Ágyban; Érzet; Vonalak; Szöveg

Ágyban

Hómirtuszoké az ébredés –
képei a levegőnek;

én meg árnyékomra lépem
árnyékomat, míg fentről holtak
szőlőfürt-sokadalma világol szerteszét,
és hullik folyton-folyvást odáig,
ahol az enyészet véget ér.

Érzet

Fél szemem kitárom, a másikat még
hunyom, hisz egész ébren se tudhatom:

igaz sötétjét vagy csak mását kínálja-e a sötét.
Így hát nem kínlódhatom, és nem is örvendhetek;
létszünetekben közönyőrületek; ragyogásuk
világszét, és nem láthatom tömérdek
sajátomtól, ami igazán az enyém.
És ekkor kell felszakadó sírásod nekem –
éppeni szivarfüstömben tűnődni ezen.

Vonalak

A tengerre ráhullik apránként a színe –
pipázom a kerti karosszékben,
közös csendet hallgatunk;
lepkeszárnyak bóklásznak levegőt,
és valamely nappali égitestek ideje
valamikor ideér –
Meredt gyík a falon, csak lüktet:
sziklaszív, a társa meg oleander fürtje,
kiről alig-felhők oszlanak,
és sirályok kerengő tollpihéi –
rajzolják, ami most éppen
velük én magam.

És az égbolton ismét ama szín –
egymásra fakadunk lassan,
akárha végtelen-egy esti tér.

Szöveg

Ablak tárul fejemre,
párkányán kanadai gyöngyvirág,
most merő hószirom,
talán fehér szomorúság hunyorgatása.
Nem tudom, és azt sem, vele
hova magányosulok.

Nekem az arcok látványtalanok –
inkább az öböl súlya, a tenger-kert,
a napkék, aztán a Holdezüst, rózsájával odafent,
alant meg zöldsötét ciprusok, sziklarések,
barna hangyával és tőrös darázzsal teli –
ők és a többi valamennyi,
kiknek lényüket élnem
puszta lényük is elég –
gyöngyvirág-hószirmok, mintha én.