×

A világ közepe

Győri László

2005 // 03
Lóc a világ közepe. Sokáig nem tudtam, hogy az, sokáig, nagyon sokáig ellenkezőleg: a világ legszélső helyének tartottam, ahol csak az van, ami bárhol, a világ legnézetlenebb, legszembetűnetlenebb helye, s mint ilyen meg is érdemli, hogy sok-sok ezer ikrével együtt a világ szélére sodródott. Fölösleges elsorolni, mije van, hogy vasútállomása, bakterháza, vegyesboltja, kocsmája, postája, temploma, borbélya, fodrásza, állatorvosa, kovácsa, tyúkjai, gyöngyösei, libái, kacsái a porban, a vasútállomás-bakterház ablakában kezdetben zizegő, később agyrázkódásos legyek, a kocsmában Mihály bátyám, Pali bátyám, az állatorvosnál feketevágási üzelem, már olyan értelemben, hogy a doktor úr levághatónak nyilvánít egy fekete kost, amit már a múlt hónapban, de már az azelőtti hónapban is levághatónak, sőt egyenesen levágandónak ítélt, egy évben akár tízszer ugyanígy tesz a legkisebb lelkifurdalás nélkül, amely fekete kos aztán valami csoda folytán mindig túléli a papírt, helyette ugyanannyiszor más bárányt áldoz fel az Istennek a nép, a gyülekezet, mert errefelé nem pogányok élnek, élelmes atyafiak, akik így játsszák ki a törvényt. Az állatorvos üzelme éppen olyan szokványos, mint bárhol a világon. Itt általában csak szokványos históriák esnek meg, férjhez megy valaki, meghal a szomszéd, leánygyermeket szül Erzsi, másfél esztendőre rá fiút, ezzel vége is, ezután csak örömből teszi, amit tesz, ha tesz, ha olyan a természete; ha nem olyan, akkor baj van, akkor Józsi teszi örömből, ami szintén közönséges bárhol a világon. Ezek a históriák nem históriák, a mindennapok macskakövei előre, vízszintesen. Hallottam a falu hangjait, Horváth kovács üllőjének a csengését, a porolóvessző puffanásait, a csörgést, ahogy föltették az eketaligát a lovas kocsira, a libagágintást, a pulykaöblögést, a levelet, ahogy besurran a piros vasládába, két asszony ahogy egy harmadikba tép a nyelvével, a pisztolyt, ahogy félelmében kibiztosítja a hórihorgas rendőr, a kapát, a vasvillát, az edényzörgést, és nem tudtam megkülönböztetni a többiétől. Nem volt bélyeg, nem volt külön jegy rajta: márkátlan, számba nem vett fészek.

Ebben a világvégi faluban, amelynek tehát az égvilágon semmi értelme, semmi érdeme nem volt, élt három ember.

Az egyik a Szárazér partján. A Szárazér innenső partján, amelynek onnansóján túl kezdődik a Fehér-tó sivataga, fenekén a szél halomba gyűjti a sziksót, partján vörösítő bárányparéj lapul, és ősszel darvak hullámai lepik el a tavat. Ennek a kietlen vidéknek a szegélyén állt Tömböly Antal tanyája. A tanyája is, a földje is kicsi volt, ő maga sem volt túl nagy, a homlokán bélyeg, horpadás: gyermekkorában megrúgta egy megvadult ló, de volt szép felesége, az ugyan mindegy, attól még nem lett volna más, attól viszont igen, hogy egyre csak gyűltek a vásznak, omlottak a színek, ahogy a papíron szétfut a tinta. Hogy hivatásos volt-e vagy sem, nehéz eldönteni, attól függ, milyen értelemben. Földi értelemben bizonyára nem, égi értelemben viszont már attól is messze volt, hogy hivatásos, hivatalos, elhivatott vagy sem. Ahogy Batthyány-Strattmann doktor úrhoz, a szegények orvosához mesze vidékről jártak a betegek szemük világát visszakérni, szemük napfényét kiszitálni, úgy jártak a színek, a formák, a foltok, a fénygörcsök, a homály pamacsai arra a tanyára boldogulni. Ki lát a szikről, a csöndből a tanya héja alá, hogy mi történik, mivel telnek a téli napszakok? Hogy ott ecset jár a vásznakon! Tömböly Antal ugyan éppen olyan földvágó ember volt, mint a többiek, de ördög bújt a kezébe. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, festő vált belőle. Nem kételkedett benne senki, nem becsmérelte, nem pocskondiázta, nem sajnálkozott rajta senki, méltósággal tekintettek rá, mint aki idejött messziről valahonnan nem igét hirdetni, ez az, éppen ez az, hogy nem igét hirdetni, hanem eléjük tenni valami egészen egyszerű mondatot, amit akár én is mondhattam volna, de zsibbad a nyelvem, álmodom, és nem, nem tudom kiejteni, hiába szakadok bele. Méltósággal viselte a sorsát: késő őszig paraszt volt, kora téltől kora tavaszig pedig örökké, sokkal tovább, mint ameddig eltarthat egyáltalán a tél, a művészet burkában élt. Ki tudja, mikor kezdte, mikor vett először ecsetet a boltban, s miért? Nem látta senkitől, arra nem jártak a magyar impresszionisták, a szlovák kubisták, hogy érezze, neki is festenie kell. Anélkül is elérkezett észrevétlenül az a pillanat. Csendben, egyedül dolgozott, s egyszer csak – anélkül, hogy szerette, hogy akarta volna – átlépett a híren, már belül állt rajta, mintha mindig is ott állt volna. Az emberek némán és tisztelettel néztek Antira. Anti – ahogy illik – azt írta képei sarkába: Tömböly Antal. Ha elment a boltba, ha beállt a kukoricásba kapálni, akkor Anti, ha elmúlt az ősz, akkor egészen tavaszig Antal volt, Tömböly Antal. Senki sem látta, hogyan fest, hiszen csak télen cselekedte, téli festő volt a tanya nyári konyhájában, amelyet olyankor ő foglalt el a család elől. Senki sem tolta oda a képét, nem vitt rá senkit a lélek, hogy olyan tapintatlan legyen, hogy azt bámulja: az a valami készül. Tudniillik lehet, hogy nem is készült, nem volt sem állvány, sem vászon, sem ecset, sem festék, el se tudta képzelni a falu, milyen egy állvány, milyen egy festék, hogy áll vagy ül valaki, ha azt csinálja, a kép csak lett, megtestesült, amit viszont már megbámultak, mert akkor már oda lehet állni orcátlanul, szemérmetlenül, rá lehet meredni leesett állkapcával, tátott szájjal minden lelkifurdalás nélkül a képre, a műre. Senki sem ejtette volna ki ezt a szót, mégis a szájában hordozta mindenki. A mester sem ejtette volna ki magáról azt a szót: mester, esetleg festő, esetleg művész, mégis azzal a tisztelettel, azzal a természetes bámulattal bántak vele, ami valóban ki is járt neki. Az a tanya a Szárazér partján a mi szomszédságunkban állt. Anyám át-átküldött hozzájuk a tökgyaluért. Én bizony nem láttam sem a tanyában, sem Anti bácsiban semmi különöset, semmi gyanúsat, ami a művészet jele volna. Többre néztem a feleségét, szépnek találtam, az legalább tetszett. Azon meg külön megütköztem, hogy a lányát nem festette szebbre. Akkor sem láttam rajta semmi rendkívüli jegyet, hiába erőlködtem, amikor ügyes-bajos dolgokban beállított hozzánk. Apám viszont látott, ők ketten láthatólag elfogadták egymás érdemeit, s aszerint is viselkedtek egymással szemben. Apám nagy becsben tartotta őt, arra vetemedett, hogy egyenesen négy képet vásárolt tőle. (Húha, négyet!) A négy évszakot ábrázolták pontosan egyforma méretű vásznon, egyforma keretben, hogy egyik se képzelődjön.

Együtt „alkottam” egyszer egy „alkotóházban” egy művészettörténésszel, aki amikor megtudta, hová való vagyok, megkérdezte tőlem: – Ugye, tudja, hogy Gulácsy Lajos ott élt egy ideig? Azok a képei eltűntek. Vajon előkerülnek-e egyszer? Ugyan kinél rejtőzködhetnek? És hol?

Nemhogy hol, még azt sem tudtam, hogy nálunk járt. A mi szobánkban függő négy évszak jutott eszembe: vajon keresik-e őket jövendő művészettörténészek?

Gulácsy a városi előkelőséggel tartott ismeretséget vagy rokonságot, akár Eötvös József meg Justh Zsigmond, akik csak a lábukat tették arra a rögre, egyébként olyan magasságokban szárnyaltak a határ fölött, mint a papírsárkány. Vajon csakugyan igaz, hogy Justh Zsigmond a gányóiból, a dohánykertészeiből, akikről regényt is írt, színészeket fabrikált, akik valódi színműveket adtak elő, akár az igazi színészek? Kellemkedés, finomkodás, pípeskedés, semmint a művészet kemény, kérlelhetetlen dübörgése. Az a színpad nem füstölt a portól, Justh enervált porcelánfeje Egyiptom felé mozdult el, tüdejében sötét angyalszárnyak árnyéka lebegett, hogy is várhatnánk el tőle, hogy a földön járjon. Ahogy mondani szokás: nem volt közénk való.

Tömböly Antal igen, s az a másik ember is a harmadik dűlőn – látszatra legalábbis –, ahová egyszer elkerekeztem, de hogy miért, magam sem tudom. Semmi racionális oka nem volt.

Ismerte a falu, de mintha mégsem, de mintha nem is benne élne. Apám kissé sajnálkozva, nehézkesen mozdult, amikor megkérdeztem tőle, ismeri-e azt az embert. – Igen – vallotta be végül, s hosszasan, s ahogyan szokta, aprólékosan, olyan aprólékosan, hogy már végképp összezavarodtam az ide-odarángatott földrajzi pontok között, elmagyarázta, melyik tanyán találom meg őt.

A határ tele volt Árpád-kori emlékekkel, az eke minduntalan kisebb-nagyobb cserépdarabokat fordított ki a földből, csak oda kellett figyelni rájuk. Aki látott, az előtt kinyílt egy régi világ, aki nem, hiszen mit se látott, arrébb se pöccintette azt a töredéket, amely lélegzetet venni emelkedett a föld színe fölé. Én is azok közé tartoztam, akik nem láttak, én is egy voltam a szűk velejű vakok közül. Egyetlen korsókaréjt se vettem észre soha, az én szemem előtt csak a tarack gyökerei, a tavalyi kukorica tuskói borultak ki a hant alól, hiába meresztgettem. Csak egyszer láttam az Árpád-kort, amikor a nyolcadik osztályt kivitték leletet nézni a lóci templom mellé. Egy egész ház alapjait bontották ki: világosan látszottak a félig föld alá épített lak ledöngölt lépcsőfokai, a tartóoszlopok süllyesztékei, a tűzhely szénfekete foltja, a ház egész szerkezete, amelyek mind-mind úgy bújtak ki a föld alól a napvilágra, mint amikor egy tengeralattjáró fölemelkedik a végtelen vízen. A házat a föltárás után úgy, ahogy volt, újra visszaadták az enyészetnek vagy inkább az öröklétnek. Újra betemették, s volt Árpád-kor, nincs Árpád-kor. A kibelezett föld azonban megmutatta: csak a lábam elé kell néznem, ha tudok egyáltalán. A régészetről persze fogalmam sem volt, hiába zarándokoltam el évente-kétévente a helyi múzeumba, ahol egy egész lovat meg egy egész lovast lehetett látni fejbekólintónak rögtön a bejáratnál egy nagy üvegládában, aztán egy csomó cserepet, varas, fekete vaskókat: zablát, félig megzabált kardokat, tűket, fibulákat a vitrinekben. Aztán a kezembe kerültek ugyanennek a múzeumnak az évkönyvei, s elhűlve olvastam benne egy lóci ember tudományos dolgozatait Lóc Árpád-kori leleteiről. Apám ehhez az emberhez igazított útba olyan túlzó részletességgel, mintha egy új földrészt kellene fölfedeznem, s csodák csodája, el is értem Amerikát.

A tanya rendetlenebb volt, mint a többi, rendetlenebb és kisebb és szegényesebb. Majdnem sivár. A gazdát bentről, a mélyből hívta ki a kutyaugatás. Sápadt, vézna ember volt, s tökéletesen idegen: még sohasem láttam, holott innen-onnan annyi év múltán már sok-sok ismerősöm akadt a határban. Ez az az ember, aki nem mozdul ki. – Ismerem – mondta apámra –, gyere be. Szóval a leletek érdekelnek? Hova jársz? Hanyadikos vagy? Csak az Árpád-korral foglalkozom, éppen most ígérik, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum évkönyvében megjelentetik azt az összefoglaló munkámat, ami a lóci puszta akkori leleteit összegezi.

A szoba sötét volt és fölöttébb dohos. Itt ugyan asszonykéz nem jár, de nem is kormányoz, állapíthattam meg első szempillantásra. Kevesebb könyvet láttam, mint amennyire számítottam, hiába, félkezi tudós ez az én parasztom. A fóliánsokat cserépdarabok egészítették ki. – Mind megy a múzeumba – mondta –, csak előbb egy kicsit megmelegszenek nálam.

Ekkor vehettem kézbe először ezer évvel korábbi tárgyakat, illetve sajnos csak tárgyak részleteit, amelyek már örökre töredékek is maradnak. Nagyon meleg volt odabent is, a legyek a régészetet sem kímélték, folyton hessegetni kellett őket; a forróságtól már a poros dűlőúton elkábultam, így aztán azon kábán, mintegy vasrostély mögé zárva hallgattam a magyarázatot, ahogy Oláh András, a pusztai régész kiegészítette a töredékeket, életre keltette őseinket, elmondta, mi az a fibula, mi az az orsókarika, milyen kengyelt használtak őseink. Titokban abban reménykedtem, hogy ezeknek a kincseknek (vagy ezeknek az ócskaságoknak) a lelőhelyét is megtudom tőle, mit hol talált, merre induljon, aki maga is effélékkel akar gazdagodni, azonban csak a tudományba mártott bele egy-két centi mélységben, szó sem volt lelőhelyről, izgalmas kalandról, hogy egy-egy tárgy milyen fantasztikusan érdekesen került a körme közé, hogy megyek a tarlón, egy fácán röpül föl előttem, jobban odanézek, hát mit látok – nem, ilyesmi nem hangzott el, s én abban a szegényes szobában egyre figyelmetlenebbül, egyre unottabban hallgattam, s már minél előbb menekülni akartam az elől, amibe én magam akartam keveredni. Emiatt elkezdett paskolni a szégyen, azt akarta, hogy még tovább hallgassam azt az embert, én azonban két kézzel toltam magamat kifelé a faltól, s végre-valahára kint is voltam az udvaron. Kurtán-furcsán búcsúztam el, aztán soha többé nem is tettem be a lábam arra az udvarra, sőt Oláh Andrást sem láttam soha többé, úgy elsüllyedt, amilyen hirtelen fölemelkedett.

A harmadik ember a falutól alig egy kilométerre lévő egyik tanyasi iskola tanára volt: nem itt lakott, úgy járt ki a városból minden reggel, rossz időben vonaton, jó időben kerékpáron. Az a négy esztendő, amit ebben az iskolában töltött, elég sok ahhoz, hogy idevalósinak vallja őt is a falu. Eredetileg a városi vízgazdálkodási technikumban oktatta a fizikát meg a matematikát, azonban sajnálatos módon közbelépett az ötvenhatos őszi forradalom, s még örülhetett, hogy csak annyival úszta meg, hogy kitették a szűrét, s ide menekülhetett. Négy évig gyűrte az ipart, akkor megbocsátottak neki, visszakerült a technikumba, s újabb négy-öt éve is azzal telt, hogy készülődött a feladatra. A tollászkodás láthatatlanul folyt, senki sem tudta, hogy mi mocorog benne, mert ez nem olyan, mint mondjuk a sport, amire nem lehet titokban készülődni, ha valaki nem áll ki naponta, hiába edz, soha nem lesz belőle bajnok, a sport nyílt terepen zajlik. Nem tudtam, hogy készülődik, csak azt, hogy én igen, s addig-addig, hogy egyszer csak az egyetemen találtam magam. Kit látok már a második héten a menzán? Gabnai Rajmundot. – Hát a tanár úr? – Itt vagyok tanársegéd az egyetemen. – S most, negyvenöt évre rá, a múlt héten, kit látok a televízióban? Gabnai Rajmundot kérdezik abból az alkalomból, hogy megjelent egy hatalmas monográfiája, s képes nem elmondani, hogy négy évig abban a faluban tanított. Csak azt mesélte el, hogy egész életében késett az életével; késve érkezett az egyetemre, késve lett professzor, késve lett akadémikus. De még idejében – mondta a riporternő. Még idejében. Az egyetem után vidékre költöztem, késve, de még idejében költöztem vissza a fővárosba, akkor egyszer-kétszer fölkerestem. A matematikáról persze nem tudtam vele beszélgetni. De minek is? A címleírás rejtelmei sem tartoznak senkire, a szakma külön bolygó. A földön maradtunk, a városról, a faluról, a tanyavilágról, az elhagyott ismerősökről csevegtünk, s nem mulasztottam el soha, hogy egy-két hajlongó, kedves szót ne ejtsek a matematikáról. Ha nevetséges voltam is vele, félig-meddig komolyan gondoltam. S mindig meghatott, hogy abból a faluból idáig emelkedett valaki, s ha nem is mondtam, azt a másik kettőt is őmellé emeltem. Az a semmi, koszos kis falu egyszerre három emberrel büszkélkedhetett volna, ha lett volna hozzá szeme, de hát ezek a helyek mind vakok. De miért kellett volna látnia? Nem az a dolga a világon. Így aztán szépen megvan egymás mellett falu, régész, festő, matematikus, egyik sem hányhat semmit a másik szemére.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben