Levél; Tátorján

Levél

A leveledet, édes egykomám,
édes egyem, satöbbi, Jancsikám,
éppen ma kaptam, azazhogy kapám,
és hogy kapám, túlontúl szép nekem,
túlontúl szép, túlontúl végtelen.
Először is ne hidd, hogy annyi sok
levelet, szép szót, effélét kapok.
Dehogy, dehogy! Kinek, ha nem neked
árulnám el: egy a te leveled,
nem ír más senki, egyes-egyedül
te vagy, aki nagy néha nekiül.
Jánosom, János, Arany Jánosom,
a neved is már engem hátravon.
Petőfi! Mi az? Egykor Petrovics
valék. Aztán Petőfi. Ó, de csitt:
Petőfi Sándor, Sandri, vagy ahogy
költőségemet hívni akarod,
hátrébb áll tőled! Ó, a te neved
olyan gyönyörű, oly egyetlenegy,
hogy versengeni nem tudok vele!
S megérkezett Önnek a levele.

Öné? Na, ne! A tiédet kapám.
És ásóm! Amely közös sírba hány?




Tátorján

Ligeti Lajos emlékének

Mi a tátorján? Mi lehet?
Mi egy kvízen a felelet?
Miféle? Magyar, nem magyar?
Tatárra vagy törökre vall?

Hová induljak érte el?
Melyik múltunkba térjek el?
Még ma leírom, azután
senki sem ismeri talán.

A tátorján lényegtelen.
Főnév ugyan, de semmi sem.
Ami csak úgy van, ahogyan
létünk is: összevissza van.

Létünk, lételünk. Létni sár.
Létezni, élni régi kár.
Létezni, élni ó malaj,
pocsolya, tócsa, földi baj.

Létni? Már nem írom soha.
Nem kell az ilyen iskola!
Létezni, írom, úgy, ahogy
sok ezerszer kimondatott.

Ahogy... De hogy? Honnan? Miként?
Milyen ajak mondta ki? Mért?
A tátorjánt mi élteti?
Mi hozta ide? S mi viszi?

Mi hozta? Miféle patak?
Miféle vékony zuhatag?
Miféle vastag ősi ár,
amely a földet őrli már?

Görgette csobogó kavics
a földön évszázadokig
tatárból, törökből, mire
ideért. S holnap újra le,

alábukik a kő közé
szivárogni a mély felé
a karszt belén előre, míg
egy kő hegyén megjelenik –

ahogy a könny, odakövül
örökre, törhetetlenül.