Egyszerű beszélyke a Költőről

2. rész

*

Mondottam fennebb, az országról-világról tudást akkor mi nem hírlapokból kaptuk, hanem emberektől.

Nagykőrös szép alföldi város. A piacot körülfogja a gyönyörű, nagyméretű és erős építésű, vastag tornyú templom, alatta áll az emeletes gymnazium, a mellett a városháza. A térről, mint a nap sugarai, indulnak az utcák minden irányba. Lehet ezeken sétálni, ha nagyobb eső nem veri fel a homokot sárrá. De nem itt szerettünk mi kóborolni. Legszebb a temető, ahol gyakrabban a Költő után somfordáltunk. De van a terpeszkedő város másik részében, Cegléd felé menetben, egy nagy huszárkaszárnya, s ha a lovak taposta göröngyökön átevickéltünk, pompás liget kezdődött. Csupa évszázados fák: kőris, platán, juhar, vadgesztenye, ákáciák, nem emlékszem már, mifélék. Itt szerettünk mi sétálni, irodalmi és tanulókönyveket vittünk magunkkal, de legtöbbször mégis a híreinket s titkainkat beszéltük meg. Ne tagadjam: egy kis mocsáros tó mellett állott a Czifracsárda, s mint már nagyobb diákok, olykor bentről hallgattuk a békák brekegését. De Hagymássy csak nagyon vizezett bort ivott, néha. Így beszélgettünk egyszer egy hosszú, kecskelábú asztal körül csoportosulva elég sokan, amikor az említett szalontai társunk egyik otthon töltött nyarát idézte fel.

Ez a véletlen adódott társalgás világosította meg az elménket, vagyis azt a homályt, ami az eddig nehezen összehordott tények egymáshoz kapcsolódását elfödözte.

Gyönge írásomban az igazság kiderítését tűztem ki célul. Azonban most már kételkedem: szabad-e leírni, amit a kerek világon csak én meg a pajtásom tudunk. Mert az a P. S., ki nékünk elmesélte a legfontosabbakat, és igen jóérzésű, becsületes lelkű fiú volt, a nagy Költőről csupa magasztaló szavakat mondott. Csak mi tudtunk, az ismereteink alapján, az övével majdnem ellenkező véleményre jutni.

– Tudjátok, hogy őt akkor is mindenki szerette, amikor még csak vicenótárius volt? Pedig fiatalon, majdnem gyermekként nagy vétséget követett el: otthagyta a collegiumot, elment teátristának, ezenközben pedig a szüleivel súlyos bajok estek meg… De ezt Szalontán megbocsátották neki, oly jó magaviseletet mutatott később, a jegyzői irodában, meg segédtanítóként is. Olyan calligrafiája senkinek nem volt, mint neki, olyan pedantériával senki nem írta a passzusokat, mint ő. Feljebbvalóival szemben tisztelettudó volt, a szegények iránt kegyes, s majd az oskolában is úgy tudott igazságot osztani, hogy senkit szóval is meg ne bántson.

(No, ez oly hibátlanul hangzik, mint egy moralitáslecke felmondása – néztünk össze alattomban Hagymássyval, mert szemhunyorításból is értettük egymást. P. S. bizony elfogódott, abbéli büszkeségből, hogy családi viszonyokból ismeri a költőt. Létezik-é effajta kifogástalan személy, akit ő ismer vagy föltételez? Vajon nem az a pár havi aktorkodás okosította ki a nagy embert a magaviselet társadalomban kötelező szabályairól? Csinált magának egy maszkot, mi mögött sosem látszik az igazi érzelem. Mert a szegény ember csak akkor számíthat megértésre, közelismerésre, ha folyton-folyvást, szakadatlanul úgy viseli magát, úgy beszél, mosolyog vagy komorodik, jár, áll vagy bókol, ahogy a hatalmasoknak ínyére van. Márpedig a Költő nagy nyomorúságban nevekedett, tán még nagyobb szegénységben, mint az én Hagymássy pajtásom. Reákérdeztünk hát.)

– Mindenki tudta persze, hogy szülői igencsak elesett, mostoha sorsú emberek voltak – mondta P. S. – Csakhogy Szalontán nincs ám annyi nagy birtokos gazda, mint itt, Kőrösön, s nem nézik le az ármálisokat. Mert ott majd’ mindenkinek van hajdúlevele, ahhoz büszkén tartja magát. Magisterünk pedig példát mutatott azzal, hogy aki jól sáfárkodik a tálentomával, azt megbecsülik.

– Az én rokonaim, pedig nagyon jómódúak – magyarázta egészen belehevülve P. S. –, annyira becsülték, hogy azt mondták: márpedig a kisleány mellé nevelőnek senki mást, csak Arany Jánost! Érettük hagyta ott az oskolai korrektorságot, s lett a Betty ángyom házi nevelője. De micsoda nevelője! Mái napig is példaként emlegetik.

– Hány éves most ez a te Betty ángyod? – kérdeztük csaknem egyszerre Hagymássyval.

– Lehet vaj’ huszonöt – válaszolta P. S. oly szófordulattal, ahogyan inkább az erdélyiek szoktak beszélni, de valami rátartisággal, mint aki másoknál többet tud egy kiváló személyről, s így maga értékét is növeli azok szemében. – Gyönyörű szép kisasszony lett belőle. Azt emlegetik a családunkban, hogy Arany bácsi még verset is írt neki – mondta most már kissé kérkedve, s mi ezt, hogy megindult belőle a szó, kihasználtuk. Hiszen mi ismertük ezt a jeles verselményt…

– Mikor volt Arany bácsi a Betty nénéd nevelője?

– Nem emlékszek, mert akkortájt láttam meg a napvilágot – mondta tréfálózva.

– Igaz-e, hogy Erzsébetnek nevezik a matriculákban a te Betty rokonodat? – ütött a szemével felém is Hagymássy.

– Há’ persze. Rozvány Erzsébetnek. – P. S. nem is csodálkozott túlzottan.

– És hajadon-e még, vagy asszony?

Szalontai társunk akkor elbeszélte, hogy Bettyt szülei zárdában neveltették, nemes és főúri kisasszonyok között, s oly nagyszerű míveltségre tett szert, mint asszonyaink közül nem sokan Magyarországban. Német és francia nyelven megtanították társalkodni, de Goethét és Béranger-t eredetiben szavalta is, Chopint és Lisztet zongorázott hibátlanul, s zárdábóli hazatérte után, nevelőjével, az irodalom és történelem terén elmélyült és a költőhöz méltó beszélgetéseket folytatott, hasonlatosan Socrates és Plato dialogusaihoz. Hát hogyan ne dongtak volna körül egy ilyen rendkívüli leányt a helyi aranyifjak! Akire nemcsak hogy gazdag hozomány vár, de kedélyes is, a társalgásban szikrázik, mint a diamant, termete nyúlánk, karcsú, mint a hegedű, ovális, patyolat orcáját fekete hajkorona ékesíti, sötét szemei nagy szempillák alatt csillognak, akár a szentjánosbogarak az éjben. (Magunk előtt láttuk ezt a tüneményt, és arra gondoltunk: lehetett Rozvány Erzsébet úgy tizenöt éves, amikor hazakerült a leánynevelőből, utána meg csak nőtt és szépült. Ugyan, miért ne kápráztatta volna el tanítóját, a mutatós fiatalembert?)

– Mikor is volt Arany bácsi az Erzsébet nénéd nevelője? A zárda előtt vagy azután?

– Hát persze hogy azelőtt. Mondta is Arany bácsi tréfásan, amikor négy év után hazatért Erzsébet, hogy látott elmenni egy kis magocskát, most pedig, íme, itt áll a viruló, ígéretesen nyiladozó rózsabimbó.

(Nocsak, mint a versben!)

Természetes, hogy egy ilyen leánynak egész udvartartása támad hódoló ifjakból – folytatta P. S. ott, ahol Hagymássy állhatatlanul abbaszakította. (Ámbátor jól tette.) Vígan fogadta az udvarlást, kacérkodott is, ahogy azt a szép leányok szokták, mindenkivel végiglejtette a táncrendet, de soha egyet sem különböztetett meg figyelmességével vagy tetszésével a helybéli ifjak közül. Hogyisne, amikor ő…

– Arany bácsi is járt bálozni akkoriban? – kérdezett közbe alattomosan és szerintem most ostobán Hagymássy, megszakítván így éppen a történet legizgalmasabb mozzanatánál.

– Mint mondottam, a professzor úr ekkor már tekintélynek örvendő nótárius volt Szalontán, példamutató családos ember, két bájos kisgyermek apja – válaszolt P. S., tartózkodással és némi sértődöttséggel a hangjában. Én is orroltam Hagymássy kotnyeles, túlbuzgó és tapintatlan kíváncsiskodása miatt. Szerencsére beszélgetőtársunk nem duzzogott annyira, hogy elhallgatott volna. Mégiscsak imponált neki, hogy ily fontos történetet mesélhet el nem is akármilyen, s a gymnaziumban fölötte járó, idősebb mulató pajtásainak.

– Épp erről akartam beszélni – folytatta aztán.

Hogy is tudta volna magát igazán vonzóvá tenni bármelyik szalontai ifjú egy olyan leány előtt, aki, mint láttuk, nemcsak hogy tüneményesen szép, kiváló intézetben nevelkedett, és jelentős hozomány várományosa, de míveltségének alapjait olyan rendkívüli egyéntől kapta, mint Arany János, s aki továbbra is a család meghitt vendégének, Rozvány Erzsébet és fivérei barátjának számított. Aki Toldijával hamarosan országos hírű poéta lett, és ezzel városának és igaz barátainak egyaránt büszkeséget, hírnevet hozott. Egy olyan leány, akit az ország egyik legjelesebb költője szinte naponta azzal tisztel meg, hogy családja körében, fivéreivel osztja meg súlyos elmélkedéseit, külföldi és magyar költők legújabb verseit nekik olvassa fel – ez a leány legfeljebb játszadozik, de komolyan nem fogadhatja a helyi ficsúrok (ő nevezte így) nyomdafestékszagú, csenevész bókolásait. Ő példaképeket a legjelesebbektől: a Költőtől és a bátyjaitól kapott. Hát még ha azt is tekintetbe vesszük, hogy ő a Legeslegnagyobbal, magával Petőfivel is találkozott, személyesen! Képzeljétek el – mesélte felhevülve, csillogó szemmel P. S. –, egyszer Petőfi egy egész hetet, ha nem akár tíz napot töltött a professzor úrnál! Ekkor már én is nagyobbacska fiú voltam, oda jártunk leskődni Arany Jánosékhoz. Egyszer azt látom, hogy Petőfi a kertben, Arany bácsi kedvenc ribizlibokrai közt lendületesen járkál alá s fel, mozog a szája, egyik kezével gesztikulál, néha a bozontos hajába túr, a másik kezén az ujjait mozgatja, ahogyan mi számoltunk az iskolában. Kis kölyök voltam, hát elkacagtam magam, s ijedten elszaladtam a kerítéstől, egyenesen a nénémhez, hogy legközelebb kérdezze meg Arany bácsit, mit mívelt olyan furcsa mód (akkor azt mondtam: hóbortosan) a nagy költő. Betty néném meg is kérdezte, s Arany János csak elmosolyodott: „Skandált”, mondta, „a költők, ha megszületett a vers alapeszméje, s képzelmükben formálódni kezd a dallam, ujjaikon számlálják a szótagokat, hogy tökéletes legyen az ütem s a versláb.” De ezeket most már ti is ismeritek a professzor úr saját előadásában – tette hozzá P. S., nem csekély hivalkodással.

Botránkozással és irigykedve néztünk fiatalabb társunkra. Hogy van itt egy fiú, elég szelíd magaviseletű az oskolában, és efféle, másoknak elképzelhetetlen élményekben volt része! Hagymássy azonban nem hagyta magát sokáig elkápráztatni. Jobban izgatta már a csökönyös rögeszméje, mint a csodálatos képzet, hogy valaki Petőfit elevenen, ráadásul költői pózban láthatta. (Pedig tudom, hogy titokban szerette volna eltanulni ezt a viselkedési módot, akárcsak a Petőfi-féle versírást.)

– És Rozvány Erzsébet mégis férjez ment? – kérdezte, kissé óvatosabban.

P. S. barátunk nem válaszolt azonnal, mint aki morfondírozik, hogy méltók vagyunk-e az ő legbensőbb családi történeteire, aztán felülkerekedett benne a mesélhetnék. (Vagy egy kis dicsekvési vágy?) Már akkor rendesen fogyasztottuk a jó alföldi homokit, Hagymássy erőszakoltan is koccintgatott, hogy könnyebben bomoljon a történet.

– Betty néném mégsem igazán boldog most. – Nehezen mozdult benne a szó. Ha az a drága jó, könnyű, de magát itató bor nincs olyan gerjesztő hatással az emberi hiúságra, bizony, mi talán sohasem értjük meg az áhított összefüggéseket. Abból, amit szertelenül és óvakodva (hogy azért mégse fecsegjen ki családi intimitásokat) mégiscsak elbeszélt, mi illesztettük össze a történetet, és alakítjuk mind mai napiglan is, a későbben szerzett ismeretekkel bővítve.

Rozvány Erzsébet, vagyis Betty derűsen élte bálozó és míveltségét gyarapító leányságát, mígnem a forradalom Szalontára is eljutott, és egy ezred helyheztetett a városba, innen lőn irányítva nemzetvédő feladatainak eleget tenni. Közülök szállásoltatott el a Rozvány házba egy őrnagy, igazi harcoló honvéd (nem puszta díszkarddal és kalpaggal), nevezett Berzsek József, ki későbbeni hősi cselekedeteiért Komáromnál érdemrendet és ezredesi rangot szerze. Beszállásolása idején naponta láthatta a ház gyönyörű kisasszonyát, szót válthatott vele, s ahogy mondani szokták: belehabarodott. Betty kisasszonynál azonban látható viszonzásra nem talált. Magas, erős testalkatú és szilárd tekintetű férfi volt az őrnagy, és igaz magyar emberre vallott már az a nemes cselekedete is, hogy osztrák tiszti szolgálatból Kossuth első hívására átállott nemzetünk ügyéért harcolni. Csakhogy túlságosan is katonás, Rozvány Erzsébet kellemetes környezetéhez képest eléggé durva volt a beszédmódja – ő nem költők és széplelkek közt vált a haza fiává. Sokkalta korosabb is volt hitvesévé kiszemelt hölgyénél, de még Arany Jánosnál is, pedig Arany, ugye, már meglett emberként volt tanítója a cseperedő leánykának.

Amikor szép díszegyenruhába öltözve a szülők elé járult, ünnepélyesen megkérvén leányuk kezét, a papa bizonyára meglepetten hümmögött valamit, azonban a mama szemébe a meghatottság könnyei gyűltek – neki tetszett az őrnagy. Beszólította a kiválasztott személyt, ki, mikor tudomást szerze a leánykérésről, előbb pirossá lőn, mint a pipacs, majd sápadttá, mint az őszi krizantém, hebegni sem tudott, hanem kiszaladt a szobából. Ifjú leányok effajta magaviselete hasonló helyzetekben sokfélét jelenthet – tudhatja az, aki csak kevéssé is ismeri a női lelket, vagy olvasott elegendő románcos szerelmi történetet, lélekanalízist Kemény Zsigmondtól. Az őrnagy, más körökben forogván, alig szokhatott hozzá szemérmesnek tartott hajadonok lélekvilágához, ahhoz, hogy külső jelekből, az arc színéből és mímeléseiből, a szem villanatából vagy elhomályosultából, az ajkak feszüléséből vagy ellágyulásából s a közülök kiáramló levegő, mint gyorsuló vagy lassuló lélegzet, hatásaiból, az egész test és a karok merev vagy lazán kifejező mozdulásaiból helyesen olvasni tudjon. Ő csak annyit érthetett, amennyit látott: egy gyönyörű lány pironkodik és sápadozik előtte, szemérmesen elmenekül, s ez bizonyára így szokás hasonló helyzetekben. Az atya sejthetett valamit, gondolom, férfiúi okos észjárással ismerte lányát, és véleménye lehetett az őrnagyról. Az anyák ilyenkor mindent tudnak, s azt a maguk szent céljának javára fordítják. A válaszadás mindenesetre a leány részéről halasztást kapott, néhány hétig, mely idő alatt az anya kezelésbe vehette az okos, nem mindennapi hajadon bonyolult lelkét. Egyik fél részéről ilyen romantikus érvek hangozhattak: – Nem szeretem, inkább zárdába vonulok, és Krisztus szolgálatába és kegyelmébe ajánlom parányi életem. A másik fél a maga praktikusabb élettapasztalatát hozhatta: – Az élet csak bimbózás idején, néhány hétig szól a szerelemről, azután következik a családban a törődés, a gyermekek nevelése, a jólét kiteremtése, a társasági kapcsolatok. Berzsek József igazi úr, utánajártam, szívem, családja a felvidéki nemesség színe-javához tartozik, nem jelentéktelen vagyonnal, címerüket pedig nem hirtelenjében mázolták, hanem századokkal ezelőtt szerezték…

Az eljegyzés megtörtént, Berzsek őrnagyot elszólítá a haza, hősiesen harcolt, megsebesült, érdemrendet kapott, Világos után súlyos fogságot szenvedett. (Mégpedig valódit, az aradi várban, nem úgy, mint a pennaforgató honoratiorok többsége, kik előbb eszmékért lelkesültek, majd amikor a nemzet lángba borult, ők – tollal, nem karddal! – látszat szerint támogatták a nép ügyét, a tragikus bukás után aztán meghúzódtak mágnás támogatóik kastélyaiban, vagy éppen az újjá alakított oskolák falai között gáncstalanul kiszolgálták a magyarságot elnyomó, kegyetlen rendet!) Berzsek ezredes pedig egy boldogtalan házasságba tért vissza, mert minden házasság szerencsétlen, melyből nemhogy a lobogó szerelem, hanem az egyszerű, de meghitt szeretet is végzetesen hiányzik.

Miért? Mi történt? – tettük fel magunknak a kérdést a P. S. nevű társunkkal bevégzett konverzálás nyomán. A válasz egész terjedelmes regénnyé duzzadna, magányemberi és családi viaskodásokkal, a tragikusan elveszejtett forradalom eseményeinek megvilágításával, szerelmi krízisekkel. De most nem ez a feladatom, szerencsére sokkal egyszerűbb. A Költő szerepét feltárni az országosnál egy sokkal csekélyebb, családi tragédiában.

Eme gyenge és csakis magányhasználatra készülő nyomozati történetben, lám, összemosódik az idő. A kései emlékezésben benn keveregnek a P. S. által elbeszéltek, az, amit utána Hagymássyval, jobbik felemmel megtanácskoztunk, és minden egyéb, amit utóbb az évtizedek alatt tapasztaltunk, dominókockákként összeillesztgettünk. Mert hiába akartam az ötvenes évek Költőjére emlékezni, az élet útja nem áll meg egy szilárd pillantatnál, az halad szigorúan tovább.

Tekintetünk bizalmasan, most már újabb ismeretek birtokában, vizslatta egyre a Költő titkait, s fürkészi ma is, habár nagy távolságból, Erdély hegyeinek magasságából, szinte a Maros partjáról.

Kellett lesni a Költő kapuját, mert bizony sok jeles és kevésbé ismert személyiség megfordult az örökösen magányos és kedélybetegnek látszó professzor házában. Láttuk háza elé megérkezni a jó Tompa Mihályt, betegesen sápadt feleségével; a hírnév felé ácsingózó Jókai Mórt mosolygó arccal nyakába borulni; a sebesen pattogva lépkedő törpe Gyulait; az újgazdagon visszalátogató Tomorit; Szász Károlyt akkoriban, mikor egy ideig ő is Erdély zordon hegyei között keresett vigasztalódást bánatára. És akiket még nem említettem, Juliska néni komoly tekintetű rokonait, az Ercseyeket.

Hanem aztán feltűnt, az évek során nem is egyszer, a legtitokzatosabb személy. Láttuk korábban is a pompás hintót a négy pejjel, bámulatot keltettek a nagykőrösi zömök, mokány lovakhoz szokott járókelőkben. De csak a P. S. társunkkal folytatott beszélgetés után figyeltük meg jobban, fogtunk gyanút. Gyönyörű, nyúlánk termetű, briliáns szemű hölgy szállt, libbent alá a hintóból, kecses mozgással, társalkodónője kíséretében. Formás idomait alig leplezte tompa bíbor vagy annál is sötétebb színű öltözéke. Haja fekete volt, s egyszerűen felfésülve hordta. Homlokát apró, göndör hajfürtök borították, úgyhogy nagy ívezetű szemöldökei alig villantak elő, és e sötét fél keret alól csillogtak ki azok a fényes, titokzatos nagy szemek. Arcát sötét, de áttetsző fátyol takarta. Elég volt megpillantani, azonnal tudtuk: Ő az. Rozvány Erzsébet. Betty.

Ha egyszer a kései jövendőben valaki mégis olvashatná e sorokat, megkérdezhetné: – Mi az, hogy fátyol takarta arcát? és ők ily tisztán látták! Amiként én felteszem most e kérdést, újraolvasván esztendőkön át készült és mindig ismét elővett irományomat. Bizony csak így láttuk mi, beláttunk, akkori serdülő fiúk, a fátyol és a ruházat leplei mögé. Amiként minden igaz író, művész többet lát, mint amennyit megtekint, olvas a külsőleg viselt arckifejezés mögé rejtett gondolatokban, a láthatatlan szív titkolt érzéseiben – és ezt meg is tudja fogalmazni…

Amit ezután fogok leírni, az szintúgy igaz, mint valamennyi eddigi szavam, bár a történteket már nem láthattuk oly éles szemmel, mint deákokként. A hírlapok szalonélet-rovataiból, társasági közleményekből, asztali fecsegésekből és személyes tapasztalásból illesztettük egybe ismereteinket. (Jóllehet sem én, sem Hagymássy Lajos nem lehettünk résztvevői a legelőkelőbb szalonoknak – és így van ez helyesen –, azért megfordultunk a legjelesebb személyiségek társaságában, különösképpen a mindent élénken megfigyelő barátom, ma már Tolnai.)

Berzsek ezredes tehát, a hazáért szenvedett súlyos fogságából, esküvőre és egy tragikus kimenetelű házasságba tért vissza. Az esküvőn köztudomásúlag jelen volt a Költő is. Magam előtt látom, amint megjátszott mosollyal fejezi ki jókívánságait az új párnak, s látom Rozvány Erzsébet csalfa tündöklését. Hamis, hamis az egész jelenet! Nem két szív dobog itt egymásért, miként illendő, hanem három szív, összevissza. A börtön és a veszett nemzetügy által megviselt ezredes szíve őszintén lüktet imádott választottjáért. A menyasszony szeme könnyben csillog, de nem a boldogságtól, a könnyfátyol mögött tompán tekint a jövőbe, csak olykor fénylik fel, ha a Költő felé pillant. Ez pedig, ki már egy neves professzori kar tagja, mosolyba álcázza elveszett kedélyét, szíve a menyasszony irányában dobog. (És Kőrösre való visszatérte után megírja rejtező érzéseit, „úti emlékként” A pusztai fűzben.) Hát ettől kezdve mondogatták társaink: „Arany professzor urat semmi sem képes kimozdítani búskomorságából.” Amit rendesen főfájásával magyaráztak, de mi tudjuk, miféle titkos oka volt ezen állapotjának.

Berzsek ezredes magával vitte nejét Pestre, majd Bécsbe, körbeutazta vele Európa legszebb vidékeit, s miután visszatértek, ő is a búskomorság betegségébe esett. Miért? Vajon miért? Egy nemzeti hős, valódi értelemben nemes férfiú, örömét kell hogy lelje fiatal, szép, művelt neje társaságában, s a bánatot, mit a nemzet vesztesége okozott, a mindennapokban oldozhatná a szerelem, a családi együttlét, a közös tervezgetés. De ő nem boldog. Kezdetben otthon szomorkodik, valami okból nem szívesen jár a rangjához, méltóságához illő legfelsőbb körök estélyeire, oldalán ugyancsak bánatos arcot mímelő életepárjával. Egy idő után ismét régi férfibarátok társaságát kedveli, állítólag egyre gyakrabban látják a pesti-budai éjszakai életben – lumpolni. A felsőbb társadalom természetesen őt okolja kettejük boldogtalanságáért. „Folyton magára hagyni egy ilyen gyönyörű, kiművelt ifjúasszonyt!” Hát persze!

Csak mi tudtuk (vagyis ma már értjük az összefüggéseket), hogy a férje által elhanyagolt (?) úrhölgy elég sűrűn vonult be pompás hintaján Nagykőrösre – vigasztalódni.

Nem, nem volt úrihölgy. Berzsek ezredes volt úriember. Volt annyira intelligens, hogy mindent látott, semmit sem nyilatkozott. Büszkeségét gyalázhatta, hogy méltóságos Berzsekné asszony hozzá hideg és hűtlen, s titkolt érzményit egy törekvő honoratior felé fordítja.

Egyik oldalon áll egy dicső férfiú, ki valamelyest, de becsülettel beleroskadt a haza sikerületlen megmentésébe, és minden értelemben nemes egyén. Másfelől egy alacsony származású skribler, ki – mi tagadás: valódi – poétai talentomát az önérvényesítés kétes céljának veti alá. Költői műve lehet csodálatunkra méltó, vagy súrolhatja a tökélyesség csúcsait, azért magányemberként csak az Arany-középszerűség útján haladt mindétig – amint évtizedekkel később a már ismert író, Tolnai Lajos összegzé tapasztalatainkat. Költészetében példa lehet erre a szenvedélyes, őszinte lírai kiömlés teljes hiánya. Professzorként az örökös kettős színjáték. A tanulókhoz igazságos modor, az igényes lecketanítás, tréfálózásai a Charivariban, értékes dolgozatai az évkönyvekben. És az alantas elvállalás: az oktalan fegyelmi szabályzat megírása, a behódoló német kabát, a Kossuth-szakáll levágása, a megalkuvó önéletrajz. – És emlékszel-é arra a különös esetre, midőn Szilády Áron, ki másként professzorunk szívének oly kedves tanítvány volt, egész kis beszélyt szerzett, A pusztai ház címmel, s azt előttünk felolvasá? A szabadságharc véres drámája után hazatért ifjú honvédekről szólt. Próbálják otthonukban, békében túlélni a csapást, amikor beüt egy újabb tragédia, szó szerint emlékszem a bátor szavakra: „Erővel elhurcolják a honvédeket, de nem a hazát védeni.” Lélegzetfojtva hallgattuk persze, mindenki értette a mondat alkalmatosságát. Hiszen ekkortájt hurcolták erőszakkal a magyar szabadságharcosokat – más nemzetek szabadságharcosait letiporni, vagy általuk elvéreztetni. Ekkor sohasem látott rémülettel kiáltott közbe professzorunk: „Effélék nem tárgyai az irodalmi gyakorlatnak!”

Miért tette? Miért nem volt bátrabb? Miért kellett összezúzza a szent pillantatot, amikor igazán közel kerülhettünk volna egymáshoz, amikor – egyszer – átszaggathattuk volna azon láthatatlan gátat, mit a kor, az új birodalmi hatalmasság erővel állíta magyar professzor s magyar tanítvány közé?! Ő hát csak egyetlen tanítványt szeretett igazán… Ez tehát a magányemberi mediocritas, ez bűn.

Akkor hát ifjú Berzsekné mesterében szerethette a férfiú költőt, s a mester maga kiművelte növendékében a bájos nőt. Több is, kevesebb is, mint puszta szerelem. Az ezredes megérthette, ilyen érzeményekkel szemben tehetetlen. Az úri társadalom mégis őt vádolta. Az ezredesné pedig csak látogatott Nagykőrösre.

És a Költő?

Tudni kell, hogy 1853-tól már vasút száguldott Nagykőrösről a székesfővárosba. A Költőt olykor láttuk az indóház felé fiákerezni. Hová járt? Barátaival haszonnal múlatni az időt, összeköttetéseket gyarapítani, redakciókban szerkesztőkkel víni a versekért járandó kifizetés ügyében. És még? Azt senki nem tudhatja, hacsak egyszer az olyan mulató cimborák, kik a rácz templomban is cinkosul együtt tivornyáztak, szóra nem bírják magukat. Valamit mégis sejdíthetünk.

Papnövendék korunkban, de mikor a Költő még Kőrösön professzorkodott, egy késő este Hagymássy feldúltan robbant be közös szállásunkra: – Láttam. Hitemre, együtt láttam őket!

Előbb nem értettem semmit. – Kit láttál? Mi történt?

Aztán faggatásomra nehézkesen magyarázta.

– Hát nem érted? Láttam a Költőt, de nem egyedül, s nem is férfitársaságban. Egy hölgy volt az oldalán, a karjába kapaszkodott, illegett-billegett, mint aki hozzátartozik, hogy ne mondjam, hozzátapadt. Igaz, elég távol a gázlámpától, de neves professzorunk komótos járását, vállának tartását sötétben és ezer ember közt is megösmerem. A hölgy pedig ő volt, senki más nem lehetett. Hányszor meg nem lestük, ahogyan ringó, szinte föld felett lebegő járással a hintótól a kapuig ment!

– De ha karon fogta, akkor másképpen kellett hogy mozogjon…

– Ne vitatkozz! Higgyél nekem. Akármire megesküszöm, hogy ő volt az. Így sétáltak egy darab ideig, aztán az úr fölsegítette a hölgyet egy várakozó fiákerre. Ugyanazzal a libegő mozgással lépett fel. Mint egy principina…

Ettől (hogy ne mondjam: eme homályos jelenettől) kezdve még tisztábban láttunk. Visszamenőleg is. Azt hallottuk Kőrösön, hogy ifjú Berzsekné Juliska nénivel és a gyerekekkel melegen barátkozik. Az asszonyok leveleket is váltottak egymással. És a Költő? Történt-e korreszpondálás őközötte és Rozvány Erzsébet között? Hát persze. Kitől érkezett az a levél, melyről történetem elején beszámoltam, ha nem az inkriminált hölgytől?

Most már csupán az a kérdés, hogyan jutottak el a titkos levelek a méltóságos professzorhoz? Ma már ezt is tudjuk. A gymnasiumba érkeztek, gondolom, a hivatalos iratok közé vegyülve. Miből tudunk erre következtetni? Ha egyéb nem, az emlegetett első, temetői levél corpus delicti lehet: hisz’ titokban olvasgatta, megkönnyezte. Otthon, szerető felesége és gyermekei körében elő nem vehette. Tehát csak az oskolában, a pedellus közbenjárásával juthatott az kezeihez. (Ha, mint híre kelt évekkel ezelőtt, meg nem halt volna szegény Gobács, meg lehetne tőle tudakolni egyet s mást. De már késő.) A tudásnak, az ifjak jövőbeni pályáját és hitbeli, erkölcsi életét elhatározó neveldének, templom melletti szent helye lett ezen tettek által megbecstelenítve.

Tudom, hogy költőről lévén szó, gyanúra bizonyság csak írás lehet. Sejtem csak, hogy az igazi érzelmekről őszintén szóló verseket miért nem olvashatjuk. De vannak más, árulkodó költemények – a már említetteken kívül. Vajon miért nem tette a Költő a másolandó versek közé a Rozgonyiné című szép balladáját? Tolnai évek múltán fedezte fel a lapokban, s azt is, hogy A pusztai fűzzel egy időben készülhetett. Bizonyára mert a Rozgonyi név nagyon összecseng a Rozvánnyal, és ez hasogató emlékeket, lelki fájdalmat okozott. Milyen ez a Rozgonyi Cicelle? Hűséges a harcba induló férjéhez, de kacérkodik is a királlyal, ki különb, felsőbb rendű a férjénél. Testi szépségét („Sima vállad, puha kebled”) páncél mögé rejti, arca szépségét pedig sisak, vagyis álarc borítja. Bonyolult poétikai áttételekkel, de a sok selyem ruha és fényes páncél mögött miért ne ismerhetnénk fel akár Rozvány Erzsébet csábos, hivalkodó alakját? – mondotta társam.

Hanem mostanság tettünk ennél sokkal érdekesebb felfedezést. Tolnai, már dús írói tapasztalata alapján, magyarázta el, hogy beszélyféle műben az élő személyek, eszmék, érzelmek sohasem jelennek meg teljes nyilvánvalósággal, hanem csak a szerző lelkén, gondolatain keresztül bonyolultan átformálva. Milyen könnyű kézzel, szép harmóniában íródott az első, a fiatal Toldi egyszerű dicséretes jelleme! Egy vidéken, népe közt derűsen élő ifjú ember hangulata sugalmazódik belőle. És nem sokkal utána a csalódott, mellőzött hősé, a Toldi estéjében. Miért készült olyan nehezen a legfontosabb rész, a Toldi szerelme? Mert itt mindig egybevegyült a történelmi hős alakja a gátolt személyes érzelmekkel. Ez az eposzi mű teljes egészében csak mostanság olvasható, és árulkodik szerzője charakteréről, életéről. Mi más ez, ha nem az örökös bújkálás, magát leplezés szerelmi románca? Ez a Toldi sohasem meri nyíltan vállalni szerelmét, miközben folyton nagy teljesítményekre képes. Akárcsak a Költő, ki magas igények mértéke szerint alkot, azonban egész élete gyötrődés, mert őszintén vallani nem mer, sem magányemberi, sem eszmei vonatkozásban. Kiegyezések, megalkuvások árán halad a ranglétrán fölfelé. Nem, mint szegény Vajda János. Őt épp azért mellőzik irodalmunkban, mert nyíltan vállalta érzelmeit a szerelemben, hozzá fogható szerelmi költészetet senki nem alkotott, és megírta politikai nézeteit. Őt vádolták árulással, mert Bécsbe menekült az akadémiai hatalmasságok elől. Ki a bűnös? Aki nyíltan vállalja, hogy nem ért egyet a magyar irodalomban és politikában uralgó új irányokkal, vagy aki véleményét soha ki nem mondja, a hatalmasokkal mindig egy véleményt mutat, csak hogy ő is közéjük tartozzon?

A meglett ember Toldi – tanácstalan. Nyíltan sohasem vallja be szerelmét Rozgonyi Piroskának, de sejteti. Amikor a balkezes Tar Lőrinc páncéljában megvív érette, Piroska finom női megérzéssel felismeri titkolt szerelmét: „neki megösmerszik”. Senki sem meri itt megmutatni magát, mindenki álruha, maszk, páncél vagy fátyol mögé rejtezik. Csak amikor már megtörtént a végzetes félreértés, a kényszerű eljegyzés, akkor ébred Toldi az ostobaságára. S mit tesz? Fenyegetőzik, mert őszintén nyilatkozni most sem mer. (Akárha Rozvány Erzsébetet látnánk az esküvőjén, két érzelem közt viaskodni.) „No Lőrinc, van szép feleséged, – De becsüld meg osztán, javasolom néked…” Ezt követi a lovagi szégyen, férfiúi megalázottság rajza: „Lovagi páncélom szenny érte miattad; – Oda bújtam, hol csak búva lehet járnom” – mondja Toldi, mint eszköze a Költőnek. Ez a „búvás”-gondolat tölt ki egy teljes eposzt, egy szépnek mutatkozó emberi életet. Ilyen fenyegető lehetett Berzsek ezredes számára az az állapot, hogy felesége, a világ előtt jól titkolva, mást szeret.

A családi „idill” válással végződött. Tolnai tudomást szerzett az esetről, mert a hatvanas években, amikor is Pesten gymnaziumi tanárként működött, olykor meglátogatta a költőt otthonában, verseket és beszélyeket szándékozván közölni lapjában, Arany János valamiféle antipatiája miatt csekély sikerrel. De ott is inkább csak Juliska néni volt kedves hozzá, leültette, elbeszélgetett vele. (A felserdült, szép Juliskát sohasem láthatta már. Pedig Kőrösön de igen szeretett volna a közelébe férkőzni, professzorunk dugdosta előle…) Ki lehetett oka a válásnak? Azt döntse el a jövendő olvasó magában, annak ismeretében, hogy a bírói végzés kihirdetésének napján a szegény ezredes összeomlott, és önkezével, golyó által vetett véget életének. Lezárult ezzel egy tragikus történet.

De vajon lezárult-e valóban? Igaz, a „szomorú” özvegy azóta nem ment férjhez. Hanem meleg kapcsolatokat ápol a Költő – családjával.

Ebben az időben a Költő lírai költeményeket alig-alig közölt. Pedig már sem a cenzúra, sem a szerkesztők nem álltak útjában. Sőt… Hanem újabb álca mögé rejtezett. A költő elbújt a tudós dolgozatok, kritikák, a szerkesztői feladatok mögé.

Nyomozó emlékezésem vége felé közeledve már csak Tolnai Lajos összefoglaló észrevételeit idézem, kivel az évtizedek alatt világnézletünkben szinte eggyé váltunk, még ha olykor eltávolodtunk is egymástól, meghasonulva az élet, vallás és erkölcs nagy kérdéseiben.

Létezik hát egy Arany János, kit az Akadémia és a Kisfaludy Társaság belső körei canonizáltak, emberségét és írói munkásságát egyként feddhetetlen és vitathatatlan példaképül állították az újabb nemzedékek elé. Tanulja minden oskolás gyerek.

És létezik egy másik, kit csak mi ismerünk, kit sírni is láttunk, amikor elfeledte viselt álarcát. Az nem lehet, hogy ez a sok gyarlóság, talán bűn súlyát is cipelő ember soha ne tört volna ki őszinte lírai ömlengésben! Hogy Pesten lakván, negyvenöt éves korától jó másfél évtizedig, miközben szenvedély dúlt szívében, ne írt volna egyetlen hiteles szerelmes verset se! Bizony megírta azokat, ott vannak elrejtve dolgozóasztalában. Egyszer csak előkerülnek, tele lesznek velük a lapok, csámcsognak majd a nyáladzó kritikusok, letaszítják a talapzatról, melyre szoborként állították – akkor lesz ő igaz Nagy Költő. Akkor a lenézett Tolnai Lajosok fogják őt valódi nagysága szerint értékelni.

Ha családja megtalálta lírai remekeit, és eldugta vagy megsemmisítette, érthető módon, de súlyosan vétkezett.

Ha a költő mégsem írta volna meg őszinte, áradó vallomásait (amit nem hiszek): nem csak pótolhatatlan bűnt követett el a magyar irodalom ellen, de magamagát tette a jövőre nézve szerencsétlenné. Mert akkor értelmetlen volt a sok hunyászkodás, alakoskodás, megalkuvás, törleszkedés és törtetés – hiányzik élete művéből a legfontosabb, összetartó láncsor. És jőnek majd újabb nemzedékek, költők, kik ezt nem fogják megbocsájtani, s a szobor megrepedezik.

– Ne legyen nekem igazam – mondta szelídülve Tolnai Lajos.