A hamis világnézletről

Egy ember szól most, aki megfáradt az élet nehezéke alatt, egy másik megtört ember mellett, aki gorombán megtámadtatott. Akiért szólni kellene, poétai égboltozatunk legragyogóbb csillaga, Arany János: őt megvédelmezni nem szükséges. Aki ellen szólnom kell, Tolnai Lajos: ő arra méltatlannak mutatkozik, hogy akár a legcsekélyebbnek látszó fegyvert is mozgásba hozzuk vele szemben, hát még legnagyobb méretű, huszonnégy fontos ágyúval lődözni kis, szürke verébre; vagyis Arany János, költészetünk állócsillaga nem mérhető a pislákoló kanóchoz, még ha az villámfénynek képzeli is magát.

Tolnai Lajos megjelentetés szándékával átadott maros-vásárhelyi lapunknak egy beszélyfélét, leleplezvén abban Arany Jánost mint tanárt és magánembert, mint férjet és költőt. Legalább a szerző úgy képzeli, hogy leplet ránt le a legnagyobb élő költőről, amikor minden általa ismert (és nem ismert, csak fantaziált) cselekvésének, mondatának, verssorának, sőt ruhadarabjának álnok, alattomos jelentőséget tulajdonít. Mindennemű állítását és föltevését bárki becsületes ember, aki valaha a költő társaságában előfordult, aki verseit őszintén olvasta, könnyedén és tiszta szándékkal elutasíthatja. Tehát nem azért ragadtatom magam szólásra, mintha Arany Jánost meg kellene védeni illetéktelen, otromba vádaktól, hanem bensőm kényszeréből. Éspedig két okból. Mert az elmondott események idején én is ott valék Nagykőrösön, legmelegebb barátságban az inkriminálttal; és mert név szerint megidéztettem a történetben, Arany Jánossal csaknem szembe állítva képviselvén valamely pozitív szereplőt.

A hiba már az első megszólaláskor, a szavak megválogatása által lepleződik. Nem Arany János búvik egy megfontolatlan állapotú Toldi páncélja mögé, amint azt gyaníttatja Tolnai a befejezésben, hanem e beszély írója lapul incognitoban megszólalása pillantatától: egy altert állít maga helyére, a Bekő István nevezetű egykori collegiumi tanuló személyében. Régi friss emlékezetem mostanság ki-ki hagy, s mert Bekő Istvánnak mondott fiúra nem emlékszem, előkotortam boldog éveimből betűrendes füzetem: nem találtatik benne sem ez, sem a másik, P. S.-nek jelzett. Csak egy Petőcz Samu, ’55-ben elsős, nyársapáti, nem szalontai. Érdemtelen volna ezen konkrét tények után, lévén már a kiindulási pont hamis, több szót vesztegetni az elmondott állításokra. Csakhogy ez álnevek fedezékében épp maga a mesélő indít ily vádat: „…hogy higgyünk annak, aki tagadja is, be is ismeri, hogy írásaihoz álneveket használ?” Aki élt azon rémségekkel teli korban, nem csak éldegélt ifjonti ábrándozásban, mint valamely vidám pacsirta, visszaszállhatván bármikor vad zivatarok elől óvott kalitjába, vagyis gyermekként a collegium védszárnyai alatt: aki vállalta a passzív rezisztenciát, annak szólni is kötelessége volt, hogy hallhassa szavát a kétségek között szenvedő nemzet, ha iniciálé vagy névtelenség alatt is – akkori közönségünk értette azt. Hogy titkolóztunk a hatóságok megtorlásától tartva, hogy Arany is, sőt mind valamennyien leírtuk, a köteles mondatot nyilatkozván: „a fennálló törvényes rendnek mindég barátja fogok lenni”? Kérdezem Tolnai Lajost, s ha van más hasonló vádaskodó, őket is: ki nevelte volna szépre, jóra, a poézis és édes magyar nyelvünk iránti igaz vonzalomra az akkori ifjakat, ki öntött volna bölcs tudást ápolatlan kobakokba, ha ennyi alkuvást nem teszünk? Talán a Petsovicsok, a Kárpáthy Aurélok, Haynau-szolgák és Bach-huszárok neveltek volna magyar érzésű ifjakat? A mi „gyanús” múltunk miatt akadályozá a hatóság iskolánk nyilvánossági jogának elismertetését. Hogyha akkor mi, Szász, Jánosi, Arany és magam nem vallunk, elismerem, hamisan hűséget a hatalomnak, kérdem én, hol tanuland majdan sok lelkes diák, hol teend érettségi vizsgát, köztük a Hagymássy Lajos nevezetű? Szász Károly részben, Jánosi Ferenc teljesen ez okból, a szabadságharc támogatására létrehozott nagyváradi puskaporgyárban történt kuruckodása miatt kényszerült is sürgősen távozni a gymnaziumból. Damokles kardja évekig fejünk felett lebegett. Lévay József megírta volt minékünk idejében Miskolcról, hogy aki professzor nem tünteti el Kossuth szellemét megidéző, tüntető szakállát, azt magát tüntetik el, viszik osztrák katonának, harcolni az övéi ellen. Ez Arany János szakállának története… „Német” kabátját (ha az német volt, én nem emlékszem) viselte pedig azért, mert más nem volt, mint volt nekem is alkalmakra egy darab felöltőm.

Most veszem észre, hogy oly magam lealázó helyzetbe tévedtem, amihez csak azt hasonlíthatom, amikor a materializmus tanait tárgyaló könyvem lángoknak martalékul lőn adva. Nem óhajtanék Arany János vádolójához hasonlóvá lenni. Védelemre nem szorul sem a költő, sem mi, többiek. Tolnai Lajos nekem mindég becsült tanítványom volt, s ha most helyreigazítom valami okból sértődött elfogódottságát: önbecsüléséért és az igazságért teszem.

A tanuló Hagymássy Lajost értelmes tekintetű-, szorgos- és jó magaviseletűnek, de becsvágyónak ismertem meg. Leckeszámba írt versezeteit Arany elismeréssel említette: akármi lehet még e fiúból, ha ilyen kitartással igyekszik – mondotta –, különösen a balladákat kedveli, és e téren még sok szép eredmény kecsegtet költészetünkben. Poézis iránti jó érzéke és szép írása miatt esett választása e fiúra, amikor másolót keresett kötetbe szedendő versei számára. Midőn a pályadíjak kiosztására jött a sor, bizony napokon át az őt jellemző alapossággal, nagy figyelemmel olvasta a számtalan beérkezett költeményt, azonban sohasem egymaga döntött. A legjobbnak tartott nyolc-tíz pályaművet elolvastatá a hozzáértőkkel, így velem is, majd közös megegyezés alapján lőn megnevezve a jutalomra érdemes. Ez esetben két tanuló emelkedett ki a közepesek és jobbacskák közül, ütemezése, rímei, dallama, formai és nyelvi szépsége, valamint mondanivalója alapján. – A két legérdemesebb, akárcsak a Gyulai által feltárt szép népi balladánk címe: Szilágyi és Hagymási – jegyzé meg bíráló kollégám és barátom az ő finom, sértést kerülő humorával.

A szemtanú hitelével írom le e körülményeket, cáfolandó Tolnai sértődött kijelentését: „Hát biz engem a másolás és a szegénység ütött poétává!” Aki a racionalizmus eszközeivel vizsgálódik, mint én teszem, annak döbbenve kell a felismerésre jutni: az igaz tények is alkalmatosak oly elrendezésre, hogy azok a hazugságot láttassák bizonyítva. Tolnai mindég úgy nézlelődik, oly világot alakít maga köré, hogy abban a tények ferde svungot kapnak, és olyanná lesznek, amilyennek ő akarja látni. Azt a sértődést, mely utóbbi években eluralja egész személyét, visszafordítja a múltra. Mily igen dicsőítette pedig még papnövendék korában is, versben és szónoklatban, a nagykőrösi „Athenast”, „a legjelesebb tanári kart”, lelkesen keresé az újabban becsmérelt Gyulai, Szász Kari és a többi „korhely, részeg nagyság” pártfogását. Idegzetében megroppant valami métely által, mert évek óta e nyugodt, kedves kis városban, Maros-Vásárhelyt sem a békességet keresi, hanem azt, kibe hol ereszthet fullánkot okkal, ok ne’kül. Védtem pedig a presbiterium előtt, nem mert egykor dicséretes tanítványom volt, de mert jelen pillanatban collegiumunk főintendánsa.

Hogy személyes érintettségemet ne képzelje, szóra sem illik méltatnom a rácz templomi leírást. A tények kedvéért annyi említendő: Nagykőröst nem lehet összetéveszteni Pesttel; puritán cívisei nem tűrnék a „hetérákat”, e főképpen zenében, táncban, dalban kimívelt női személyeket… Amit Jókai megírt, úgy igaz.

Annál inkább szólni kell az Arany Jánosba, a férfiúba és költőbe szúrt tövisekről. Minden vádnak logikai alapja azon posztulátum, hogy Arany nem írt volt szeretett nejéhez verset. Igaz, olyat nem is, mint a holdra meredő, kificamodott szemű költőripacsok, Vojtina Andrisok. Tolnai hajlamos lévén a költő minden sora mögött hamisságokat felkutatni, ím, verssel cáfolom mindég mocskot szaglászó gyanakvását: „S a szerelem… rég volt az bizon. – Én is szerettem: (oh, ez édes emlék – Szivemre most is oly enyhítve ömlék!) – De halkan, zaj ne’kül… mint a virág – Egymásra hajlik és hangot nem ád… – Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!…” Arany hangkörével össze nem fér oly izgága irály, minő Tolnai soraiból gyakorta árad. Az ő érzései csendesek: „Itt, enyelgő kis családom – Közt van az én jó világom…” S ha ez sem leend bizonysága a társ iránti szelíd szeretetnek, olvassa el Tolnai, de figyelmesen! ezeket a sorokat: „Oh! Ne nézz rám oly sötéten – Pályatársa életemnek, – Mint midőn az őszi-felleg – Húzza árnyékát a réten…” Az igazi szerelem nem hivalkodás és vallomás, hanem ily szépen mondott felelősség: „Férfié az élet gondja.” Ezzel meg volna cáfolva minden nemű vád, amely a többi, hamisan olvasott és attentált verseket érinti.

Amily durva indulattal magyarázza a költő bármely szép költeményét, éppolyan vehemenciával keresi magánéletében a hibákat. A két legsúlyosabb a sok közül: az egyik, hogy nemzetőrként szökött volna a forradalom elől. Költők játszadoznak a szavakkal, s egy enyhe elcsúszás mily téves értelmekhez vezet! Állapítsuk meg e szó: szökött más tartalmát, s mekkora különbség: menekült! Menekült a kegyetlen hadi győztesek elől, mint minden hazafi, aki tevőleg részt vett a szabadságharcban. Egyetlen ember szökött felelőssége elől, az, akinek szakállát példázatként szokás emlegetni… A másik… azt a vádat le sem merem írni. Ami körül tulajdonképp az egész történet és Tolnai álneves, álnok nyomozása forog… Szegény Rozvány Erzsébet! Ő tiszta lélek, áldozata egy kornak, melyben fiatalságát kényszerítteték élnie, akárcsak férje, a tragikus sorsú ezredes, aki szerető neje ápolgatása mellett sem bírta elviselni a szent cél szörnyű vesztét. Láttam Aranyéknál Rozvány Erzsébetet, nem volt oly titokzatos szépség, miként Tolnai képzeleg, azonban azzal a bámulattal teli tisztelettel viseltetett a költő iránt, ami nem teszi lehetővé másfajta, mint tanítványi s emberi kapcsolat létrejöttét. És szegény Arany Jánosné, Júlia, minő vádaskodásoknak van kitéve – az ő imádott férje! Hiszen ők barátnék, ma is járnak levelek a szalontai Rozvány ház és Pesten Aranyné között.

Tolnai kapkod bizonyítékok után a maga humorisztikai hatású képzelgéséhez, azonban csak oly adatokat idéz, amelyek e képzelgést lennének alkalmasak igazolni. (Mintája lehetne a téves és torz logikai tannak, miként az elhíresült Antonius, Brutus ellen mondott beszéde.) A Kant szerinti szép-, jót és igazat úgy kerüli a maga részéről, mint macska a forró kását. Jókai kedves tárcájából mindent kimagyaráz, csak arról nem tesz említést, ami a jövendő korok számára örökös, példázatos tanulság leend, dűlt betűkkel írva: „Az volt ám a tanári kar! A Fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor Nagykőrösön volt.” Azonban két helyen elárulja magát, vagyis azt, mi indította e nyomozásra. Az egyik: a beszélyíró alterje kimondja, hogy Hagymássy a szépen fejlődő kis Juliskának „szeretett volna a közelébe férkőzni”. Innen ered a nagy harag tanára, irodalmi pártfogója iránt. A másik: ezzel távolról, mert tanárával és általa professzori s írói körével összefügg. Idézzük: „Ha Gyulai és köre nem telepedett volna vasnehezékkel az irodalomra, most egy Tolnai lehetne a kritikai rovatok iránymutatója” stb. Itt bújik, s nem Toldi páncélja mögött, az igazság. Egy Tolnai nevezetű poeta candidatus nem bírta kivárni, míg tehetségének szárnyai felröptetik a Pegazusra, mert ehhez türelem, alaposság és nem kevés gyötrelem szükségeltetik. Egy ostrommal akará bevenni a Költészet szent bástyáját, s mert nem sikerült, most egyszerre hadakozik egész irodalmunk ellenében, s mert annak ismert legjelesebbje Arany János, hát ellene lőne ágyúval – ha volna ágyúja. Pedig lett volna fegyvere, tisztességes célra használandó: ami talentumából becsülettel kitelik, a prédikáció és a poézis.

Végszó gyanánt mondom. Az a Tolnai Lajos, aki a Vártemplom szószékéről némelykor szívhez szóló prédikációkat is bír mondani, aki egypár népi balladájával és dicséretes beszélyével képes leend beírni nevét költészetünk nagy könyvébe – fogadja elismerésemet. De az a Tolnai Lajos, aki lelkésztársaival napi rendjén gyalázkodik, presbitereit nem átallja sétabotjával fenyegetni, sőt megsuhintani, aki haldoklónak nem szolgáltatja ki az úrvacsorát, aki kígyót-békát kiált irodalmi és vallási életünk legjelesbjeire – vegye magára a jó erkölcs ítéletét.

Neked pedig, öreg barát,
Nyújtom hitünk örök borát.

Levelet hozzád küldtem én.
(Csak próza volt, nem költemény…)

Tíz presbiter hítt s hat tanár:
»Az útra pénz zsákokban áll.
Aranyszekér menjen érte« –
Mondák – pedig nem is kérted.