×

Amerikai kultúra, avagy a tudatlanság kultusza

I. rész

Csokits János

2005 // 02
„Amerika az egyetlen nemzet a történelemben, amely
a barbárságból a civilizáció szokásos átmenete nélkül egyenesen
a degeneráltság állapotába süllyedt.”

Georges Clemenceau

Általános műveletlenség

Alexis de Tocqueville, francia történész és politikai gondolkodó 1830-ban hoszszabb látogatást tett az Egyesült Államokban, és megfigyeléseiről A demokrácia Amerikában című művében számolt be (1835–1840). Néhány időszerű idézet a műből. A kortárs irodalomról szólva megállapítja: „A szellem szabadsága nélkül nincs irodalmi géniusz, és Amerikában nincs szellemi szabadság.” A közoktatásról: „Egy társadalom, amelynek minden tagját ostobának nevelik, hosszú távon nem lesz működőképes.” A történelemszemléletről: „Ahol a múlt nem világítja meg a jövőt, ott a szellem sötétségben botorkál.”

Egy évszázaddal Tocqueville művének megjelenése után Orwell 1984 című regényében (1949) megjövendölte a folyamatot, amit ma bárki tapasztalhat az amerikai egyetemek bölcsészeti fakultásain: „Az egész nyelv és irodalom, a helyes angolság valódi ismerete 2050-ig, talán már korábban, teljesen el fog tűnni. A múlt irodalmát addig […] nemcsak valami mássá írják át, hanem olyasmivé, ami ellentmond annak, amit ezek a művek valaha jelentettek.” A helyzet Orwell óta semmit se javult, ellenkezőleg, a középiskolai és egyetemi oktatás színvonala Amerikában évtizedről évtizedre süllyed.

Itt felmerül a kérdés: mi történik egy ország kultúrájával, ahol a szellemi hagyományok gyökereit sorban átvágják? És ahol a szellemi szabadságot már csírájában: az iskolákban, egyetemeken elfojtják? Vizsgáljuk meg közelebbről azt a szellemi dekadenciát, ahova a kulturális forradalom huszonöt-harminc év leforgása alatt süllyesztette a világ gazdaságilag és katonailag legerősebb hatalmát.

*

Morris Berman professzor, szociológus és kultúrtörténész Az amerikai kultúra alkonya című kötetének első harmadában megdöbbentő adatokat idéz kollégái és más írók könyveiből, pedagógiai felmérésekből, hivatalos állami statisztikákból, a televíziókban fiatalokkal elhangzott interjúkból és amerikai újságok kommentárjaiból. Berman több mint harminc éve oktat különböző amerikai egyetemeken – tudja, miről beszél.

Washingtonban néhány hónapig írni-olvasni tanított a társadalom peremén kallódó tizenéves néger diákokat, mint írja: nem sok sikerrel. Egy helyütt felteszi a szónoki kérdést: hogyan lehetséges, hogy ezek a tizenhat-tizenhét éves fiatalok még soha nem hallottak a tőlük mindössze száz mérföldre elterülő Atlanti-óceánról? Az említett, de sehol meg nem nevezett iskolában nagy vonalakban felrajzolta a táblára az Egyesült Államok térképét, és sorban megkérdezte a diákokat: meg tudják-e mutatni neki, hol van New York, Florida, Texas, de erre egyikük sem volt képes. Az egyik tizenhét éves diák például azt hitte, hogy Washington, az ország fővárosa, ahol ő lakik, Nebraska szövetségi államban van, vagyis hogy ő a Washingtontól több mint kétezer kilométerre fekvő Nebraskában él. Azt sem tudta megmondani, mit jelent „1999”, és azt hitte, hogy az amerikai polgárháborút az 1960-as években vívták.

A fiatalok általános térképolvasási vagy földrajzi tudatlanságára jellemző a National Geographic folyóirat három évvel ezelőtt közölt statisztikai adata: a tizennyolc és huszonnégy év közötti amerikaiaknak csak 13 százaléka képes megmutatni a térképen, hol van Irak! Egy amerikai felmérés eredménye: a megkérdezett diákoknak csupán 30 százaléka tudja, hol van a Csendes-óceán, 83 százalékuk nem tudja, hol van Afganisztán. Kínát is csak minden harmadik fiatal találja meg a földgömbön. Fogalmuk sincs, hogy az Egyesült Államok lélekszáma jelenleg 290 millió körül jár, egyharmad részük azt hiszi, hogy egymilliárd ember él Amerikában. Hasonló adat: egy amerikai rádió (National Public Radio) 1997-es műsorából kitűnik, hogy az amerikai felnőttek 42 százaléka nem tudja megmutatni a térképen Japánt. Egy statisztikai kimutatás még ennél is leverőbb adata: a megkérdezett felnőttek 15 százaléka az Egyesült Államokat sem volt képes felfedezni a térképen!

A Szellemi Fejlődés Kiértékelésére Alakult Amerikai Szervezet közlése szerint a tizenhét éves diákoknak csaknem a fele képtelen megmondani, hogy az amerikai polgárháború a 19. század első vagy második felében zajlott-e le. Az Alkotmányjogi Központ egyik statisztikai kimutatásában olvashatjuk: a tizenéves diákok nem képesek megnevezni az állam irányításának három fő hatalmát. (Ezek: a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalom.) A tizenéveseknek mindössze 2 százaléka tudja, ki a Legfelső Bíróság elnöke. A Gallup Közvélemény-kutató Intézet 2004 tavaszán ezer amerikait kérdezett meg, mit tud az Európai Unióról. A legtöbb megkérdezett elismerte, hogy nem sokat tud a huszonöt európai országból álló nemzetközi szervezetről. 77 százalékuk azt mondta: alig valamit vagy semmit sem tud róla. Megkérdezték tőlük: az Európai Unió  népessége kisebb-e vagy nagyobb-e, mint az Egyesült Államoké? Csak 20 százalékuk tudja, hogy az Európai Unió népessége nagyobb. (Ez összevág a fenti adattal, hogy egy felmérés szerint a megkérdezett diákok harmadrésze azt hiszi, hogy az Egyesült Államokban egymilliárd ember él.) Berman egy helyütt elbeszéli: Valakitől kapott egy holland bankjegyet. Felhívta bankját telefonon, hogy aznap mi a holland guilder árfolyama. A banktisztviselőnő hiába kereste a valuták listáján Hollandiát, mert arról nem hallott, hogy azt „Németalföld”-nek is nevezik. Miután ez kiderült, megkérdezte Bermant: „Hollandia és Dánia is ugyanaz az ország?”

Akinek kételyei támadnának: vajon nem túloznak-e az ilyen amerikai statisztikák, annak hadd idézzek egy hazai forrást, egy bekezdést az Irakból 2004 májusában hazatért Palkovich Jánosnak a Magyar Nemzet munkatársával, Dévényi Istvánnal folytatott beszélgetéséből (Magyar Nemzet Magazin, 2004. május 22.). Közbevetőleg: Palkovich annak a kis létszámú polgári csoportnak volt a tagja, amely az amerikai hadsereg számára végez szolgáltatótevékenységet, mint például szállítást.

Az interjú végén a következőket mondta az Irakban dolgozó magyarok és munkaadóik, az amerikaiak közötti személyes kapcsolatról: „Ha szóba került, honnan jöttünk, százból négyen ha tudták, merrefelé található Magyarország. De ebből a négyből is hárman Taszáron állomásoztak, mielőtt Irakba kerültek. Meggyőződésem, hogy számukra Amerikán kívül nem létezik világ. Amikor egyiküknek próbáltam elmagyarázni, hogy hazánkat valahol Oroszország és Németország között kell keresni a térképen, akkor meg Németország nevével gyűlt meg a baja. Azt viszont éreztük rajtuk, hogy amerikai katonaként felsőbbrendűnek tartják magukat. S miközben szinte semmit se tudnak a világról, egyre gyakrabban emlegetik, hogy Irak után Kuba következik.” Az iskolát járt átlagamerikaiaknak ezt az önellentmondó pózát Jenei Gabriella így határozta meg: „magabiztosan tudatlanok”.

Az átlagamerikai műveletlenségével kapcsolatban nekem is van egy tanulságos élményem. Két vagy három évvel ezelőtt budapesti barátaim meglátogattak, és magukkal hoztak egy amerikai üzletembert. Beszélgetés közben észrevettem, hogy angol nyelvű könyveimet nézegeti. Már elmenőfélben voltak, amikor a harminc év körüli fiatalember odafordult hozzám, és a jégkorszakbeli művészettel foglalkozó könyvekre mutatva megkérdezte: „Tényleg volt jégkorszak?” Mit lehet ehhez hozzátenni?

*

Berman professzor John Simon amerikai szerző Lebutításról (Dumbing Down) írt könyvének előszavából is idéz: „Nemzedékünk életében a szemünk előtt tűnt el a tanultság egész világa. Már nem várhatjuk, írja, hogy egy mitológiai utalást, egy idegen nyelvű idézetet, egy kimagasló történelmi alakra vagy irodalmi műre való hivatkozásunkat megértsék az olvasók. Legfeljebb egy maroknyi beavatott személyre számíthatunk” (Amerikában).

Egy másik amerikai egyetemi tanár, aki Peter Sacks néven publikál, hogy saját egyetemén bajba ne kerüljön a diákok gondolatrendőrségénél és a hozzájuk igazodó egyetemi adminisztrációnál, X nemzedék az egyetemen című könyvében beszámol tapasztalatairól, melyeknek lényege: az egyetemi oktatást óvodai szórakozássá degradálták Amerikában. Sacks majdnem elvesztette katedráját, mert a diákok feljelentették a meg nem nevezett egyetem rektoránál, hogy túl sokat követel, ugyanis tanulásra buzdítja őket! Csak úgy tudott segíteni magán, hogy feladta igényét a minőségi oktatásra, tanítás helyett mulattatja diákjait, és ezzel elérte, hogy azok a fakultás „értékes tagjává” léptették elő jelentéseikben. Állásának jogilag biztosított véglegesítésével éppen azt semmisítette meg, aminek elérése egykor az egyetemi oktatás célja volt.

A helyzet annyira elfajult, hogy az egyetemi hallgatók rossz néven veszik, ha tanárjuk megpróbálja őket rábírni a tantervben előírt tananyaggal való foglalkozásra. Kötelességének teljesítésével a tanár állását veszélyezteti. Mark Edmundson, a Virginiai Egyetem professzora megerősíti, hogy a tanárok szakmai jövője a diákok „kiértékelő jelentéseitől” függ. „Az amerikai kultúra lényege egyre inkább a szórakozás” – állapítja meg. Akit szülei beíratnak egy jó hírű egyetemre, és fizetik az évi harmincezer dolláros vagy még annál is magasabb tandíjat, elvárják, hogy gyermekük ezért az összegért diplomát kapjon, akkor is, ha semmit sem tanult. A diákokat megdöbbenti, ha tanárjuk nem hízeleg nekik. „Beszélj arról, ami a diákokat vonzza – ha nem: leléphetsz” – írja Edmundson.

Az egyetemi adminisztrátorok nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy intellektuális igényekkel „rossz hírbe hozzák” a felsőfokú tanintézeteket, és elveszítsék a tehetős polgárok anyagi támogatását, amit az állam financiális hozzájárulásának megvonása követ, vagyis ügyelniök kell, nehogy a szülők – üzletfeleik – egy „simulékonyabb” egyetemre írassák be gyermekeiket, és intézményük tönkremenjen. Elvégre Amerikában vagyunk: az egyetem is üzlet.

Az amerikai liberális sajtó, amely elvben helyesli a politikailag korrekt szélsőségek uralmát az egyetemeken, paradox módon nem lelkesedik az így elért gyenge eredményekért. Judy Mann, a liberális The Washington Post újságírója például „hanyatlásunk bizonyítékai” közé sorolja, hogy „iskoláink színvonala szégyenletes”, és „kultúránk rossz tréfa”.

Berman felidézi Jean-François Lyotard francia filozófus szellemét, aki szerint az eszmény: „elitizmus mindenki számára.” Ez nagyon jól hangzik, amíg az ember nem kezd el gondolkozni. A Mester csak azt nem veszi figyelembe, hogy a természet nem osztogatja igazságosan az intelligenciát biztosító géneket. Lyotard demagóg bölcsessége, a lefelé nivellálás azonos az Amerikában divatos lebutítással, az pedig nem egy életerős, hanem egy hanyatló társadalom jelszava. Gresham közgazdasági törvénye, miszerint a rossz pénz kiszorítja a forgalomból a jó pénzt, szellemi viszonyokra is alkalmazható: egy lebutított társadalomban az olcsó szórakozás – például a „popkultúra”, a popzene – háttérbe szorítja a magas kultúrát. Ez történik most Amerikában.

Tekintettel az egyetemeken állandóan süllyedő intellektuális színvonalra, a Massachusettsi Nevelésügyi Tanács illetékes tanfelügyelője 1985-ben elrendelte, hogy a diplomás tanároknak vizsgát kell tenniük: tudnak-e hibátlanul írni-olvasni (!). Az első ilyen vizsgát, az egyetemi adminisztrátorok halogató taktikája miatt, csak 1998-ban tartották, és az ezernyolcszáz jelentkező diplomás tanár 59 százaléka megbukott a vizsgán. Az illetékes tanfelügyelő erre elrendelte – ez is jellemző! –, hogy a vizsga a jövőben kevésbé legyen nehéz, azaz „ne követeljenek olyan sokat” a tanároktól. A Nevelésügyi Tanács hosszú habozás és viták után visszavonta tanfelügyelőjének a rendelkezését, mire az illető leköszönt tisztségéről.

A The New York Times egy 1995-ös kimutatásából kiderül: az amerikai felnőttek 40 százaléka nem tudja, hogy Németország a második világháborúban az Egyesült Államok ellensége volt. Egy 1996-ban nyilvánosságra hozott Roper-kimutatásból tudjuk: az utolsó éves egyetemi hallgatók 84 százaléka nem tudta megmondani, ki volt az Egyesült Államok elnöke a koreai háború idején (Harry Truman). 58 százalékuk egyetlen amerikai újság vezércikkeit se érti. Az Egyesült Államok Közoktatási Minisztériumának adataiból kitűnik, hogy 1995-ben huszonkétezer diák nem hallott a hidegháborúról, és 50 százalékuknak sejtelmük se volt, hogyan jött létre az Egyesült Államok.

Berman – nem írja, hogy mikor – azt a megbízást kapta egy megint csak meg nem nevezett egyetemtől: tartson előadást náluk „Az amerikai kultúra válságáról”. A diákok számára kiadott egyetemi újságban egy harminc év fölötti diáklány (?) kétszázötven szóban összefoglalta az előadást. Berman két súlyos nyelvtani hibát és egy teljesen értelmetlen mondatot talált a szövegben. Mint írja: „Nagyszerű lett volna, ha a szerző a válság illusztrációjának szánja ezt a zagyvalékot.” És ha ez sem elég nyugtalanító: egy felmérés eredménye szerint a tizenhét éves fiataloknak mindössze 4 százaléka képes megérteni egy közönséges autóbusz-menetrendet.

Mindebből következik, hogy az ENSZ írástudatlanságról közzétett rangsorolásában az Egyesült Államok a negyvenkilencedik helyre került. A lakosság 60 százaléka életében még egyetlen könyvet sem olvasott, százhúszmillió amerikai felnőtt írástudatlan, vagy írni-olvasni tudása épp hogy eléri a legalsó elemista szintet. 1965-ben a huszonegy és harmincöt év közötti polgároknak 67 százaléka naponta rendszeresen olvasott újságot, 1998-ra ez a szám 30 százalékra csökkent. (Talán az újságok színvonalával is baj van?)

Az iskolai oktatás silányságának egyik következménye, hogy a chicagói Motorola Vállalatnál a posta kezelésére jelentkezőknek a 90 százaléka nem üti meg a mértéket. A vállalat évente ötvenmillió dollárt költ felnőtt munkásainak oktatására, hogy megtanuljanak anyanyelvükön írni-olvasni, és el tudják végezni a legegyszerűbb számtani műveleteket. Berman itt emlékeztet arra, hogy az Egyesült Államokban, az ország függetlenségének kiharcolása után olyan gyorsan fejlődött a középiskolai oktatás, hogy 1840-ben a lakosságnak már a 90 százaléka tudott írni-olvasni. Azóta gyorsuló ütemben süllyed a nívó.

A műveltség színvonalának süllyedését a legmagasabb szinten is megfigyelhetjük. Amerikában közismert Al Gore, volt alelnök egyik kínos melléfogása. A 2000-ben Bush-sal szemben alulmaradt elnökjelölt egy választási beszédében idézte az Egyesült Államok nemzeti címerének latin nyelvű jelmondatát: „E pluribus unum”. Rögtön le is fordította angolra. Őszerinte a szöveg jelentése: „Az egyből sok”, aminek éppen az ellenkezője igaz: „A sokból egy”. Értelme: a sok különböző eredetű bevándorló az Egyesült Államokban egyesül, eggyé válik. Hogy Gore nem tud latinul, az ma már nem szégyen, de az Egyesült Államok alelnökének tudnia illenék, mit jelent az általa magas szinten képviselt állam címerének jelmondata.

Hadd idézzem itt a huszadik század egyik legjelentősebb történészének, az ókorra specializált M. I. Rosztovcev* professzornak a megállapítását: „A kultúra hanyatlásának folyamata mögött meghúzódó legfontosabb jelenség a tanult társadalmi rétegek beolvadása a tömegekbe. Minden politikai, gazdasági és szellemi funkció ebből következő leegyszerűsödését az ókori világ barbárságba sülylyedésének nevezzük.” Ez a megfigyelés Amerika mostani kulturális hanyatlására is érvényes.

*

A természettudományos tájékozottság terén sem jobb a helyzet. Amerika egyik legismertebb „tévészemélyisége”, Jay Leno 1999 júniusában egyetemi hallgatókat hívott meg, és műsorában – egyebek közt – a következő kérdéseket tette fel nekik:

Kérdés: Ki találta fel a villanykörtét?

Több felelet: Thomas Jefferson (1743–1826), az Egyesült Államok harmadik
elnöke. (A feltaláló Thomas Edison volt, 1878-ban.)

Kérdés: Mennyi három a négyzeten?

Felelet: Huszonhét. (Egy másik felelet: Hat.)

Kérdés: Hány Fahrenheit-fokon forr a víz?

Több felelet: 115 °F. (A helyes válasz 212 °F. Angolszáz országokban nem Celsius, hanem Fahrenheit-fokkal mérik a hőmérsékletet.)

Kérdés: Mennyi ideig tart, amíg a Föld megfordul a tengelye körül?

Két felelet: Fényévekig (!). (A fényévet nem az idő, hanem a távolság mérésére használjuk.)

Egy másik felelet: Huszonnégy „tengelyekig”. (Sic!)

Kérdés: Hány holdja van a Földnek?

Felelet: Már nem emlékszem rá pontosan. (Ez a diáklány egy csillagászati tanfolyamon vett részt, és jeles eredménnyel végzett.)

Berman ezen a ponton megjegyzi: az amerikai felnőttek tudományos tényekkel kapcsolatos tudatlansága lélegzetelállító.

Az Amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány 1995-ös közvélemény-kutatási felmérése szerint a megkérdezettek 56 százaléka azt állította, hogy az elektronok nagyobbak, mint az atomok, 63 százalékuk úgy tudta, hogy a korai emberelődök és az ősemberek egy időben éltek a dinoszauruszokkal. 53 százalékuk szerint a Föld egy nap vagy egy hónap alatt kerüli meg a Napot, vagyis csak 47 százalékuk volt tisztában azzal, hogy a helyes válasz egy év. 91 százalékuk nem tudta megmondani, hogy mi a molekula.

Az Észak-illinoisi Egyetem egy telefonkörkérdésére több mint kétezer megkérdezett felnőtt 21 százaléka azt felelte, hogy a Nap kering a Föld körül, további 7 százalék nem tudott választ adni a kérdésre, hogy melyik égitest kering a másik körül.

Mindezek után aligha meglepő a 2003-as közvélemény-kutatási adat: a felnőtt amerikaiak 90 százaléka csak „mérsékelten” (magyarul: nem nagyon) érdeklődik a tudományos felfedezések iránt, és a megkérdezetteknek csak a fele tudja, hogy a Föld egy év alatt kerüli meg a Napot (The New York Times).

Különös, hogy ilyen körülmények között egyes amerikai filozófusok éveket fordítanak természettudományos elméletek bírálására. Kinek hasznosak ezek a traktátumok? Steven Weinberg, Nobel-díjas fizikus írja egyik tanulmányában: „A természettudósoknak annyi hasznuk van a tanaikkal foglalkozó filozófiából, mint a madaraknak az ornitológiából.”

Azon a felmérésen is érdemes eltűnődni, amely szerint az ország lakosságának 44 százaléka meg van róla győződve, hogy az Úristen valamikor az elmúlt tízezer év folyamán teremtette az embert, olyannak, amilyen most, és a darwinizmus csak egy elmélet a sok közül.

A lakosság egynegyede hisz a boszorkányok létezésében és 40 százaléka az ördögtől való megszállottságban. Az egyetemi diplomával rendelkező amerikai polgároknak mindössze 16 és fél százaléka hajlandó elfogadni, hogy a Homo sapiens Isten külön segítsége nélkül fejlődött ki az évmilliók során. (Nature, 2003. 12. 18–25.)

Egy 1999-es Gallup-felmérés eredménye: az amerikaiak 68 százaléka helyeselné, ha az iskolákban a darwinizmussal párhuzamosan a kreacionizmust is tanítanák. (A kreacionisták ragaszkodnak a Biblia szó szerinti értelmezéséhez, így például ahhoz, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot.) A felmérés megállapította: az amerikaiak 70 százaléka arra az álláspontra helyezkedik, hogy a darwinizmus mellett a Teremtésre vonatkozó más elméleteket is tanítani kellene az iskolákban; 40 százalékuk pedig helyeselné, ha az iskolákban a kreacionista teremtési elméletet tanítanák, és a darwinizmust törölnék a tantervből.

A Time című amerikai hetilap egyik közvélemény-kutatási statisztikájából értesülünk: az amerikaiak 70 százaléka hisz az angyalok létezésében, 50 százalékuk szerint Földünkön repülő csészealjak láthatók, és más csillagvilágokból érkezett lények élnek közöttünk, de az amerikai kormány titokban tartja ezt a „tényt”. A megkérdezetteknek több mint 30 százaléka azt állítja, hogy érintkezésbe került halottakkal. Mindebből úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok lakosságának világszemlélete alig változott a tizenhetedik század óta.

*

Az Egyesült Államok nemzetgazdasága a huszadik században állandóan erősödött, és gyáripara napjainkban szinte már verhetetlennek látszik. Kultúrája ezalatt szüntelenül gyengült. Amerika tudományos-műszaki civilizáció, gazdasági és katonai hatalma ezen áll vagy bukik. De meddig életképes egy ország egészséges nemzeti kultúra nélkül? A kérdés ma már csak az, hogy a kultúra sorvadásával növekvő általános tudatlanság mikorra bénítja meg Amerika nemzetgazdaságát, és változtatja meg gyökeresen a nemzet életét. Soha nem szabad felejtenünk Kenneth Clark, angol művészettörténész figyelmeztetését: „A kultúra, bármilyen bonyolultnak látszik is, valójában igen törékeny, meg lehet semmisíteni.”

(Folytatjuk)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben