×

„Fogj össze, formáló alak”

Istenesség és bűntudat József Attila verseiben, 2. rész

Alföldy Jenő

2005 // 01
„Most lelkem: ember – mennyem odavan”

A „vándorévekben” (1925 őszétől 1926 júliusáig Bécsben, 1927 szeptemberétől 1928 júniusáig Párizsban, majd ez év augusztusáig a francia Riviérán tartózkodik) és a mozgalmi esztendők idején (1933 és 1934 fordulóján zárják ki a pártból) a hittel kapcsolatos motívumok megritkulnak verseiben. Megritkulnak és úgyszólván eltűnnek – de nem nyomtalanul. Időnként váratlanul felbukkan az Isten-motívum, majd ismét hosszú időre eltűnik.

Észre kell venni látásmódjában korábbi istenélményének nyomait például a természetről írt verseiben. A [Csodálkozó bogarak közt] azonosulása az apró élőlényekkel és az élettelen tárgyakkal emlékeztet a vallásos természetszemléletre. Az én = nem én mint esztétikai fölismerés Rimbaud-tól ered („az én, az mindig valami más”), de mint vallási és filozófiai elv a buddhizmusban vált jelentőssé. „A lányok szagos lépte nyomán kibútt ez az ártatlan kavics, / Ez a kavics nem József Attila és a fű se, én se vagyok az, / Én a barátja vagyok itt mindennek, tenyeremben a jó dió háládatosan roppan ketté, / A belékevert szalmaszálat hajamból vigyázva kihúzza az ág –”. Az expresszionistáktól, dadaistáktól és szürrealistáktól átvett szabad forma csak látszólag emlékeztet a szabad képzettársítás módszerére. A szemlélet egységes, a tárgyiasság személyességgel párosul, az egymás mellé rendelt mondatok rendezettek, a gondolatritmus következetes. Az én feloldódik a teremtés apróságaiban, és az animizmusra emlékeztetőn azonosul velük. Megszűnik az értékek rangsora. A versszervező élmény egyértelműen vallásos jellegű. S bár a buddhista eredet kétségtelenül föllelhető benne, s jóllehet ilyesféle érzelem bárkiben megjelenhet, aki megleli a belső békét a természetben – a vallásos élménynek ez az egyik legfontosabb alapja. Mondhatni: ez a pozitív alapja. A negatív alapokról – a hiányérzésről és a bűntudatról – még lesz szó a továbbiakban.

A József Attila című epigramma úgy örökíti meg a költő személyét, mint aki „Szeretett enni s egyben-másban / Istenhez is hasonlitott”. Sejtésem szerint ez a vissza-visszatérő gondolata nem csupán arra a régi közhelyigazságra utal, hogy a művészi alkotás hasonló a teremtéshez, amit a Biblia már azzal hitelesít, hogy Isten a maga képére formálta az embert. Ennél többről van szó. (Maga a Biblia is lényegesen jelentősebb elképzelésen alapul, azon, hogy szerzői „isteni sugallatra” írták.) A művész József Attila felfogásában maga is teremt. Ami azt is jelentheti, hogy megteremtheti magának Istent. Úgy, ahogy Nemes Nagy Ágnes: „föltalálja” a maga istenét vagy istennőjét Nofretéte arcképében (Szerelem, 1969). „Külön világot alkotok magam” – vallotta József Attila már A Kozmosz énekében. Ezt később sem vonta vissza. Igaz, hogy élete végén, összeomlása határához közeledve bűntudat vegyült e meggyőződésébe – „én túlmagasra vettem egemet”, írta 1937-es Egy költőre című versében –, de a gondolatot nem érvénytelenítette. Igazuk van mindazoknak az elemzőknek, akik a klasszikus görög tragédiák hübrisz-fogalmával állítják párba József Attila bűntudatának tárgyát, azt, hogy – mint írja magáról – „Istenhez hasonlított”, és „túlmagasra vette” egét, azt a magasságot, amelyhez köze lehet, vagy amely őt megilleti, vagyis voltaképpen önmagát.

A visszájáról ezt fejezi ki a Medáliák 1. darabjának részlete is: „most lelkem: ember – mennyem odavan”. A „most” szó jelzi, hogy a verspillanatot megelőzően a „menny” az övé volt, hasonlón, mint Istené. A Medáliák a mindenséget az Orbis pictus gazdagságával megmutatva érvényesíti azt az elképzelést, hogy a költő jelen van a teremtés dolgaiban, a világ minden élőlényében, állatokban, emberfajtákban és tárgyakban, a hűvös vizektől, a holdtól és a naptól a csillagokig és az őszi esték melegéig. A civilizáció romlottságát ezúttal a borostyánkőbe fagyott, frakkos ügyész jelképezi. (Az ügyész, a vád képviselője a Hazámban is a társadalmi rossz megtestesítője.) A Medáliákat én gyerekrajznak képzelem el, amelyben – a költő falusi emlékeinek megfelelően – az univerzum kicsinyített változatban jelenik meg. A világot gyermek módjára kezesíti magához, „meglett emberként” tudva, mi hiányzik a Föld lakóinak. Az emberiséget királynak öltözött gyerekek testesítik meg, demonstrálva a bibliai igazságot, amely szerint minden ember király. Méghozzá bőrszínre való tekintet nélkül. Idézem a mű 12. részét: „Az eltaposott orrú fekete, / a sárga, kinek kékebb az ege, / a rézbőrű, kin megfagyott a vér / és lidércként rugódozó fehér –”. József Attila gyermeki látásmódjának és tündériességének egyik legszebb terméke ez, amely teljes világot, kerek egészet ad. Talán nem túlzás, ha befejező része alapján játékos-groteszk, szürrealisztikus emberiségversnek nevezem.

Érdekes, ahogy az istenesség a játékosság jegyében „infantilizálódik”, mielőtt felszívódna a munkásmozgalmi korszak aktualitásaiban, az osztályfeladatokban. A falusias Betlehem és a Betlehemi királyok ismét a gyermek látószögéből szemléli a világot, s a karácsonyi hangulat meg a népszokások hitelesítik az életképek, jelenetek vallásosságát. (Az elsőben kritikusabb, a másodikban játékosabb módon, de mindkettőben pártfogoló személyességgel.) Ezekben a darabokban azonban azt is észre kell venni, hogy mennyire ekvivalensek a századelő művészetével. Ekkoriban az irodalom is, a képzőművészet is a „primitív” törzsi műveltséghez fordul példákért, hogy a civilizáció kulisszáit félretolva pillantson a konkrét és elvont értelemben egyaránt „meztelen” emberre s legbenső hajlamaira, melyekben a természeti és az isteni elem együtt van még. Gauguin, Picasso a természeti népek körében, majd később Henry Moore az archaikus társadalmakban, Klee a gyermekrajzokban ismeri föl és reprodukálja magas művészi szinten az ember romlatlanabb testi-lelki világát, vagy legalábbis azt, amit a modern civilizáció befolyása nem torzított el ősi eredetéhez képest. József Attila első számú hazai kortársa, Bartók Béla zenéje is valami hasonlót emel magasra, amikor megírja A fából faragott királyfit, A szarvassá változott fiúkat, az Allegro barbarót vagy a népdalokból közvetlenül merítő Mikrokozmoszt. József Attilának kevés gyermekdala van, de ezek a hazai gyermekköltészet legszebb darabjai közé tartoznak, és bízvást az utóbb említett Bartók-mű s a Kodály-féle gyermekdal-feldolgozások mellé állíthatók. S az is tanulságos, hogy amikor a társadalomtól a természethez, a felnőttől a gyermekhez és a kereszténységtől a pogánysághoz fordul, épp akkor közeledik Istenhez, a valláshoz. Sem a Medáliákat, sem a betlehemes verseket nem sorolom az „istenes” költeményekhez, csak azt állítom, hogy érintkeznek a vallásos érzéssel. Csorba esne versélményünkön, ha pusztán paraszti életképnek tekintenénk ezeket a verseket. (Rokonságuk kiterjed a századforduló népies-vallásos francia költője, Francis Jammes műveire is.)

1930–34-ben alig találunk vallásos képzeteket a versek sorában. Föltételezem, hogy az istenesség akart vagy nem akart elfojtásának jelei mutatkoznak e korszakában. A Fagy című versben tűnik fel az a motívum, amelyet hosszú éveken át számos versében megtalálhatunk valamilyen változatban: „A csördülő ég vasban áll.” Ezt követi majd a Téli éjszaka téli érce, kék, vas éjszakája, megvasalt, pántos égboltja és hideg űrje, melyen holló repül át; a Reménytelenül vaskemény égboltja; az Elégia ólmos ege; az Eszméletben az egek fogaskereke, a berácsozott ég, „a vas világ a rend” keménysége és örök éje. Követi továbbá a [Szürkület], ahol „tar ágak szerkezetei tartják keccsel az üres levegőt”, meg a Számvetés, ahol „Komor ég alatt üldögélek, / mint hajléktalan a híd alatt”. A felsorolást folytathatnám. Nem hagyható ki e forradalmi korszakból az egyik legnagyobb kompozíció, A város peremén sem, amelynek egéből puha korom hull, mely „lerakódik, mint a guanó / keményen, vastagon”, és döng az ég – vagyis üres, istentől nem lakott. Mindezekben közös a menny keménysége, a magasság zártsága. (Amikor Nemes Nagy Ágnes azt írta, hogy „A vágy már nem elég, / nekem betonból kell az ég”, természetesen nem erre a keménységre vágyott: nála a kézzel fogható, tapintható, pozitivista bizonyosságot jelképezi a „beton ég” – Ekhnáton, hatvanas évek vége). Isten csak a hiányával „van jelen” József Attila e korszakában, de ennek a hiánynak minősége van – az érzékletes képek rá utalnak. A kemény menny és variánsai egyrészt az ég feltárhatatlan titkaira, másrészt a teremtés könyörtelen vastörvényeire utalnak.

Ezzel szemben a költő proletárvilágát forradalmi hevülettel vállaló nagy óda, A város peremén soraiban hangzik el az „Emeljétek föl szívünket!” és a „Föl a szívvel” kiáltása is, a sursum corda vallásos eredetű, de világi értelemben használt jelszava. Bármennyire profanizált ez a változat, bármennyire marxista a költő, a műveltség, melyből ered, a keresztény kultúra. A kor expresszionista festője, Kernstock Károly több képét is a Megváltóról komponálta. A differenciáltan gondolkodó művészek, akik a munkásmozgalom közelébe kerültek, szívesen merítettek példákat a Bibliából, akárcsak szellemi elődeik, például Ady. Különösen azóta, hogy a nácizmus – Nietzsche antikrisztusi elveit „gyakorlatra váltva” – mindenestül megtagadta a szeretetről szóló jézusi tanításokat.

Az Ódában a költő a fellobbanó szerelemtől igézetten újból a világmindenség okos rendjét vizionálja a tökéletes női testben. Persze, hogy a szerelem rokon a vallásos érzéssel, hogyne táplálnák egymás hevét fűtőanyagukkal. Tudták ezt a régiek, amikor egymásba szerelmes istenek neveivel népesítették be a csillagos eget, amikor az Énekek énekét költötték, s amikor népdalt vagy trubadúréneket zengtek. A középkori Mária-himnuszok áthallásai nem a vallást profanizálják, hanem a szerelmet emelik föl a vallásos elragadtatás szintjére. Az Óda égboltja megelevenedik az érzelem melegétől, az ifjú nyár könnyű szellője száll az égre, s a kedves lényében csillagképek rezegnek… De a hajnali ég itt is ércesen csillog, és fényessége ismét az elveszettséget hozza vissza a tudatba.

Mi történt tehát e korszakban? Ha visszatekintünk a tizennyolc éves költő Megfáradt emberének bizakodására, melyben még oly meghitt volt a kapcsolat a húszéves költő és a csillagok közt, s még a tragikus korszak előrejelzésének tekinthető Reménytelenül csüggedtségét is nyájas csillagok enyhítették, a felsorolt idézetek sokaságában azt látjuk, hogy a „megvasalt ég” már csak zord idegenségét mutatja. Kemény, hideg, távoli és idegen. S főként üres. Ám ez az üresség nem egyszerűen a tagadás vagy a közöny műve, hanem a fájdalmas hiányé. Valami olyannak a hiánya, amit érzékelni lehetett egykor. Ami – vagy aki – korábban megmutatkozott, ha nem másban, hát a vágyak erejében. József Attilának nem a vallásosságát vagy hitetlenségét firtatom – nem ez a fontos. A hitnek nem a tárgya, hanem az alanya érdekel. Az, hogy vágyaival akkor is megteremtette verseiben az istenképet, ha róla magáról alig mondott többet, mint azt, hogy hiányzik, s ha mégis, akkor csupa negatívumot. Tagadásaival nem szüntette meg Istent. Ha akarta volna, akkor sem vonta volna vissza, hanem – hiányérzéseinek kifejezésével – megerősítette paradox létezésmódját.

De a folyamatban még csak az utolsó felvonás kezdetén tartunk. Elérkeztünk a „kései versekhez”, amelyekben ismét elementáris erővel jelentkezik az istenélmény.

„Ím itt a szenvedés belül”. Freudi hatások

A hitprobléma nem közvetlenül merült fel újra 1935-től kezdve. Kerülővel tért vissza: a pszichoanalitikai foglalkozások hívták életre. Arra most nem térek ki, amit a József Attila-irodalom számtalan változatban elmondott már: hogy részben a világpolitikai helyzet lesújtó hatására fordult befelé a költő, s a magyarázatot, amit a társadalomban nem lelt meg, az ösztönökben akarta megtalálni.

Nemcsak az a fontos, amit felszínre hozott a kezelés, hanem az is, amit a költő várt tőle. Ő ugyanis – költő lévén mindenekfölött – némiképpen „csalt” a kezelések során. Nemcsak a gyógyulást kereste benne, hanem a Művet is. Gyanítom, hogy a sokat kárhoztatott orvosi műhibáknál is inkább ő maga idézte elő állapotának rohamos romlását. Orvosainak az róható fel, hogy nem vették észre a költő „hátsó szándékát”, vagy ha észrevették, akkor nem ennek megfelelően kezelték: költészete számára kereste a versben jól felhasználható élményeket és ismereteket a lélek mélyébe pillantva. Mesterségesen szította föl magában azokat a lelki tartalmakat, a különféle komplexusokat, amelyektől szabadulnia kellett volna. A lélekelemzés a dolgok olyan kettős látását és az egész létezés oly paradox felfogását erősítette föl, amely költészete számára főnyeremény volt, egészsége és életvitele szempontjából viszont maga a meghasonlás, a tudathasadás és a rohamosan beteljesedő végzet.

A pszichoanalitikai kezelés célja az, hogy a tudat felső rétegeit, a gondolati gátlásokat kikapcsolva mintegy „kibeszéltetik” a beteggel a tudat alsó rétegeiben rejlő, elfojtott emlékeket, azokat, amelyek a látszólag indokolatlan félelmet, szorongást, depressziót vagy éppenséggel az agresszivitást előidézik. József Attila költészete jórészt ugyanonnan szerezte „anyagát”, ahol zaklatott és nehéz gyerek- és ifjúkori élmények üledékei és lenyomatai rejlettek. A lélekelemzési gyakorlatokon nem csupán a föltépett és megeredő sebként felsajgó emlékek érdekelték, noha bővében volt ezeknek. Tudatos szellemi emberként a freudi elméletet is tanulmányozni kezdte. Világképének egyik fő pillérévé avatta Freud tanításait. Tanulmányai, amelyeket ezek ösztönzésére írt, társadalmi tanulságokra vezető, színvonalas elméleti munkák.

Freud nyolcvanadik születésnapján, 1936-ban Amit szivedbe rejtesz című versével tisztelgett. A műben bámulatos könnyedséggel váltja költészetre a tudomány tételét, anélkül, hogy a teória „megzenésítésére” vállalkozna: „S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek – / a harctér nászi ágy.” Néhány szavas látlelet a fasizmus fanatizált tömegbázisát alkotó emberek belső ösztönzéséről – és közben költői önkifejezés, tapasztalatközvetítés, mert a dédelgető „anyaöl” iránti gyermeki vágya kiirthatatlan emlékei közé tartozik. Nem kegyeletsértés, ha kimondjuk: a költő az agresszivitás eredetét is önmagában, az oly sokszor viszonzatlanul sóvárgó szerelmes férfiban fedezte föl. Számos más versét is idézhetném, amelyben az emberben rejlő természeti lény – amelyről oly sok szépet és igazat el tudott mondani – illúziótlanul tárul fel az ön- és fajfenntartás nyers ösztöneivel. Páratlan őszinteséggel és helyesen értelmezett humanitással írta meg, mi mindenre tapintott rá a lélek titkos járataiban. „Röntgenszemnél” élesebben és pontosabban látta a belső kórokozókat. Arra a tanulságra jutott, hogy az ösztönöket nem sikerült társadalmi szinten humanizálni. Az Eszmélet előtanulmányaként írt töredékek egyikében az önös létérdekek eredendőségét mutatja meg az újszülöttben: „Gondolj a ravasz csecsemőre – / sír-rí, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.” Az 1936-os Világosítsd föl-ben így tér vissza a motívum: „Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát” stb. A diagnózissal nem elégedett meg. Óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy a bajokat megszépítés nélkül, a maguk teljes veszélyességében ismerje föl, s hogy ezekkel együtt kezesítse az emberi természetet, az ösztönöket. Ennek egyik szép példája az 1934 nyaráról való Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak: „A dolgos test s az alkotó szellem, / mondd, hogy törhetne egymás ellen? / Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül. / S az indulat muló görcsökbe vész, / ha föl nem oldja eleve az ész.” Az önfegyelem, az elfojtás és a kegyes hazugságok helyébe tehát – amelyek alól úgy kell kibányásznia a lélekelemzőnek a kiábrándító igazságot – az emberi jóakaratból, a szív és az ész együttes erejéből táplált eszméletet, a meggondolt gondolatot állítja. Ez pedig a „fölöttes én” jól felfogott freudi fogalmával vág egybe.

Közbevetésül: az Alkalmi vers – melyből oly sok minden fontos az illúziótlanság ellenére felhangzó „boldog” szótól a befejező kép „látható reszketésű csillagáig” – távol áll attól, hogy istenes verseihez sorolhatnánk. A benne megnyilvánuló szemlélet mégis rokon a vallásos érzéssel: „S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban – / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben.” Ez a különös adottság akkor is közös gyökerű a vallással, ha kimondója ateistának vallja magát. József Attila nem „istenkereső” költő, hanem olyan lélek, aki különféle léthelyzetekben „ráérez”, „rátalál” Istenre, hol önmagában, hol a természet dolgaiban, hol a többi ember iránti szeretetben és (ezzel összefüggőn) a jézusi példában.

A lélekelemzés azonban igazi pokoljárással ért föl. Bár a kezelésnek már a harmincas évek legelején alávetette magát, verseiben – néhány töredéktől eltekintve – jobbára csak 1933-tól csapódik le ennek hatása, és majd csak 1935-től lesz gyakori és jellemző a bűnmotívum. Az 1933-as [Szürkület] általános konzekvenciákat von le az elmagányosodott és elidegenedett emberről. „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom” – jelzi a művészet fegyelmező, rendteremtő erejét, melynek utolsó napjaiig remekműveket köszönhetünk. Ugyanitt a végzetes elhallgatás is fölrémlik: „észre egyikük sem veszi púpomat, / mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát, / amellyel – azt hiszi – ősi némaságot szül vagy tiszta űrt”. Megérzi magában a személyétől egyre inkább függetlenné váló „másik én”, a veszendő ösztönlény növekedését, amely fölött fogyóban van az értelem kontrollja. A folyamatot egyszerre szemléli az értelem józan őreként, és gyorsítja föl a kísérletező kíváncsiságával.

„…annyi szörnyüség barlangja szívem”

Az Anya, a Mama, az Iszonyat vagy az Ajtót nyitok már láthatóan a gyermekkor keserű emléktárából hozza fel képeit, jeleneteit. A messzebb vezető tanulságok ezeknél valamivel később, 1935 közepe táján válnak ki a sűrűsödési pontokon. Az Emberek a tetteink és viselkedésünk mögött meghúzódó érdekre világít, s az Én nem tudtam című szonettben megjelenik a bűn fogalma és a bűntudat fájdalma. Kínzó megvilágosodás pillanatáról számol be: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség / barlangja szívem.” A dantei pokoljárás mélyebb szintjére hatol. A szonett megszokott logikai fordulópontja körül egy helyben jár a gondolat, mint amikor nem tudunk szabadulni döbbenetünktől; az értelmezés csak fokozza a riadalmat: „Most már tudom. E rebbenő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szivemben, mint ravatal, feketül.”

A bűn-, illetve bűntudatmotívum eredetére több helyen rábukkanhatunk a költő előző korszakában és korábban. El nem hanyagolható például az az 1932-ből vagy 1933-ból való töredéke, amelyben talán először lesz kulcsszó a bűn: „Kásásodik a víz, kialakul a jég / és bűneim halállá állnak össze.” Pokoli belső vívódások történhetnek e szavak hátterében: bűneként fogja föl, hogy nem tud élni, hogy nem tud sorsa kovácsa lenni. A Számvetés (1933) nemcsak őszinte vers – öntravesztiának is tekinthető. „Ebben a megváltott világban / egy pillanatom nem volt nemes”. A folytatásban az átellenes minőségtől is elhatárolja magát az Eszmélet 11. versére emlékeztető képpel: „sem langyos, édes, kellemes, / mint disznónak a pocsolyában.” A mű további részében is önmagához kíméletlenül vallja meg – és nagyítja fel – a lélekelemzés során megismert belső indítékait, az erkölcsben rejlő képmutatást s a szívén ülő „sötét hatalmak” veszélyességét. Ekkoriban különösen fölerősödött a magányérzete, ám gyűlölete még jórészt kifelé fordult, nem csapott át öngyűlöletbe. De agresszivitása úgy jellemezhető, mint ahogy Szerb Antal írta a Világirodalomban forradalmár Shelleyről: „mintha egy lepke indulna rohamra egy ház ellen”: önmagát zúzza össze.

Fontos mozzanat a bűntudat alakulásában az Eszmélettel föltehetőleg egy időben, 1933 végén írt verse, a [Magad emésztő…], amelyben szerette volna megkövetni a súlyosan megbántott Babits Mihályt. Abból a szempontból is érdekes ez a vers, hogy mennyiben önbírálat, és menynyiben nem az. Azt hiszem, inkább magyarázatot ad, mint töredelmet gyakorol. Kortársai, barátai közt akad, aki szerint nemhogy bocsánatot kért volna ezzel a versével (melynek megírására mások beszélték rá), még újabb sértést is rejtett belé. Úgy beszél, mintha nemcsak ő okozta volna Babits sértettségét, hanem az is, hogy idősebb pályatársa önmarcangoló alkat. Gorombaságát pedig azzal is tetézi, hogy botütésnek tünteti fel. A jóvátételi szándék így is kétségtelen.

Mindez a bűntudat szempontjából érdekes most. József Attila köztudomásúlag nehezen kezelhető ember volt. Sokszor bántóan viselkedett, gyakran volt kötekedő és követelődző. Óvatlan és önveszélyes is persze; költői bátorsága mellől hiányzott a megfontolt gyakorlati érzék. Impulzív, lobbanékony alkata – melyhez legendás kedvesség és játékosság társult – sokszor nélkülözte a társas élethez szükséges önfegyelmet. Megbízhatatlansága – az, hogy a megbeszélt találkozókon egyszerűen nem jelent meg – valószínűleg nemcsak az éjszakát és a nappalt megfordító életmódjából, hanem szorongásaiból is eredt. A kávéházi társaságban kitűnően feltalálta magát, de ez nem változtatott belső magányosságán és azon a viselkedésen, amit a lélektan „pánikbetegségnek” nevez. Sokszor képtelen volt emberek közé menni, otthonról elindulni. Nem csupán közeli barátait és szerelmeit, még az irodalomban rangidősnek elismert Móricz Zsigmondot is alaposan felültette egy találka bejelentés nélküli elhalasztásával. Mintha félt volna az emberi kapcsolatoktól, amelyekre oly nagy szüksége volt – egymással ellentétes ösztönzések között őrlődött. Aggódása körvonalazatlan és bizonytalan, ezért nevezhető „tárgytalan szorongásnak”. Nem X-től vagy Y-tól félt – sokkal inkább nevezhető bátornak, sőt vakmerőnek, mint óvatosnak –, hanem attól, hogy úgysem juthat egyetértésre, megértésre és elfogadásra a másik emberrel.

A [Magad emésztő…] nem önkritikus vers, hanem az egyenrangúságot öntudatosan éreztető és a régi jó barátok módján engesztelő, bizalmas hangú költemény, sok kedveskedéssel fűszerezve, ami éppúgy a költő alaptermészetéből fakadt, mint az örökös vitázó kedv. Ha kitekintünk életművére és életrajzára, elég kevés példát találunk az önkritikusságra. Az általa elkövetett hibákkal alig foglalkozott: hamar túltette magát rajtuk. Emlékük mégsem tűnhetett el nyomtalanul: lehetséges, hogy lerakódtak a közérzetében. Azt az általános érzését fokozhatták, hogy nem szeretik, hogy tehetségét nem ismerik el ott, ahol a költői rang kérdése eldől, hogy nem tett eleget a társadalmi beilleszkedés érdekében, hogy ő maga is hozzájárult harmincéves korában még mindig kétségbeejtő egzisztenciális helyzetéhez. Kirekesztette magát az egyetemről és az ország vezető irodalmi orgánumából, a Nyugatból, a folyóirat körébe tartozó bizottsági tagok rokonszenvéből, akik a Baumgarten-díjakat megszavazzák. Felrúgta kapcsolatait a népi írókkal és Bajcsy-Zsilinszkyvel. Volt erre oka, kétségtelen: körükben el nem fogadható nézetekbe ütközött. Ugyanakkor a parasztság iránti vonzalmához másutt nem találhatott szövetségesekre. Az Ars poeticában kinyilatkoztatott „nincs alku” megföllebbezhetetlenül vallja, hogy elveiből nem hajlandó engedni; ennek köszönhetjük Petőfire, Adyra emlékeztető művészi bátorságát, karakánságát. De a magánélet dolgaiban nem mindig jó a következetesség. Akkor sem ismert alkut, amikor öngyilkossággal fenyegette-zsarolta környezetét, diákkorában testvéreit és tanárait, férfiként Mártát, majd Szántó Juditot, finomabban Kozmutza Flórát. És akkor sem volt alku, amikor fegyverrel támadott pszichiáternője, Gyömrői Edit vőlegényére, méghozzá „előre megfontolt szándékkal”, s nem a pillanatnyi felindultság hatására. Ezek tények, nem folytatom őket; ennyi is elég ahhoz, hogy föltételezzem: a benne fölerősödő bűntudathoz ezeknek a hibáinak is közük lehetett. Bocsánatos vétségek ezek, ha olykor kínosak és veszélyesek is, főként önveszélyesek. De növeli jelentőségüket a bűntudat kialakulásában, hogy a költő nem kezelte őket önkritikusan.

Mindennél fontosabb volt neki a vers. Ezért nem törődött saját botlásaival, így tudta elérni, hogy művei mindig közérdekűek maradjanak. Lukács György sokszor hangoztatta, hogy a műalkotás nem merülhet ki a puszta partikularitásban. A személyiséget nem sajátíthatják ki maguknak az emberi lényegtől független és esetleges érzések, gondolatok, mert akkor már nem beszélhetünk műalkotásról, legföljebb annak „kellemes” pótlékáról vagy giccsirodalomról. József Attila mindenkinél jobban tudta ezt. Éppen ő tudta legjobban, aki betegsége miatt, sőt már alkatilag is a legnagyobb mértékben ki volt szolgáltatva a „partikuláris” érzelmeknek. Hogy miként tudta túltenni magát a belső démonok kísértésein, arról egy 1933-as töredéke vall igen szemléletesen: „Diványon fekszem, sziszegek: / »Na várjatok!…« S egyszerre hallom / gyötrően – munkát! kenyeret! / – kiabálnak az utcasarkon. / S rohanok, majdnem azt sikoltom – / »Várjatok hát! Megyek, megyek!…« / Mit gyerekes dac! Igazi voltom / küzdő, emberi szeretet.” Az a khiliasztikus elrendeléstudat vagy messianizmus munkál itt, amelyet semmiképp sem szabad elvetni azon a címen, hogy a szocializmus az évezred végén zátonyra futott.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben