A mindenség jelei

Jánosi Zoltán: Nagy László mitologikus költői világa; A Csodafiu-szarvas – Poézis, ember és univerzum Nagy László költeményében

Jánosi Zoltán Nagy László mitologikus költői világa című tanulmánya mérföldkő: a Nagy László-kutatásban ettől kezdve tudatosodott annak a szemléletmódnak a jelentősége, mely szerint e művészi életmű értelmezése mindaddig hiányos marad, amíg az irodalmi megközelítés nem tágítja látkörét a néprajz, a vallástörténet, a kulturális antropológia, a jelképkutatás területei felé, amíg nem ismeri fel, hogy e költészet csak az archaikus típusú közösségi művészet talaján értelmezhető, amíg nem látja be, hogy minden máshonnan kiinduló kísérlet elvéti a mű lényegét, így félre is érti azt.

Jánosi Zoltán megközelítését a remitologizáció fogalmának bevezetésével és alkalmazásával lehet fémjelezni. E fogalom három elemből áll: „re” (újra), mítosz (szent történet) és remitizálás (újraszentelés). A meghatározás érdekében fel kell tennünk a kérdést: ki az, aki az újraszentelés tettét végzi, és mi ennek a tevékenységnek a tárgya, mit szentel újra. Első közelítésben az újraszentelés tette művészi tettnek látszik, mely a műveket befogadó lelkeket szenteli újra (remitizálja); de költészet és szentség fogalmainak összekapcsolása vallás és művészet összekapcsolását jelenti. Egy olyan irodalom- vagy művészetelméleti megközelítés, mely vallás és művészet nagy köreit légmentesen elzárná egymástól, esetünkben nem alkalmazható. Ha a remitologizáció valóban központi fogalommá válik valamely elméletben, akkor olyan maggá lesz, amelyből a szentségre nyitódó művészet fogalma bontható ki. Csak nyitódásról beszélhetünk, hiszen a szentség jelensége messze bonyolultabb annál, mintsem hogy egy mégoly tehetséges művész, mint Nagy László, elvégezhesse a megszentelés tettét. A költő fennhatósága alá szigorúan véve csak a szöveg tartozik. Jánosi Zoltán e szigorú kereteken nem is lép túl. Nem foglalkozik azzal az elméleti kérdéssel, hogy vajon a szöveg, mely a befogadó lelkek újraszentelésének szándékát hordozza, miképpen hat a befogadó lelkekre. Itt azonban nyilvánvalóvá válik e költői szándék elemi korlátja: a befogadó nyitottságán-zártságán múlik, hogy megszentelődik-e avagy sem, szabadságán, hogy nyitottá válik-e vagy sem.

Ha elfogadjuk a remitologizáció fogalmának újraszentelésként való fordítását – átértelmezését –, szükségessé válik a szentség fogalmának meghatározása. Szentségről akkor beszélhetünk, ha jelen van az isteni valóság. Az isteni valóság akkor jelenhet meg, ha a lélek a teremtés-teremtődés erejére és törvényére hangolódik. A teremtés ereje olyan tűz (energia), mely az életet élteti, sőt élni kényszeríti. De nemcsak megtartja az életet adott formájában, hanem kivételes esetben túl is lendíti saját formáján. A teremtés törvénye olyan pókhálófinom rend, mely az egyes létezőket tereli, mely a létezés kisebb működő köreit nagyobbakba ágyazza, egészen a végső egészig. Amikor egy művész újraszenteli művét – és befogadói világát –, akkor újrateremt, erővel tölt, törvényt ad és egészbe szervez.

Amikor re-mitizálásról és nem egyszerű mitizálásról beszél egy elmélet, akkor akarva-akaratlan azt hangsúlyozza, hogy a szentség az ember eredeti, istennek tetsző léthelyzete. Ebből valamilyen hatalom kimozdította; a szentségre fogékony emberek feladata e kizökkent világot helyrebillenteni. Az „újra” fogalma nem azt takarja, hogy valaki a régimódi létezést restaurálja, hanem azt, hogy a szentség jogát, mely minden időben ugyanaz, kívánja helyreállítani. „Jog hogyha van: az én jogom / Enyém itt minden hatalom” – állítja Nagy László (Himnusz minden időben). A szentség alapvetően a lélek állapota, és csak ebből következően a kultúráé. A kultúra jelenbeli vagy ősi formái utalhatnak inkább vagy kevésbé a szentségre, de csak a szentségtől ihletett ember keltheti őket életre vagy új életre. Nagy László költészetét ízig-vérig érzékeny, modern művészetnek tartom, semmiképpen sem nosztalgikusnak, múltba révedőnek. (Más kérdés persze, hogy ez a típusú modernség többet tud a múltról, mint amelyik csak húsz évre képes vagy akar visszatekinteni.)

Jánosi Zoltán nem pusztán remitizálásról, hanem archaikus típusú remitologizálásról beszél. Mítoszkutatókra hivatkozva megkülönbözteti egymástól az archaikus mítoszt és két származékát, a klasszikus, illetve az alsó mitológiát. A legősibb formát, az archaikus mítoszt az ős-emberi tapasztalat táplálja: az embernek a természettel szemben csaknem egymagában kell kiküzdenie kultúráját. Az archaikus mítosz hőse még közel van a természethez, még közvetlen közelről érzékeli annak teremtett-teremtő lényegét, s ezt kötelező erejűnek érzékeli kultúrateremtő és közösségalapító tevékenysége során. Kultúrateremtő tette ezért egyben kozmoszformálás – mint kozmoszformáló a teremtő Isten társa, maga is félisten. Miközben a kultúrát kozmosszerűre formálja, az emberlét lehetőségének keretét teremti meg – ezzel az emberi minőséget is védi a reá leselkedő rontó (természeti) hatalmaktól. Az archaikus mítosz hősének az a küldetése, hogy az emberi minőséget kiszakítsa a természet halálra ölelő karjai közül, de meg is tartsa a kozmosz Istentől eredő, ember számára adott külön rendjében. A klasszikus mítoszok a városiasodás közösségi tagozódásainak és hatalmi viszonyainak bonyodalmairól szólnak, jelentős mértékben feledve az archaikus ősélményt. Az alsó mitológia az archaikus mítosz külső erő nyomására szétesett állapota. E külső erő a görög filozófiai, a keresztény teológiai, az európai tudományos, majd a globális piaci gondolkodásban kifejeződő eltúlzott racionalizmus. Az alsó mitológiát – mely tehát értelmiségét és mitikus egységének tudatát veszített archaikus mitológia – a néphagyomány őrzi, a folklór tudománya kutatja. A szentségre nyitott, érzékeny, táltosalkatú művészekre jellemző, hogy az alsó mitológia szétesett torzóival találkozván megsejtik a valaha volt és így újraépíthető nagy egészt.

Jánosi Zoltán szerint Nagy László az alsó mitológiát „nemzetek alatti nagy, összefüggő, archaikus jelhálózatnak” látta. Olyan örök alapnak, olyan mércének, ahonnan a jelen embere bízvást megítélheti önmagát. Ebben a logikában az alsó mitológia olyan jelképrendszer, mint a csillagos égbolt, olyan fénylő törvény, mely az istenség eligazító jelenlétére utal. Az alsó mitológia négyféle értelemben is elsődleges: időben, kultúraszerkezetben, értékben és lényegi eszmeiségben. Időben, mert az elsőként létrejött kultúrákra utal; kultúraszerkezetben, mert világában az egyén természetes módon ágyazódik a természetbe és a természetes közösségek rendszerébe; értékben azért, mert az emberlétet megalapozó értékeket közvetíti, melyek minden későbbi érték mércéivé kell hogy váljanak; és eszmeiségben azért, mert gondolati tartalma az a mély emberi dráma, melynek során az ember kiemelkedik a természetből, de vissza is simul belé. Nem Nagy László az egyetlen példa arra a tág léptékű kultúrtörténeti folyamatra, melynek révén az alsó mitológia a művészetbe áramlik.

Szokás „poláris struktúráról” beszélni Nagy László világképében. Ez azt jelenti, határozottan elkülönül a jó és a rossz. A vershős etikai kötelességének érzi, hogy a jó mellé álljon, és a rossz ellen harcoljon. De milyen megfoghatóbb tartalommal telíthetjük jó és rossz fogalmait? Mindaz jó az ember számára, ami megszentelő hatású, ami mitizál vagy remitizál. Mindaz rossz, ami ezt akadályozza, ami demitizál. A kultúra folklórtalanítása rossz, az alsó mitológia életre keltése, jelentőségének felmutatása, egységben való látása jó. Amikor Nagy László elmélyülten foglalkozik a folklórral – Jánosi Zoltán szerint –, a törvénykeresés szándéka vezeti. Egy magyar kultúrába ágyazódó egyén számára legtermészetesebben a magyar alsó mitológia hordozza azt a szentséget, ami mérce lehet a jelen embere és kultúrája számára. A törvény fogalma legalább hét közösségszerveződési szinten értelmezendő: törvényt kíván az egyén, a kiscsalád, a rokonság-nemzetség, az ország, a civilizáció és a globális emberiség – e hat, természetesnek nevezhető szerveződési formán kívül említést érdemel még a ma uralkodó forma, a mesterségesen létrehozott csoportok típusa (itt valamilyen eszmerendszer, szimpátia, érdek teremt egységet). A törvény minden egyes szerveződési típusban a teremtő hatalom elrendező elve. Ez a hatalom azonban csak akkor válhat nyilvánvalóvá, ha a kiválasztott, táltostípusú emberek „mélyre hajlanak” (Jánosi) a kultúra ismeretében és az élet élményében. A törvény csak akkor szent, ha szent emberek képviselik. A „mélyre hajlás” fogalmában a mélység képe arra utal, hogy a léleknek meg kell ismernie önnön eredetét, legtágabb lehetőségeit, rokonait, ellenfeleit, létszerkezetét, létbeli gondját, drámáját és sorslehetőségeit.

A törvénykereső, táltosalkatú művész mélyre hajlásából olyan életszemlélet bontakozik ki, mely a természetes teremtő (természet) és a mesterségesen teremtett teremtő hatalom (kultúra) között egyensúlyoz. Az embernek adott-adódó törvény természet és kultúra vitáját, harcát, drámáját, egymásrautaltságát rögzíti. E törvény nyilvánvalóvá teszi, hogy a kultúra csak akkor jó, ha megnemesíti a természetet, s a természet csak addig jó, amíg erővel telíti a kultúrát. E fogalmi és létbeli feszültséget az okozza, hogy az ember egyszerre gyermeke a természetnek (a teremtő hatalom teremtményének) és a kultúrának (saját teremtményének). Jó és rossz fogalmai természet, kultúra és törvény fogalmi keretében a következőképpen határozhatók meg. Az ember számára rossz: a kultúravesztett természet, a természettől elszakadt kultúra. Jó: az elkülönültségében természetbe illeszkedő kultúra. Rossz az eredeti dráma visszavonása: kulturális rossz a természet elfojtása a lélekben, a természet kirablása, az újrateremtődés meggátlása; természeti rossz a kultúra megtagadása, megbélyegzése, levetkőzése például a szabadság jegyében.

Nagy László archaikus típusú remitologizáló tevékenysége jó és rossz kétsarkú világrendjében szinte magától értetődően teremti meg a harcoló én-hőst. Jánosi Zoltán szerint e hős azonos karakterű az archaikus mítoszok hősével, a kultúrhérosszal. Nagy László költői szerepei szinte kivétel nélkül saját művészlényegére utalnak. Ámde a teremtő lényeg van előbb, és ez alkotja meg a vershős-szereplőket. Ebből pedig az következik, hogy Nagy László esetében elsőként azt kell számba vennünk, hogy ő maga miképpen mitizálódik kultúrhérosszá, mert logikusan csak egy mitizált én képes mitikus karakterű vershősöket létrehívni.

Az énben felébred és alkotni kezd a kultúrhérosz archetípusa. E felébredés és hatalomnyerés annak következménye, hogy a jelenben újra napirendre került a kultúrateremtés programja. A kultúrát a mitikus formák illetve a mitikus életszemlélet segítségével vissza kell vezetni a természetes szentség keretei közé. A hős az archaikumban – és ma is – magára hagyottként érzékeli önmagát. A magányosság abból következik, hogy lát. Látása mértékteremtő. Keveseknek adatik meg, hogy Isten szemével lássanak. Az efféle látónak úgy kell kultúrhérosszá növekednie, hogy még gyakran azok is ellenségei lesznek, akikért harcol. Ez a fajta hős a szentséget mint erőt, tudást az egész-ségről, törvényt és teremtő kedvet önmagában érzékeli – nem könyörög érte, természetes módon az övé. De csak akkor, ha hajlandó énjének kivételes érzékenységével részt venni az adott világ ügyeiben. Ha a jelen tágasságából és a történelem mélységéből egyaránt merít – hangsúlyozza Jánosi Zoltán. Ha hajlandó énjét saját végleteiig fokozni. Önnön fokozása, kereteinek folyamatos túlfeszítése nélkül a hős-archetípus nem tud egy adott személyiségben uralomra jutni. Erre az önfelfokozásra azért van szükség, mert a kultúrhősnek saját személyes körein messze túlmutató feladatot kell elvégeznie. A kultúrát kell megteremtenie, megvédenie, illetve újrateremtenie. Amikor kultúrát teremt: humanizál, emberszerűvé tesz. Az emberit két oldalról fenyegeti rontás: a természet nem-emberi visszahúzó ereje és az emberi kultúra elhajló, természetellenes vágyai felől. A kultúrhérosz értékcentrikus ember – ez azt jelenti, hogy a megsejtett isteni értékrendet kívánja világba formálni.

A hőssé mitizálódó-szentelődő én a versszöveget mitizálja, szenteli meg. Jánosi magnetizálódó metaforákról és látomásokról beszél. Idézi Nagy Lászlót, aki szerint a „szómágián alapuló hit ellenszere a bajnak és a rontásnak”. A metaforák magnetizálódása, illetve a szómágia fogalmai arra a jelenségre utalnak, amikor a kimondott (esetleg olvasott) szó jelentése, érzelmi töltése és szándéka hatalmába keríti a befogadó lelket. A magnetizálódás, a mágikussá válás tehát hatalommal való telítődést jelent. Miféle hatalomról lehet itt szó? A szentség megjelenéséről. Az isteni eredetű teremtés, erő, törvény és egész-ség világba oltása egyet jelent a világ meggyógyításával, hiszen e képzetkörön belül magától értetődő, hogy gyógyulást csak a teremtő hatalom jelenléte adhat. Nagy László költészete csak olyan elméleti keretben értelmezhető megnyugtatóan, ahol a művészet és vallás halmazának van metszete, a művészettől nem idegen a vallás felé való törekvés, és a vallástól sem idegen a művészetbe való beoltódás igénye. A mágia vallásos jelenség: a szentség jelképes cselekvéssel való megidézése, melynek révén a mágiát végző akarata kivetítődik a világba, egy másik lélek felé. Ha egy költő szómágiát űz, alkotása során erős akaratot kódol a versekbe. Legmagasabb értelemben a mágikus akarat a teremtő akarat felerősítését és bizonyos irányba való terelését jelenti. Ekképpen a szavak az archetipikus – teremtő – formák megébresztőivé válnak. Amikor a remitologizáció, az újraszentelés akarata magnetizálja a szavakat, azok jelképes, zenei és érzelemkifejező jellege felerősödik. Kezdetben van a költői kép, melyen áttüzesedik az isteni igazság, s ha igazság, már egyben törvényt is ad, már követel, és magával is ragad – végül megigézi a befogadó lelket, ha az szabad és nyitott az efféle igézésre, ha bízik a művészben.

A gyógyító, harcos szómágia Nagy László bipoláris világképében csak etikai keretek között érvényesülhet. Ezért nem lehet szó arról, hogy a költészet feladatának a minden tartalom nélküli igézést tartsa. A költői szót megelőzi az alkotó ember érzékeny és érteni akaró világban való jelenléte. Tudatosság tereli az igézetet. A költészet Nagy László hitvallása szerint „rámutat az embertelenre”, és ezzel „előkészíti helyét az emberinek” – emeli ki Jánosi Zoltán. A művészetre más által átvállalhatatlan feladat hárul az egyetemes emberi létdrámában. Ha e küldetéséről lemond, a pusztulásba taszító erők cinkosává válik. Amikor valamit embertelennek nevez, megtöri a létezők homogén világát. Kiszakít és körülhatárol egy jelenséget. Láthatóvá teszi a jelenséget, amit meglátott, e pillanattól nincs mentségük azoknak, akik mégsem látnak. Az embertelen nem nyilvánvaló, mert már megszokott, mert azt hirdetik róla, hogy emberi. A művész fellebbenti a hamisítás fátylát, láthatóvá válik a hamisító arca. Az embertelenség jelensége nem puszta tény. Kisugárzása, ha tetszik, fekete mágiája van. Észrevétlenül elembertelenít.

E jelenség meglátásának feltétele van. Csak az értékelhet valamely jelenséget embertelennek, akinek az emberi minőségről határozott fogalma és képe van, aki Teremtője és Elküldője – eredete és célja – vonatkozásában látja őt. Három alapgondolatot kell kiemelnünk: az ember a természet gyermeke; az ember közösségi lény; az ember kultúrát akaró tudás. Amikor a művész rámutat ezen elemek valamelyikének hiányára, egyben értékítéletet is mond vagy sugall. A tudatosítás, a megértés folyamata a befogadói lélek munkájának eredménye. A katarzis magas érzelmi hőfokot és mély belátást egyaránt feltételez. Csak e kettő együttesen képes arra, hogy a lélekbe fészkelődött elembertelenítő hatalmat kiűzze. A katarzis ebben az értelemben jelent megtisztulást. A lélek megtisztul azoktól a befolyásolásoktól, melyek őt az emberi minőségből kivetkőztetnék, és visszatér eredeti Teremtőjéhez és Küldőjéhez. Csak az eredeti Teremtő képes arra, hogy az elhajlott, eltorzult emberi formákat helyreállítsa.

Jánosi Zoltán szerint e művészi tevékenység és hatás azonos az archaikus mítoszok és rítusok ős-drámájával, ahol a hős megküzd a sárkánnyal, és legyőzi. Bartók–Nagy László „új ritmikájú Sárkányölővé” mitizálódik. Megküzd a Kozmoszt Káoszba taszító erőkkel, saját lelkében és a cselekvés világában egyaránt. Az archetipikus jelképek mélyén szent történet rejtőzik: Természet, Kultúra, Mindenség, az Emberhős drámája és sorsa.

Ez a fajta beszédmód Nagy László esetében minden hasonló típusú költészethez képest egységesebb és tágasabb költői mitológiáit eredményez. Hogy mit jelent ez az egységesség és tágasság, azt Jánosi Zoltán legújabb tanulmányában, A Csodafiu-szarvasban fejti ki. A szerző e könyvének számunkra legfontosabb fejezetében – A költemény többrétegű mitologikus rendszere – azon állítás mellett érvel, hogy Nagy László költői mitologizmusa az emberi faj három nagy kultúraállapotának „egymásba simításából” született. E három kultúrfokot vallási terminusokkal totemisztikus, agrármitikus és keresztény foknak; történeti kategóriákban fogalmazva a vadság, a barbárság és a civilizáció korszakainak; gazdasági-életmódbeli szempontból pedig vadászónak, földműves-állattartónak és emberiségben gondolkodónak állítja. E három nagy mitikus réteg egymástól elkülöníthetően, mégis egymásra rétegződve jelenik meg a Csodafiu-szarvas című Nagy László-versben. A totemisztikus szint egyik központi fogalma a beavatás. Az ifjút rituálisan-mitikusan a felnőtt társadalom tagjává fogadják, miáltal egy „felelősebb kategóriába” kerül. De az úgynevezett átmeneti rítus beavatástörténése nem vész el a következő szinteken sem. Hiszen az agrár-mitikus rétegben a mítoszok és rítusok arra szolgálnak, hogy a nagy kozmikus törvényekbe avassák be az egyént. A keresztény szinten pedig abba tudásba, hogy az ember megváltásra szoruló lény és faj, hogy bűnfelismerése, áldozata és újjászületése révén az „új ember” kovásza. Képi szinten a vers központi lénye a szarvas. A vadászatra épülő társadalom mélységesen függ a valóságos állattól. E függés azért vallási jellegű mégis, mert megalapozza az egész társadalom létét és életmódját. A szarvas istenállat. Az agrártársadalmakban az állatoknak – és természetesen a növényeknek – nincs már ilyen rangjuk. E kultúrfok már nem függ közvetlenül tőlük, hiszen tenyésztik-termesztik őket. E függés áttevődik azokra a „meteorológiai” (égi) hatalmakra, akiktől ez a gazdasági forma a jólétét várja. Felértékelődik a víz és a fény. Ezért válik a központi állat Nappá, vagy – ami ugyanaz – naphordozó lénnyé. Végső soron az egész csillagos égboltot cipelő teremtő lényegiséggé. A kereszténységben e két stációt megjárt mitikus alak Jézus. Azt az emberi minőséget jelenti, aki meghal az összes többiért. Akinek áldozata a spirituális megújulás gerjesztője.

Nagy László Csodafiu-szarvas című költeményében nemcsak ábrázolja, hanem éli is az emberiség történelmének e három nagy korszakát, így ezek a személyes sors felismerésének stációivá válnak. Egymásra rétegződnek, egymást erősítik. A történelemben a későbbi korszak megtagadja a korábbit, bár öntudatlanul mégis reá épül. Nagy László esetében azonban tudatos „poliszémiáról”, illetve „polifón mitológiáról” beszél Jánosi Zoltán. Minden egyes mitikus réteg utal a másik kettőre is. Kiderül, hogy a mitikus-rituális rétegek valójában valami rejtőzködőnek a palástjai. E rejtőzködő-jelenvaló mindenkor ugyanaz: a lét. A lét kérdezi az embert, aki a történelmi időben kibontakozva eltérő életmódjaival és kulturális berendezkedéseivel válaszol. E lényegi azonosságnak és a válasz körülmények szerinti másságának kifejezője Nagy László mitologizmusa. Ez az eredeti – a lét kérdését mai módon értő – költői mítosz egyetemes igényű. A megszólalást, mint minden lényegi megszólalást, a krízishelyzet felismerése sürgeti. A tét: az emberi lét fennmaradása. Ha ezt egy művész nem érzi, esélye sincs arra, hogy mítoszt teremtsen, olyan művet, amellyel sokak és sokáig élnek majd. A krízis akkor tudatosodik, ha felismeri: az eddigi értékrendszer elveszítette értékét, el is fajult, új rend, új létharmónia szükségeltetik.

Elemi erővel merül fel a mind ez ideig megválaszolatlan – talán meg sem értett – kérdés: kicsoda az, aki az emberi faj történelmét ilyen mitikus intenzitással éli át? Mi a helyes viszony az ilyen típusú művészi életműhöz?

Jánosi Zoltán Nagy László háromrétegű mitologizmusát a háromdimenziósnak elemzett költői világkép egyik nagy terének tartja. A mítoszra nyitott költői tekintet mellett ugyanilyen súllyal jelenik meg a jelen korszakának élménye és a történelem egészének látványa. Kérdés azonban, hogy e három nagy témacsoport kielégítően lefedi-e Nagy László költői világát. Úgy látom, hogy a jelennek mint történelmi kornak a fogalma nem tartalmazza a személyes élmények mezejét. S ha továbblépünk, a személyes élmények terén belül egy kitüntetett körre bukkanunk, amit szintén célszerűnek látszik elkülöníteni: ez a szerelem köre. E két körrel tulajdonképpen a személyes életút nagyobb egységét tudjuk megrajzolni. Itt azonban megint újabb kör rajzolódik: a kultúrhősök köre. Jellemzően művészelődök formálják. Utoljára, de nem utolsósorban tekintetbe kell vennünk az élő és a kozmikus természet tágas körét is. Ha e körök számát teljesnek tekintjük, nem három-, hanem hétdimenziós avagy hétágú művészi világképben kell gondolkodnunk.

Hét ágát végigjárva a művész azonosul elődeivel, magasabb tudatossági szinten visszajut önmagához. Ez az önmaga már nem világba vetett, sodródó létező, hanem olyan, aki saját sorsát ismeri és vállalja. Ha a lélek saját életét sorsként értelmezi, akkor küldetését – egy új korszak kapujának felnyitását – még akkor is el kell végeznie, ha ebbe belepusztul. (Felsőmagyarország Kiadó, 1996; Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány, Iszkáz, 2003)