„…múlt idő nem délibáb, az jön velünk…”

Cs. Nagy Ibolya: Kérdez az idő

Rendkívül gazdag, ám mégis egynemű Cs. Nagy Ibolya több mint félszáz oldalas gyűjteménye. Az elsőüls az utolsóul született dolgozat jó negyedszázadot ölel át az időben, de a látószög radikális alakulásának nyomait hiába is keresnénk. A kimondhatóság határai bővültek persze, a hang is szigorodott némileg, de e módosulásokat nem a gondolkodói erudíció s a koncepció fokozatos kiforrása hozta el, hanem a változásaiban változatlan időnek ama könyörtelensége, amelynek makacs természetére oly állhatatossággal kérdez rá a szerző újra meg újra – a kötet számos hősével együtt persze. Csaknem századnyi – némely írás vonatkoztatási rendszere okán ennél is hosszabb – időről van szó e könyvben, múltunkról tehát, mely nem délibáb, s jön velünk, ahogy Ratkó József Szent István-drámájának néma igrice mondta (mutatta) a színpadon, csupán néhány esztendővel a rendszerforduló előtt, figyelmeztetésként is akár. A sűrülő kérdéseket múltunk intonálja nekünk, elveszejtett, elhagyott vagy megtagadott értékeink, a közös tradíció esendő s fölemelő pillanatainak tanulsága beszél – inkább csak beszélne – bele életünkbe napra nap, mert rólunk szól a történet, még e visszapillantásoktól riadozó időben is, ez aligha lehet vitás. E história megannyi jelenvaló arca bukkan elénk a gyűjteményből, perként, vádként vagy biztató tanúságként; egy hangon szóló, de sokszínű keservesként, az első laptól az utolsóig. Morális tett ez a munka, amely az érzékeny szakértelemnek sincsen híján.

Nyirő József, Veres Péter és Szabó Pál idézésével indul a kötet, hogy aztán a zárlat – a Szilánkok-ciklus rövid remekléseiről van szó – az időben, térben és tematikában tágra mért magyar emlékezet figyelemre alig-alig méltatott gondjaiból vegyen számba egy csokorra valót. A Németh László-i s a móriczi mű aprónak tetsző hajtásairól (A bányai egek alól; Sajkodi esték; „Gyalogolni jó”), az önfeladás útjába álló Ratkó József drámájáról, a marosvásárhelyi kultúragyámolító Teleki Sámuel szétrongyolt és megalázott emlékezetéről, az Arany János megörökítette Nagyida mai valóságáról (Egy falu az irodalomból), a bukovinai székelység s a kárpátaljai magyarság romlasztásáról („Bukovina, mit vétettem?”; Magyar „Babilon”), az erdélyi anyanyelvi oktatás zülléséről (A megmaradás esélyei) vagy a trehány módon összecsapott színházi lexikonról esik szó többek között, hazug vigaszok nélkül, ám reményt adóan egyenes beszéddel. Emlékezetébresztő s értéktanúsító írások ezek, akárcsak a kötetet nyitó hosszabb – részint még a hetvenes években született – elemzések, s az etikai szándékon túl az esszéíró dolgozatainak szembeszökő erényeiről is tanúskodnak minduntalan. E miniatűrök nemcsak Cs. Nagy Ibolya filológiai fegyelméről, hanem ritka megjelenítőképességéről is hírt adnak nekünk ugyanis. Nem a majd minden írásra jellemző szépírói hajlamra utalok csupán, hanem a megformálásnak, a tudatos szerkesztésnek s a jelenlétnek arra az emberi intenzitására, amely egy-egy darabot úgy emel novellakerekségűvé, hogy az előadott gondolat önmagán túlnövő esztétikai – akár katartikus – jelentéssel súlyosbodik az olvasóban. Láttató képekkel átszőtt e „beszédmód” – itt-ott a „minták” hatását (Sütő Andrásét például) is tetten érheti, aki akarja –, mégis már-már „férfiasan” kemény. Érezhetjük: aki szól – az objektivitás rátarti formájától mentesen –, egész személyiségével szól hozzánk. Cs. Nagy Ibolya nemcsak – a szaktudomány mai (kötelező?) illemszabályait némileg „megkerülő” – szaktudós tehát, de föladattudattal megáldott-megvert – s ezt verbális gesztusok nélkül demonstráló – ember is.

Barta Jánostól is tanulhatta ő ezt. Néhai tanárához való ragaszkodását nemcsak a két – amúgy rendkívül tisztelettudó tónusban lejegyzett – interjú példázza itt, hanem az éppen szemlézett műalkotás formai-gondolati logikájából kiinduló s a „szakmában” való – akár elméleti – jártasságot legföljebb mankóul használó elemzések is. Szerzőnk nem a Barta-iskolához módszertanilag fegyelmezetten igazodó irodalomtörténész persze, érdeklődésének csomópontjai, ambíciója, felkészültsége, eredendő hajlamai is eltérhetnek a neves professzoréitól, ám hogy hivatását az – akár Horváth János-i értelemben is vett – ember- és nemzetformáló alkalomként fölfogó Barta János egy életre „megérintette” őt egykoron, ez aligha lehet vitás. Mert – szakmai rang és elismertség ide vagy oda – e hivatástudatban Cs. Nagy Ibolya visszavonhatatlanul Barta-tanítvánnyá lett, s azzá a már említett analízisekhez való morális viszonyulásában is. Számára a mű a személyiséget s a közösséget gyarapító tudni- és átélnivalók lehetséges foglalata, tárháza, s nem a szakmai-elméleti kikupáltság bizonygatására alkalmas terep csupán: csak olyan szerzőkről ír, akiket becsül és szeret; értékeket ment, tendenciákat tudatosít, ellenben nem dicsér nyakló nélkül, a fogyatékosságokat is mindig számba veszi, ha kell. Műfajilag – esszéket, tanulmányokat, recenziókat, interjúkat olvashatunk –, tematikailag, sőt „geográfiailag” is széles az a kör, amelyre a szerző tekint – anyaországi, szlovákiai, kárpátaljai s főleg romániai magyar gondok kerülnek szóba –, ám a gyűjtőlencse mindig ugyanaz marad. A nemzet értelmes magmaradásának emóciókkal dúsított szolgálata itt a tét, súllyal a felelős cselekvésre szólító egyetemes magyar kultúra – s „csak” ennek fontos részeként a literatúra – bázisán. „Hagyományos” szemlélet ez, ha tetszik, amelynek az emberi-nemzeti identitást gazdagító értékmentés és értékfölmutatás csakúgy integráns része, miként a tetterejű etikai magatartást tudatosító – sugalló? – modellállítás igénye is.

Ekként „az írás nemcsak szolgálja a cselekvést, de maga is cselekvés”, ahogy a Nomád napló Csoóri Sándorát idézi Cs. Nagy Ibolya, ami – s ez az (egyik) legfontosabb üzenet számomra – csak a személyes egzisztenciális tétként (is) fölfogott és elfogadott s persze épen tartott (!) közös emlékezet „értékteremtő szorításában” élhető át igazán. Olyan, a magyar kultúra – nemkülönben a magyar nemzettudat – mélyszerkezetét századok óta meghatározó lelki és tudati koordináta-rendszer ez, amelynek az origója úgy mozdíthatatlan és megmásíthatatlan, miként élő szervezetben a DNS-molekula. Azért, hogy e reánk testálódott – reánk égett? – (kollektív) magatartást valamiféle „értékteremtő szorításként” éltük meg sokáig (így éljük meg ma is?), nem a biológia, hanem a magyarság – s hát a térség – históriája a felelős természetesen. Cs. Nagy Ibolya gyűjteménye e többször megtagadni vagy – újabban és „intelligensebben” – meghaladni próbált, de mégis levethetetlenül kollektív tudatállapot megannyi arcáról, változatáról beszél, a műfajtól s a témától függetlenül. Kitüntetett – avagy többször „megszólított” – hősei természetesen vannak e könyvnek (Páskándi Géza, Csoóri Sándor s a nyolc írással megidézett Sütő András a leginkább), de nem ez az igazán lényeges. A szemlézett művek, életutak vagy problémakörök is sokfélék – Illyés Gyula, Kiss Anna, Tamás Menyhért vagy éppen Páskándi világát más-más bordában szőtte a sors vagy az alkotói hajlam –, Cs. Nagy Ibolya formai-esztétikai érzékenységének „sokoldalúsága” előtt is tiszteleghetünk akár, de hogy az önmagunkról való, már említett közös tudás morális követelményének a lehetőségeit, históriai módozatait elemzi s nyomozza szüntelenül, ez elvitathatatlan. Ha szűkebb pátriájáról – Szabó Magda, Kiss Tamás vagy éppen Tar Sándor élete s művei okán – ejt szót, akkor is; ha a Nemzeti Színház viszontagságos kálváriájáról, akkor is; s ha a történelem korbácsolta kisebbségek „változatlanságokban” rekedt sorsáról, akkor is. Mert értékeinkhez való ragaszkodásunk, azonosságtudatunk az egymással érintkező koncentrikus körök törvényének engedelmeskedve épül föl bennünk – ezt nagyon tudja a szerző, s azt is, hogy az egykor leütött hang jól hallik a végtelenben tovább; persze csak ha tiszta a levegő, s ha vannak még arra érzékeny fülek. Az éter s a hallójáratok – no meg a lélek – karbantartása így válik kritikusi, irodalomtörténészi föladattá, írással való cselekvéssé itt, e magyar földön, ebben az értékeket ugyancsak szorongató időben.

Húzzunk ki két szálat e színes szőttesből, s rögvest megmozdul az egész.
A Gazda József kétkötetes gyűjteménye (Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek?) vagy a Sütő András „kései” drámája (Balkáni gerle) kapcsán született tanulmányok nemcsak a szerző „többösztönűségét” példázhatják, de ama képességét is, amely e sokágú, de mégis ugyanarról valló huszadik századi (magyar) szenvedéstörténet megszólíthatóságának hitét megőrizte. E dolgozatok Cs. Nagy Ibolya átfogó és lényegkiemelő látásmódjáról egyként vallanak – nagy „holdudvarral”, az éppen adott életmű egészének az ismeretében kérdez és beszél ő szinte mindig –, s ahhoz a bizonyos origóhoz való viszonyát – a vele való azonosságát – is modellezik. Emitt a látens szociográfiaként is azonosítható önéletmondásnak egy századot átfogó áradatáról, amott egy karakteres drámaírói életút logikájának alakulásáról és (eddigi) végkifejletéről esik szó, de bizonyos, hogy a két „beszédmód” (esetünkben a „naiv” elbeszélők s a „profi” drámaíró beszédmódjának) alapszerkezete lényegileg mégis megegyezik. „Egy világ” ez innen – a (kisebbségi) magyar történelem tanulságai felől – nézvést, s a megformáltságbéli különbségek ellenére egyek a tanulságai is. Ezért vonzzák-rántják maguk után a kötet számos darabját e dolgozatok, miközben nemcsak az értékeket fölmutató s az értük való (akár szakmai) per lesz folyamatos, az irodalomtörténet-írásnak is tud – főként a Sütő-életmű kapcsán – újat mondani a szerző. A kisebbségi magyar kultúra megannyi ágában otthonos Gazda József több mint ezer adatközlőt felvonultató monumentális anyaga egy százados passió stációinak az elősorolt tényeken is túlmutató lélektani és históriai tapasztalattá sűrült „történelemértelmezését” adja. Egy „múltjában, jelenében egyként tragikus”, a vereség- s a veszteségtudatot kényszerűen újratermelő, a megtartó emlékezetet roncsoló folyamat végkifejletének közeledtéről van itt szó, amely létfilozófiai tanulságokat hordozó remekművek sokaságának az alapja is lehetne akár – hogy valamiféle históriai „pozitívumot” is elősoroljunk. Elnemzetietlenedésről – a kisebbségi s (főleg) az anyaországi magyarság ilyetén romlásáról – beszél a gyűjtemény egyik „adatközlője”, vagyis arról, ami Sütő András említett drámájában e „bizonyíthatóan tényértékű valóságanyag égi másává” lett már a nagy-nagy „rendszerforduló” után, még e klasszikussá szilárdult-szilárdított életmű belső logikáján is módosítva némileg.

A drámát a Gazda József-tanulmányban is okkal említette már a szerző, hogy aztán a róla beszélő hosszú dolgozatban (Út a méltóságától fosztott emberig) olyan feszes gondolatmenetet tárjon elénk, amely nemcsak a sütői pálya újragondolásához adhat alkalmat, de a kisebbségi élet- és magatartásmodellekről való vitákba is súllyal szólhat bele. A Balkáni gerle – Cs. Nagy Ibolya értelmezésében – „a tett méltóságától végleg megfosztott, morálisan devalválódott, kisstílű rafinériákra kényszerített, önmagát szégyenlő ember és közösség modelldrámája”, sőt – mondja külön sorban és kiemelve – „a méltóság nélküli sajátosság tragikomédiája”. Kemény – netán illúziófosztó? – ítészi mondatok ezek mindazoknak, akik a „sajátosság méltóságának” etikai parancsa és egyetlen követhető modellje szerint éltek eddig, Sütő „fölemelt fejű” hőseinek – meg a romániai (s az egyetemes!) magyar irodalom karakteres szeletének – példájába is kapaszkodva többek között. Mert – valljuk meg – Sütő András drámáiból alighanem Kolhaas Mihály, Szervét Mihály, a szolgai léttel szembefeszülő Káin vagy A szuzai menyegző Parménionjának alakja „maradt meg” igazán mélyen bennünk, azaz a fölmagasztosult hősök, akik áldozattá nemesedett bukásukkal is az emberi méltóság elpusztíthatatlanságát, az erkölcsi tartást s vele a reményt üzenték nekünk. Még az életmű értelmezésének – a sugallt életmodellel azonosuló – része is e heroikus eszményhez igazodott leginkább. Sütő nagy hatású – még a hetvenes években született – történelmi drámái egy akkor felülírhatatlannak tetsző magatartásmodellt „ajánlottak” tehát, s éppen ez (a szerzői ajánlás) lett mára – Cs. Nagy Ibolya elemzése szerint is – lehetetlenné. A kisebbségi sors a jellemet s vele a közösséget bomlasztja fel, a mindenáron való megmaradás kényszere hazug (önmagunkat is hazugságba lökő) viszonyokat teremt, mondja ez a darab, s mondja az irodalomtörténész is. Sütő András – a történelem újabb tapasztalataitól sújtván – oda jutott hát, ahova a „menekülő” püspök (a közösség pásztora), Makkai Sándor egykoron: kisebbségi sorban élni nem lehet, hiszen az az emberhez méltatlan. Valóban oda jutott?

Nem új keletű hát e gond, még csak „teoretikusan” sem az. Tudott, hogy az alapkérdést a transzszilvanizmust kritikailag szemlélő Cs. Gyímesi Éva vetette fel még 1985-ben, jó nagy szellemi vihart is kavarva természetesen. Munkáját (Gyöngy és homok) nyomtatásban olvasni csak 1992-ben lehetett, vagyis akkor, amikor a világ „kinyílni”, a lehetőség – például az utazási, áttelepülési lehetőség – meg szaporodni látszott, s igencsak megnőtt a könnyebb és sikeresebb (személyes) létezés ígéretének „szívóereje” is. A helytállás, a megmaradás elsődleges etikai parancsa rögvest avíttnak tetszhetett, s – esztétikai értelemben is! – provinciálisnak mindaz, ami e „lejárt” magatartásminta vonzáskörében fogant. E roppant fegyelmezettséggel – és nagy tehetséggel – előadott koncepció az újabb korosztályban népszerűvé lett hát egy időre, évek múltán akadt, aki – nemzedéke nevében – hirdette például: Reményik Sándort, Sütő Andrást s a transzszilvanizmust utálja ő. Arra, hogy Sütő neve Cs. Gyímesi Éva könyvében előfordul-e, nem emlékszem, de sejtem – illetve tudom, mert erről sokat beszélgettem vele –, hogy a teoretikus bírálat jelen idejű „célzottja” bizony e sokak által szellemi és morális mércének tekintett marosvásárhelyi író életművének a java része – illetve a belőle kicsendülő „ajánlat” – volt akkor. Meg Farkas Árpád költészete például – lásd az Avaron vagy az Alagutak a hóban című verseket. Cs. Gyímesi Éva a transzszilvanizmus etikailag „túltelített”, „szükségből erényt” faragó, a szenvedésben való helytállást önmagáért becsülő, azt heroizáló, a tragikus pátosz esztétikai szerkezetét követő magatartásmodelljét szűkösnek, részint provinciálisnak, részint pedig – nem ily keményen fogalmazott persze – hazugul vigasztalónak, tehát a „tetterőt ellankasztónak” ítélte már a nyolcvanas évek elején is, amikor az író tekintélye még töretlennek tetszett. Sütő akkor még „friss” drámáinak értékszerkezete a vázolt dimenzióban mozgott, ez tagadhatatlan, miként az is, hogy a teoretikus roppant érzékeny pontra tapintott. Mert nem esztétikáról, hanem a kisebbségben való létezés csapdahelyzetét más-más módon feloldani szándékozó elképzelések párharcáról volt szó, amelynek során az álláspontok – természetesen – megmerevedtek. Cs. Gyímesi egy rögzült s a benne élőnek méltóságot adó tudatforma érvényességét – mondhatnám: a sütői életmű alapját – „támadta meg”, s ezzel gátolta annak – s a hozzá kapcsolható „hagyományosabb” értelmezéseknek – az értékőrző megújulását is. Mára bebizonyosodott: hiába. Mert nemcsak Sütő „haladt a korral”, hanem e műre mint vitathatatlan entitásra tekintő irodalomtörténet-írás is.

Cs. Nagy Ibolya Sütő-dolgozatai épp azt bizonyítják, hogy az író a történelem változó parancsát nagyon is jól ismerte föl, s – hangját, poétikai eszköztárának alapelemeit megtartva – már a nyolcvanas évek elejétől arra mozdult, amerre kellett, s hogy ez a világkép korántsem oly statikus (már a hetvenes esztendőkben sem volt az), amint azt a Gyöngy és homok eszmefuttatását „továbbgondolók” vélhették. Az említett hosszabb esszé a drámaírói pályakép majd egészének belső logikáját fölfejtve azt mondja el, hogy e világkép éppen a történelmi-politikai légkör elkomorulásának nyomán lett egyre abszurdabbá és deheroizálóbbá, s vált a drámapoétikai út is ketté szinte. Mert a történelmi terephez még ragaszkodó Álomkommandóban és Az ugató madárban a gyötrő história már-már időtlenné, a fenyegető hatalom pedig megfoghatatlanná és a követhető magatartást is relatívvá nyomorítóvá lett, a folklór, a mese, a ballada világa felé mozduló darabok (Advent a Hargitán; Kalandozások Ihajcsuhajdiában) pedig már végképp híjával voltak a cselekvő hősök sugallta heroikus méltóságtudatnak. Az örök várakozás meg a mesei csodában s a humor dacában való bizalom maradt meg ekkorra csupán, a némaságba lököttség keserve, ahol nem a „benső morális igény, tartás vezérel”már, hanem a körülmények hajítanak ide-oda szinte mindenkit. A rendszerforduló előtti esztendők „székely fővárosában” játszódó, de már az új helyzet tanulságait is cipelő Balkáni gerle tragikomikus alaphelyzete innen nézvést csak a méltóságától végképp megfosztott, kisszerű ember „drámátlan drámáját” mutathatta föl. Egy „önérzettipró állapot” ez, az „élni nem muszáj, de hazudni kell” lelki s tudati vegetációba szorító valósága, ajánlható magatartásminta nélkül, ahol az újabb helyzet újabb parancsa példaként immár csak az (írói) illúziótlanságot demonstrálhatta. Ez a dráma – az életút legfigyelmeztetőbb műve – a szerző szerint egy „morálisan is végveszélybe sodort közösségről” szól, s ennél rosszabb reánk már aligha jöhet. A „pszichés gyilkosságok – a jellem, a gerinc megtöretése, az önbecsüléshez való jog elorzása – valódi gyilkossággal érnek fel”, mondja joggal, s tudható, hogy ez a tanulmányt lezáró mondat nem csak a Sütő András-i életmű újabb fejezetének tanulságait foglalja össze. Itt az egyetemes magyarság szellemi-morális állapotáról van már szó, s egy olyan, az önvigasztaló hazugságokkal is szemben álló, illúziótlan látásmódról, amely erejét – a helytálló cselekvésre szólító erejét akár – éppen önnön illúziótlanságában hordja. Nem kisebb írástudói tett ez, mint amit a Sütő Andrással – többek közt Cs. Gyímesi Éva által – látensen szembefordított Szilágyi Domokos-i világkép is sugallt és követelt a maga tragikus illúziótlanságával már jó három évtizeddel ezelőtt. Mindez a leváltani vagy „meghaladni” vágyott írástudói – és nemzettudati! – mélyszerkezet esztétikai ízlések és poétikai különbségek fölötti azonosságáról – egyben a „transzszilván méltóságtudat” – folytonosságáról vall tehát a (nem csak erdélyi) „változatlanságok” idején.

Cs. Nagy Ibolya sorain ez a felelős illúziótlanság süt át. Nem pesszimizmus ez, hanem a – Szabó Páltól Fehér Bélán át, mondjuk, Kiss Annáig vagy Gál Sándorig húzódó – értékeket értő analízissel számon tartó írástudói magatartásnak az a formája, amelyet a személyes, egzisztenciális megérintettség s a szakértelem együtt hitelesít. A Németh Lászlóéra emlékeztető attitűd ez, amely saját hivatását „üdvösségügyként” fogja föl, „életérdekűsége” ezért megmásíthatatlan, reménynyel való telítettségét pedig önnön létezési módjában hordja, miközben reményt hazudni – ha nincs miért – mégsem hajlandó. E létszemlélet gyökere nem a korábban közhellyé citált „mégis-morál”, hanem az „idő ellen való zendülésnek” (Czigány Zoltán könyve kapcsán fogalmazott így) az a föladhatatlan permanenciája, amely az emlékezet s a vele összefüggő jelen újabb és újabb parancsával szembesíti az alkotót s az olvasót egyaránt. Folytonos szellemi s morális készenlét ez inkább, emelkedett szigor és makacs határozottság egyszerre (az írásokon áttetsző perlekedő hajlam innét érthető), ami legalább annyira fontos, mint a művek és életutak elméleti, poétikai alakulásának számbavétele. Az ilyen – írástudói – pályát nem a sterilen szakmai kihívások, hanem a szűkebb s tágabb – az emberi, erkölcsi eszmélkedését, így feladattudatát is adó – közösség által diktált végeznivalók szabják meg s szabályozzák elsősorban, vagyis az alakulások nyomán is változatlan (történelmi) idő kérdései, ha tetszik. S tudhatjuk, a felelős válasz néha a tisztánlátás, tisztán láttatás képessége csupán, vagy az, ha bevalljuk, hogy most éppen nincsen válasz. (Felsőmagyarország Kiadó, 2002)