×

„Tömérdek a száma a hazáját szerető hős szabadságharcosnak…”

Kovács István

2005 // 01
XX. századi forradalmunk és szabadságharcunk mindent átható eseményeinek talán legizgalmasabb és legdrámaibb fejezete a Vörös Hadsereg két intervenciója: az 1956. október 24-én hajnalban Budapest ellen, majd november 4-én hajnalban egész Magyarország ellen indított agresszív szovjet támadások története. A forradalom a katonai beavatkozás által vált szabadságharccá. Ennek históriáját az 1996-ban napvilágot látott és 2001-ben újra kiadott Szovjet katonai intervenció, 1956 című kötetből ismerhettük meg, amely Györkei Jenő és Horváth Miklós összefoglaló tanulmánya mellett az (azóta újra zárolt) katonai dokumentumokhoz is hozzájutó Alekszandr Kirov hadtörténész fontos írását és a Különleges Hadtest hadműveleti csoportját ezredesként vezető Jevgenyij Ivanovics Malasenko altábornagy visszaemlékezését tartalmazza.

Horváth Miklós 1956 hadikrónikája című monográfiája a fentebb idézett kötet témáját tágabb összefüggésekbe helyezve, hatalmas forrásanyagot és szakirodalmat feldolgozva tárgyalja, aprólékosan kitérve a fővárosi és vidéki eseményekre, a magyar fegyveres erők különféle formáinak – Magyar Néphadsereg, államvédelmi erők, rendőrség, BM határőrség, BM büntetés-végrehajtási intézetek őrségei – és ezek működésének és felbomlásának ismertetésére, majd a forradalom október 28-i győzelme nyomán megalakult nemzetőrségre, amely a november 4-e utáni ellenállás legütőképesebb részének bizonyult.

A kötet három nagy részre tagolódik:

I. Az erőszakszervezetek és a Magyarországon lévő szovjet csapatok helyzete a forradalmat megelőző időszakban.

II. A forradalom és szabadságharc kirobbanásának körülményei, az október 23-tól 28-ig tartó időszak hadtörténelmi vonatkozású eseményei.

III. A magyar forradalom és szabadságharc leverése.

Az első rész legizgalmasabb fejezete A szovjet csapatok Magyarországon való tartózkodásának háttere. Ebből megtudható, hogy az 1947. február 10-én Párizsban megkötött békeszerződés 22. cikkelye szerint a Szovjetunió egyoldalúan meghatározott erejű és összetételű haderőt állomásoztathatott Magyarországon addig, amíg Ausztria vissza nem nyeri függetlenségét, vagyis határai között angol, amerikai, francia, szovjet csapatok tartózkodnak. Míg Ausztriában a megszállás feladatát szovjet részről három gyalogos és egy légvédelmi hadosztály látta el 60-70 ezer fővel, addig az utánpótlásra alkalmas út- és vasútvonalak biztosítását Magyarországon négy hadosztálynyi erőre bízták, holott erre néhány ezred is elegendő lett volna.

Az osztrák államszerződés megkötését előkészítő moszkvai tárgyalásokon 1955 májusában megállapodtak abban, hogy a Szovjetunió az államszerződés hatálybalépéséig, de legkésőbb december 31-ig kivonja hadosztályait Ausztriából. Nem sokkal ezután Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall nyílt parancsban közölte, hogy az Ausztriából távozott hadosztályokat a Szovjetunióban helyezik el, s létszámukkal csökkenteni fogják a Vörös Hadsereget. Nem ez történt, mert az Ausztriát elhagyó csapatok egy részét az 1955 szeptemberében Magyarországon létrehozott Különleges Hadtestbe tagolták be, amelynek parancsnokságát Székesfehérvárra telepítették. E hadtest rendeltetése „a magyar csapatokkal együttműködésben az osztrák határ lezárása, védelme, a szovjet csapatok kivonása esetén a közlekedési útvonalak biztosítása” volt. A Pjotr Nyikolajevics Lascsenko altábornagy főparancsnoksága alá került hadtestet a vezérkar útján közvetlenül a szovjet fegyveres erők miniszterének rendelték alá.

A szovjetek ausztriai kivonulásával párhuzamosan az ország megszállásának befejeződésében reménykedő magyar társadalom a Vörös Hadsereg fokozott jelenlétét tapasztalhatta. Azt persze nem tudhatta, hogy Jurij Andropov nagykövet hivatalának elfoglalása után, 1956 júliusában a Különleges Hadtest parancsnoksága arra is utasítást kapott, hogy tervet készítsen arra az esetre, ha Magyarországon szükség lenne a szocialista rend megvédésére. E terv a Volna („Hullám”) fedőnevet kapta, végrehajtására a Kompasz („Iránytű”) jelszó elhangzása után került volna sor. Jogszerűnek mondható-e egyáltalán ez a terv?

Az 1948. február 18-án aláírt„Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést”, de az 1955 májusában tető alá hozott Varsói Szerződést is csak „egy esetleges külső támadás kollektív elhárítása céljából” kötötték. Mindkét szerződés leszögezte, hogy „egymás függetlenségét, állami szuverenitását tiszteletben tartják, a másik fél belső ügyeibe nem avatkoznak be”. Ebből következően a szovjet hadsereg nem láthatott el belső karhatalmi feladatokat Magyarországon. Erre csak a Magyar Néphadsereg kijelölt erői és a BM fegyveres alakulatai lettek volna hivatottak. A könyv szerzője ezzel kapcsolatban leszögezi: „A hadsereg biztonsági szolgálatának közreműködését a miniszterek, a BM fegyveres csapatainak parancsnokai, községi, városi, járási és megyei párt- és állami szervek és a BM megyei főosztályainak a vezetői kérhették, de csak a Honvédelmi Miniszter, a Vezérkar Főnöke és helyőrségparancsnokok engedélyezhették.” A vidéki tüntetők a megyei székhelyeken ezért vonulnak majd a forradalom napjaiban a BM megyei főosztályai elé.

A Honvédelmi Tanács 1954-ben meghozott 1/22. számú határozata rendelte el annak a Magyar Népköztársaság egész területére kiterjedő karhatalmi tervnek az elkészítését, amelyet négy különleges esetben kellett végrehajtani. Ebből az első ellenséges megmozdulások, a második provokációs-diverzáns ténykedések, a harmadik ellenséges légideszantok ledobásának megakadályozására, a negyedik elemi csapások esetén polgári szervek támogatására vonatkozott. A karhatalmi szolgálat megszervezése és a belső rend fenntartása – a rendőrség és a belső karhatalom igénybevétele révén – a belügyminiszter kötelessége lett volna. Ezen erők elégtelensége esetén az 1956-ban 150 ezer fős Magyar Néphadsereg karhatalmi szolgálatra kijelölt csapatait is fel lehetett használni.

A könyv utolsó részének utolsó fejezetéből – A Szovjetunió Magyarország ellen végrehajtott agressziójának valós okai – megtudhatjuk, hogy a Hegedűs András miniszterelnök által hosszú huzavona után október 27-én aláírt és antedatált levél, amely arra kéri a szovjet kormányt, hogy „küldjön Budapestre segítségül szovjet csapatokat a Budapesten kitört zavargások felszámolása, a rend mielőbbi helyreállítása… céljából”, a korabeli törvényekkel is ellentétes volt, ugyanis a kormány formálisan csak az Elnöki Tanács által felhatalmazott Minisztertanács előterjesztésére „hívhatta volna be” a Vörös Hadsereget. Márpedig a Minisztertanács ilyesmiről nem tárgyalt, s emiatt az Elnöki Tanács erre vonatkozó meghatalmazást senkinek, így Hegedűs Andrásnak sem adhatott. A szovjet kormány 1956. október 30-án közzétett Nyilatkozatában nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy a szovjet csapatok a Varsói Szerződés alapján tartózkodnak Magyarországon, mivel az erre vonatkozó kétoldalú egyezményt csak 1957. május 27-én írták alá.

Horváth Miklós a közvéleményben meggyökeresedett hiedelmek egész sorát tisztázza és teszi helyére. Kezdhetjük azzal, hogy a tüntetők életét kioltó első lövések, sortüzek nem a Rádiónál dördültek el este 20.15-kor, hanem azt órákkal megelőzően Debrecenben, a BM megyei főosztály épülete előtt, ahol hárman haltak meg, és sokan szenvedtek sebesülést. Az is cáfolható, hogy a szovjet csapatok a Rádiónál kirobbant tűzharc hírére indultak volna meg Budapestre. Ennek ugyanis ellentmond az a tény, hogy a Kárpáti Katonai Körzetben állomásozó csapatok parancsnoka, Pavel Ivanovics Batov hadseregtábornok már 19 óra 45 perckor riadóztatta a 38. összfegyvernemi hadsereg 3. lövészhadteste állományába tartozó 128. lövész- és 39. gépesített gárdahadosztályokat, amelyek azt a parancsot kapták, hogy a határt átlépve Hatvan–Jászberény, illetve Szolnok–Abony körzetben foglaljanak gyülekezési körletet.

A Különleges Hadtest két hadosztályát a Fegyveres Erők Minisztériuma már 20 órakor riadókészültségbe helyezte, parancsba adva, hogy fő erőivel vonuljon be Budapestre, és foglalja el a város legfontosabb pontjait. Gerő Ernő ugyanekkor kért telefonon fegyveres segítséget Hruscsovtól. Az SZKP KB Elnökségének ülésére 21 órakor került sor. Ezen Hruscsov és a tagok többsége a bevonulást szorgalmazta, csak Mikojan állt elő a „lengyel megoldási” javaslattal, amely szerint azt a csillapító szerepet, amelyet Gomu©ka néhány nappal azelőtt magára vállalt, Magyarországon Nagy Imrének kellene eljátszania. „Ha bevonulunk, elrontjuk magunknak a dolgot” – zárta le érvelését. Végül a bevonulás mellett döntöttek, megemlítve azt is, hogy „Nagy Imrét be kell vonni a politikai tevékenységbe” – de nem elnökként. Emellett Hruscsov javaslatára „az Elnökség tagjai közül Mikojant és Szuszlovot, a szovjet fegyveres erők vezérkari főnökének helyettesét, Malinyin hadseregtábornokot és a KGB elnökét, Szerovot Magyarországra küldte”.

Amikor e határozatok megfogalmazódtak, a szovjet csapatok Kecskemét, Cegléd, Székesfehérvár és Sárbogárd felől már útban voltak Budapest felé, s a 2. gépesített gárdahadosztály alakulatai Szergej Vlagyimirovics Lebegyev vezérőrnagy parancsnoksága alatt pár óra múlva be is vonultak a fővárosba. A Hruscsovék által hozott döntés után kb. egy órával, vagyis 22 óra 35 perckor a Temesvár térségében állomásozó, 7500 embert számláló 33. gépesített gárdahadosztályt is riadóztatták, amely Obutarov tábornok parancsnoksága alatt másnap dél körül, a két ország területét sajátjának tekintve, otthonosan átkelt a román–magyar határon. S többek között 182 darab T–34-es harckocsijával, 26 darab SZU–100-as önjáró lövegével, 18 darab ISZ–3-as harckocsijával megállás nélkül ment Budapest felé. Október 25-én délelőtt 9 és 11 óra között a város déli határán támadásra készen felsorakozott. Az elkövetkező napokban ez a hadosztály fogja a legnagyobb veszteségeket szenvedni. Már aznap, amikor „Obutarov tábornok hadosztályának néhány egysége menetből betört a városba, a felkelők egy harckocsit és egy páncélozott szállító harcjárművet, a bennük lévő két ezredessel együtt, kilőttek, és a törzs rádióállomását is megsemmisítették. A Ferenc körúton a hadosztály tüzérezrede két tűz közé került, és a 2. osztályát majdnem teljes egészében elvesztette. Az ezred parancsnoka – Kohanovics ezredes – életveszélyesen megsebesült.”

A 33. gárdahadosztályt majdnem tizenkét órával megelőzve a 128. lövész gárdahadosztály és a 39. gépesített gárdahadosztály október 24-én 0 óra 15 perc és reggel 7 óra között lépte át a szovjet–magyar határt, és aznap este 22 órára elérte Szolnokot. A kötelékükből kivált 315. ezred azonnal továbbvonult Budapestre, és bekapcsolódott a harcokba.

Vagyis szovjet források szerint október 25-én a „rendcsinálás” céljából bevetett öt hadosztály állományában 31 500 fő, 1130 harckocsi és önjáró löveg, 616 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott szállító harcjármű és 3830 gépkocsi állt részben támadásra készen, illetve Budapesten már harcban.

E bevonulásra, a „Forgószél” (Vihr) fedőnevű hadműveletre már október 19-e óta készültek a Különleges Hadtest erre kijelölt egységei. Riadókészültségük kapcsolatban volt a lengyelországi fejleményekkel. Amikor Moszkvában hírét vették, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspárt 8. plénumán a jobboldali nacionalista elhajlás miatt 1951 és 1954 között házi őrizetben tartott és a pártból kizárt W©adys©aw Gomu©kát akarják első titkárrá választani a gyűlés első napján, október 19-én váratlanul megjelent Varsóban az SZKP KB küldöttsége, Hruscsov vezetésével. Előtte már parancsot adtak az országban állomásozó szovjet páncéloscsapatok egy részének, hogy induljon meg a főváros felé. A lengyel Belbiztonsági Hadtest viszont Gomu©ka mellé állt, s megszállta a város legfontosabb pontjait, így azt a repülőteret is, ahol Hruscsovék leszálltak. A főváros munkásai és diákjai Varsó megvédésére készültek. Végül Gomu©kának, aki mellett a leköszönő első titkár, Edward Ochab is kiállt, sikerült meggyőznie Hruscsovékat, hogy bízhatnak benne.
A szovjet elvtársak még aznap hazatértek, Gomu©kát pedig két nap múlva első titkárrá választották. A szovjet tankok visszatértek állomáshelyeikre. A 2. gépesített gárdahadosztály október 24-i hajnali budapesti bevonulása után délelőtt 10 órakor az 56. gépesített gárdaezred is benyomult a városba. A szovjetek biztosak voltak abban, hogy a magyar népet a fővárosi erődemonstrációval is meg lehet félemlíteni, s ennek révén ugyanúgy helyreáll a rend, mint 1953 júniusában Berlinben.

A szovjet csapatokat azonban nem várt ellenállás fogadta. A felkelők, akiknek létszáma ekkor még nem haladta meg a kétezret, elszántságát bizonyíthatja az a tény, hogy a Rádió épületeit megszállni készülő 4. gépesített ezred az első órában négy harckocsit veszített. Október 24-én a főváros területén 6000 szovjet katona, 290 harckocsi, kb. 120 páncélozott szállítójármű, 156 ágyú kapcsolódott be a harcokba. A „berlini terv” kudarcot vallott, a szovjet erő kevésnek bizonyult, jóllehet a 177. bombázórepülő gárdahadosztály nyolcvannégy erődemonstrációs és felderítő repülést hajtott végre – többségében – Budapest fölött. A nyolcévi megalázottság után a főváros és az ország népét túlságosan magával ragadta a szabadság mámora ahhoz, hogy tankokkal, repülőkkel, ágyúkkal meg lehessen félemlíteni, térdre lehessen kényszeríteni.

Horváth Miklós részletesen ismerteti a Magyar Néphadsereg alakulatainak, a rendőrségnek, a karhatalmi egységeknek, a BM határőrségnek, a büntetés-végrehajtási intézetek fegyvereseinek a magatartását. A hadsereg zöme alapjában véve semleges magatartást tanúsított, kisebb része átállt a felkelőkhöz, egyes alakulatai pedig a felkelők ellen harcoltak. Az utóbbi események kapcsán a szerző megemlíti, hogy október 24-e és 29-e között a Magyar Néphadsereg alakulatai ötven településen hetvenegy esetben kerültek a lakossággal összetűzésbe. Ennek kapcsán Kahler Frigyesnek és M. Kiss Sándornak a Kortárs 1996. júniusi számában megjelent, Az erőszakszervezetek és a forradalom című tanulmányát idézve szögezi le Horváth Miklós is, hogy az október 23-a és 25-e között bekövetkezett „sortüzek közvetlen célja még nem a megtorlás volt, hanem a tömegek lecsillapítása, ha kellett, megfélemlítéssel, de lehetőleg úgy, hogy az ne ébresszen az emberekben visszacsapási vágyat”. Ebben az időszakban „csak” a debreceni, székesfehérvári és győri sortüzeknek voltak halálos áldozatai, de „26-tól a hatalom vidéken is levetette a »vasökléről« a »bársonykesztyűt«. Éppolyan kendőzetlen brutalitással lépett fel a fegyvertelen tüntetők ellen, mint tette ezt a fővárosban október 23-án estétől.” Az október 26-a és 29-e között bekövetkezett negyvenöt sortűz elemzéséből a szerzőpáros az alábbi következtetésre jut: „A tömeg azonban újra és újra elözönlötte az utcákat, túlélve a sortüzeket, lankadatlan kitartással ismételgette követeléseit. Követelte az ÁVH feloszlatását, a párt hatalmának megtörését, a szovjet csapatok kivonását, s a régi mellett hozzákezdett a maga hatalmi szerveinek felépítéséhez.”

A monográfia írója – mint bizonyos fokig külön történetet – részletesen ismerteti és elemzi az október 25-i, Parlament előtti mészárlást, amelynek 284 halottja és sebesültje volt. Leszögezi: „a Parlament előtti vérengzés, a szovjet tűzmegnyitás közvetlen oka az ávósok – a zöldávó – által a fegyvertelen tömegre leadott sortűz volt.” Később a következőkben tér vissza a teljességgel mindmáig fel nem tárt eseményhez: „…a szovjet tankok tűzmegnyitását közvetlenül megelőzve vagy azzal egy időben nyittatott tüzet géppuskával a szovjet katonákkal barátkozó tüntetőkkel teli szovjet harckocsikra Sz. államvédelmi alezredes.

A határőrök sortüzét vagy a tér más pontján leadott lövéseket az I-es és II-es [parlamenti – K. I.] kapuk körül meghúzódó, fedezéket kereső tömeg feje fölé – harckocsigéppuskákból leadott – riasztólövések követték. A téren pánik tör ki. A tüntetők egymást letaposva menekülnek. A VI-os kapunál álló harckocsikra felkapaszkodott tüntetők közül azok, akik nem elég fürgék, kapják a következő sorozatot. Közben többen meghalnak, illetve megsebesülnek. A Rákóczi-szobor előtt egy repeszgránát robban. A szovjet harckocsik az Alkotmány utca és a Bihari utca sarkáról is a Parlament irányába lőnek. Ezek után a Ságvári tér sarkán is megjelenik egy szovjet harckocsi, amelyik a Kossuth tér közepe felé, a Rákóczi-szobor magasságában páncélgránátot lő ki, és ezzel egy időben géppuskájával végiglövi a teret. Később közvetlen közelről páncélgránátot lő ki a 2-es villamos megállójánál lévő kisebb dombra, majd az ott fekvő embereket géppuskájával végigpásztázza. Ezen a helyen sokan meghalnak, de azok, akik be tudnak futni a Kossuth tér 9. számú ház kapuja alá, megmenekülnek.”

Jellemző, hogy a Parlamenthez közeli Pártközpont őrségének erősítésére nem sokkal a mészárlás után érkezett egy pécsi határőrszázad. Még mielőtt első gépkocsija elérte volna az épületet, a Pártközpont védői és a Parlament tetején elhelyezett külső biztosítást ellátó géppuska tüzet nyitott rá. A benne tartózkodók közül két fő a helyszínen, egy fő a kórházba szállítást követően meghalt, tizennégyen megsebesültek. Winkler József határőrtiszt, aki tüdőcsúcslövést kapott, beszámolt róla, hogy „1956 decemberében a Pártközpont őrségének tüzétől megsebesült katonákat felrendelték Budapestre, ahol Szalva ezredes, illetve Gyurkó Lajos vezérőrnagy közölte velük, hogy nem beszélhetnek arról, ami a Pártközpontban történt, arról, hogy a Pártközpont őrsége volt az, amelyik a határőrökre tüzet nyitott. »Aki ezt elkotyogja, a fejével felel«, mondták az eligazításon. Ezt követően a Határőr lapban a pécsi határőrök bevetése úgy jelent meg, hogy mint a Pártközpont hős védői, az ellenforradalmárokkal folytatott tűzharcban sebesültek meg, illetve haltak meg.”

Több esetben fordult elő hasonló esemény, vagyis olyan, amelynek során rendőrök és szovjetek, karhatalmisták és szovjetek vagy rendőrök tévedésből tűzharcba bocsátkoztak egymással. Az így elesetteket is később az „ellenforradalmárok által meggyilkolt” 240 mártír között tüntette föl a kádárista propagandagépezet, akárcsak azokat a magyar katonákat, akiket november 4-én a szovjetek végeztek ki. (Tablójukat többek között a kiegészítő parancsnokságok, laktanyák, pártbizottságok folyosóin lehetett látni.) A 240-es szám abból a szempontból nyert tragikus jelentőséget, mert Kádár a „szemet szemért, fogat fogért” bosszúelvhez igazodott. 1985 szeptemberében tett moszkvai látogatása során maga mondta Gorbacsovnak: „Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.” (Kádár persze hazudott, mert éppen azt vetette a bírák szemére, hogy kevés embert ítélnek halálra.)

Gyurkó Lajos vezérőrnagy neve Horváth Miklós könyvében a hadsereg magatartásának elemzése során bukkan fel először. Akkor, amikor az „ellenforradalom” leverésére létrehozott, de végül is tehetetlennek bizonyuló Katonai Bizottságban október 25-én vagy 26-án felvetették, hogy a kudarcot vallott, megbízhatatlan katonai egységek után a „régi káder” Gyurkó Lajos vezérőrnagy kecskeméti hadtestét kellene felhozni Pestre. A felbomló és a felkelőkkel fraternizáló, de legalábbis a velük való összecsapást kerülő magyar alakulatokról kapott jelentések hatására Lascsenko altábornagy kifakadt a Katonai Bizottság ötletén: „Az istenért, fel ne hozzák. Nincs nekünk elég bajunk az itt lévő katonákkal?” Pedig Gyurkóban megbízhattak szovjet elvtársai. Ő volt az, aki a Tiszakécskén tüntetőket harci repülőkkel lövette. Az október 27-i mészárlásnak 17 halott és 110 sebesült esett áldozatul. Amikor pedig a 37. kiskunhalasi lövészezredet mégis felrendelték Budapestre, Gyurkó itt is kérlelhetetlenségével tűnt ki: az elfogott felkelőket – mintegy húsz emberről van szó – vizsgálat nélkül a helyszínen agyonlövette. Nem véletlen, hogy végül a szovjet katonai szervek és bizonyos magyar körök szívesen látták volna egy bevezetendő katonai diktatúra élén. (Október 31-én a diktátorjelölt a szovjetekhez menekült, s Kádár egyik leghívebb támaszaként és a minél kíméletlenebb megtorlás szószólójaként tért vissza Budapestre.)

A Parlament előtti kegyetlenkedéshez az is hozzájárulhatott, hogy kisebb megszakításokkal a közelben lévő Akadémia utcai Pártközpontban tartózkodott a SZKP KB Elnökségének két tagja, Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov, akik „felügyelték”, majd csak már megfigyelték az összetételében és programjában nap mint nap változó magyar állami és pártvezetés döntéseit, amelyekből csak arra futotta, hogy az események alakulását kövessék. Ennek legbeszédesebb bizonyítéka az az október 27-i megállapodás, amely nem kis mértékben járult hozzá, hogy az addig „fasiszta ellenforradalomnak” kikiáltott események megítélésében gyökeres változás álljon be. Horváth Miklós ennek lényegét a következőkben látja: „…a Szakszervezetek Országos Tanácsa – Gáspár Sándor vezette – elnöksége az Egyetemi Forradalmi Diákbizottsággal és a Magyar Írók Szövetsége képviselőivel együtt – október 27-én – elfogadott megállapodásában az országban zajló eseményeket »nemzeti demokratikus forradalomként« értékelte.

A Népszava október 28-i számában megjelent megállapodás »Követeléseink« részében erről többek között a következők olvashatók:

»Minden hatalmat az új demokratikus nemzeti kormánynak, hogy biztosíthassa hazánk függetlenségét, a szocialista demokrácia továbbfejlődését.

A nemzeti demokratikus forradalom résztvevői részesüljenek amnesztiában.

Az új kormány küldjön ki bizottságot a szakszervezetek és az ifjúság képviselőinek bevonásával a bekövetkezett események okainak feltárására: személyekre és funkciókra való tekintet nélkül állapítsa meg a felelősséget. A bizottság a jelentést hozza nyilvánosságra…«.” A követelések között szerepelt az is, hogy az ÁVH-t azonnal szüntessék meg. A szovjet csapatokat illetően a kívánság mérsékeltebb volt: a rend helyreállítása után haladéktalanul térjenek vissza állomáshelyükre.

Amikor minderről az MDP Politikai Bizottsága értesült, Kádár János a lényegre tapintva fakadt ki: „A külön nyilatkozat a munkásosztály elválását jelenti a párttól… Ez elvileg tarthatatlan, gyakorlatilag pedig azt jelenti, hogy a Központi Vezetőség és a kormány minden tekintélye megdől…”

Ennek ment elébe a Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség az október 28-i kora hajnali ülésen hozott határozatával, amellyel Nagy Imre, a miniszterelnök messzemenően egyetértett, s ő volt az, aki az általános tűzszünet kora délutáni kihirdetése után néhány órával megadta az ellenforradalom? vagy nemzeti demokratikus forradalom? kérdésekre az egyértelmű választ: „A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. (…) ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom. Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy biztosítsa nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat, szuverenitásunkat, kibontakoztassa társadalmi, gazdasági, politikai életünk demokratizmusát, mert csak ez lehet a szocializmus alapja hazánkban.”

Nagy Imre bejelentette azt is, hogy a rend helyreállítása után az Államvédelmi Hatóságot megszüntetik, s tárgyalásokat kezdeményeznek a Magyarországon állomásozó szovjet haderő visszavonásáról. Eközben a szovjet csapatok újabb és újabb alakulatai lepték el az országot.

A helyzet szorítójában Mikojanék is kénytelenek voltak a változásokhoz jó képet vágni, s az események megítélésében „a hangsúlyt a múlt bűnei miatt érzett jogos felháborodásra és a legfontosabb követelések elfogadására helyezni”. Úgy tetszett, mintha ezzel Hruscsov is egyetértene.

A változások a forradalom győzelmét jelentették. A felkelőcsoportok, élükön a VIII. és IX. kerületben, vagyis a munkáskerületekben harcolókkal, döntő módon járultak hozzá önfeláldozó hősiességükkel a sikerhez. Ettől kezdve a hadsereg teljes odaadással, továbbá a rendőrség és más BM-testületek is mind egyértelműbben a forradalom mellé álltak. Kopácsi Sándor rendőr ezredes a budapesti rendőr-főkapitányság nevében még aznap éjjel felhívást intézett a Nemzetőrség megszervezésére, s a másnapi „Utasításában” vázolta is a Nemzetőrség célját, szervezeti felépítését.

A Nemzetőrséget végül október 30-án a Forradalmi Karhatalmi Bizottság hozta létre. Ennek kapcsán a szerző kiemeli: „A leglényegesebb változás (…) az, hogy a Nemzetőrség fő erejévé – az október 30-a előtti elképzelésekkel és intézkedésekkel szöges ellentétben, főleg a fővárosban, illetve a Forradalmi Karhatalmi Bizottságban mint országos vezető testületben – a felkelő-szabadságharcos csoportok váltak. Létszámát és szervezettségét tekintve a Nemzetőrség nem kevésbé fontos részét képezték a hatalom elleni harcokban részt nem vevő, de az október 28-i kormányprogram végrehajtásáért, a közrend megteremtéséért, a forradalom vívmányai megvédéséért, a munka beindításáért tenni akaró diákokból, értelmiségi és fizikai dolgozókból álló – az egyetemeken, munkahelyeken, a megyékben, városokban, járásokban és falvakban szervezett – nemzetőr-alegységek is.

A fentieknek nem mond ellent, ugyanakkor a képet színesíti, hogy a szervezeti elkülönülés ellenére a vezetés, irányítás és működés – például a szervezés, felszerelés, kiképzés, szolgálatellátás, elhelyezés, hadtápellátás stb. – majd minden szintjén a hadsereg és a rendőrség tagjai a Nemzetőrségnek, a nemzetőröknek felbecsülhetetlen értékű segítséget adtak.”

Az adott helyzetben hasznosnak bizonyult az is, hogy október 31-én a vezérőrnagyi rendfokozatát visszakapó Király Bélát nevezték ki a főváros katonai parancsnokává és a Nemzetőrség főparancsnokává. Így ő rendelkezett a Budapest területén található összes rendőri és katonai erő fölött, és közvetlenül Nagy Imrének tartozott felelősséggel.

November 2-ig majdnem minden felkelőcsoport betagolódott a Nemzetőrségbe. A kiadott igazolványok mennyisége szerint a Nemzetőrség összlétszáma 18 ezer fő körül mozoghatott. A Forradalmi Karhatalmi Bizottság Közgyűlése ekkor alakította meg az országos Nemzetőrség Főparancsnokságát, amelynek élére egyhangúlag Király Béla vezérőrnagyot választották meg. A közgyűlés határozatát a Szabad Kossuth Rádió kora délután jelentette be, kiemelve, hogy a Forradalmi Karhatalmi Bizottság „ragaszkodik hazánk függetlenségéhez és semlegességéhez. Minden függetlenségünk és semlegességünk elleni fegyveres agressziónak ellenáll.”

Két nap múlva a bejelentés utolsó szavai tragikusan időszerűekké váltak. Az előzmények, a sokatmondó éjféli pillanat, amikor a Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszter által vezetett tárgyalódelegációt Szerov KGB-tábornok letartóztatta, közismertek. A „Forgószél” (Vihr) fedőnevű hadműveletben 17 szovjet hadosztály vett részt 60 ezer katonával. Az álmukban meglepett laktanyák nem tanúsítottak ellenállást, feletteseiktől is erre kaptak utasítást. Mégis, több helyen előfordult, hogy az egyes szovjet alakulatok parancsnokai az elfogott magyar katonákat a helyszínen kivégeztették. Ez háborús bűntett, amely nem évül el. Nem tudható, hogy a bűnösök felkutatására egyáltalán kezdeményeztek-e vizsgálatot az elmúlt tizenöt évben. A lengyel tisztek katy¬i, starobjelszki, osztaskovi hóhérjairól ugyanebben az időszakban – határozott lengyel követelésre és tevékeny lengyel részvétellel – szinte mindent kiderítettek, holott azok a tragikus események 1956 előtt tizenhat és fél évvel játszódtak el.

Annak ellenére, hogy Zsukov marsall 1957. március 15-én az NDK-ban elégedett pökhendiséggel jelentette be, hogy november 4-én „a magyar hadsereg pontosan öt perc alatt megszűnt létezni”, a sok esetben katonatisztek által vezetett nemzetőri felkelőcsoportok rácáfoltak szavaira: november közepéig kemény ellenállást tanúsítottak, de még decemberben is folytak szórványosan harcok. A magyar felkelők, nemzetőrök, katonák hősiességét érzékelteti a szovjet veszteséglista is: 669 halott, 1986 sebesült, 51 fő eltűnt. Ha figyelembe vesszük, hogy a Vörös Hadsereg az afganisztáni háború nyolc évében hozzávetőleg nyolc-kilencezer halottat veszített, a magyarság „kis honvédő háborúja” ebből a szempontból a Zsukovénál nagyobb tiszteletet érdemel.

Amikor Zsukov idézett nyilatkozatát tette, már javában tartott a megtorlás. Ennek érzékeltetésére idézzünk egy bekezdést Horváth Miklós könyvéből: „A volt államvédelmi munkatársakat foglalkoztató politikai nyomozó szervek azonnal munkába kezdtek. Ezt bizonyítja, hogy 1957. május 1-jéig 33 704 főt vettek őrizetbe, 14 244 főt az ügyészségnek átadtak, és ebben az időszakban letartóztatásban, börtönben vagy a rendőri szervek őrizetében 14 542 főt tartottak. Eddig az időpontig a politikai nyomozó szervek kezdeményezésére szervezkedésért, izgatásért és fegyverrejtegetésért 1379 főt ítéltek el, 4500 főt közbiztonsági őrizetbe vettek, és 1500 főt rendőri felügyelet alá vontak.” A katonai ügyészségek 1957. január 1. és 1958. augusztus 31. között 5658 honvédszemély ellen jártak el, 2012 főt – köztük 458 tisztet – állítottak bíróság elé. A katonai bíróságok „ellenforradalmi” bűntett miatt 824 főt ítéltek el: 51 embert halálra, 31 főt életfogytiglanra, 70 főt tíz-húsz évre. Az ún. „juta-dombi” ügyekben, a „Mecséri János és társai” perben 11 főt ítéltek halálra, 1 főt életfogytiglanra, 30 főt összesen 354 évre. A halálos ítéletekkel – Kádár irányelvei alapján – a Juta-dombnál elesett 11 szovjet katonát kellett megbosszulni.

Kádár Jánost tehát személy szerint súlyos felelősség terheli a megtorlások méreteiért és különösen kíméletlen voltáért. Ezzel kapcsolatos szenvtelenségét jól jellemzi az a válasz, amelyet 1958. március 24-én az Angol Kommunista Párt politbürója három tagjának aggodalmaskodó kérdésére adott, mármint hogy a Nagy Imre-per kapcsán figyelembe veszik-e a testvérpártok érdekeit. Kádár válasza erre: „Ha nem néznénk a világkommunizmus érdekeit, Nagy Imre bandája már rég a föld alatt lenne.” (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben