×

„Fogj össze, formáló alak”

Istenesség és bűntudat József Attila verseiben, 3. rész

Alföldy Jenő

2005 // 01
A bűntudat mint hitkatalizátor

A Boldog hazug… című versben együtt bukkan föl a bűn- és az istenmotívum: „Boldog hazug, kinek van istene, / ki rettenetes, de maga a jóság; / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a tilalmas rózsát.” A harmincas évek közepén, az elkábított tömegek által istenített vezérek koránál tartunk. Ha a freudizmusnak azzal az elképzelésével találkozik a költő, hogy mindenkinek van egy titkos, többnyire nem tudatosított istene, „főnöke”, aki a lelkében rejlő tilalmakat és parancsokat megszemélyesíti, akkor máris maga előtt látja azt, amit itthon szerencsére csak a filmhíradóban láthatott kifejlett formájában: a köztereken hömpölygő felvonulókat, amint megszállottan ünneplik a háborúra biztató vezért, a Führert vagy a Ducét. József Attila világviszonylatban is korszakos szava „Az én vezérem bensőből vezérel!”. Az autonóm ember vallomása ez a nyájemberrel szemben, úgy, hogy az „Übermenschet” – a szolgalelkűség haszonélvezőjét – is elutasítja. E gondolat valamiképpen összefügg az Istenről alkotott fogalmával is: ha hitetlenül bár, de maga elé képzeli, akkor ellenszenvet éreztet vele szemben, ha a „vezérhez” hasonló tulajdonságokkal társítja; és rokonszenvet, amikor a hiányolt, megértő apa vagy az atyai barát szerepében jelenik meg lelki szeme előtt. Viszonya Istenhez ambivalens, és hol a pozitív, hol a negatív istenkép kerekedik fölül verseiben. De saját, belső gyötrelmeivel küzdve is szolgálni akar, közkinccsé akarja tenni fölismeréseit. A felvilágosító, a tanító szerepéből kétségbeejtő helyzeteiben sem zökken ki. Ha kell, elrettentő példaként mutat önmagára: lássátok, mivé lesz az ember, vigyázzatok. Ne várjatok isteni segítséget, a balgák menedéke ő, azoké, akik ártatlannak hiszik magukat (Boldog hazug, 1935. augusztus).

Isten negatív értelemben, tagadólag tűnik föl a korszak kezdetén. „Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem; / majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem.” (A bűn, 1935. augusztus) Isten léte vagy nemléte magával hozza a bűn és az ártatlanság, a lelkiismeret és a szabad akarat kérdéseit. A Boldog hazug című szonettben a költő fölidézi emlékét a „más-gyötörte anyám”-ról, aki rajta verte le az élettől kapott keserveit. Ám a verést megérdemelte az egykori fiú, hiszen „lopott”. A szövevény szétbonthatatlan: az ösztönvilág is, a társadalmi helyzet is könyörtelenül meghatározza létünket, és nem látja a vergődő egyént a „mindenség szeme”, a gondviselő igazságosság. Ebben a látleletben már jelen van a lelki paradoxon: Isten nincs, de szükség van rá – és fordítva: Istenre szükség van, de nincs.

A bűn című vers látszólag megerősíti a tagadást . De az apahiányt mintha elválasztaná az istenhiánytól, amikor így ír ugyanitt: „Elmondom: Öltem. Nem tudom, / kit, talán az apám – / elnéztem, amint vére folyt / egy alvadt éjszakán.” Bűntudata persze jelképes és kényszerképzetszerű. Elgondolkozhatunk, hogy vajon a Babits elleni „merényletei” – prózai, majd verses támadása – mennyiben hagytak benne ilyen súlyos nyomot. Irodalmi környezete ezt az érzést ültette el benne. Vas István még évtizedekkel később is, amikor a maga „lázadását” idézi föl Kassák ellen, József Attila Babits elleni „apagyilkosságát” emlegeti összehasonlításképpen önéletrajzi regényében.14 Weöres Sándortól is hallottam már olyan megjegyzést, hogy az új írónemzedékek ifjai közül nem egy „apagyilkossággal” kezdi a pályáját. A bűn című vers mindenesetre úgy exponálja a bűntudatot, mint amihez nem tartozik semmiféle konkrét, törvénybe vagy erkölcsbe ütköző vétség: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. / Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van. // Hogy bűnös vagyok, nem vitás. / De bármit gondolok, / az én bűnöm valami más. / Tán együgyű dolog.” Ahol bűntudat van és lelkifurdalás, ott bűnnek is kell lennie. Ez a logikája istenességének is: ha Isten hiánya fáj, akkor lennie kell Istennek. Csakhogy A bűn a bűntett hiánya ellenére is tartósítja a bűntudatot. Viszont Istent, az iránta való szükség ellenére, több ízben is megtagadja, miközben szólongatja és kérleli.

Ugyanebben a hónapban írta a Mint gyermek… című szonettet is, amely előkészíti egyik legfontosabb istenes versét, a majd két évvel későbbi Bukj föl az árból-t. Előlegezi a házát felgyújtó gyermek lelkifurdalását („Mint gyermek, aki bosszut esküdött / és felgyújtotta az apai házat” – vö. „Gyúlékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el! / Ordíts reám, hogy nem szabad! / csapj a kezemre mennyköveddel”); ahhoz intézi panaszát, akire kezet emelt („s csak annak mellén, aki ellen lázadt, // tudná magát kisírni” – vö.: „szükségem van a haragodra”). És előlegezi azt az önellentmondást, hogy azt szólongatja, akinek létezését hiányolja, akiben nem tud hinni. A Mint gyermek… logikája még köznapi szinten is elfogadható, hiszen az apáról van benne szó, aki itt szülőapja, és nem az Istenatya. A Bukj föl az árból viszont a nem létezőt, az „emberarcú” hiányát szólítja meg. A Mint gyermek… „farkasveremnek” érzékeli a világot. A Bukj föl az árból világa sem kevésbé ijesztő: „a semmi sodrának” és „vad, habzó nyálú tengereknek” tünteti föl, illetve a föld porának, amelyből „éppen hogy kilátszom”, és felgyújtott háznak. Mindkét vers a választalansággal küzd (a Mint gyermek…-ben: „és nincs jó szó, mely megríkasson engem” – a Bukj föl az árból című versben: „Ordíts reám, hogy nem szabad!”, illetve „és úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal!”). És ami a bűntudat szempontjából fontos, mindkét mű a beszélő ártatlanságát hangsúlyozza, miközben megvallja bűnösségét. (Mint gyermek…: „jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben!” – Bukj föl az árból: „És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek! / Hisz hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget.”)

A Mint gyermek… izgalmasan paradox mű, hatalmas dráma, de még a feltételes mód józanságával szól. A Bukj föl az árból már a platóni elragadtatottság legfelső foka. Csontváry nagy vásznainak lángoló színorgiája és egymást keresztező zuhatagainak harca, Soutin „egész valójával kancsitó”, darabjaira széteső székesegyháza és Van Gogh képeinek tébolyult lobogása – mindez együtt. Mindeközben Hamlet abszurd következetessége: „őrült beszéd, ám van benne rendszer.” S ha már festőket is segítségül hívtam szemléltetésül, akkor nem maradhat el a holland Escher neve sem. Az ő megszerkesztett látszatokra és mágiára alapozott grafikáin láthatunk olyan játékot a realitás és az irrealitás között, a különböző perspektívák és dimenziók, a semmi és a valami közt, mint ezekben a József Attila-versekben Isten és az istenhiány, bűn és ártatlanság, mérnökien megszerkesztett realitás és teljes abszurditás ellentmondásaiban.

Freudot köszöntő versével egybehangzanak az 1935-ös Biztató ars poetica-szerű sorai: „Amit szemeddel sejtesz, / sziveddel várd ki azt. / Amit szivedbe rejtesz, / szemednek tárd ki azt.” Ezt előzi meg a Biztatóban e négy sor: „A késő fordulású / eget míg nézheted, / te lassú jajdulású, / alkosd meg végzeted.” A megalkotott végzetnek kétféle értelmezése lehetséges. Egyrészt az, hogy elkerülhetetlen tragédiájának költői formát ad (a gondolat ars poetica-szerűen hangzik), másrészt hogy ő maga hívja ki a végzetet, de úgy, hogy a halál az alkotás része legyen: tegye föl a koronát az életműre. Ám a végzet „megalkotása”, egyáltalán, az, hogy ilyen mindenható erőt, hatalmat tulajdonított a versnek, voltaképpen a költő teremtő voltára, azaz isteni szerepére is érthető. Elmondhatjuk: tagadó és imádságos megszólításaival mintegy megteremtette magának Istent, akiben különben – több jel szerint – nem hitt.

Ezt látjuk kései költészetének más darabjaiban is, például a Majd emlékezni jó lesz címűben. Ez a vers azért izgalmas, mert egyszerre utasítja el az alázatot – mint az öntudatos és gondolkodó emberhez méltatlan magatartást –, és teremti meg annak feltételeit, hogy Isten helyett ő maga tegyen igazságot a maga s egyúttal az egész emberiség ügyében. Gyöngébb költőnél ez közönséges megalomániának hatna – nála hiteles a szó. „Rimánkodik az éghez sok bolond, / hogy bujjanak beléjük hars erények. / De ők alattomosak és szerények, / suttyomban élnek, harangjuk kolomp.” A folytatás azért meglepő, mert a lélekelemző kezelések során oly sokszor felszínre hozott gyerekkori tartalmak – amelyeket mindig szépítés nélkül használt föl verseiben, egészen a „romlott kölkökre leltél pszichoanalizisben”-ig – nem igazolják a vallásos töredelmet. Itt dacol a költő – büszke és önérzetes. Jelzi, hogy miközben kölyökkora démonaival küzd, érettebb, mint a felnőttek társadalma: „Én ilyen gyermek nem vagyok. Fogamban / szaporodik az idegen anyag, / mint a halál is szivemben. Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van.” A sorátvetés határán megcsendülő, már-már kínosan tiszta rím (anyag – hanyag) fokozza az iróniát, amellyel az establishment-embereket kezeli. A rejtett szemrehányás azonban Istent is illeti, aki a hozzá rimánkodóknak kedvez, és nem az öntudatosoknak. Illyés Gyula kései istenes verse jut eszembe erről, a Megláthattál volna: „Nem voltam könnyű fiad.” Többnyire szembeállítják őket, pedig az élmény s a magatartás hasonló: mindketten az Úr dacos és engedetlen, de hű fiának állítják be magukat. A magasra tekintő (Adyval mondva: nagyobbakra néző) verskonklúzió „istenülése” arra a József Attilára vall, aki a szenvedés útját járva oly sok versében föléri a csillagokat a Megfáradt ember óta: „Közeledik az én időm. Ha már / ennyi a kín, világot vált valóra – / én nem csalódom – minden szervem óra, / mely csillagokhoz igazítva jár.” A mozdulat oly távlatos és műszerpontos, mint az Eszmélet szemmozgása: „Én fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére –”. De itt nem az égi törvények szemlélőjeként beszél: a mindenség törvényeit minden porcikájában érző, ihletet közvetlenül az isteni hatalomból merítő, tehát Istent magamagából megteremtő költőként szól.

Érdemes itt is megidézni Nemes Nagy Ágnesnak azon verseit, amelyekben Istenről ír, noha a tételes vallások értelmében ő sem tartozik a hívő költők közé. „Valamit mégis kéne tennem / valamit a gyötrelem ellen. / Egy istent kellene csinálnom, / ki üljön fent és látva lásson” – írja Ekhnáton jegyzeteiből című versében (hatvanas évek vége). Más „istenes” verseivel együtt arra intenek ezek a sorok, hogy az autentikus 20. századi költészet az autonómiára kényesen kezeli a hit nagy kérdéseit.15 Az Istenről mint objektíve létező „lényről” szerzett elképzelések akkor is túlságosan naivak és elfogadhatatlanok, ha hiszünk benne, illetve ha róla mint szükségletünkről nem tudunk lemondani. Például azért, mert – ahogy az idézet sugallja – gyötrelmeink közepette másban már nem bízhatunk.

Etika

József Attila gondolatai az etika nagy kérdései körül forognak. Az istenfogalomra szüksége van ahhoz is, hogy nevet adjon annak az erkölcsi indíttatásnak, amelyet Kant kategorikus imperatívusznak nevezett. A Két hexameter a tisztesség fogalmát emeli magasra, amelyhez nem kellenek érvek és magyarázatok, a tisztesség az elemi létezésmód elengedhetetlen része – ezúttal nem látta szükségét annak, hogy az istenfogalomra támaszkodjon. Általában nem hivatkozik Istenre – csak kér vagy követel tőle, a semmitől, az űrtől megriadva. Magatartása az Istennel folytatott egyoldalú „párbeszédben” részben az akaratos gyermek, részben a szerelmét ostromló férfi viselkedésére emlékeztet. Felülmúlhatatlan okossággal beszél róla vagy hozzá, ugyanígy perel vele és érvel neki – de az ösztöneivel fordul hozzá. Az értelem csak eszköz a kezében, bármennyire éles és hibátlan. Erre is jellemző azonban a kettősség, mint szinte mindenre utolsó korszakában. „Egem az ésszel fölfogott / emberiség világossága” – írja a [Már régesrég…]-ben (1937. január) a racionalista költő, aki Petőfi „szabadság, szerelem” és Ady „politika és szerelem” eszmei kettősének megfeleltetve a szellem fogalmát helyezte a szerelem mellé az Ars poeticában. De közben így írt 1936 nyarán mások boldogságán tűnődő versében: „Én nem értem, csak érzem az egészet” ([A hullámok lágy tánca…]). Bármennyire ragaszkodott az ésszerűséghez, költőként még többet sejtett a dolgokról, mint amennyit tudott.

A létező bűntudat és a nem létező bűn különös egymásmellettisége ihlette félbemaradt, dramatizált költeményét (Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból, 1934–35). A „Bűnös” feljelenti magát – nem valamilyen tette, hanem pusztán a bűnösség tudata miatt –, és ragaszkodik megbüntetéséhez, hogy nyugodtan halhasson meg. Ésszerű magyarázatra törekedve ez úgy is felfogható, hogy a zavart lelkű „Bűnös” mindenáron szabadulni akar indokolatlan kényszerképzetétől. Itt azonban nem áll meg József Attila, továbbhatol az önismeret labirintusában.

Mint gyermek… című versében már fölmerült a büntetés fogalma, de itt erre tevődik át a hangsúly. Dosztojevszkij regénye, a Bűn és bűnhődés voltaképp arról szól, hogy a főhős miként jut arra az erkölcsi belátásra, hogy vétkét be kell ismernie, és a méltó büntetést vállalnia kell. Hasonló katarzisban szeretne részesülni az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás vétlen önföljelentője is: ő is a bűntudatától akar megszabadulni. Fölvethető a kérdés, hogy amennyiben József Attila hőse az eredendő bűnért akar vezekelni, miért a bírósághoz fordul, miért nem a gyóntatópaphoz. A válasz: bűntudatát a versbeli „Bűnös”, Raszkolnyikovhoz hasonlóan, nem vallásosan fogja föl, hanem társadalmi eredetű jelenségnek tartja, amelyet épp ezért társadalmi szinten kell orvosolni. József Attila így fejtegeti a bűnnel kapcsolatos véleményét Szerkesztői üzenetében: „én hiszek az eredendő bűnben (…). Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte (…) Az ilyen fajta bűnök igen könnyen megszüntethetők pl. azzal, hogy nem jár büntetés értük. (…) A másikfajta az a bűn, melyet akaratlanul elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk. (…) az ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani, maga is bűn.”16 Látható, hogy a bűnnel kapcsolatos álláspontja önkéntelenül közeledik a keresztényi felfogáshoz. Kései versei itt-ott a gyónáshoz hasonló töredelmet mutatnak (például A bűn, a Nem emel föl vagy a Bukj föl az árból). A költő sokféle érzelmi szerepet keresett és talált az önkifejezéshez, ám ezek a szerepek hajlamaihoz igazodtak.

A Bűn és bűnhődéshez viszonyítva József Attila újdonsága az ártatlansággal párosult bűntudat. Az ártatlanság fogalma Kierkegaard filozófiájában válik jelentőssé mint a létezésnek egy alacsony, nem tudatosított fokozata. Ez jelenik meg a pokoljárás újabb stádiumát jelző Bukj föl az árból soraiban: „És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek! / Hisz hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget.” Itt már maga a bűntelenség és az ártatlanság a „vétek”, ami maga az abszurditás, akkor is, ha figyelembe vesszük azt az egyszerű értelmezési lehetőséget, hogy az ártatlanság itt a nemi életre, pontosabban annak hiányára is utalhat.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Kierkegaard-t és 20. századi követőit sem. A modern egzisztencialisták szavával élve: az ártatlanság alighanem a nem autentikus léttel egyértelmű József Attilánál. Az „ártatlanság kora” a még nem tudatos lét korszaka e felfogás szerint. S a „pokolnál jobban éget” voltaképp már beteljesítette azt, aminek hiányától kínlódik a beszélő, hiszen már megkapta büntetését – a kárhozatot, a poklot.

Kafka A per című kisregényének hősével hasonlítva össze a töredékben maradt vers „Bűnös”-ét, az a különbség, hogy míg a regényhős nem tartja magát bűnösnek, hanem meg van győződve róla, hogy ártatlanul hurcolják meg, addig József Attila vershőse bűntudattal sújtott ártatlan. S ez nemcsak az elidegenedés kérdését veti föl, mint a Kafka-műben, hanem az eredendő bűnösséget is. Az anyjával szembenit például. A körmét-fogát növesztő, ravasz csecsemőét, a pszichoanalízisben lelt romlott kölkökét. Hogy is írta A bűnben? „Mint fösvény eltünt aranyát, / e bűnt kerestem én. / (…) És meg is lelem egy napon / az erény hősein”. Nincsenek illúziói az emberekről, az önmagán végzett laboratóriumi kísérletek is az ember eredendően bűnös voltát bizonyították számára. Azzal is tisztában van a Világosítsd föl tanúsága szerint, hogy „a haramiák emberek”, mi több, a nemrég még kérlelhetetlen osztályharcos költő szerint a még semminő kíméletet nem érdemlő burzsuj s a földesúr is irgalmat érdemel: „Nyugtasd a gazdagok riadt / kis lelkét – lesz majd kegyelem.” ([Szállj költemény…])

1936 őszéről való a Ki-be ugrál kezdetű verse, melyben előre jelzi menthetetlenségét: „mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom.” De még össze tudja szedni énjének ezeket az utolsó morzsáit, s ki tudja mondani, hogy ok nélkül bünteti a sors – ezúttal a szerelemben: „Mit vétettem én, / hogy nem felelnek, akárhogyan intek, / hogy nem szeret, ki jog szerint enyém.” S ezután mondja ki azt, ami a bűntudat szempontjából perdöntő: „Ne higgyetek értetlen bűneimnek, / míg föl nem ment az odvas televény.” A büntetés, melytől fél, és amelytől szenved, logikai abszurdum.

Vajon alaptalan önellentmondás a Bukj föl az árból bűnösségből és ártatlanságból összeálló kettőssége? Nem, szó sincs róla: a beszélő csakugyan nem vétlen. Hiszen „oly lángot lobbantott”, amilyet nem lett volna szabad. S kitől kéri a büntetést? Attól, akit a tűz fellobbantásának joga egyedül illet meg, akinek olyan hatalmat tulajdonít, hogy ilyesmit várhat tőle: „csapj a kezemre mennyköveddel”. Az istenek dolgába avatkozott, a Zeusszal szembeszállni merészelő, a tűzlopó Prométheusz módján, aki lehetővé tette, hogy az emberek gyújtogassanak és háborúzzanak – a titánnak ezért kellett meglakolnia. József Attila istenfogalma nem stabil, nem egyértelműen a kereszténység Istenéhez imádkozik, nem csak vele perel. A Bukj föl az árból istene a görög mitológia emberléptékű főistene, aki egyszerre lehet jóságos és kegyetlen, emberfölötti és emberi, akitől félünk és kegyelmet remélünk, akivel vitázunk és olykor vetélkedünk, akinek akár emberarca is lehetne, ha volna az égben vagy velünk szemtől szemben. Az Iliászban és itt-ott az Odüsszeiában tűnnek föl és tűnnek el, változnak emberré és válnak köddé oly váratlanul az istenek, mint ebben a versben. Elpusztíthatatlannak tetsző költői tartalékaiból József Attila új meg új ötletekkel teremti meg azokat a fogalmakat – és ad nekik alakot –, amelyekben megfogódzhat, tudva, hogy „elpereg a látszat”, s a levegőt markolja.

Irgalom, bocsánat, kegyelem

Már érintettük a bocsánat fogalmát a Mint gyermek…-ben. A büntetés mellett ez a bűn feloldásának másik lehetősége. A bűnbocsánat fölmentést ad a lelkifurdalás és a büntetés gyötrelme alól. Az 1936-os Irgalomban – mint máskor máshogy is – átveszi az isteni szerepet: „Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz.” Ennek lehetséges konzekvenciáiból azt emelném ki, hogy már fölötte áll a harcoknak, amelyekbe a mozgalom embereként – míg ki nem rekesztették, s amíg a harc jelszavainak egy részét a fasizmus ki nem sajátította – teljes lélekkel vetette belé magát. Gondoljunk itt nagyszerű aforisztikus szavaira, amelyet a szocializmus csalódott „eretnekei” oly gyakran idéztek 1948-ban, 1956-ban, 1968-ban és napjainkban is: „Mit oltalmaztunk, nincs jelen, / azt most már támadóink védik” (Irgalom, 1936).

Sokkal szkeptikusabb értelemben fordul elő az irgalom fogalma a [Majd csöndbe fagynak a dalok…]-ban: „Majd csöndbe fagynak a dalok, / a hősiség eloldalog, / irgalmat kérnek a balog / és kapzsi szenvedélyek. / Ugye jobb, hogyha nem csalok? / És mert én úgyis meghalok, / azt se kívánd, hogy éljek” (1937. kora nyár). Az „irgalom” itt az alantasabb létrétegekhez kapcsolódik, nem valamilyen magasabb rendű egzisztenciális tartalmakhoz. A puszta életösztön vészes megfogyatkozásáról szólnak ezek a sorok. A Gyönyörűt láttam-ból (1937) kiragadott szavakkal: „minden szomorú lesz. / Állat védheti otthonát, / hanem másféle háború ez.” A halál közelségét érzékelő „határhelyzet” megvilágosodásai ezek.

Irgalom és bocsánat szinonim fogalmak, egyik a másikat helyettesítheti. Mégis: az irgalom szót egy fokkal súlyosabbnak, szakrálisabb töltésűnek érezzük, mint a bocsánatot. A gyereknek, aki rossz fát tett a tűzre, megbocsátunk; az irgalmazunk-at inkább a főbenjáró erkölcsi megítélésre tartogatjuk. Ez inkább az üdvösséggel függ össze, a bocsánat viszont a bűn vagy vétség alóli társadalmi fölmentéssel, a közvetlenebb emberi kapcsolatokra és a törvénykezésre vonatkozik. A kegyelem pedig lehet éppúgy bírói, isteni föloldozás. E szó jelentésköre tágabb az előzőeknél, mert magát az üdvösséget is jelentheti. A keresztény felfogás szerint az eredendő bűn alóli fölmentés nélkül nincs üdvözülés. Mindamellett ez nem „kötelező” megkülönböztetés – az Irgalom című versben például a kegyelem a családfő által kegyelt udvarlóra értődik, az irgalom pedig az evilági üdvösségre („Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz”). A Tudod, hogy nincs bocsánat című versben a bocsánat viszont úgy hordoz – kafkai módon – bírói fogalmat, hogy egyszerre érthetjük a politikai és egyéb sajtópörökben a törvénykezés elé citált költőre és egy általánosabb léthelyzetre: az elesettségre, amely egyaránt kiterjed a viszonzatlan szerelmekre, a társadalmi beilleszkedés ellehetetlenülésére, a támogatást megvonó szakmai tekintélyekre, a pszichoanalízisbe vetett remények összeomlására, sőt a szkeptikusan felfogott Atyára is.

Zsoltárosra hangolt verse, a Nem emel föl (1937 eleje) a vereséghez közeli állapotban ad nevet Istennek, akitől az utolsó segítséget reméli a teljes szétesés előtt. Ki kell térnem a „Fogadj fiadnak, istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva” sorra. Beney Zsuzsa írja tanulmányában: „A »kegyetlen árva« az árva kegyetlen, kegyelemtelen sorsát is jelentheti, de jelentheti azt is, hogy maga az árva, a költő lett kegyetlenné (…).” Ez utóbbi értelmezésben segít a Gyermekké tettél e sora: „Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen.” Mindezek elismerése mellett van egy harmadik megoldás. Mivel a magyarban sokszor elhagyjuk a módhatározóragot, a szöveg így egészíthető ki: ,hogy ne legyek kegyetlenül árva’. A kegyetlenül egyrészt annyi, mint könyörtelenül, másrészt mint mértéken felül, túlzottan. A szövegösszefüggés alapján az utóbbi lehet a szó „első” értelme: fogadj, fiadnak istenem, hogy ne legyek oly nagyon árva. A „második” lehetőség: fogadj fiadnak, istenem, hogy ne váljak kegyetlenné az árvaságban bosszúból, elkeseredettségből. Ez azt az összefüggést villantja föl, hogy elesettségében az ember nemcsak kiszolgáltatottabb, mint egyébként, hanem rosszabb hajlamai is fölülkerekedhetnek. Még valami a kegyetlenről: a fosztóképzővel ellátott kegyelem a bocsánat és az irgalom szinonimája, de jelentésköre gazdagabb amazokénál. Az isteni kegyelem voltaképp maga az üdvösség. A vele egytövű kegyes a régi magyar szerelmi és vallásos költészetben egyaránt jóságra utal. Isteni kegyelemben részesülni több, mint a bűnbocsánatban részesülni vagy „elnyerni az üdvösséget”, mert míg emez csak az eredendő bűn feloldásával egyértelmű, addig a kegyelmet ki kell érdemelni. És József Attila kései verseinek bűntudata rendszerint nem a feloldozást, hanem az isteni kegyelmet kéri, követeli vagy hiányolja. Talán furcsán hangzik: a „partnert” keresi Istenben. Beney Zsuzsa joggal írja, hogy a költő „mazochisztikusan” viszonyul az általa vizionált istenképzethez (például „És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek!” – Bukj föl az árból). De figyelembe kell venni a régi keresztény szokásokat is: az égiekkel fölvett érintkezéshez hozzátartozott a krisztusi szenvedések átélésével és önsanyargatással elnyert kegyelem. József Attila a költői hatás kedvéért eleveníti föl mindezt a vallásról szerzett emlékeinek tárából, hogy formát adjon ténylegesen meglevő és kifejezendő személyes kínjainak.

Lényeges mozzanat a megszólítás módja: „formáló alak”. Egy fogalom megkettőztetése rejlik a képben: egyrészt Isten ad formát mindennek (a bibliai teremtéstörténet szerint ő választja el egymástól az eget, a földet és a vizeket), másrészt a költő ad alakot Istennek az „alak” szóval. A forma és az alak szinonim fogalmak, így izgalmas kölcsönösség alakul ki: ez megformálja azt, az pedig alakot ad ennek. A kérés értelme: „fogj össze” formáló erőddel, mellyel a világot megteremtetted, ne engedj szétesnem. A megszólításhoz kapcsolt kérés kétszeresen továbbviszi a dialektikus gondolatot: Istent azzal teremti meg, hogy segítségre bírja. A „hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben” fokozza a kölcsönösséget. Kölcsönös metamorfózis történik a versben: az ember istenné, az Isten emberré változik egyidejűleg. Ezt erősíti meg a „ne viszonozd a tagadásom” különös kérése: annak szeretné elejét venni az imádkozó, hogy amikor a kétely és a tagadás kerekedik fölül benne Isten léte iránt, Isten akkor se hagyja cserben őt. A „Tudod, szivem mily kisgyerek” nemcsak a kérés gyermekded voltát mentegeti, hanem az istenülés vágyában megbúvó gőg lehetőségét is semlegesíti. Beney Zsuzsa fontos észrevétele, hogy a kései József Attila bűntudat-komplexusában a görög drámák és mitológiai történetek hübrisz-fogalmához hasonló mozzanat rejlik, például Sziszüphoszé, aki el akarta lesni az istenek titkát, mely halhatatlanná teszi őket. Átéli ezt a „hübriszt” (öntúlértékelést, gőgöt), de szabadulni szeretne tőle.

József Attila az alkotó munka mértéken túli fölértékelésével, költőként kelt versenyre a Teremtővel. Erről az Illyés Gyulának szóló, Egy költőre című versének más összefüggésben már idézett sora árulkodik: „én túlmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre.” József Attila ebben is vállalja a „bűnösséget”, de kivédi a „nagyzási hóbort” látszatát, s az apa–gyerek viszonnyal bárki számára elfogadható arányok közt tartja a vers helyzetét. A mű viszonylagos örökléte ugyancsak természetes és magától értetődő vágya minden költőnek.

Szerelem és idealizmus

A szerelem is „halhatatlan”, ahogy a Flóra-versek is jelzik: „Én, ki emberként vagyok, élve, boldog, / mint olyan dolgok, mik örökre szólnak, / hadd kiáltom szét az egeknek újból – / Flóra, szeretlek!” A Flóra-szerelem általában is kedvez annak, hogy reményei éterikusan átlényegüljenek. A szeretett nő táplálta benne a bizakodást, de a gyógyulást mint ennek föltételét állította be, így egyszerre volt a költő számára elérhető és elérhetetlen. A hívő és a szerelmes ember élményvilágát a költészet mindig is rokonnak mutatta; az istenes verseket író József Attila esetében, mivel nem volt „meggyőződéses” hívő, ez lényeges szempont. A szónak nem filozófiai, hanem lelki alkati értelmében „idealista” volt: eszmékért lelkesedett, az erkölcsi igazságot és szépséget tartotta mindenek fölött valónak. Szerelmét is eszményítette. A Flóra (1–2)-ben vallja: „Tudnál-e engem új világra hozni, / iparkodván szerelmes türelemmel, / hogy legyen erőm ismét adakozni / s eltölteni a gonoszt félelemmel?” A legnagyobb szabású Flóra-vers (1–5) is ezt támasztja alá: „egész világom ege lettél.” A „mindenséggel” mérte önmagát, és eszméit százszor többre becsülte a testi és anyagi dolgoknál, noha nem akarta elválasztani egyiket a másiktól. Utolsó versei közt is találunk olyat, amelyben határozottan érezteti, hogy tudatát helyezi a legmagasabbra: „Magamtól tudom, mi a jó / s hogy egyremegy, szappangolyó, / vagy égbolt van fölöttem” (Könnyű, fehér ruhában). Az „elindulok az istenek / ellen – a szívem nem remeg – / könnyű, fehér ruhában” is igen érdekes: mintha az elrontott teremtés fölülbírálására készülne, a pálya elején már kipróbált luciferi szerepben. S hogy a „vakhit” kedvéért nem volt hajlandó elvéteni az „arany öntudat” útmutató fároszát, arról nemcsak az Eszmélet vagy a Hazám, hanem az Ars poetica is meggyőz minket: „nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején”.

Visszatérve a Nem emel föl-re, az istenné átlényegülő költő képzete nem intézhető el azzal, hogy az üdvösség a maradandó művek metaforája, az istenülés pedig csupán a költői halhatatlanságé. Többről van szó ebben a csodálatos szakaszban:

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

De profundis

A fentebbi értelemben vett idealizmusának félreérthetetlen vallomása ez: vállalta nem emberre méretezett kínjait (ahogy a Bukj föl az árból mondja: „nem ember szívébe való / nagy kínok késeivel játszom”), hogy magára vállalhassa az Isten gondját. Méghozzá „az árnyékvilág árkain”, ami a vallásból ismert „siralomvölgy” egyéni változata. A közvetítő Jézus, de nem a görögkeleti templomból ismert, megdicsőült Úrjézus, a Pantokrátor, hanem mint a földi kínokat elszenvedő Megváltó, aki Pascal, a Feltámadást író Tolsztoj, A félkegyelműt és A Karamazovokat író Dosztojevszkij és az egyik legméltóbb hazai költőutód, Pilinszky János Jézusához áll közel. Arról a Jézusról van szó, aki a keresztfán így szól Atyjához: „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” De szavai önmagára méretezve ruházzák föl a krisztusi szereppel, ahogy az Egy költőre negyedik szakasza szemlélteti: „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál.” Ez ismét ellentmond a Nem emel föl imájának: szégyenletes a szerep, amelyet magára vett – „emberárulás”. Bölcselete kikezdhetetlen érvénnyel jelezte a dolgok arányát: „Mert a mindenség ráadás csak, / az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein / túl, túl a hallgatag határon.” Ez a viszonylag ritkán idézett remeke helyükre teszi a dolgokat: a földi létbe vetettséget és a létünk határain túli egyetemesség vágyát és elérhető élményét.

Nagyon is érezte határait, nagyon is tudta, micsoda mélységből hangzanak el De profundis-szerű könyörgései az égi erőkhöz. Nyomorúságát nem akarta átszínezni, s a hamis szerepek látszatát is elvetette. Ha igaz Kosztolányi keserű humorral írt szójátéka a kokainistáról – akinek nem elég a szenvedélyén tűnődni, hanem illik gondolkozni annak „okain is tán” –, akkor a Száradok, törődöm a szomorú költősors okaira is rámutat: „Gyors emlékpojácák / forgatnak meg ébren / s alva újra játsszák, / mily bolondul éltem” (1937. június). „Bolondul”, azaz önsorsrontó módon élt, s erre utal az Egy költőre sora: „nem egyéb az ember-árulásnál”, ha valaki a saját életét teszi tönkre. Isten testén osztozni annyi, mint részesülni mindazokban az anyagi és szellemi javakban, a jó hírt és a költői dicsőséget beleértve, amelyek megillették volna őt is életében. Mivel aránytalanul többet tett a műért, mint saját boldogulásáért, s azért, hogy alkalmas legyen a családalapításra, mellyel saját, nyomorúságos gyerekkorát feledtetni tudta volna, méltán feltételezhetjük, hogy ez volt nehezen kiismerhető és bonyolultan összetett bűntudatának egyik összetevője.

De nemcsak ez, hanem még sok minden: maga a kétszeres árvaság ténye, a társadalmi elmagányosodás, az elkövetett hibák sokasága a társas életben, az igazságtalan támadások és mellőztetések, amelyek valaha érték. És legfőképpen a mindezek miatt fölerősödő tárgytalan szorongás, amely Kierkegaard (és sokak tapasztalata) szerint nem is a beteg lelkű ember ismérve csupán, hanem kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunké. Rilke nyolcadik Duinói elégiájában is a létezés kísérője a szorongás, és ennek „állati” szintjéről jutunk el az „emberi” fokára, amelyre a magyarban jobban illik az aggódás szó.

A bűntudat további összetevői

József Attila bűntudatának motiválói közt érdemes figyelembe venni, hogy miként válaszolt felnőtt éveinek (az ő tudatformálódása szempontjából) egyik legfontosabb eseményére: az 1932 nyarán meghirdetett statáriumra. Ennek közvetlen oka Matuska Szilveszter hérosztratoszi tette, a biatorbágyi vasúti híd felrobbantása és sok vétlen ember halála volt. A hatóság egy ideig a kommunistáknak tulajdonította az akciót. A közvetett okok sem elhanyagolhatók: a négy éve tartó gazdasági világválság legsúlyosabb esztendeje volt ez, mely Európában súlyos politikai válsággal párosult. Németországban hatalmas erők álltak egymással szemben, a baloldali és a szélsőjobboldali pártok többmilliós tömegei. Az itthoni konzervatív hatalom mindkét oldal törekvéseitől tartott, ám fő ellenségét az 1919-es kommün utódaiban látta. 1932 júliusában letartóztatták az illegális kommunista párt vezetőit, Fürst Sándort, Sallai Imrét és másokat, például Karikás Frigyest és Kilián Györgyöt. A rögtönítélő bíróság az előbbi kettőre kimondta a halálos ítéletet. A baloldaliak tiltakozó akciót szerveztek. A Halálbüntetés elleni röpiratot József Attila szövegezte meg, Illyés Gyula, Szimonidesz Lajos és a feminista párt vezetője, Mellerné Miskolczy Eugénia közreműködésével. A fővádlottak kivégzése előtti napon tízezernyi aláírást gyűjtöttek össze József Attila részvételével, köztük híres művészekét, értelmiségiekét. A korábbi, anarchista és bolsevista elemeket önkéntelenül magával görgető baloldaliság általános humanizálódásának fontos mozzanata ez, akkor is, ha a kivégzettek nem „a humanizmus mártírjai”, mint inkább az embertelenség, a rendőrállam áldozatai. Az ívet az igazságügyi minisztériumnak nyújtották be. Az akció nyomán a röpirat négy megszövegezőjét „nemzetgyalázás” miatt perbe fogták. A per hosszú ideig húzódott, és szorongató bizonytalanságban tartotta a gyönge idegzetű költőt: csak három év múlva, 1935-ben mondták ki az ítéletet – 200 pengő pénzbüntetést róttak ki rá. De közben voltak olyan időszakok, amikor sokkal súlyosabb büntetéstől tarthatott. Helyzetét tovább rontotta, hogy a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetéért lefolytatott perben három évre felfüggesztett büntetést kapott, 1933 májusában pedig Lebukott című verséért hurcolták meg a „kommunista diákok perében”. Megfélemlíteni nem tudták, de évekig a félelem légköre övezte a rendőrállammá züllött hazában, a „jogállamban”, ahol „a pénz a fegyver”, s a pénznek ugyancsak híjával volt a költő. Mindezek alapján nem csoda, hogy a „félek a büntetéstől” (Kiáltozás, 1936) közérzete bizonytalan bűntudatot gerjesztett benne. Eleven gondja lett a bűn és az erény, a bűnösség és az ártatlanság, a jog és a jogtalanság. Hol mint filozófiai kérdés merült föl benne, hol mint félelem késztette töprengésre. Meglódult képzelőereje szükségképpen vezethette az égi hatalomhoz, amikor egymásra halmozódó kérdéseit fölvetette.

Érdemes kitérni szerelmi költészetének egyes mozzanataira is. Tornai József írta a Klárisokat elemző Timár György versmagyarázatával vitatkozva, hogy a versben József Attila „a nemiség, a férfi-nő harc kegyetlen, veszedelmes kiszolgáltatottságát vallja be”.17 Tornai így folytatja fejtegetését: „(…) itt az ősi ösztön és az erkölcs ütközik össze. Baudelaire azt mondja, hogy az ember azért talál gyönyört a nemiségben, mert tudja, hogy bűnt követ el, megszegi Isten parancsát. E nyilvánvaló keresztény tévedés mögött annyi az igazság, amennyit József Attila megsejtett: a nemiségben az ember valóban kilép a már elért civilizációból az állati lét sötétségébe, könnyen összekeveredhet benne tehát az öröm és a szégyen, sőt az undor is.” Hogy ez mennyire igaz a Klárisokra, és mennyire nem, s hogy mennyiben áll más József Attila-versekre, és mennyiben nem – az bővebb kifejtést igényelne. De úgy érzem, Tornai szavait általában érdemes figyelembe venni, főleg a Klárisoknál későbbi, a Freudot követő József Attila szerelmes versei kapcsán. Vágó Márta megtagadta a házasság előtti szerelmi együttlétet a költőtől. Az „erkölcs” tehát benne ütközött össze az „ősi ösztönnel”, s nem a költőben. (Az „aranyöv derekadon” kép célzás az erényövre, miközben a gyönyörűen fölépített képrendszer „köreit” gyarapítja.) A versbeli férfi, akinek közvetítésével a költő beszél – s akiről Timár György szerintem jogosan állítja, hogy az akasztásra ítélt szegénylegény helyzetében képzelhetjük el a balladisztikus szituációt –, erotikus képek sorát látja felvillanni a halálra készülőben. A vágy a férfi végzete, de ennek a versnek az alapján még nem biztos, hogy vétke is. Ám a vershelyzetnek mégis van köze a bűnhöz: a szegénylegényt halálra ítélték, tehát bűnösnek tartják. És a bűntudat szempontjából ez a vers a legfontosabbak közé tartozik.

Hogy miért tartják bűnösnek a szegénylegényt vagy betyárt – a Tiszta szívvel hősének „utódját” –, az a Klárisokban homályban marad. Annyit föltételezhetünk csak, hogy mert betyár, a törvényen-, társadalmonkívülisége okából. József Attila kirekesztettnek érezhette magát a szerelem terén is, mert nem volt képes elérni, hogy a „jómódú lány” hozzámenjen. (Az „osztálya elragadta tőlem” szépítés: Vágó Márta nagykorú lányként hozzámehetett volna, ha vállalta volna a bizonytalan egzisztenciájú költőt nehéz természetével és ráutaltságával együtt. Egy pillanatig sem lehet elítélni, amiért nem vállalta.)

Érzésem szerint annyit levonhatunk a versből a bűntudatra nézve, hogy a szerelemben szerzett csalódásai, sikertelenségei is hozzájárultak a vétlen vétkesség komplexusához. A „mért nincs bűnöm, ha van” abból is eredhet, hogy ha már az ember eredendően bűnös, amiért életének egyik legfőbb hajtóereje, a nemiség, az emberre jellemző – s az embert emberré tevő – szerelemvágy vezérli, akkor miért nem „követheti el” az édeni „bűnt”, amikor másra sem vágyik jobban? Az ifjúság nemi problémái és más cikkei is arról tanúskodnak, hogy a rosszul berendezett társadalmi rendben és az embert megrontó, prostituáló szokásokban kereste az okát az általános boldogtalanságnak. Ez József Attila életének egyik legsúlyosabb, lényegében sohasem rendeződő gondja volt, talán csak a Szántó Judittal való együttélés korai heteit, hónapjait kivéve, mielőtt még kiderült volna, hogy nem egymáshoz valók. A szerelmi teljességet mégis ő álmodta meg legszebben verseiben, az Óda, a Flóra, az Áldalak búval, vigalommal strófáiban. Lemondani is ő tudott legszebben szerelméről a Ringatóban, átkozódni az …Aki szeretni gyáva vagy-ban és kétségbeesni a Nagyon fáj-ban.

Summázat helyett

Anélkül, hogy summázni akarnám a tán föltenni sem érdemes kérdést, hogy József Attila hívő volt-e vagy sem, a versekben megszólított Isten, úgy vélem, a vallásos érzelem szempontjából nem célként kitűzött, hanem útként realizált fogalom. (Az „én vagyok az út” a keresztény vallásokban hasonlóképpen kimondatik, mint Lao Ce Tao te kingjében.) Az „Atyát hívtál elesten” sorban (Tudod, hogy nincs bocsánat) mintha az istenesség indokát is megvallaná (,elesettségemben szólongattam az Atyát’), de ezzel együtt e költészetben Isten nem a hit tárgya, hanem az út, amely önmagához is és önmagán túlra, az egyetemesség távlataiba is elvezeti az eszmélkedőt. Ezen az úton az istenvágy, a világmindenség rendjét fürkésző tudat, a gondviselő Atya fiúi keresése, a többiekért áldozatot vállaló krisztusi szeretet és az eredendő jóság, az erkölcsi tisztaság, a bűntudat, az irgalom és a kegyelem, az eszmélkedés mindenre kiterjedő érzékenysége és őszintesége, az igazság szerelme és a szerelem igazsága megannyi fontos útjelző. Amikor azt írja utolsó verseinek egyik, töredékben maradt darabjában, hogy „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” [Az Isten itt állt a hátam mögött…],18 akkor a megérkezés élményét is átéli a lírai pillanatban. Mélyen megrendítő versei közé tartozik ez: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.” (1937. október) Az „Úgy segített, hogy nem segíthetett” rezignációja Istenhez és Flórához egyaránt szól; az elesett költő így fogta fel a lány vele való törődését. De ezzel az emberi vonatkozással együtt is foglalkoztatta őt az istenfélelem, holott annak „szolgai” tartalmát – közvetve vagy közvetlenül – mindig elutasította, például az Ars poeticában. Kétségtelen, hogy utolsó verseiig tart a „hübrisz” és az alázat közötti vívódása.

Igen érdekes az érett költő számára (a rend fogalmával összekapcsolva) legszentebb eszme, a szabadság és az Isten viszonya. Töredékes versében, amely sokáig [Négykézláb másztam…] címmel szerepelt a József Attila-művek sorában, s az újabb kiadásokban [Az Isten itt állt a hátam mögött… ] cím alatt található meg, érzésem szerint összekeveredik a hozzá jóságos, reményt adó, de a szerelemben igen tartózkodó Flóra és az elérhetetlen, csak a reményekben fölcsillanó istenfogalom. A szabadság eszméje mintegy kárpótol az Isten elérhetetlenségéért, de ez már nem vihető át a szerelemre: mindent ettől az életét megszentelő érzéstől vár. Az istenvágy és a szerelem rejtett vitájában aztán a szerelem kerekedik fölül, de úgy, hogy a gondolatban elhelyezett fohász az istenfélelem jegyében vár felsőbb segítséget: „Gyönge a testem: óvja félelem! / De én a párom mosolyogva várom, / mert énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon.” A „hűség” voltaképpen türelem: óriási próbatétel a gyógyulás útján a szerelem beteljesedését még mindig remélő férfinak. Pedig a világ értékei már kiürültek körülötte: „üres” az űr, rendező értelem híján „tántorog” benne a világ (mondjuk Vörösmartyval: „A vak csillag, ez a nyomorú föld”), de ő – a szerelem megváltó erejében végső lelki tartalékaival bizakodva – még mindig hinni szeretne.

A fentebb már idézett „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” nyílt vallomás arról, hogy eljutott Isten közelébe, a végső fölismerések, az egzisztenciális megbizonyosodás állapotába. Csakhogy amennyiben ennek a folytatása a [Négykézláb másztam], akkor újabb kérdéssel kell szembenéznünk. A „Négykézláb másztam” az eszmélkedés legkorábbi szakaszára, a még járni is alig tudó gyerekre utal, és az „álló Istenem” az apa, akitől kisfia azt reméli, hogy a magasba emeli. Az apa-gyerek viszony egyik legemlékezetesebb élményéről van szó, amelyet a szemlélet síkján szinte kézenfekvő átvinni az isteni eredetű „magasságélményre”. A versben összekeveredik az apai-isteni segítség önellentmondásos fogalma („nem emelt föl engem”) a szeretett lány irgalmával („Úgy segitett, hogy nem segithetett”), aki 1937 őszén bármikor ott lehetett a költő mögött. Az pedig a szerelmi vallomások régi, bevett formulája, hogy „megkerültem érted a világot”, míg meg nem találtalak. (Az irodalmi példák közül elegendő a Csongor és Tündére gondolni.) Istenre vonatkoztatva persze mélyebb ennek az értelme: arra, hogy Isten mindenütt jelen van. Ezt a vallomást, lehetséges, Flóra közelsége és a tőle kapott remény csalta ki a költőből. Részben talán a vallásos beállítottságú lány kedvéért próbált ráhangolódni a hitre. Ez sem változtat azonban az istenkeresés eszmei értékén, amelyről oly sokáig nem lehetett nyilvánosan gondolkozni. Hogy a költő mennyit küszködött a hit és a hitetlenség kérdésével, azt jól érzékelteti egy másik töredék, még 1936-ból: „Sokan voltak és körülvettek / álmomban engem s kinevettek: / »Hehe, hát ennél van a kincs, / ami nincs!« Ha ez a kincs a „bölcsek köve”, akkor világnézeti kérdésekre érthető, és Istenre is vonatkozhat. Különösen ebben az időszakban, a késői istenes versek szomszédságában.

Hogy József Attila marxista létére mennyire fontosnak tartotta a hit kérdését, s hogyan tett kísérletet az érzelmen alapuló hit és az értelemre épített tudományos világkép összeegyeztetésére, arra jó példa Új szocializmust! című előadásának szövege (Cobden, 1935. december). „Kérdés (…), hogy a homo moralis vagy ideologicus miért fordul szembe a homo oeconomicussal, más szóval hogyan lehetséges, hogy a gazdasági belátás nem hat közvetlenül? A Marx-kritikának itt kellene kezdődnie (…). Ha Marx alapján jobban megértjük, hogy pl. a vallásos érzés miért öltött abban a korban olyan, ebben pedig ilyen eszmei-szociális formát, még mindig kérdéses marad, hogy egyáltalában miért van a homo oeconomicusnak vallásos érzése, hogy a szubjektum lelki háztartásában miért mutatkozik gazdaságosabbnak a hit, mint az értelem? Azért fontos ez, mert a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le, s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei.”

Úgy vélem, hogy bár bajosan dönthető el a kérdés, hogy mennyiben volt hívő József Attila, és mennyiben nem – az látható, hogy érzelmei számára fenntartotta magának a hit lehetőségét, miközben értelmével elutasította ugyanazt. Istenes versei ennek a megrendítő szétválasztásnak köszönhetők. Nem a „tudathasadásnak”, amelyet sokszor a zsenialitással közvetlen okozati viszonyba állítanak, hanem annak a roppant szellemi erőnek, amelynek birtokában megírta műveit. E tanulmány summája nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a költő érzelmi szférájában akkor is jelen lehetett a hit, ha az értelem világába nem engedte behatolni.

Jegyzetek

1Nagy László: A föltámadás szomorúsága.

2Egyetértünk azokkal a régebbi és újabb kutatókkal (pl. Gyertyán Ervin, Szabolcsi Miklós, a Stark András–Bókay Antal szerzőpáros, Tverdota György, illetve Valachi Anna), akik elutasítják azokat a vélekedéseket, amelyek szerint József Attila korától távolodva egyre inkább mellékessé válnak az életrajz tényei (egészen az utólag felállított kórtörténeti leírásokig, amelyek az orvoslás fejlődésének köszönhetően bírálják fölül az egykori megállapításokat), s csak a szövegvizsgálatra érdemes koncentrálni. Az ilyesmit figyelmen kívül hagyni éppúgy nem erény, mint Dante, Goethe, Shelley vagy Petőfi esetében, vagy akár a külsőleg „eseményben szegény” életű költőpályák (pl. Arany János, Juhász Gyula) vizsgálatában. Nemcsak a művek háttere maradna így homályban, hanem sokszor maguk a művek is, és a befogadói élvezet is szegényedne. Még az ismeretlen kilétű szerzők személyiségéről is van valamilyen elképzelésünk, amikor műveiket olvassuk.

3Kötetben: Beney Zsuzsa: József Attila útjain, 1980; József Attila-tanulmányok, 1989.

4Valachi Anna: „Fogadj fiadnak, Istenem”. Eső, 2001. ősz–tél. Valachi Anna szerint József Attila „ragaszkodott az analízishez, mert elsősorban költőként akarta kiaknázni a tudattalan kincsesbányáját”. Valóban, ez a költő harmadik és talán legfőbb indítéka a pszichoanalitikai kezelésben a gyógyulás és a „freudomarxista” elmélet kidolgozása mellett.

5Németh G. Béla: 7 kísérlet a késői József Attiláról. Tankönyvkiadó, 1982.

6Szőke György: József Attila apaképe. In József Attila útjain, 1980.

7Ignotus Pál nyilván az Ars poetica idézett sorára célzott, amikor így írt nekrológjában: „Dogmatikusan ragaszkodott a való tényhez – egészen addig a fokig, ahol a ténynek látszata is megszűnik, s kezdődik a sejtelem…” Költő és a halál. Kortársak József Attiláról I., 1983.

8A kizárás részleteit lásd Szabolcsi Miklós Kész a leltár című monográfiájában (1998), 259–260. old.

9A budapesti születésű, németül publikáló Arthur Koestler írta 1939-ben a Das Neue Tage-Buch című kiadványban (Paris–Amsterdam): „József Attila – nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan – kommunista volt. De elfordult a mozgalomtól, amelynek torzulása épp a legjobbak közül sokaknak az életébe vagy a józan eszébe került.” Egy 1954-es följegyzésében pedig így írt a költőről, fölidézve 1933-as találkozásaikat: „…mint egy igazi forradalmár, Attila jakobinus szenvedéllyel gyűlölte Sztálin »bonapartizmusát«.”

10„(…) a szonettkoszorú szerkezeti modelljére, a verssorok szótagszámára s a rímkombinációk változatosságára ügyelő fiatal költő nagy-nagy összegezést kíván egyúttal végezni, a »mindenség kimondására« készül”, s „a nem letisztázott (…) gondolati anyag ellenálló ereje sokkal nagyobb volt, semhogy (…) teljes értékűen magára találhatott volna” – írja Danyi Magdolna. (József Attila: A Kozmosz éneke, Új Symposion, Újvidék, 1973. In József Attila útjain, 1980.)

11József Attila előtt magyarul csupán egy elfelejtett költő, Bangó Pál írt szonettkoszorút a 19. század végén, Szonettkoszorú Adelinához címmel. József Attila halála után először KócziánKatalin alkalmazta ezt a formát az 1940-es évek végén Szerelmes szonettkoszorú című ciklusában. Ezt az ötvenes évtized közepén Székely János Bolyai című szonettkoszorúja, majd tíz évvel később Gergely Ágnes Johanna-ciklusa követte. A rendkívül igényes forma a hetvenes évektől terjedt el széles körben. Alkalmazták Baranyi Ferenctől, Kodolányi Gyulától és Tandori Dezsőtől Thinsz Gézáig és Tűz Tamásig, Jánosházy Györgytől, Szőcs Gézától és Markó Bélától Balla D. Károlyig, Dobozi Eszterig, Veress Miklósig és SimorAndrásig (a sor még hosszan folytatható), vagy a tizennégyszer tizenöt szonettkoszorúbúl s a mesterszonettek mesterszonettjéből álló „nagy” szonettkoszorút megíró Csontos Jánostól a hasonló formát alkalmazó Győrffy Attiláig.

12A versváltozatok között Isten (1–5) címmel egy olyan kompozíciót is számon tart a filológia, amelyben a költő egyesítette és számozással jelölte ezeket a verseket (lásd pl. a Stoll Béla gondozta 1980-as életműkiadást).

13Az elemzők régóta számon tartják, hogy verseiben Isten többnyire a hiányzó apa helyett elképzelt Atyát jelenti – a kései versekben és a koraiakban egyaránt. Isten és Istenem című versében a nyolc-tíz évesen megélt apahiányát idézi föl: úgy jeleníti meg Istent, mint a kisgyerekkel barátkozó, munkájának fogásaira rávezető, gondos és segítő felnőttet. Méghozzá a szegények módján: nem fényűző szórakozásaiban veszi maga mellé partnerül a gyermeket, nem cukrászdába hívja, és nem drága játékokkal halmozza el, hanem beavatja munkájába, rávezeti az életvezetés egyszerű, de fontos tudnivalóira, s a kisfiúknak mindig érdekes foglalkozások fortélyaira tanítgatja: rikkancskodásra, szántás-vetésre, lovak vezetésére, csőszködésre. Felnőttes dolgokra tanítgatja, még a pipázást is megengedi álmodozásában. Az utolsó évek istenes verseiben az „apa” a gyermekét magára hagyó, a könyörgésekre nem válaszoló, igazságtevő hatalmát a rászorulótól megtagadó, tőle nemcsak a bűnbocsánatot, hanem a büntetést is megvonó, nem létező „Valaki” lesz – a mindenség legfőbb talánya, a Semmivel azonos, mégis nevet viselő, személyes tulajdonságokkal felruházott Isten.

14Vas István: Nehéz szerelem. A líra regénye.

15„Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem” – írja Nemes Nagy Ágnes Amikor című négysorosában. Felfogása szerint itt az istenszobrot faragó művész módján jeleníti meg az ember az Istent. Ez annyiban tér el például az ókori szobrászok tevékenységétől, hogy ők a lelkükben és az egész vallási közösség lelkében élő istenképnek adtak külső alakot, a modern költő pedig – a teremtéstörténetet szinte megfordítva – megteremti magának a még nem létező istent, azt, akiben hihet. Ezt az értelmezést azonban nem magára a négysorosra, hanem csak az Ekhnáton jegyzeteiből című versre alapozva mondhatjuk el.

16A Szép Szó 1936 áprilisi számában jelent meg József Attila Szerkesztői üzenete, amely sokat elárul a költő hittel kapcsolatos meggyőződéséről. Egy olvasó kifogásolta, hogy a folyóirat a hitetlenség szellemét terjeszti. A költő így ír Marxra hivatkozva, de saját szavaival: „(…) a vallás az emberi lényeg megvalósítása – képzeletben, mert a földi siralomvölgyben (melynek katonai térképe az osztályok, népek, fajok, nemek és nemzedékek elnyomását tünteti föl) az emberek nem fejthetik ki igazi mivoltukat, s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül. Látja, ilyen »hitetlen« alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is, anélkül, hogy ellentmondásba kerülnék magammal s az értelem megvetésével önmagamat és Önt lebecsülném.” Megfontolandó az is, amit a továbbiakban a bűntudatról: „Ne feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az emberek fiai.” A költő kitér a klasszikus polgári értékekre, „a szabadság, egyenlőség és testvériség eszményei”-re: „Ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények az észt istenítő francia forradalomnak bálványai. Felhívom a figyelmét arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember. Gondoljon arra, amit föntebb mondtam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben. Én, mint »hitetlen materialista« azon iparkodom, hogy ez a lényeg, ezek az eszmények, ha másként nem, hát fokról-fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is (…).” – Ezek alapján, ha nem is bizonyítható, feltételezhető, hogy Nagy Lajos maliciózus jóslata, mely szerint idő kérdése, hogy a költő mikor lesz neokatolikus, be is válhatott volna. Magyarázatul: Nagy Lajos Budapest kávéház című könyvében Gerlei névvel József Attiláról adja ezt a túlzó jellemzést: „(…) tavaly még szociáldemokrata volt, két évvel ezelőtt anarchista, azelőtt l’art pour l’art-ista, s hónapok múlva lesz csak fasiszta, addig pedig, hogy neokatolikussá váljon, még két év is eltelhet.” A „fasizmust” illetően nem éppen örvendetes, hogy az íróbarát rájátszott a költőt ért igaztalan vádakra. A „neokatolicizmus” viszont csakugyan a költő keresztényies szeretetelvűségére utalhat. – A Szerkesztői üzenet önmagában is jól szemlélteti a „hitetlen hit” paradoxonát – ha úgy tetszik, következetlenségét –, amelyet a versekben is látunk. Itt előbb azt mondja, hogy „Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér”, s ezt mint saját keresztényi meggyőződését vallja. Majd később azt írja, hogy „Én mint hitetlen materialista” stb. Az bizonyos, hogy a keresztény erkölcsi tanításokat a műveltség szerves részének tekinti, akkor is, ha azokat a „materialista” (és különböző idealista) filozófusok tudományával egészíti ki. Ez nem eklektikus gondolkodásmód, hanem olyan következetesség, amely nem valamilyen iskolához, irányzathoz vagy ideológiához tartja magát, hanem az egész emberi gondolkodás színét-javát szem előtt tartja.

17A vita három fordulója: Timár György: A „Klárisok” és magyarázatai. Jelenkor, 1968. november; Tornai József: József Attila egyik varázséneke. Irodalomtörténet, 1968. 4. sz.; TimárGyörgy: Még egy szó a „Klárisok”-ról. Jelenkor, 1970. május.

18A vers az 1980 előtti kiadásokban a két, kezdő töredék sort elhagyva, Nem emel föl címmelszerepel. Itt az 1980-as, Stoll Béla-féle közlést vettem alapul, mely a kritikai kiadás eredményeinek figyelembevételével készült. – Itt jegyzem meg, hogy a Stoll Béla által sajtó alá rendezett versek ékezését itt-ott felülbíráltam: a költő az í, ú és ű betűket a gépiratban nem mindig ékezte föl. Lehetséges, hogy az ezt tiszteletben tartó szövegértelmezés „hű” a kézirathoz, de nem valószínű, hogy hű a költői szándékhoz. Simor Andrással értek egyet, aki szerint csak verstanilag indokolt esetben kell a helyesírástól eltérő ékezést figyelembe venni. (Simor András: Észrevételek a József Attila-versek közlési módjáról. Ezredvég, 2004. április.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben