laura Thompson és Esther Goldfrank 1946-ban került szembe egymással. Thompson szerint az anaszázi nép természetét a szelídség, az együttműködésre való hajlam, a szerénység és nyugodtság jellemezte. Goldfrank ezzel szemben úgy látta, hogy az anaszázi nép fő tulajdonságai a leplezett feszültség, gyanakvás, szorongás, félelem és becsvágy voltak. Tekintve, hogy egyiküknek sem volt időgépe, és nem látogathatta meg azokat, akikről értekezett, és mivel abból a korból semmiféle írás nem maradt, mert az anaszázi írástudatlan nép volt, titok marad, hogy a két „szakértő” milyen régészeti leletekre alapozta nézeteit.

Mivel William Arens későbbi nyilatkozataiból kitűnik, hogy ő a politikai korrektség elveinek alapján továbbra sem hisz az intézményes kannibalizmus létezésében, talán érdemes időrendi sorrendben szemügyre vennünk a szaktudományok néhány megfigyelését.

*

Az emberevés nem korhoz vagy kontinenshez kötött jelenség: ahol valaha ember vagy emberelőd élt, ott megtaláljuk a kannibalizmus fosszilis maradványait. Sajátjaink elfogyasztásának szükségletét alighanem valamelyik felmenő ági rokonunktól örököltük. Jane Goodall, amerikai zoológus, aki évtizedeket töltött a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban élő oldalági rokonainkkal, a csimpánzokkal, náluk is megfigyelte ezt a szokást. A National Geographic amerikai folyóirat 1979. májusi számában fényképekkel illusztrált cikkben számolt be afrikai élményeiről. Egyebek közt elbeszélte, hogy az egyik nőstény és két ivarérett csemetéje rendszeresen rajtaütöttek újszülött kölyküket szoptató nőstényeken, és az elrabolt kölyköket ott helyben felfalták. Az egyik képen tisztán kivehető, amint a három csimpánz a földön ülve osztozik saját családjához tartozó áldozatának húsán.

Néhány évvel ezelőtt a spanyolországi Sierra de Atapuelca hegylánc lábánál, a Gran Dolina-barlangban hat emberelőd (Homo antecessor) nyolcszázezer éves csontjait és kőszerszámait tárták fel különböző korabeli állatok csontmaradványaival együtt. Valamennyit emberelődök ölték meg, húsukat kőszerszámaikkal vágták, kaparták le a csontokról – ugyanúgy, mint később az anaszázi indiánok –, és a hosszabb csontokat ők is hosszanti irányban hasították ketté, hogy gyorsabban jussanak hozzá a csontvelőhöz. Ebben az esetben senki se tiltakozott a feltevés ellen, hogy a Homo antecessor sajátjait ölte meg és fogyasztotta el.

Ugyanez történt Délkelet-Franciaországban, ahol Alban Defleur, a Marseilles-i Egyetem ősrégésze tárt fel százezer éves emberi csontokat a Moula-Guercy-barlangban. Kilenc év alatt hat Neander-völgyi ember csontjai és kőszerszámai kerültek elő, valamennyi csonton vágás, kaparás, emberi rágás nyomaival. A New York-i siratókórus ezúttal sem szólalt meg.

Horvátországban két barlangból kerültek elő százötvenezer, illetve harmincötezer éves Neander-völgyi embercsontok: valamennyi kannibalizmus nyomaival.

A történelmi időkből érdemes megemlíteni az intézményes és alkalmi emberevés néhány esetét: Felső-Egyiptomban Kr. e. 2180 és 2160 között olyan súlyos aszályok követték egymást, hogy a fáraó magas rangú tisztségviselői, mint például egy bizonyos Ankhtifi, a sírjukra is felíratták a fejlemények néhány részletét: „Az éhínség olyan méreteket öltött, oly sok áldozatot követelt, hogy az emberek végül megették saját gyermekeiket.”

Nyugat- és Közép-Afrikában soha nem szűnt meg teljesen az emberevés. Az egykori Belga Kongó területéért vívott polgárháborúban az 1960-as évek elején Katanga tartományban tizenegy olaszt öltek meg, és húsukat az egyik faluban piacon árulták. Ilyesmi napjainkban is előfordul afrikai falvakban.

Marco Polo szerint a vadabb kínai törzsek és a tibetiek is ettek embert. Észak-Kínában az ottani tatárjárás idején, talán már előtte is, ínyencfalatnak számított az emberhús.

Az európai Kis Jégkorszak éveiben, 1300 és 1370 között Izland szigetén több helyütt egész falvakat hagyott el lakossága, ezrek haltak éhen, és az éhezés néhol kannibalizmusra késztette az embereket.

A huszadik századból az emberevés legkülönbözőbb eseteit ismerjük. A legfélelmesebb a Lenin és Sztálin által a Szovjetunióban szervezett mesterséges éhínségek, amelyeknek egyik tragikus következménye a széles körű kannibalizmus volt.

*

Az elmúlt fél évszázadban, különösen a múlt század utolsó két-három évtizedében az amerikai régészek, antropológusok és történészek egyik eldöntetlen vitájának témája az anaszázi indiánok kannibalizmusa. Pontosabban a kérdés: volt-e anaszázi kannibalizmus, vagy nem volt? Miután Turner, White és Marlar határozott igennel válaszoltak, és ezzel lezárták a vitát, egy új probléma tolult az előtérbe: milyen jellegű kannibalizmus volt ez? Éhség bírta-e rá az emberevésre a különben békés anaszázi gazdálkodókat, vagy a mexikói istenek észak felé menekülő tolték és azték papjai importálták a Négy Sarok térségébe az isteneknek kijáró véres emberáldozat szokását, az áldozatok húsának rituális elfogyasztásával együtt?

Ez utóbbi kérdésre eddig sem találtak általánosan elfogadott választ, mert bár bizonyos, hogy a kannibalizmus szokása Mexikóból terjedt észak felé, az anaszázi civilizáció összeomlásának századában tartós éhínség volt az emberevés fő oka. Ennek a tudományosan bizonyított ténynek a nyilvánosságra hozását próbálta megakadályozni az amerikai liberális értelmiség, köztük néhány jól ismert tudós. Az írástudók árulása nem új fejlemény a kultúra történetében: minden válságos kornak megvoltak a maga intellektuális júdásai.



(Folytatjuk)

*Az időjárás változásait a fagyűrűk vékonyodásáról és vastagodásáról leolvasó dendrokronológia tudománya („dendrosz” görögül „fa”) a múlt század folyamán oly mértékben tökéletesedett, hogy a megadott két időszak hosszát, pontosságát senki sem vitatja.