Ami menthető

Szolcsányi Ákos versei elé

Szolcsányi Ákos „az életnél is kedvesebb / részletek” megbabonázottja. A részekben leli fel a világegészt, akár Kosztolányi, aki ellenségének látta a nagy egészet, de barátjának a részt. Például csupa apróságokat szeret, nevezetesen „a negyvenes nők apróhirdetéseit. / egy lyukas lábas árusát a bolhapiacon” és más hasonló mellékes dolgokat. Nem ad percenként nagy spektrumú felbontásokat a világhelyzet különböző aspektusairól, megmarad a költői kaptafánál: úgy mond nagyot, mintha csupa evidens semmiségről beszélne. Addig bűvöli a részleteket, amíg elő nem bújik a palackba zárt dzsinn, a vizsgált valóságelemnél jóval tágasabb, valóságfeletti sejtelem. „Szédülök, mint egy iránytű / a természetfelettiben” – olvassuk. Kétségtelenül van valami az anyagin, az erőteljes alanyiságon, a hétköznapokon, „az ég csapjain” túl. Ott ugyanis hallani, hogy egy névtelen illető „mint bújik vissza a légzés / hullámába, mint küldi el / aludni a legkisebbet”. Ez a valaki az esteledő szoba alapritmusában, a lélegzetvételben lakozik, mely éppúgy a kozmosz ritmusának egyik alapképlete, mint a szívdobogás, a hullámok zaja vagy a lombzúgás (más szóval „égi fülbesugdosás”), cselekedetei pedig nem annyira metafizikusak, mint inkább vitálisak és mitikusak: afféle öreg király ő, akinek sosem látjuk az arcát.

Az itt következő versekbe zárt egyén nem gondolja, hogy a világ különösebben rendben lenne, azt sem, hogy a kelleténél kaotikusabb. Csak ennyit: „Jó hely ez, uram. Ne add másnak.” Vagyis partra szállott, nem azért, mert ez az itteni jobb kikötő vagy rosszabb, mint bármely másik, hanem mert „jól védhető hely”, ahol „az ablak nyitva áll a rossz / erőinek, de eltakar / a párkány”. Az ittlét apró koordinátapont, mondhatni, elsikkad a végtelenben, de persze egyben a világ közepe is. A vers-én ingaként leng szüntelenül múlt és jelen között. Létezését apai-anyai fűszerek ízesítik, hiszen a karácsonyi „ajándékokból csak a papír marad, / a többi, a többi beépül”. Vagyis belénk testesül a múlt, az lendíti tovább energiáival életünk gépezetét, még akkor is, ha a családi miliő enyhén ironikus láttatása nyilvánvalóvá teszi: ez a még-világ, s nem a bontakozó egyéniség már-világa. A versalany nem más, „mint tojásdad nyakéken / domború ábra”, ha úgy tetszik, ketrecbe zárt, dekoratív funkciójú figura, másfelől viszont kis univerzumát teljesen és arányosan kitöltő „magán-létező”.

„Fecsegésemet fénylő tea szűri, /mint lámpafényt az ablakok” – különös, a hangterjedés gyakorlatában kevéssé szokványos közegen, teán keresztül halljuk ezt a beszédet, alighanem innen a szavak aranycsengése. Hogy ez a csehovi, kisemberi sorsok kesernyés, ajzó-nyugtató főzete vagy megint Kosztolányi langy téája beteg idegre, ki tudja. Earl Grey, Yellow Label, Sir Morton vagy csak afféle fanyar Garzon, a maga szelíd közép-európaiságával? Egy biztos, paradoxonnal élve Szolcsányi virtuózan teázik és – teáztat: „hol összecseng a kiskanál / a kék peremmel, rám talál / az éj előtti áhitat, / és gyertyát gyújt, teát itat: / ott csönd van és tavaszelő, / ott minden korty csilingelő”. Már-már rokokó (Altwien) csengés-bongás, könnyed dudorászás, melynek azért van némi Darvas Iván-os, kicsit szomorkás hangulata máma. Merthogy nem mesterkélt bódulat ez, hanem afféle „éj előtti” áhítat, a leselkedő éjszaka minden komor, igaz, egyelőre távolinak tetsző rémképének előérzetével (ne felejtsük, az ablak „nyitva áll / a rossz erőinek”). A szokásos tinglitangli helyett holmi Chopinek botorkálnak a kerthelyiség zongoráján, és olykor Errol Garner is belekever a billentyűk közé. Pontosabban szólva Szolcsányi keveri remekül, izgalmasan a paklit, szerkeszti meg a látszólag egyszerű, szinte öntudatlanul melodikusnak tűnő formák struktúráit: „Az esőt latoljuk, / te a hazaúton, / én az ablakból, / nem lesz. /Az asztalon dobol / az ujjam, bükk; / te kapaszkodsz, nikkel; / találgatok, te tudod. / Így még könnyebb.” Szinkópás, tördelt, kétségkívül modern hangzás: hírt ad arról, hogy a párkapcsolat (e csaknem mindig rosszul csiszolt tükör) hogyan tördeli szét az individuumot, s hogyan rendezi képét váratlan, újszerű alakzatokká.

Szolcsányi „bátor, mint a gyerekek”. Nyugodtan rímelteti a „karácsony”-t a „meg ne ártson”-ra, nyolcévesen bekapcsolódik a hangyaboly táncába, vizeletével szétzilálva a rendet. Továbbá van mersze elpirulni, s ha mégis megijedne, hát hathatós varázsigéket mormol, olyanokat, mint a „te meg a tea meg a fa”. Kiadja a jelszót, feltöri a titkok pecsétjét, akár egy dió-koponyát, s nekiindul a világnak, amint mi is nap nap után, vagy akár az említett mesebeli „legkisebb”, hogy kihasítsa belőle részét, leszüretelje a neki járó ízeket, érzékeléseket: „A diót / törd fel, mentsd, ami menthető, / a tiéd”. És ezáltal ez a supermani allűrökkel nemigen tüntető, törékeny versalany mégis megteszi a legtöbbet, ami embertől telik: „elmenti” magába, tehát megmenti a világot.