Karácsony; Szeretem; Segélykérés; Este; Elalvás előtt; A félsz; Mítosz; Szüret;

Karácsony

Az égi fülbesugdosást
átalusszák a széttárt karú fák.
A lámpa sárgásra festi a havat,
együtt nézzük, lassan felolvad.
Apa pohárköszöntőt mond,
rosszul; félek: csak meg ne ártson
a koccintás után a csend –
karácsony, karácsony, karácsony.

Arcom olyan piros, mintha
kintről jönnék. Nagymama az első
kislány nevét kérdi, és még tovább
pirulok, a hal fölött, egész este.
Mint egy békebeli babát,
fogdossa egy hajtincsemet,
megcsókol, letörlöm a rúzst,
a család a folton nevet.

Alkalmatlan szó nem esik a félig
pirult hal túloldaláról, az évről;
harmincéves mézeskalács,
a rövidülő éjszakák jönnek szóba.
Fogy a szaloncukor, a bor,
anya mindent elmosna, végül
az ajándékokból csak a papír marad,
a többi, a többi beépül.


Szeretem

a foglalt lányokon a rám szabott mosolyt.
a negyvenes nők apróhirdetéseit.
egy lyukas lábas árusát a bolhapiacon.
kinn, ősz végén a küszködő fűszálakat.
a beteglátogató vörösingeseket –

a lassan levitézlő igyekvést,
ami lepotyog utánuk,
ha elmegyek mellettük.


Segélykérés

Ülök, térdemet ölelve,
mint tojásdad nyakéken
domború ábra. Érzem
a földet alattam, a karomat, egy szúnyogot,
külön-külön, mint apám kedvenc fűszereit.
A harsány autók távolodnak,
ahonnan mindent látni,
hullámokat: a térdeim,
a dombtetők, a felhők vonalát.
Jó hely ez, uram. Ne add másnak.



Este

Csak a vízfüggönyig látsz
a lakásodból.
Az ablak nyitva áll a rossz
erőinek, de eltakar
a párkány  – mint ki titkokat
les egy jól védhető helyen,
úgy állsz ott.

Csitíthatod az izgalmat,
mert a barátnőd légzése,
ha engeded, lassan elaltat,
ma nem maradsz le semmiről,
hátraarc, vár az ágy.

Az eső rákezd, visszaállsz,
megkapaszkodsz,
hallod:
azt, ami ott van,
túl a szendergő kedvesen,
túl az álmon (eljön,
mint a hétfő), túl az ég
gazdátlan csapjain, hallod,
mint bújik vissza a légzés
hullámába, mint küldi el
aludni a legkisebbet.



Elalvás előtt

könnyebb megbocsátani,
csak úgy a világnak.
Azt látod, amit én,
a februári eget.
Az esőt latoljuk,
te a hazaúton,
én az ablakból,
nem lesz.
Az asztalon dobol
az ujjam, bükk;
te kapaszkodsz, nikkel;
találgatok, te tudod.
Így még könnyebb.

Fecsegésemet fénylő tea szűri,
mint lámpafényt az ablakok.
Játsszuk, hogy elmondom a naplementét,
s te pirkadatkor hallgatod.

Hol összecseng a kiskanál
a kék peremmel, rám talál
az éj előtti áhitat,
és gyertyát gyújt, teát itat:
ott csönd van és tavaszelő,
ott minden korty csilingelő,
ott nem hiányzol már te sem,
s a ponttá hűlő cseppeken
légy nem zümmöghet holnapig.
Csak a szél fúj. Az is alig.
Egy sosem volt bükkligetben
alvás előtt láttok engem,
mint egy kukucskáló apa:
te meg a tea meg a fa.


A félsz

Szédülök, mint egy iránytű
a természetfelettiben.
Nyolcévesen, szünidőben

álltam egy hangyaboly fölött,
néztem a táncot, beléptem
vadul cikázó vizeletemmel.

Nem volt könnyed, se fontos
az, amit csináltak, de
a rendet nem itta fel a föld.

Csak a boly jut eszembe,
és nem az egyes pályák,
a következő lépés, szédülök;

segítőim jót akarnak, de szájról
szájra jár a térkép: itt erre,
ott arra – könnyű eltévedni,

elnémulhat
a fahangú ismétlés:
ne nevess, ne jajongj.



Mítosz

„Döng az érckapu! Kifér
rajta egy nyolcéves gyerek.”
(Botond története)

Éjfél után a rácson túl
neveden szólít a lidérc.
Az ablakpántok pattannak,
te próbát teszel, és kiférsz.
Bátor vagy, mint a gyerekek:
nem az első lépés nehéz.
Kisvártatva eléd kerül
a félbehagyott színezés,
négy sarkában az évszakok,
a többiek a ház előtt
nem mennek el a sínekig,
anya ma sem hív szerelőt...
Nem szabad nyúlni semmihez,
hiszen akkor sem volt szabad.
Sétálsz, figyelsz; fellélegzel,
mire az ablak elmarad.


Szüret

Várj, amíg
ők hívnak; légy büszke. Szerezz
egy botot.
Menj velük
diót szedni, rosszkedved fogd
az őszre.
Üsd a fát.
Nevess velük, lökdösődj a
fa alatt.
A diót
törd fel, mentsd, ami menthető,
a tiéd.