1956 – Kommunista fiesta

Olvasva bolsevik udvaroncokból és lakájokból alig évtizednyi idő alatt szociáldemokrata milliomosokká átlényegült politikus kortársaim írásait, beszédeit, újra és újra az jutott eszembe: a kommunistákat az a gyakorlati ügyességük jellemzi leginkább, hogy bármikor képesek gátlás nélkül szemen köpni tegnapi önmagukat. A Szabad Nép, a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapja 1956. október 28-án szalagcímben hirdeti: Megalakult az új nemzeti kormány. Néhány minisztertől eltekintve majd minden kormánytag tegnapi internacionalista bolsevik. A lihegő vezércikkíró újsütetű nemzeti lelkesedése határtalan: „E népi mozgalom legnagyobb erejét és forróságát, halált vállaló szenvedélyességét a hazaszeretet adta meg. Az ország függetlenségének és egyenjogúságának a követelése olyan átfogóvá lett, mint maga az anyanyelv…”

1956. november 4-e után a szovjet fegyverekkel hatalomba visszatuszkolt magyar internacionalisták szemében a legnagyobb bűn a magyar függetlenség követelése (értsd: szovjetellenesség) volt. A kommunista Nagy Imrét többek között azért akasztották föl a kommunisták, mert a miniszterelnök fölmondta a Varsói Szerződést, és kinyilvánította Magyarország függetlenségét, semlegességét.

Egy elvhű kommunista tudja: a hatalom mindenekfölött, és a hatalom megtartása érdekében olykor komoly áldozatokat kell hozni. Ha süllyed a hajó, a feleslegessé vált kommunistákat ki kell hajigálni. Hol Rákosi Mátyást, hol Nagy Imrét, hol Kádár Jánost. Mikor melyik válik éppen kellemetlenné, terhessé. Kádár János segít Rákosinak fölakasztani Rajk Lászlót, Kádár János segít Nagy Imrének megszabadulni Rákositól,
Kádár Jánosnak többen segítenek fölakasztani Nagy Imrét… akik aztán egymást segítik abban, hogy gyorsan elfelejtsék Kádár Jánost…

Mert érdekeik úgy kívánták, a Magyar Szocialista Pártba tömörült volt kommunisták 1989-ben nagy hangon kezdték hirdetni, hogy Nagy Imre volt a legbecsületesebb (kommunista) hazafi a világon, és a forradalom pillanata, 1956. október 23-a a magyar baloldal katartikus megújulásának kezdete.
A szocialisták (szociáldemokrata tőkések és egyesült neoliberális bolsevikok) már 1991-ben így fogalmaztak programnyilatkozatukban: „A Magyar Szocialista Párt a magyar szocialista mozgalom demokratikus hagyományainak folytatója. […] Örököse 1956 szocialistáinak, Nagy Imrének és társainak, akik a népi forradalom mellé álltak, és a hatalom feladása árán is a demokráciát választották.”

Süllyedt a hajó, terhessé vált az ősbaloldali Rákosi, a harminckét évig pártmindenható Kádár. Kihajigálták őket. Ám akárhogy csűrik-csavarják, alakítgatják, takargatják szégyellni való előéletüket az MSZMP-jogutód MSZP szocialista ideológusai, kőbe vésett tény: Rajk Lászlót Rákosi Mátyás, Nagy Imrét Kádár János akasztatta föl.

És halála előtt Nagy Imre azt üzente az utókornak: „Csak attól félek, hogy azok fognak majd rehabilitálni, akik most meggyilkolnak.” Így történt, de gondolom, azt azért a halált vállaló, hithű kommunista Nagy Imre nem sejtette, hogy évtizedek múlva lánya egy hajdani pufajkás társaságában fogja megkoszorúzni a sírját.

Medgyessy Péternek aztán már a szeme sem rebbent, amikor 2001-ben Kaposvárott, még mint a szocialisták cilinderből előhúzott miniszterelnök-jelöltje, új igét hirdetett: „1956 végső soron a baloldal forradalma volt.” Végső soron – régi bolsevik trükk: egyértelműen soha nem szabad semmit állítani, nehogy bárki bármikor szaván foghassa a hatalmi céljai érdekében bármikor bármit hazudni hajlandó kommunista politikust.

Medgyessy Péter, gondolom, akkor még nem sejtette, hogy amikor elvtársai egyik pillanatról a másikra történelmi selejtnek ítélik őt, úgy fogják kipenderíteni a hatalomból, hogy a lába sem éri a földet. Talán megússza, ha látványosan szemen köpi tegnapi önmagát? Még az okos kommunisták is gyakran elkövetik azt a hibát, hogy megfeledkeznek arról: gátlás nélkül képesek szemen köpni tegnapi önmagukat.

Egy kommunista számára időnként ez kötelező. Elvtársi körökben hajdan ezt kommunista önkritikának nevezték. Aki túlélte, riadtan mosolyogva hangsúlyozta: esett az eső.

Demokrácia van: a kommunisták ma már élve ússzák meg, ha szemen köpik tegnapi önmagukat, ha nem.

Aztán együtt ünneplik 1956 emlékét.

Gyurcsány Ferenc (Népszabadság, 1999. május 28.) szerint: „az ötvenes évek 1956 forradalmában tetőző, reformkommunista függetlenségpárti politikatörekvései” a mai baloldali politika szilárd alapja. Tehát 1956 a reformkommunisták műve. (Önnön nagyságától meghatott miniszterelnökünket az az apróság nem zavarja, hogy a reformkommunista fogalma 1956-ban még nem létezett! Akkor úgy mondták: revizionista; súlyosabb esetben kötél járt érte!) Országunkra erőszakolt első emberünk 2004-ben már merészebben fest politikai távlatokat: „Október 23-a tehát a fiatalokról, a zászlóvivőkről, a haladás képviselőiről szól, így akarunk rájuk emlékezni még akkor is, ha később elbuktak, hősök lettek, áldozatokká váltak.” (Hozzátehette volna: akiket kedves anyósom édesapja is lelkesen segített akasztófára juttatni!) „Az emléknap a bátor baloldal ünnepe lehet, mert a forradalom az igazságosság eszméjének, egy új társadalmi modellnek a kísérlete volt.”

Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke okos ember. Nincs elegendő okom hinni, hogy elmekórtanilag feledékeny. Akkor viszont éles elméjű, tudatos hazug.

Baloldali kísérlet 1956-ban a forradalom? Hogyan? Mikor? Amikor a kommunisták szovjet tankokkal lövették rommá Budapestet? Amikor évekig százszámra akasztottak kommunistákat és nem kommunistákat? Amikor három évtizedig egy Kádár János nevű báb uralkodott Magyarországon, egy báb, aki 1956. november 3-án, Moszkvában (egész életében azt hazudta: ezen a napon csak Szolnokon volt!) gyáván, gerinctelenül, elvtelenül tudomásul vette, hogy mint pártfőtitkár és a szovjetek által kinevezett, törvénytelen forradalmi munkás-paraszt kormány (ők mindig nagybetűvel, én soha nem fogom azzal írni) miniszterelnöke egy Rákosi Mátyás által megfogalmazott, a bolsevik cárocskákkal egyeztetett, oroszról magyarra fordított szöveget olvasson be a rádióba mint pártja és kormánya nyilatkozatát? Rákosi és pribékjei börtönbe zárták, megkínozták, a szájába vizeltek, de ez kevés volt Kádár Jánosnak ahhoz, hogy csalódjon elvtársaiban, mert az életét féltette, nem a hazáját: fölolvasta Rákosi szövegét, és fölakasztatta Nagy Imrét.

Gyurcsány Ferenc most hallgat Kádár Jánosról, és mosolyogva simogatja Nagy Imre szobrát. Ami azt jelenti, hogy szemen köpi Kádár Jánost és másfél évtizeddel ezelőtti önmagát. „Itt a pillanat, hogy a magyar baloldal visszaszerezze saját hősi hagyományát, hiteles történeti emlékezetét.” 2004 novemberében látja így a történelmi pillanat lehetőségeit Gyurcsány Ferenc.

A „baloldal” szereti hangsúlyozni: 1956 az övé. Csak az övé!

Az 1956 óta Nyugaton élő Gömöri György – szándékosan nem volt kommunista pártfunkcionáriust idézek – az Élet és Irodalomban 2001. október 19-én megjelent cikkében így ír: „Az október 23-i felvonulás »koreográfiájában« tehát nem a kommunistaellenesség, hanem a magyar függetlenség igénye volt hangsúlyos, a tudatos visszanyúlás az 1848/49-es hagyományokhoz.”

Eltekintve attól, hogy 1848. március 15-én sem csak az osztrák elnyomás, hanem a korhadt, országnyomorító társadalmi szerkezet ellen is tiltakoztak Petőfiék, és tudomásul véve, hogy ha valaki évtizedekig nem itthon él, hajlamos maga fabrikálta szemüvegen keresztül látni a múltat és az itthoni történéseket, baloldali legenda: 1956. október 23-a a baloldal forradalma volt. Érdemes felidézni, hogyan látta mindezt Rákosi Mátyás, aki 1956 októberében már nem volt főtitkár, de még mindig Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványának számított, bár ez akkor már senkit sem érdekelt. „Úgy a pártban, mint a belügyben joggal tartottak attól, hogy a kérelmezők minden biztosítéka, illetve ígérete dacára a felvonulás nem annyira a lengyel események mellett, mint a magyar párt és a népi demokrácia ellen történik, s ezért nem akarták engedélyezni.”

Rákosi Mátyás gyilkoltatta meg baloldali édesapámat, igazán semmi okom tisztelni a kis kopasz gazembert, de valószínűleg, mint rafináltan okos, pengeéles eszű kommunista, ő látta – Gyurcsány Ferenccel, Medgyessy Péterrel, Gömöri Györggyel szemben – a valóságnak megfelelően a történelmi pillanat mozgatóerejét. 1956. október 23-án az országnak a véreskezű kommunistákból, a szovjetek ránk kényszerítette ázsiai proletárdiktatúrából lett elege. Ez ellen lázadt föl!

Gyurcsány Ferencnek üzenem: a kegyetlen kommunista rémuralmat elégelte meg 1956-ban Magyarország népe.

A „baloldal” pedig behúzta fülét-farkát, és kussolt mindaddig, amíg a moszkvai bolsevikok úgy nem döntöttek: gyarmatosítják Magyarországot. Akkor aztán előbújtak a sutból, kaptak a szovjetektől pufajkát, géppisztolyt, és bátran, eltökélten elindultak megtorolni, letartóztatni, akasztani.

Mindez azért jutott eszembe, mert néhány napja megjelent egy interjú a Magyar Nemzetben. A színészt, Dózsa Lacit több mint negyven éve ismerem. Nem barátom, csak ismerősöm. Dolgoztunk együtt a televízióban; ha találkozunk, köszönünk egymásnak. Tudtam róla, hogy 1956-ban részt vett a harcokban, és megsebesült. Most azt is megtudtam: miután megadta magát, az oroszok falhoz állították, tarkón lőtték. Csodával határos módon életben maradt. Színész lett, próbálta elfelejteni, hogy tömegsírba dobták, és csak a véletlenen múlt, hogy túlélte. Valaki észrevette: Te, ez a srác él!

Tizennégy éves volt. Életben maradt egy tömegsírban.

2005. január van. „Ötvenhat… egyre messzebb kerül tőlünk. Egy-egy ötvenhatos ünnepség lassan kommunista fiestává lesz. Én ebben már nem akarok részt venni.”

Értem a színészt, aki elfáradt. De neki is üzenem: ne hagyjuk, hogy kommunista fiesta legyen 1956 emlékéből. Gyurcsány Ferenc szemen köpheti Rákosi Mátyást, megfeledkezhet Kádár Jánosról, letagadhatja tegnapi kommunista önmagát.

Nekünk nem szabad megfeledkeznünk arról: a kommunistákat (bárhogy nevezik magukat) az a gyakorlati ügyességük jellemzi leginkább, hogy bármikor képesek gátlás nélkül szemen köpni tegnapi önmagukat.

Ha erről megfeledkezünk, minket fognak szemen köpni.