×

Faustus Prágában

Tőzsér Árpád

2005 // 01



Molnár Albert utolsó prágai megkísértése: hősünket itt – új Faustusként! – főleg önmaga kísérti

Prága, 1604. Molnár Albert Rudolf császárnak bemutatja a latin–magyar szótárát, melyet a császár kegyesen fogad, s bécsi professzorságot ígér a tudósnak. Az udvari tanácsosok és papok viszont közönséges reformációra való szándékkal s azzal vádolják Molnárt, hogy a vásártéri Faustus-ház ördögeivel cimborál, s pápistaságra intik. – A tudóson a vád és a kísértés súlyától kitör régi betegsége, az eskór. Betegségében prágai vendéglátójának, Johannes Keplernek, a csillagásznak a felesége ápolja. Molnár, rohamoktól gyötörve, álmot lát: Faustus az elkárhozása után azt a feladatot kapja Lucifertől, hogy tartsa Molnárt az örök habozás állapotában. – A kö­vet­ke­zőkben a történet zárójelenetét látjuk: Molnár Albert padlásszobájában, Kepleréknél vagyunk. Késő éjszaka van. A színen Molnár és Kepler, látszik rajtuk, hogy régóta beszélgetnek, vitatkoznak. Később Faustus szelleme is megjelenik a színen.

Kepler

(mintegy a korábban kezdett gondolatot befejezve)
Aki érezve hisz, az tükrözi
Istent, aki tudva: tükrözteti.
Emez már alkotás. A férfiban
a teremtés játszódik újra el.

Molnár

(néhány pillanatig hallgat, a hallottakon gondolkodik)
Holnap indulok, jó Johannesem –
Illik megköszönnöm a fedelet,
mit nyújtottál, és sok okos szavad.
Indulok – majdnem azt mondtam: haza,
holott a német föld, Germánia
sokkalta inkább neked a hazád,
az enyém meg máshol van, hogyha van.

Kepler

Hazád ott van, ahol gyökereid –
s mindnyájan a nőben gyökerezünk,
s a nő – nőnk, anyánk – a Földdel rokon,
la terre, tá zem – tanúsítja a nyelv.

Molnár

Messzire futottál, Johannesem –
Én csak hazát mondottam az előbb,
s te rá mindjárt – világegyetemet.

Kepler

A világegyetem absztrakció,
ha léted nem érintkezik vele.
S ha érintkezik: a nő a közeg,
az eszméhez a hús, a csontozat.
Ennyiben a tudomány is poézis,
a törvényig az élmények lökik.

Molnár

Lebecsülöd s túlbecsülöd a nőt,
de értelek, jobban, mint gondolod.
Egy az igényünk: valami kapocs
az Isten képlékeny végtelenében.
Te nőt mondasz, azaz természetet,
mások hazát, s megint mások egyént.

Kepler

A nő anyag, a haza eszme csak,
amaz szolgál, emezt szolgálni kell –
Te milyen „hazát” szolgálsz ezután,
holnap hová visz utad s a kocsi?,
vissza Altdorfba, vagy Bécsbe talán?

Molnár

(Megjelenik mellette Faustus szelleme. A következő szöveget már Faustus mondja, de Molnár hangján. Pillanatokra a két figura egymásba tűnik, nem lehet tudni, ki beszél: Molnár vagy Faustus. Faustus – mintegy helyeslően vagy intően – az elkövetkező jelenetekben is mindig hasonlóképpen megjelenik, következtében Molnár bizonytalankodni, habozni kezd, illetve ellentmondásosat, „szabad szelleműt” mond. Faustust fizikai valóságában csak a nézők látják, a színpadon senki sem érzékeli, Molnár is csupán érzi a jelenlétét.)

Én egyszer már vettem útijegyet,
mindjárt érkezésem után: Pozsonyba!,
látni akartam a családomat.
Felkelt Bocskai, s elálltam utamtól.
Nem vágyok kardok s tarackok közé,
literátus vagyok, nem katona!
Hogyha most Bécsbe váltanék jegyet,
lelkemben dobolnék föl hadakat,
az önmagával csatázó tudat
hajdúit, új Erinnüszök hadát.
S ez a had amannál jobban riaszt –
Miért mennék akkor hát Bécsbe, mondd?

Kepler

Kérdem én is! Az ilyen „belviszály”
céltalan harc, elpocsékolt inak.
Jól döntesz, ha Wolf Unvertzagt kegyét,
a bécsi állást nem fogadod el!

Molnár

Úgy döntöttem, nem döntök: maradok
természetemben, amelyben születtem,
melyben alkatom szellem, öntudat lett,
s magam egyén, a mindenkori két
út között a lehető harmadik.
Holnap Altdorf vár rám, visszamegyek,
mint az inga, amely mást nem tehet,
de lelkem itt marad közöttetek,
belső szabadságban, a harmadik
úton, melyen járni Prága okított.

(Faustus el.)

Kepler

Bene! Bár e „belső Prága” talán
tebenned él csak, s a való kicsit más –
Igaz, a szellem, lényege szerint,
nem tarack s nem ármány, mégis: mi gyakran
kényszerül ármányra, fegyverre, hadra! –
Indulásod előtt találkozunk.
Mindjárt hajnalodik, jó éjszakát!

(El.)

Molnár

Jó éjszakát! Legyen álmod könyű,
gondjainknak terhét hagyd itt nekem!
(Az ablakhoz lép, kinyitja.)
Töprengek kételyek sötét ködében,
s nappalnak hazudom az éjszakát!
Döntöttem, hogy nem döntök...! – Lám, kimondtam
megint a szót, az elkötelezőt
(bár egy erő a számban megcsavarta) –
(Lassan az asztalhoz ül, kinéz az ablakon.
Faustus szelleme ismét megjelenik.)
Töpreng a sötét, virradjon-e már?,
és latol az elme, érdemes-e
virradni?, nem jobb-e a nagy, nyugalmas,
osztatlan éjszaka, melyben a tárgyat
még nem választja el a fény a tárgytól,
s az embert önmagától tudata?
Molnár Albert!, tudósnak mondanak,
vess most számot magaddal, életeddel:
ki vagy?, mit ér, amit eddig tanultál?
Mit ér a teológia s a jog,
s mit ér a bölcselet, ha te, magadról
nem tudhatsz meg semmit sem általuk?
A tudás – a jó s rossz pólusai
helyett – kétséges pántokra akasztja
a lélek üvegét, s az megvakul,
mint tükör az elfelejtett falon.
Áll az ember a keresztutakon,
s míg ott bogár s egér elboldogul,
ő jobb s bal lábát sem ismeri föl.
Pozsony vagy Bécs? Amott kard, itt kereszt!
Rág az eszme, mint a csontban a szú,
bomlik, ami bomlani nem kiván.
Mi különbség állam s egyház között?
Az egyénből mindkettő közt csinál,
kísérti torral, fényes városokkal,
de önmagán túlra, álságba, hegyre,
sivatagba, téves térbe viszi –
Mentsük lelkünket, az egyént: magunkat,
hová az Úr a terekből kiszállt!
Bomolj, világ, én elhagylak, bomolj!
Bomolj meg, és föl, az elemeidre:
már láttam, mi küzd a tereiden
(nem eszme, hiszen az, ha nem epével
teli torok süvölti, pára csak!),
nem érdekel bérelhető tudás,
s arany sem, ha én magam sár vagyok;
s a nő?, a nő!, nos, az majd megtalál,
hogyha úgy talál meg, mint… mint rabot,
s nem reszket vállalni áldozatot.
Bomolj, világ!, láttam szerkezeted,
vagy véltem látni, bomlott óra volt,
mit bomlott órás vaskóval javított,
s megrettent, ha az óra is ütött;
véltem látni dühödt rúgóidat,
s csalót, ki ganéjjal kenegetett –
annyi már az ütköző érdek a
tengelyeidben, hogy csak ütközet
billentheti meg a tárcsáidat –
Az új század felhúz vagy összetör:
én lelkem szigetére vonulok,
hol az égből maradt még tán darab –
Bomolj, világ! – S fald fel önmagadat!


Részlet egy készülő drámai költeményből.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben