Legenda Illés Endréről

Albert Gábor, Bodnár György, Domokos Mátyás, Huszti Péter, Mátis Lívia, Piros Ildikó és Szakonyi Károly történetei

Albert Zsuzsa: Hónapok óta készülök arra, hogy Illés Endréről készítsünk egy emlékező beszélgetést, pedig nem tudtam, hogy néhány nap választ el csak attól, hogy a századik születésnapját ünnepeljük, ugyanis 1902. június 4-én született.

Domokos Mátyás: Arról az íróról, irodalomszervező és könyvkiadói személyiségről fogunk beszélgetni, akinek én 1953 júniusától haláláig beosztott munkatársa voltam, de Illés Endrét, az írót már korábban megismertem. Az írásaiból, mint ifjú Eötvös-kollégista. Kollégistatársam, Bodnár Gyurka hozta szóba egyszer a magyar könyvtár folyosóján, hogy lakik ám a közelünkben egy valódi író, Illés Endre, itt, a könyvtárban is megvannak a könyvei, olvasd el őket! Két novelláskötete, a Kevélyek és a Zsuzsa került így a kezembe, de olvastam írását a Válaszban is, s ha jól emlékszem, a Magyarokban jelent meg novellája. Tudtam tehát, hogy író, arról is támadt képem, hogy milyen író, de személyesen csak akkor ismertem meg, amikor előbb külsősként, majd belső munkatársként a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőségébe kerültem. Illés Endre egyébként nem itt kezdte könyvcsinálói és irodalomszervezői pályafutását, hanem 1939-ben, a hajdani Révai Könyvkiadóban. Egy alkalommal elmondta, hogy amikor Schöpflin Aladár nyugdíjba vonult a Franklin Kiadóból, akkor gyakorló irodalomkritikusként s a Budapesti Hírlap, valamint a Magyarország szépirodalmi rovatának a vezetőjeként egyszerre a Franklintól és a Révaitól is állásajánlatot kapott. Elmondása szerint akkor ő úgy érezte, hogy nem ülhet oda Schöpflin Aladár íróasztalához, ezért választotta a Révait. Olyan döntés volt ez, amelynek morális akusztikájával mostanság már valószínűleg senki sincs tisztában. A Révainál aztán a szerkesztőség vezetője lett, egy szem beosztott lektorral és nagy létszámú ügynökhálózattal. Azt is elmesélte, hogy amikor Bókay Jánosnál, a kiadó akkori igazgatójánál sor került bemutatkozó látogatására, szemet szúrt neki, hogy az előszobában vagy tizenkét gyászba öltözött hölgy várakozik. Ez a talányos jelenség annyira felpiszkálta a kíváncsiságát, hogy elmenőben megkérdezte Bókayt: – Kik ezek a gyászoló hölgyek? – Ja, azok? Kosztolányi özvegyei – válaszolta a vezérigazgató. – Micsoda? – Most indítunk el egy Kosztolányi-sorozatot, ők pedig a mi ügynökeink, akik szétrajzanak az országban előfizetési ívekkel mint Kosztolányi bánatos özvegyei, és gyűjtik a sorozatra az előfizetőket. – Később is jó néhány ilyen groteszk történetet elmondott a régi idők könyvkereskedelmi fogásairól: például azt, hogy amikor először kiadták Nyirő József regényét, az istennek se akart fogyni, s ekkor támadt valakinek az az ötlete, hogy a raktárban porosodó krúdát be kell kötni halinába, amitől aztán lavinaszerűen megnőtt a vásárlói kedv. A sikeren felbuzdulva a kereskedelmi igazgató azt javasolta, hogy a következő kötethez mellékeljenek kis vászonzacskóban hamisítatlan erdélyi földet, továbbá egy fiolát erdélyi édesanyák könnyével, s mindkét ajándékot közjegyzőileg hitelesítsék. Az ötlet nem valósult meg, emlékezett Illés Bandi, de a földet, hatvagonnyit Arad mellől, megvette a kiadó.

A. Zs.: Talán emlékezzünk arra is, honnan indult Illés Endre. Hogy a Felvidékről származott, Csütörtökhelyen volt kisgyermek, utána a lőcsei gimnáziumban diák. Tud arról, hogy miért volt ő magántanuló?

D. M.: Részint Csütörtökhely miatt; nagy magányban telt a gyerekkora – ír is erről –, idegenkedett a világtól, félelmei voltak, és nem akart bemenni az iskolába.

A. Zs.: Amint maga mondta: volt valami határ közte és az emberek között.

D. M.: A magántanulóság a régi világban, a ferencjózsefiben, sokkal gyakoribb jelenség volt azok számára, akiknek a társadalmi körülményei ezt megengedték, mint ahogy ma elképzelhetjük.

A. Zs.: Az ő társadalmi körülményei milyenek voltak?

D. M.: Édesapja főkertész volt – ma kertmérnöknek mondanák. Kettejük viszonyáról előttem soha nem beszélt, de édesapja halála után talán legszebb novellájában, a Kettős körben írt erről a kapcsolatról, mint megbonthatatlan összetartozásról, ami a tragikus vég pillanatában tudatosul az ember számára. Az ilyen szemérmes viszonyt jellemzi úgy Roger Martin du Gard a Thibault családban, hogy ha látunk menni egymás mellett az utcán egy fiatal és egy idősebb embert, akik nem szólnak egymáshoz, akkor mérget vehetünk rá, hogy apa és fia megy némán egymás mellett.

Bodnár György: Közvetlen önéletrajziság nincs jelen a műveiben, még az édesapjához való viszonya is csak élete végén, a Kettős körben jelenik meg, amiből kiderül, hogy emögött egy nagyon fájdalmas ellentét és végül egy nagyon szép kiengesztelődés van.

A. Zs.: Érdemes róla megjegyezni, hogy amikor írónak készült, az édesapja könyvtárában Csáth Gézát találta meg, és Csáth Géza novellái nagyon tetszettek neki. Akkor határozta el, hogy ha ő írni akar, akkor ő is először orvos lesz.

D. M.: Illést a betegsége is eltérítette eredeti hivatásától, azért nem tette le az utolsó szigorlatait, mert beteg lett közben. Természetesen az irodalomhoz mindig vonzódott, egyébként a huszadik századi magyar és világirodalom története tele van orvos írókkal.

A. Zs.: Németh László is például.

D. M.: Németh László is, akivel együtt hallgatta Korányit, anélkül, hogy ismerték volna egymást, hogy tudtak volna egymásról. Németh Lászlóból ugyan orvos lett, de mind a kettejüket jellemezte íróként is, Illést könyvkiadói emberként is a biztos diagnózisalkotás képessége. Novellistaként kezdte volna a pályáját, Mikes Lajos erre szerződtette, heti két novellára, ezt is elmondja valamelyik önéletrajzi írásában, de nem volt megelégedve azokkal a novellákkal, úgy érezte, hogy valami hiányzik írásaiból. Később azt írta, meg mondogatta is, hogy a különös esetek vonzották, mert megtévesztette őt az élet bizonyos jelenségeiben megmutatkozó rendhagyó jelleg, s csak később eszmélt rá arra, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az a legfontosabb és az a legjellemzőbb. Le is ír egy ilyen extrém történetet, hogy amikor még szigorló orvos volt, bevittek a boncterembe egy embert, akinek hiányzott a nevetőizma.

A. Zs.: Igen, egy lányt.

D. M.: Ez őt nagyon fölizgatta, és erről írt egy novellát, amiről azt gondolta, hogy éppen e miatt a különösség miatt lesz megdöbbentően szuggesztív, de tapasztalnia kellett, hogy egyáltalán nem így van. S akkor, ahogy írta, időlegesen hátat fordított a szépirodalomnak, a novellaírásnak, és a „bírálat keserű örömével” elkezdte boncolni mások írásait.

A. Zs.: Egyébként ha most elolvassa az ember a kritikáit – vagy az esszéit, melyeket Krétarajzoknak is nevezett –, láthatja, hogy nagyon jó kritikusnak indult. Színházi kritikával is foglalkozott, a Nyugatba is írt kritikát, a Magyar Csillagba is.

Szakonyi Károly: Én úgy ismertem meg, hogy az első kötetemet a Szépirodalmihoz vittem, akkor nem jártam sikerrel, végül is a Magvetőnél megindult az Új termés-sorozat, és ott jöttek az írásaim, de csakhamar visszakerültem a Szépirodalmihoz. Nagyon megszerettem Illés Endre pontosságát, szigorúságát, mert az ő ítélete megbízható volt az író számára. Kétségtelen, hogy kicsit nehéz volt hozzá bejutni, de azt éreztem, kitüntetett azzal, hogy szívesen fogadott. És talán volt valamiféle szimpátia részéről irántam, mert novellistaként ismert meg, és azt hiszem, ő elsősorban novellista volt, az esszé mellett, ez volt a két fő műfaja; nem tudom, egyetértetek-e velem, mert ugyanakkor drámákat is írt. De én mindig azt éreztem, hogy ami a novellában és az esszében erény, szóval a szűkszavúság, a letisztultság, a pontosság, amit mondjuk az anamnézisek során megtanult, hogy a legfontosabbat kell elmondani, az egy kicsit hátrány volt a drámánál. Mikor hetvenéves lett, akkor a Kortárs fölkért, hogy köszöntsem. Két novellájáról írtam, az egyik volt a Kettős kör, amiben azt a történetet írja le, hogy az apa haldoklik, és a fiú ott van mellette, és nagy szeretettel gondozza, közben emlékszik rá, hogy volt egy délután, amikor ő boldogan, felszabadultan énekelt, de az apja odaszólt, hogy hamisan énekelsz, és ez olyan törést okozott benne, hogy a hangszálai szinte fölmondták a szolgálatot. Ezek a finom kis drámák, mint például a Szigorlatban is, ahol beviszik azt a beteget, és a szigorló orvos előtte mondja azt, hogy csonkolni kell, és a professzor annak ellenére, hogy tényleg helyes a diagnózis, megszidja az érzéketlenségért a fiatal kollégát – szóval ami nagyon fölizzik a novellában, az kevésbé izzott föl a drámákban.

D. M.: Inkább társadalmi erkölcsrajzok voltak az ő színművei, mint katartikus drámák. A Nyugat második nemzedékének az írójaként, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula nemzedéktársaként évtizedeken át nem csillapuló hevességgel érdekelték az utána következő generációk, a fiatalok életének a történései – vágyaik, erkölcseik, életérzésük. S ennek a heves életkíváncsiságnak feltételezésem szerint ösztökélője lehetett az is, hogy Illést személyes életében valami furcsa szigetelőanyag vette körül, ami elválasztotta a világtól. Jóllehet a legnagyobb magyar prózaírónak tartotta Móriczot, ő nem úgy élte tovább írásban az életet, mint eszményképe: ő nem volt „életes” író. A megjelenítés mestereit a nagy francia realisták és naturalisták jelentették számára: elsősorban Stendhal, akit fordított is, és Maupassant, akit szintén művészien tolmácsolt, s az a tömörség és szikárság, amiről Szakonyi Karcsi beszélt, innen ered: „két jelző mindig kevesebb, mint egy”, mondogatta: az igazit kell megtalálni. Az élet drámai helyzetei szerintem erősebben izzanak a novelláiban, mint a színműveiben. Színdarabjai nem annyira klasszikus drámák, mint inkább jellem- és erkölcsrajzok, amelyek rendre átfordulnak a jellemtelenség és az erkölcstelenség rajzába. Valószínűleg ezért alakulhatott ki írásai körül az a túlzó s ezáltal téves kritikai közhely, hogy ő a kortársi magyar irodalom sebésze, aki hideg fejjel boncolja fel figuráit írásaiban. Bár diagnózisai kegyetlenek, leginkább éppen a drámáiban figyelhető meg, hogy nem voltak ugyan illúziói azzal kapcsolatban, hogy milyen a világ és az emberi természet, mindazonáltal szinte kamaszos erkölcsi felháborodás mozgatta a tollát, hogy az emberek és a világ olyan, amilyen. Ösztönösen osztozott Arisztotelész illúziójában (de akár Rousseau-t is említhetném), hogy az ember természeténél fogva gondolkodásában és tetteiben is ösztönösen a jóra törekszik. Ez a bizakodás szembesült benne a huszadik századi világ másmilyen, sokszor dermesztő valóságával, s ezen ő mindig felindult. Ezek a felindulások itatják át lírával a darabjait. A novelláit talán kevésbé.

A. Zs.: Huszti Péter Illés Endre drámáinak nagyon fontos szereplője volt, a társadalmi drámáinak is, és egy történelmi drámának, a Spanyol Izabellának is. A Törtetők volt az a darab, amit előadtak már korábban, 1941-ben, utána pedig 1969-ben újította fel a Madách Színház. Akkor ő volt a darab főszereplője. Egy törtető.

Huszti Péter: Nem kerülhetem meg azt a számomra nagyon fontos, meghatározó dolgot, hogy mi nagyon jó barátok voltunk. Barátja lehettem Illés Endrének, ami azért nagyon érdekes, mert most, ahogy utánaszámoltam, negyvenkét év volt közöttünk a korkülönbség. A legfontosabb, amit én az embertől, a gondolkodótól, a humanistától, a Gellérthegyi éjszakák beszélgetéseinek a mesterétől kaptam: a könyvek szeretete, gondolatok szeretete – ezt mind tőle kaptam, és észrevétlenül a sajátommá vált. Ez legalább olyan fontos, mint a drámák, amelyekben játszottam.

Egy színházban mindig nagyon izgalmas dolog, amikor kiteszik a szereposztást. Legalábbis a mi időnkben nagyon izgalmas volt, hogy ki játszik és mit játszik. Kiírták egyszer Illés Endre Törtetők című darabját. Hallottam már Illés Endréről, talán olvastam is novelláit, darabjai közül a Trisztánt láttam, amit Vas Istvánnal közösen írtak. És akkor az olvasópróbán hallottam, hogy Illés Endrének lesz szerzői estje a Feneketlen-tónál. Odamentem, besurrantam. Néztem a pódiumon őt – nagyon szép ember volt. Elegáns. Beszélt az életéről, a gyerekkoráról, mindenféléről, és nagyon tetszett nekem, hogy olyan gazdag volt ez az élet, pedig sok nehézségről, sok fájdalomról is beszélt. Elkezdtük próbálni a darabot, és akkor megismerkedtem egy tulajdonképpen nagyon érdekes világgal, a törtetők világával. Beniczky Ádám, az „Ádámok” közül az első, nagyon kellemetlen pasas, pontosabban: veszélyes pasas. Az a veszélyes benne, hogy nagyon kellemes fiú, el is ér mindent; besúgások, telefonlehallgatások, ezeket mind ez a remek pofa intézi, mégpedig úgy, hogy nem veszi észre a környezete. És akkor elkezdődött valami, amiről aztán rengeteget beszélgettem Illés Endrével is, hogy a mi pályánk egy kicsit – én legalábbis így fogalmazom – közel van a védőügyvédséghez. Minthogy minden figurának van valami saját igazsága, amit nekem védenem kell, ha őt játszom. Ugye, a gyilkost is védi egy védőügyvéd, pedig tudja, hogy ő a gyilkos: megtalálni az emberi vonásait, hogy mitől lett ilyen, és a legelejétől kezdve. Ahogy visszagondolok, ez a legizgalmasabb. Nem szerettem soha – ahogy mi hívjuk – a májbaj-szerepeket: a szépfiú vagy a hősszerelmes, azokkal nem nagyon tudtam mit kezdeni, de a kicsit gazemberekkel vagy nagyon gazemberekkel, mint a Beniczky vagy a Zsigmond császár, vagy az Imposztorok főszerepe a filmen, vagy a Jago ezekkel igen, ezeket nagyon szerettem. Kell, hogy valami tehetség legyen ezekben a pasasokban ahhoz, hogy a környezetet elvarázsolják, és nekem ezt a feladatot meg kell oldanom.

A. Zs.: Tehát magáévá kell tennie a figurát, pedig ellenszenves.

H. P.: Igen. Mert ha nem teszem magamévá, akkor kilóg a lóláb. A Spanyol Izabella Ferdinándja is tulajdonképpen gyenge, és ha Izabellához hasonlítjuk, nem uralkodásra termett figura, aki csak úgy ellébecol a történelem felett.

A. Zs.: Nekem szimpatikus volt Ferdinánd, amikor olvastam a drámát, mert ugye Izabella mennyi rosszat művelt, de aztán beleolvastam ebbe a maga könyvébe, ahol leírta, amit most elmondott, és meggyőzött.

H. P.: Azt hiszem, Illés Endre is így gondolta, mert neki nagyon tetszett a színpadi megoldás, amint közben lehet látni, hogy manipulálja a pasas ott a társaságot. Ezek a figurák nagyon hasonlítanak, Illés Endre novelláiban rengeteg ilyen furcsa, sebzett, deformálódott, meggyötört figura van, úgyhogy a novellákban felfedezhető ezeknek a drámáknak a gyökere. Szokásommá vált, hogy mikor a szerepekre készülök, próbálok hozzáolvasni. Ezek nagyon sokat segítettek.

Piros Ildikó: Nézem Illés Endre képeit – mintha nem változna fiatal korától fogva. Ugyanaz a zárt, szép, fehér arcú – ahogy írják is róla, Márai mellett, aki egy kreolosabb bőrű ember volt: az igazi polgár, aki eltakarja szép szürke ruhájával, mindig fehér ingével a belső viharokat. Huszonvalahány éves voltam, amikor megismertem, és miután az édesapám korán meghalt, úgy tekintem, hogy a szellemi szülőatyám Illés Endre volt.

Albert Gábor: Illés Endrével csak mint a Szépirodalmi diktatórikus vezetőjével ismerkedtem meg, de rendkívül hálás vagyok neki, mert 1956 után ő volt az, aki végül is vállalta az első kötetem kiadását. Hűséges természet lévén, amíg a Szépirodalmi Könyvkiadó létezett, minden egyes kötetem ott jelent meg, és jó viszony alakult ki Illés Endre és közöttem. De egy „véletlen” 1976-ban megzavarta ezt a jó viszonyt. Akkor már jó néhány kötete megjelent az ő dédelgetett sorozatának, a Magyar Remekíróknak, amelyet ő úgy tervezett, hogy ez lesz a magyar Pleiade. Az ÉS-ben írtam erről a sorozatról kritikát ezzel a címmel: Kié a régi magyar irodalom? Ebben megírtam azt, hogy legalábbis az addig megjelent köteteiből úgy látszik, mintha a szerkesztőbizottság úgy tekintené a magyar irodalmat, hogy „volt valami a tizenkilencedik század előtt is”, de a magyar irodalom lényegében a tizenkilencedik századdal kezdődik. Az előző ötszáz év – az ezerkétszázas évektől kezdődően a tizennyolcadik század végéig – nem kapja meg azt a kötetekben kifejezett elismerést, amit megérdemelne.

Ezt a cikket ráadásul még a Látóhatár is leközölte. Lektoraim tüstént figyelmeztettek: Gábor, vigyázz, Illés Endre úgy érzi, hátba támadtad. Úgyhogy egy éven keresztül még a nevemet sem lehetett előtte említeni. Mondtam, hogy bemegyek hozzá, de nem tanácsolták. Várjunk egy ideig, mondták, s talán egy év múlva végre bejelentkeztem. Udvariasan fogadott, természetesen szóba került a kritika is. Ha máskor ilyenre szánom magam, előbb beszéljük meg, tárgyaljuk meg, tanácsolta, mert egyébként igen örül, hogy írnak a sorozatról. Szívélyes volt, és ezzel visszaállt a régi viszony, s egy-egy alkalommal háromnegyed, sőt egy teljes órát is elbeszélgettünk. Ilyen szempontból jó emlékeim vannak, bár azt is el kellett fogadnom, hogy a köteteim címét nem mindig én adtam. Illés Endre büszke volt arra, hogy nagyszerűen tud címet adni. Valóban jó címeket is adott. Első kötetemnek kedvem szerint az lett volna a címe, hogy Sárkány és oktaéder. Ez lehetetlen, mondták, a kiadó végül is kockáztat. A cím a reklámhoz tartozik, a kiadónak joga van beleszólni, és így lett a kötetem címe Albérleti szobák. Első regényem címe Laurence Sterne egyik idézete alapján Minden egészség kútfeje lett volna. Nem lehet, mondták, mert a vásárló azt hiheti, hogy a könyv valami egészségügyi kompendium.

D. M.: Amit a szerzők nem tudhattak: a kiadói terveket Illésnek el is kellett fogadtatni a felettes hatóságaival. Másfelől pedig a könyvterjesztéssel is, amelynek szempontjai nemigen egyeztek az írók és a széplelkek elképzeléseivel. Továbbá: Illés szókimondó kritikus volt, de ha a kritika őrá vonatkozott, függetlenül attól, hogy mennyi volt az igazságtartalma, éppoly rosszul tűrte, mint általában minden író vagy kritikus. Az ilyen sérelmeket, sebeket a szellemi életből kiiktatni nem lehet, ezért hadd mondjam azt, hogy a többé-kevésbé jogos kritika mellett, amivel őt illethetik, ott van az a tény, hogy ő az életét, a sorsát tette föl a magyar irodalom, a magyar könyv ügyére, s majd fél évszázados könyvkiadói tevékenysége során megteremtett egyfajta folytonosságot és folyamatosságot. Ellenszélben, vagyis magyarán: olyan történelmi időben, amikor a brutálisan diktatórikus erőfeszítések e kontinuitás megtörését szorgalmazták.

Ezzel kapcsolatban szeretném megemlíteni, mert az ő könyvkiadói tevékenységéhez ez is hozzátartozik, hogy amikor módja támadt, tehát 1953-tól kezdve igyekezett felépíteni egy szerkesztőséget – s most öndicséretet is zengek –, amiről bárki elismerheti sine ira et studio, hogy minden idők legjobb szerkesztősége volt. Kik dolgoztak ebben a szerkesztőségben? Mondok néhány nevet: Vas István, Kolozsvári Grandpierre Emil, Csatlós János, Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Kamondy László, majd Kálnoky László, Örkény István, Belia György, Szász Imre, Vajda Miklós, a Réz fiúk, Ádám és Pali, szerénységem, tehát a „három lektor”, akiket Csernus Tibor megfestett, aztán Bajomi Lázár Endre, Győri Jancsi, Ács Margit, és így tovább, még folytathatnám. Persze Illés Endre céltudatos szervezőtevékenysége mellett, ami alapvető volt, a nagypolitikának az a Nagy Imre-féle kormányprogramban és a személyzeti politikában is érvényesülő felismerése is közrejátszott, hogy belátták: nem baj, ha egy irodalmi könyvkiadó szerkesztőségében írni-olvasni tudó emberek is tevékenykednek, hiszen ami a lényeget: a döntéseket illeti, úgy sincs rájuk bízva semmi. Ahogy ezt Grendel Lajos író, aki a pozsonyi Madách Kiadó egyik lektora volt, regényében klasszikus tömörséggel és dokumentatív hitelű pontossággal megfogalmazta: „nekünk az a dolgunk, hogy véleményt mondjunk, hogy helyesen mondtunk-e véleményt, annak eldöntése nem a mi dolgunk.” Példát is mondjak? Amikor Vas István azt mondta Thomas Mann A kiválasztott című regényéről, hogy remekmű, véleményének esztétikai igazságát nem vonta kétségbe senki, de abban a történelmi szituációban, amelyben az abszurditás volt a természetes, senki sem hihette, hogy a remekmű gyakorlati sorsát Vas Pista véleménye fogja eldönteni. Majd Rényi Péter! El is döntötte: akkor nem adták ki.

Nem voltunk tehát döntési helyzetben, s tulajdonképpen ennek köszönhettük, hogy a szerkesztőségen belül kialakult egyfajta meghosszabbított önképzőköri légkör: a falakon belül nyersen és szabadon és hátsó gondolatok nélkül, nyíltan vitatkozhattunk szinte egész nap az égvilágon mindenről. Ezt a spontán szimpóziumot Illés Endre takarta és fedezte, amennyire tudta. Néha ő is bejött hozzánk, és megpróbált belefolyni ezekbe az eszmecserékbe, de mivel az ő helyzete mégiscsak különbözött a miénktől, s már csak életkori okok miatt se lehettünk vele olyan viszonyban, mint például a tőlünk szintén két nemzedékkel idősebb Vas Istvánnal, kissé kényszeredetté vált az együttlét. Közben folyton változott az emberek sorsát erőteljesen meghatározó politikai színtér: például 1953-tól kezdve, amikor én odakerültem, hol Nagy Imre, hol Rákosi Mátyás állt a hatalom csúcsán, majd ez a hisztérikus politikai váltógazdaság beletorkollott 1956 forradalmába, ezt követte a megtorlás, az írók kezelésmódjában egy nagyon kegyetlen adminisztratív változás („hiszen kik csinálták az ellenforradalmat, elvtársak? az írók!”), jöttek a letartóztatások, a börtönbe került írók, Déry, Zelk és mások barátaink voltak, könyveiknek éppúgy szerkesztői voltunk (Dérynek Réz Pál, Zelknek Juhász Ferenc), mint a párthatározatokban megbélyegzett Németh Lászlónak, Illyés Gyulának stb. S mindez a világ Orwell tollára méltó színeváltozásaival járt együtt.

A. Zs.: Minden szerkesztőségben így volt, a Rádióban is, volt az előretolt társaság, a párttagok, akiket az ember ugyebár nem szeretett. Aztán voltak a különböző csoportokba tartozó, elhallgattatott írók, mint például Tamási Áron. Tamási Áront is Illés Endre hozta vissza.

D. M.: Illés sokat tett ezért, hiszen ezek a kiszorítottak jórészt baráti pályatársai voltak, de olyan írókat, mint Tamási Áron, elsősorban a saját súlyuk hozott vissza. Mert a tehetség a döntő. A kezdő íróknál is, ha ugyanis Szakonyi Karcsi „nincsen”, akkor nem lehet megjelentetni, s 1956 után már sokkal vérszegényebb hivatalos próbálkozások történtek annak érdekében, hogy – mint Tamási Áron mondotta – „verebekből énekes madarakat képezzenek”. De a jelentkező tehetségek felismerését illetően Illés Endrének sorsdöntő szerepe volt, aki nagyon sokféle tapasztalattal rendelkezett az írói természet kibontakozásának és az írói életpályák alakulásának különbözőségeit illetően. Tudta, hogy nem minden író pattan ki készen Zeusz fejéből, ezért nagyon türelmes volt a pályakezdőkkel, az idősebekkel kapcsolatban pedig sohasem feledkezett meg arról, hogy a kritika a kész művön már nem tud változtatni. A legérzékenyebb területen – hiszen az írók, költők „ingerlékeny népség”, vélték joggal már a régi rómaiak is – végzett olyan tehetséggondozást, amire nem sok példát tudnék mondani a mögöttünk lévő évtizedek irodalmi életéből.

A. Zs.: Akkor volt a három T korszaka, a támogatott, tűrt és tiltott íróké, és ő könyvkiadó-vezető volt, mégpedig voltaképp ellenzékben; ez volt az egyik élete, a másik, a boldogabb – gondolom – a színházi szerzőé.

Mátis Lívia: Kiadóvezetőként szinte állandóan egyensúlyoznia kellett. Ő, aki ’45 előtt a Révai Kiadó irodalmi vezetője volt, s mint ilyen, kiváló szakember, ambiciózus irodalomszervező, a negyvenes évek végén a Szépirodalmi Kiadó műszaki osztályán találja magát. Nem volt tehát kedveltje a rendszernek, s majd irodalmi vezetőként, később a kiadó igazgatójaként minden mozdulatára vigyáznia kellett, állandóan figyelnie kellett, ha el akart érni valamit, ha vinni akarta valamire.

A. Zs.: De azért volt benne bátorság.

M. L.: Volt benne kurázsi, bár igen sokan túlzottan óvatosnak, sőt gyávának ítélték, szemben a Magvető igazgatójával, akit sokkal merészebbnek, bátrabbnak tartottak. Pedig az utóbbi bátorsága csupán álbátorság volt, hiszen védte őt katpolos múltja és az abból származó kapcsolatrendszer. Illés Endre viszont mindig polgár volt, s az is maradt – kellett akkoriban ennél nagyobb bűn? Mint ilyen, sokkal sérülékenyebb és sérthetőbb, támadhatóbb volt. Amikor a kiadóba kerültem, számomra az volt az üdítő, hogy végre olyan főnököm volt, aki minden hisztériájával, nemegyszer megmagyarázhatatlan eredetű elfogultságaival együtt – mert lakozott benne az is, igazságtalan is tudott lenni – nemcsak művelt volt (akkoriban az is ritkaságnak számított egy vezető esetében!), hanem a családi környezetemben megszokott viselkedési és kulturális szokások szerint élt és dolgozott, s ezt követelte meg a beosztottjaitól is. Az általa vezetett kiadóban valóban meg lehetett tanulni a szakmát. Ő maga igényes és szigorú volt, s ugyanezt megkövetelte beosztottjaitól is. Mindenre, a könyvkészítés minden mozzanatára – a kézirattól a nyomtatott könyvig – odafigyelt, és nem ismert pardont. Megkövetelte, hogy a szerkesztő is figyelemmel kísérje a könyv útját, s ha bármilyen szerkesztésbeli hibát vett észre, elsősorban a szerkesztőt tette felelőssé, még a műszaki jellegű hibákért is.

D. M.: Azt is elmondta, hogy a Törtetők sok motívumát éppen a Révai Könyvkiadó s az afölé épülő Hitelbank mindennapjaiból vette. Ez is nagyon érdekes, hogy a Révai Könyvkiadót, amely egy elegáns, nemes kiadó volt, a Hitelbank tartotta el, és Illés Bandi elmondta, hogy nagyon gyakran el kellett menni a Hitelbankba, és kérni a bankár urakat, hogy legyenek szívesek, adjanak egy kis pénzt, akik szintén nem vonták kétségbe, hogy ezt jó célra kérik, de pénzt adni, azért az más! Tehát ez mindig küzdelmes volt.

B. Gy.: A hagyatékát bemutató kötet előkészítése idején én utolsó feleségével és Kenyeres Ágnessel heteken át dolgoztam a lakáson, és azzal az ambícióval állítottuk össze anyagát, hogy életének és pályájának azokon a mozzanatain legyen a hangsúly, amelyek kevésbé látszanak a művekben, hanem inkább dokumentumokban vannak jelen. Tehát a kötet nagy részét a Révai Könyvkiadó iratanyagából, az ő korabeli levelezéséből és a fantasztikus dedikációiból akartuk összeállítani. Végül, azt hiszem, hogy az anyagnak csak a töredéke került bele mutatóképpen, de az egész munkát valakinek el kellene végeznie, mert eredménye művelődéstörténeti fejezet lesz.

A. Zs.: Amikor elővettem erre a beszélgetésre Illés Endre könyveit, van három kis kötete, az ún. Hármaskönyv, először annak a novellaválogatását olvastam el. És abból az derült ki, hogy nagyon rosszul érzi magát az emberek között, nagyon rossz véleménye van általában az emberekről. Az összegyűjtött novellák már nem ilyenek, éppen azon gondolkodtam, hogy vajon miért épp ezeket válogatta így egybe. Mintha akkor, amikor ezeket csinálta, semmit se várt volna senkitől. Nincs katarzis ezekben a novellákban, ugyanakkor amikor elolvasom az irodalmi portréit, akár a Krétarajzokban, akár máshol, az írókról, irodalomról gyönyörűségeket ír, azokat boldogan tudom elolvasni.

D. M.: Az ő krétarajzai tulajdonképpen három műfaj kereszteződéséből születtek. Drámai és novellisztikus elemek vannak abban, ahogy megjelenít egy-egy írót, de nemcsak az író személyét, hanem a sorsát is, és szinte regényszerűen tovább fejtegeti a másik írói világnak a szereplőit. Az öröm attól lobban fel benne és bennünk is, hogy az író milyen világossá, érzékelhetővé tudta tenni az anyagát, hiszen maga az anyag a legtöbb esetben nem sok örömet kelthet. Ha elolvassuk, amit Maupassant-ról vagy Stendhalról írt, de főleg Maupassant-ról, hát az a világ sem szívderítő.

Sz. K.: Gondolom, hogy őt nagy példaképének tekintette. Tudniillik Maupassant-t. Már mint novellistát is. Érdekes, hogy a regény lényegileg hiányzik az életéből.

D. M.: Kérdeztük erről, s azt mondta, hogy ő attól mindig idegenkedett; úgy érezte, hogy az túlságosan elfárasztaná, nem tudja megcsinálni.

Sz. K.: Azért érdekes ez, mert egyszer Örkénynek azt mondta egy vacsoránál, hogy írjon regényt, mert ha egy író nem ír regényt, az nem igazán író. Ugyanakkor ő kimondottan novellista volt, eltekintve az esszétől. És nagyon szerette a színházat. Emlékszem, egyszer az utcán találkoztunk, kérdezte, hogy vagyok, mint vagyok, mondom, most aránylag jól, mert éppen befejeztem délután egy darabot. Azt mondja: és nem lebegsz három méterre a föld fölött? Valahogy ezt ő mindig így érezhette, mert nagyon szerette a színházat.

D. M.: Mondj egy magyar írót, aki nem szerelmes a színházba, többnyire reménytelenül! Tudniillik ott közvetlenül le lehet mérni a hatást. Nem?

Sz. K.: Gondold el, hogy ott van négyszáz-ötszáz ember este, ennyi példány miből fogy el? És ha már csak tíz előadást vagy húszat veszel, az is óriási példányszám, és mind reagálnak, szóval van egy élő kapcsolat.

D. M.: Ha valaki olvas egy Szakonyi-novellát, nem állhatsz ott a háta mögött, és nem lesheted az arcán, hogy na, hogy tetszik neki?

Sz. K.: Érdekes volt találkozni vele, talán ezt ti nem éreztétek a szerkesztőségen belül. Nagyon rokonszenvesen, udvariasan, kedvesen fogadta az embert, de mindig volt valami tiszteletet parancsoló is a magatartásában, már maga a külleme is, az az elegancia, ahogy járt, a szürke öltönyök, szürke haj olyanfajta zártságot, majdnem azt a fajta kapcsolatot mutatta, mint ami a Kettős kör című novellában van apa és fiú között. De Bertha Bulcsuval például nagyon jó barátságba keveredett, és Bulcsu sokat mesélt arról, hogy mennyire felszabadultan viselkedett vele. Meglátogatta, már a második feleségével, Szepezden, és olyan jó hangulatban vendégeskedett, mesélte, hogy útközben megálltak egy whiskyre, és valami vacak whiskyt adott neki a felszolgáló, és ő legényes mozdulattal visszavágta az egészet. Ha az ember úgy találkozott vele, mint kiadóigazgatóval, akkor ilyet el sem képzelhetett róla.

D. M.: Egy időben igen közel voltam hozzá, s néha én is tapasztaltam ilyesmit, de hát mi elsősorban azt érzékeltük, hogy a munkánkat irányító ember – aki nem akármilyen író és kritikus, és évtizedeket töltött el a magyar könyvkiadás szolgálatában – szinte része a magyar irodalom életének, úgyhogy a benne felhalmozódott hatalmas ismeret- és tapasztalati anyag bennünket is arra intett, hogy kötelező lehetőleg mindent tudni arról a közegről, amelyben élünk és dolgozunk. Nem az irodalmi pletykákra gondolok elsősorban, bár azok is élvezetes dolgok, hanem az irodalom ismeretére. Példája arra intett, hogy szenvedéllyel kell olvasni mindent, mert minden írástól kaphat az ember valamit, ezért az első felfedezés izgalmával kell olvasni, s akikről úgy érezte, hogy hivatalnok módra közelednek a kéziratokhoz, azokat nem szenvedhette. A mi munkánkat azzal a hasonlattal jellemezte, hogy mi úgy dolgozunk, mint egy baleseti sebészet ambulanciájának az orvosai. Nincs arra idő, hogy időtlen időkig konzultáljunk, nekünk a tévedés kockázatának vállalásával állást kell foglalnunk mint vadonatúj, senki-nem-látta kéziratok első olvasóinak, s ez az állásfoglalás az író sorsának alakító tényezője, akár akarjuk, akár nem – s ez a mi munkánk objektív szellemi és erkölcsi felelőssége. Ennek a felelősségnek a tudatában kell dolgoznunk, és nem kertelhetünk, mint a baráti kritikák írói.

A. G.: Ti megírtátok a véleményeteket, ő pedig vagy helybenhagyta, vagy pedig azt mondta, hogy nem ért veletek egyet, de sajnos, az ő véleménye után még volt egy felsőbb hatalom, amely végül eldöntötte, hogy lehet vagy nem lehet kiadni. Bizarr a történet: egyik könyvem már a műszaki osztályon volt, mikor meghalt Andropov elvtárs, az SZKP főtitkára. Egyszerre minden bizonytalanná vált, vajon most mi következik. Az én kötetem is visszakerült a műszaki osztályról. Gondolom, Illés Bandi is tudott róla, hogy úgy döntöttek, ki kell adni egy külső ideológiai lektornak. Négyoldalas lektori jelentés lett az eredmény, amelyet nekem is megmutattak, előtte természetesen levágták az aláírást. Az első oldal elolvasása után már tudtam, hogy azt csak volt egyetemi előadóm, Pándi Pál írhatta. Mondtam is a lektoromnak, hogy stiláris alapon meg tudnám fejteni, hogy ki a szerzője. Ne fejtsük meg, mondta ő. Végső soron tehát egy külső lektor döntött arról, hogy egy-egy könyv megjelenhet-e vagy sem. Hogy viselte ő ezt el?

D. M.: Fájdalommal töltötte el, alapjaiban sérthette szakmai és szellemi önérzetét, s joggal, de ilyesmiről nemigen beszélt. Úgy fogta föl ezeket a kényszereket, mint az akkori idők immanens kényszereit, amin nem lehet se értelemmel, se szép szóval változtatni. Ilyen irányú keserű tapasztalatokat ő már „a létező szocializmust” jóval megelőző időkben is szerzett. Valamelyik krétarajzában éppen Illyés Gyulával kapcsolatban írta meg, hogy a Révai Kiadónál akkoriban a miniszterelnökség sajtóosztályára kellett felküldeni a kéziratokat engedélyezés végett, s amikor Illyés Gyula Kora tavasz című munkájának a kézirata is odakerült, nem akarták engedélyezni. Illés kihallgatást kért az ügyésztől, akiről megtudta, hogy részint alkoholista, részint pedig titkos legitimista. Az ügyész megkérdezte tőle, hogy mit tud felhozni a kézirat érdekében, Illés Bandi pedig szorultságában azt találta mondani, hogy Illyés Gyula tud legjobban magyarul. – Őfőméltósága Horthy Miklós kormányzó úrnál is jobban? – kérdezte az ügyész. – Igen, őnála is. – Akkor engedélyezem – mondta az ügyész, és ráütötte a pecsétet. Persze akkor sem lehetett mindent ilyen kedélyes, mikszáthi anekdotába illő módon elintézni, de még kevésbé az ötvenes, hatvanas, hetvenes vagy akár a nyolcvanas években. A könyvcsinálás lehetőségeinek kiszámíthatatlansága és bizonytalansága szinte határtalan volt a mi időnkben. Egy példa: talán az első könyv, amit megjelenése után visszavontak, magyarán: betiltottak, Sík Endre emlékirata volt. Magyarország korábbi külügyminisztere, aki a szovjet emigrációból jött haza. Ember nem akadt Magyarországon, aki meg tudta volna mondani, vajon mi lehet ebben a könyvben, ami ennyire kiválthatta a szovjet politikai Olümposz haragját. Az ügy groteszk humora, hogy a kéziratot előzőleg az MSZMP KB két osztályvezetője s egy külügyminisztériumi főtisztviselő látta el a nihil obstattal, s a pártkiadó jelentette meg… Az ötvenes évek második felétől haláláig ilyen viszonyok között teremtette meg Illés Endre a Szépirodalmi Könyvkiadónál azt a szellemi értelemben jóléti könyvkiadást Magyarországon – s ennek részese volt az Európa Könyvkiadó vagy a Magvető is –, melynek köszönhetően hozzáférhetővé vált jóformán a teljes magyar és világirodalom – méghozzá elérhető áron. (Hogy mégsem lettünk „olvasó nemzet”, ahogy a korabeli szlogen hirdette, arról nem a könyvkiadás tehet…) Illés Endre páratlan munkabírással dolgozott ezért: naponta táskaszámra hordta haza a kéziratokat, hogy hajnalig olvassa őket (ugyanis rossz alvó volt, a legerősebb altatókkal is csak három-négy órát tudott aludni). S még valamiről szót kell ejtenem: bizonyára a szerkesztőség képzett munkatársainak is köszönhető, hogy a klasszikus magyar irodalom gondos szövegközlésekkel látott napvilágot. Amit az irodalomtörténet és az irodalomtudomány sem végzett el, azt a Szépirodalmi Könyvkiadó elvégezte. Utólag azt hiszem, ez volt a mi tevékenységünk legértékesebbnek mondható része.

A. G.: Valamikor véletlenül került a kezembe Eötvös Károly egyik regénye, amelyet szerintem az utóbbi negyven évben senki sem olvasott el, még az sem, aki a Nagy Spenótban Eötvös Károlyról írt. Az Aki örökké bujdosott című regényről van szó, amely megítélésem szerint az első magyar dokumentumpróza, oral history.

D. M.: Azokról a hadifoglyokról, akik a napóleoni háború idején orosz fogságba kerültek, s valahogy Ázsián keresztül jöttek haza.

A. G.: Elképesztő könyv. Egyszerűen elsiklottak fölötte, nem is vették észre, anekdotahalmaznak vélték. Megbeszéltem a Szépirodalmi Könyvkiadóval, de nem Illés Endrével, hanem az egyik lektorral, hogy a Ritkaságok-sorozatba ezt még valahogy bele lehetne suszterolni. És talán egy hét múlva, miután már mindent megbeszéltem a sorozatszerkesztővel, fölhívott, hogy mégsem megy. – Miért, mi történt? – Beszéltem Illés Endrével, és ő kijelentette, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó Eötvös Károlyt nem ad ki. – De miért? – Ezt nem mondta, nem is mondott rá semmit, de Eötvös Károlyt nem ad ki. – Felajánlottam, hogy bemegyek, és beszélek vele, de lebeszéltek róla.

D. M.: Tudni való, hogy minden szenvedélyes olvasónak szenvedélyes elfogultságai is vannak. Velünk is nemegyszer előfordult, hogy beleütköztünk nála ilyen elfogultságokba. Néhanapján derűs körülmények között, általában azonban, ha egy ilyen neuralgikus pontot megérintett az ember, nem lehetett vele vitatkozni, mert diktatórikus módon eldöntötte a kérdést, és nem volt apelláta. De nagy ritkán az is előfordult, hogy nyíltan visszavonta korábbi álláspontját.

Sz. K.: Gondolom, azért is nehéz helyzete volt Illés Endrének a Magvetővel szemben, mert ott egész más feltételek voltak, és neki sokkal keservesebb volt megküzdeni olyanokkal, amikkel a Magvetőnek nem kellett megküzdenie.

D. M.: Az fájt neki igazán, hogy valaki, aki nem az irodalomból jött, hanem egészen máshonnan, s amikor az irodalomban van, akkor is csak fél lábbal van ott, olyan lehetőségekkel rendelkezik múltbeli összeköttetéseinek révén, amilyenekről Illés, aki erre tette föl az életét, még csak nem is álmodhat. A Magvető mindenható vezetőjének olyan dolgai fölött hunyt szemet folyamatosan az irodalompolitika, amit nem tűrt el a Szépirodalmi Könyvkiadó esetében.

P. I.: Szabad két sort idézni Bertha Bulcsutól? „Örökké vívott valakivel, késéles szelleme mindig készen állt egy villanásra. Néha úgy éreztem, hogy egy párbajtőrrel a kabátja alatt járkált a Madách Színház, a Szépirodalmi Könyvkiadó és a Gellérthegy között.”

B. Gy.: Nekem nagyon szerencsés volt vele a viszonyom, én ugyanis a kritikusa voltam, aki az első néhány kísérlet után már irodalomtörténeti tanulmányra készültem. Ezután már nem napi kritikákat írtam, hanem tudtam, hogy a nagyobb egység felé kell haladnom. Az elsőt 1957-ben tettem közzé a Krétarajzokról – szaklapban, az Irodalomtörténeti Közleményekben. Utána jöttek a Gellérthegyi éjszakák, majd az Árnyékrajzok, aztán a Mestereim, barátaim, szerelmeim, drámakötetei, az összegyűjtött művei, és én nagy élvezettel végeztem ezt a munkát. Amikor pedig a Televízió elindította portrésorozatát, akkor az a megtiszteltetés ért, hogy ő kért fel a kérdezője szerepére. Így kettős megvilágításban lehettem tanúja egész életművének és az öninterpretációinak. Én is hadd mondjak el egyetlenegy személyes dolgot. Előttem két levél ebben a kötetben. Az egyik levél nekem szólt, a másik nem. Amikor a Krétarajzokról a szakkritikát megírtam az ItK-ba, akkor írt nekem egy szabályos irodalmi levelet, amelyben megköszönte méltatásomat, és biztatott. És még egyet találtam utólag, a Németh László-levelezésben. A háromkötetes gyűjteményben természetesen megnéztem a B. betűnél a Bodnárt. Két hivatkozást találtam: az egyik tévedés, de a másik kétségkívül rám vonatkozik.

1957 nyarán három hónapig a Magvető irodalmi vezetője voltam, utána, mivel nem tudtam a programot megvalósítani, lemondtam, és ezzel befejeztem dicső „egy nyáron át táncolt” programomat. Nagy várakozás előzte meg ezt a munkát, én erről nem is tudtam, csak a Németh László-levelezésben találtam egy rám vonatkozó részt, ahol is Illés Endre egy Németh Lászlónak írt levélben fölhívja rám a figyelmet, és beajánl nála, hogy új irodalmi vezetője van a Magvetőnek, „lehet bízni benne”. Ez életem egyik nagy diplomája, hogy úgy mondjam.

M. L.: A háború után, a legnehezebb ötvenes években is – amikor ő már olyan helyzetben volt – segítette, munkához juttatta íróbarátait, és ami talán még fontosabb, aggódó figyelemmel kísérte munkásságukat. Németh Lászlót Égető Eszter című regényének megírására ösztönözte, s hozzásegítette a műfordítási munkákhoz, egyszóval munkalehetőséget adott neki azokban az években, amikor az író nem tartozott a rendszer kedveltjei közé. Szeretett új tehetségeket fölfedezni, és akiket jónak tartott, azokat támogatta minden eszközzel, írásra ösztönözte, s – amikor lehetőség nyílt rá – művüket kiadta.

H. P.: Azt terveztük a Madách Színházban, hogy a Cyranót fogjuk játszani a következő szezonban. És én fogom Cyranót játszani. Elkezdődött egy beszélgetés a színházban, hogy újra kellene fordítani, mert az Ábrányié túlságosan csengő-bongó. Tudtam, hogy a legközelebbi alkalommal többek között ott lesz Vas István és Szántó Piroska is Illés Bandiéknál. A Cyranót nagyon szerettem, Cyranót eljátszani egy férfi színésznek az egyik legnagyobb dolog. Ez nem volt benne, azt hiszem, az aznapi témamenüben. Már nagyon sok mindenről beszélgettünk, de nekem ez nagyon fontos volt, úgyhogy csak úgy bedobtam, tudván, hogy Bandi nincs elragadtatva Ábrányitól. Akkor el is kezdődött a beszélgetés, és ennek már volt egy koreográfiája: hogy a beszélgetésnél azonnal került egy kis létra a könyvtárhoz, fölment, azonnal kivette, mert pontosan tudta, hogy melyik könyv az, hogy melyik az a francia példány, fölütötte, olvasta franciául a szöveget, és kérte Vas Istvánt, hogy fordítsa most így, gyorsan, szimultán, ezt a három sort, akkor Pista lefordította, akkor Bandi elővette az Ábrányit, összehasonlították, mai szóval azt mondanám, hogy cikizte Ábrányit. Nagy vita alakult ki, mikor én azt mondtam, hogy igen, de hát ennek van zenéje, ez olyan, mint amikor, mondjuk, egy jól ismert Mozart-dallamba belehúzunk valami mást. Egyre keményebb lett a vita: miért nem lehet ugyanezt szikárabban?

A. Zs.: Ez a mesterség iránti igényesség.

P. I.: Ebben élt még a fiatalsága – akkor már idős volt, és mégis, ilyen friss fiatalsággal esett volna neki, azzal a lélekkel, hogy ezt újra kell fordítani; tehát mindig nyitott volt az ilyen dolgokra.

H. P.: Már majdnem győzött Illés Endre, már majdnem ki lett golyózva szegény Ábrányi, amikor egyszer csak Vas István, aki Ábrányi pártján volt, és ezáltal az én pártomon is, elkezdte mondani az erkélyjelenet szövegét. Az Ábrányit. Piroskának. Piroska mint Roxane válaszolt az asztal fölött Cyranónak, és gyönyörűszépen eljátszották a jelenetnek egy darabját. Illés Endre a végén azt mondta: megadom magam. Másnap bementem a színházba, elmondtam, hogy rengeteget gondolkoztunk, kérem szépen, hogy az Ábrányiban játsszuk. Abban is játszottuk, százötvenszer, és még Szegeden, a Dóm téren is eljátszottam. Hiszen volt abban igazság, amit kifogásolt, nem volt az kellemes csevegés, éles vita volt. Én mindig rengeteg mindent vittem haza magamban az ilyen esték után.

P. I.: Illés Endrénél egy vacsoravendégség nem volt akármilyen. Ahogy megérkeztünk – először is: hajszálpontosan –, akkor már minden készen állt. Én itt tanultam meg mindent, Illés Endrééknél – akkor még élt Lívia –, olyat is, hogy a poharakat hová tegyük, hogy kell tölteni a bort. Mindennek forgatókönyve volt, a belépéstől kezdve, ezt mindenki pontosan tudta. Mikor Szabó Magdával életemben először nála találkoztam, az is úgy történt, hogy a kályhánál álltunk, s egyszer csak megérkezett Szobotka Tiborral, aki nagyon komoly professzor volt, és ott állt Magda forrón, izgalmasan. Bandival csipkelődtek, és én egy gyerek naivságával néztem föl rájuk. Olyan asztaltársasággal jöttem ott kapcsolatba, ami aztán az egész életemet végigkísérte. Bizony nagyon fontos beszélgetések zajlottak a kerek asztalnál. Életemnek ez a legfőbb és legfontosabb emléke, hogy egyetlen olyan mondat sem hangzott el az asztal fölött, ami csak önmagában való lett volna. Mindennek volt célzatossága, szellemi koreográfiája, ő irányította ezt, és nagyon szépen.

B. Gy.: Valóban szertartásos volt, de ő a szertartásban a formát látta, és amikor ragaszkodott a szertartásaihoz, a formátlanságot utasította el. Tulajdonképpen azt tartotta a legnagyobb emberi véteknek, ha valaki – akár az egyéni életében, akár a munkájában – széteső volt. És ez valamennyi munkájában esztétikai elvvé is alakult: írásai csakugyan ki vannak kalapálva, még a beleépített anekdoták is. Művei, akármilyen műfajban, közös nevező fölött helyezkednek el, ez pedig az elemző szenvedély, valamint a formához, az eleganciához való ragaszkodás.

H. P.: Van egy nagy paksamétám, nagyon kevés értékünk van, de ez az értékeink közé tartozik. A színház a szerelme volt, szerintem nagyon sok csalódás érte, de ha színházba ment, vagy jött egy bemutatóra, tudtam, hogy találkozunk két nap múlva, és akkor azokról beszélni fogunk. De ez nem volt elég. Hosszú, kézzel írott levél érkezett minden bemutató után. Amelyben nem a barát lelkendezik, hanem a kritius analizál. Szigorúan, pontosan – az igazságot ezekből a levelekből tudtam meg, függetlenül attól, hogy a kritika ajnározott vagy lehúzott. Azok nem mindig nekem szóltak, nem mindig a színháznak szóltak. De ezek a levelek, még ha kegyetlenek voltak is néha, élveboncolók voltak, ezek nekem szóltak, és igazat mondtak. Tehát hazament éjszaka a színházból – gondolom én –, leült, elővette a kéziratpapírt, és kézzel leírta ezt a levelet, és el is jött hozzánk, bedobta a levélszekrénybe, és elment. Mert fontosnak tartotta, hogy elmondja nekem, amit gondolt.

A. Zs.: Milyen volt, amikor készültek egy darabra, az ő darabjára?

H. P.: Ezeket a próbákat némán végigülte, nem is lehetett tudni, tetszenek-e neki. Később aztán, utólag, elmondott dolgokat.

M. L.: Kiváló minőségérzéke volt. Akiket tehetségesnek tartott, azokat igyekezett kiadni, s félelmeit legyőzve minden lehetségesnek vélt eszközt felhasznált ennek érdekében. Hogy megvédje saját magát – és persze a kiadót is –, a problémásnak vélt szerzők kéziratait „szuperlektoroknak” adta ki, és sajnos, az már a lektortól függött, hogy végül megjelent-e a mű, vagy nem. Óvatosság ez – vagy a gyávaság jele? Igen nehéz eldönteni, főleg ha még vissza tudunk emlékezni azoknak az éveknek a légkörére, hangulatára. Voltak persze megmagyarázhatatlan ellenérzései bizonyos írókkal szemben, s ezek bizony nem függtek minden esetben a minőségtől.

A kortárs irodalom kiadása mindig kényes terület volt, s a kiadónak az sem tett jót – már ami a hírnevet illeti –, hogy számos tehetségtelen, ám az irodalompolitika, a párt által kitüntetett Kossuth- és ilyen-olyan díjas szerző fércmunkáját kellett megjelentetni. Így hát az igazán jó munka mindig a klasszikusok terén adódott (bár a cenzúra gyakran ott is közbelépett), s Illés Endre élt is ezzel a lehetőséggel. Számos sorozatban (Magyar Elbeszélők, Magyar Klasszikusok) adtuk közre közismert és elfeledett szerzők műveit, de a kiadó s főleg Illés Endre legnagyobb büszkesége volt az ő ötletéből származó sorozat.

A. Zs.: Igen, a Magyar Remekírók sorozata.

M. L.: Egy olyan sorozat, amely nemcsak szövegeket tartalmaz, hanem egy írói életmű vagy egy-egy korszak lírájának, drámájának, szépprózájának teljes keresztmetszetét adja a szövegeken túl gazdag jegyzetanyaggal, életrajzi adatokkal, a művek keletkezéstörténetével. Számos olyan kötetünk volt, amely a hiányzó kritikai kiadást is pótolta. Illés Endre évekig munkálkodott a sorozat kialakításán (a Kritika című folyóiratban hónapokig tartó vita is segítette), míg végül létrejött a teljes magyar irodalmat átfogó nagy sorozat, a Magyar Remekírók terve. 1975-től 1992-ig, a Szépirodalmi Könyvkiadó csődjéig több száz kötete jelent meg, de még korántsem teljes.

D. M.: A hetvenes években meghívták Illést Szabadkára és Újvidékre. Újvidéken az M-hármas stúdióban találkoztak a magyar irodalom jeles képviselőivel a helybeli magyarok, ahová én is elkísértem őt Huszti Péter és Piros Ildikó társaságában. Ők szolgáltatták a műsort, én pedig beszélgettem Illés Endrével. Az első ilyen találkozó a szabadkai városházán zajlott, zsúfolt közönség előtt, s a beszélgetés során – ahogy az ilyen beszélgetéseknél szokás, ismertető jellege is van az eszmecserének, főleg a határon túl – az életéről kérdeztem őt, aki színesen és jókedvűen beszélt ifjúkoráról. Abban a pillanatban, amikor arról kezdett el beszélni, hogyan élte meg Lőcsén, 1919-ben a Monarchia összeomlását, Szabadka fölött beborult az ég, óriási vihar zúdult a városra, kialudt a villany, megszűnt az áramszolgáltatás, csak a villámok fénye hasított be az ablakon át a koromsötét terembe. Ezek az ólomüveg ablakok színes mozaiküvegek voltak a Lechner Ödön tervezte épület falán, s a hatvanhárom magyar vármegye címereit ábrázolták, meg a régi idők nagy magyar személyiségeit. Mi dermedten ültünk, hallgattunk. Mintha a magyar történelem villámlott volna az ablakokban. Körülbelül félóra múlva elvonult a vihar, a villany újra kigyulladt, mi folytattuk tovább az irodalmi estet, s amikor a találkozó végeztével kijöttünk a városháza előtti térre, ott olyan vízözönnel találtuk magunkat szemben, mintha Velencében járnánk. Álltunk a kapuban, s akkor megkérdeztem Banditól – Huszti Péter a tanúm –, hogy: láttad az ablakokat? Láttad a villámló Rákóczit? – Nem, nem láttam – válaszolta csodálkozva.

H. P.: Van egy novellája, a Szigorlat. Ennek utolsó három sora így hangzik: „Felnőttek vagyunk, nekünk már nem adatott meg a kegyelem, mint az ártatlanoknak, minden tettünkért vállalni kell a felelősséget, és semmi alól nincs feloldozás.” Én ezt nagyon erős dolognak tartottam, gondolkoztam, hogy miért nincs feloldozás. Egy kicsit vitatkoztam is, ővele is sokat beszélgettem erről, azt mondta, hogy nincs feloldozás. Ez valahogy abbamaradt, s mikor megjelent ez a hagyatékkötet, ahol olyan dolgokat olvashattunk, titkokat, zavarba ejtő történeteket szerelemről, megcsalatásról, halálról, hogy belegondoltam én is, hogy azt hiszszük, hogy ismerünk valakit, de hát azért valójában nem ismerjük. És ahogy ő ezekben a naplókban önmagát boncolja, ahogy elmondja, hogy hol ártott, hol csapott be valakit, akarva vagy akaratlanul, hol hagyta el a szerelmét végül is azzal, hogy nem merte fölvállalni, ezeket a bűneit sorra veszi, akkor rájöttem, hogy mi ez a három sor. Hogy ezt ő komolyan mondja. Itt az ő szigorúsága, a kegyetlensége, amit már pedzegettünk az előbb. Úgy látszik, ő magáról is így gondolta, hogy ezt az embernek vinnie kell magával, ez én vagyok, ez alól nincs feloldozás.

B. Gy.: Igen, de azt hiszem, hogy ha az írói feloldozást keressük, akkor megtaláljuk a novelláiban, sőt ebben a témakörben a medikustörténetekben is, mert ezekben nemcsak analizál, hanem minősíti is az analízist. Ő analitikus író volt, a kor szépirodalmából azzal emelkedett ki, hogy túllépve a szürrealisztikus vagy hangulatnovella eszközein, következetesen vállalta az analízist. Szerintem akkor van feloldozás az Illés Endre életművében, amikor felismeri, hogy amikor könyörtelenül elemzek valakit, én leszek az ítélkező, s ez súlyos felelősség, műveletem olykor engem is minősít.

P. I.: Amikor Lívia meghalt, akkor hozzánk jött föl aznap este, és amikor elolvastam ezt a naplót, láttam, hogy később nekünk mindent ugyanígy, szó szerint elmesélt. Egész végig a halálát, és amikor olvastam a könyvben, nem hittem el – ez is az író meg az orvos benne –, tehát mintha élveboncolta volna magát.

H. P.: Azt hiszem, egy órát ült ott szó nélkül. S aztán hazament. Egy óra múlva hazament, és tudtam, hogy ezalatt ha nem is beszélgettünk, de rengeteg mindent megbeszéltünk. Mert hisz az ember néha többet beszél meg szavak nélkül, mint szavakkal.

P. I.: A legszebb karácsonyaink azok voltak, amikor megjött a könyvcsomag Banditól, akkor nem vártuk meg a Jézuskát, feltéptük a csomagot, kiszedtük a könyveket, és elkezdtük nézni. Hány éves a gyerekünk? Huszonhat. Bandinak nem volt gyereke, és mi nem is tudtuk elképzelni soha, hogy köze legyen egy gyerekhez, mert nem láttuk ilyen helyzetben. Sokat járt hozzánk, és Gergőhöz lett egyfajta viszonya, egy kisgyereket tehát megfigyelt. Van egy pillanat, amit őrzök: megfogta Gergőt, egész kicsi volt, kétéves lehetett, és fogta a karját, majd később, jó pár évre rá, neki dedikálta a Szávitrit. Ez a huszonhat éves gyerek őrzi, mint egy szentséget, és megtanulta azt, hogy Bandi úgy nyúlt a könyvekhez, megfogta, végigsimította – és ezt Péternél is láttam, amikor este nem tudtam mit olvasni, és nyivákoltam, hogy kérek egy könyvet, mi legyen, mi legyen, akkor ő is odament a könyvszekrényhez, levett egy könyvet, s ugyanúgy simította meg, mint Bandi. Ugyanezt a simítást most fölfedeztük a fiunknál, amikor nála voltunk, mert egyszer csak Huszti Gergő odamegy a könyvespolchoz, levesz egy könyvet, és azt mondja: Mama! – s ugyanazzal a mozdulattal, mint az apja, s én azt mondom, hogy Jézusom, egy csoda mozdulat megy végig, mert nem mindegy a könyvnek a megfogása. Azt hiszem, nagyon fontos életünkben ez a továbbadás, hát nekünk ezt is jelentette Bandi. Próbálunk egy embert megfogalmazni, ami megfoghatatlan, de egy biztos, hogy én azt gondolom ebben a pillanatban, hogy róla beszélünk, de magunkról is beszélünk, mert a vége az, hogy hagyott ránk egy borzasztó gazdag szellemi örökséget, én magam azt mondom, hogy nem lettem volna az, aki vagyok, ha nincs bennem az a tizenöt-húsz év, amíg én ismertem Illés Endrét.

Elhangzott a Magyar Rádióban 2002. október 18-án.