A tekintet újraírása

Papp Tibor: Vendégszövegek (n)

Ahelyett, hogy Papp Tibor költészetének átfogó áttekintésére vállalkoznék – amire a csaknem öt évtized munkásságát egybegyűjtő kötet kétségkívül lehetőséget kínálna –, egy másik megközelítésmódot választok, s egyetlen képköltészeti alkotás részletesebb elemzésébe bocsátkozom – két kérdést véve szemügyre, melyek a költői oeuvre egészét (legalábbis 1970 utáni szakaszát) tekintve valamelyes általánosíthatóságra tarthatnak számot: miként alakul a kép és a szavak összjátéka?; milyen tekintetet hív elő mű és befogadó „párbeszéde”? A két kérdés nem választható el egymástól, hiszen a szavak is képesek (lehetnek) alakítani, milyen nézői szerepet ír(nak) elő a kép(ek) – éppúgy, ahogy a nézői tapasztalat is képes alakítani a szavak olvasói megszólaltatását. A Gyűrű-sorozat 20. versére nem előzmény nélkül esik a választásom; az eredetileg a Vendégszövegek 5 (1985–1994) című kötetben közölt alkotást H. Nagy Péter emelte ki a kötetről írt bírálatában.1  A Gyűrű – 20 valóban a sorozat legszebb – s a Vendégszövegek (n) egyik legszebb – verse. Noha az esztétikai ítélet érvekkel nehezen indokolható maradéktalanul, mégis megkísérlek megfogalmazni valamiféle előzetes magyarázatot. A Gyűrű – 20 című vers az olvasói-nézői figyelmet elsődlegesen nem a technikai (nyomdai, számítógépes) eszközök saját – s idővel fölülmúlható – teljesítményével vonja magára. Az értelmezés nem függetleníti magát a mű mediális feltételrendszerétől, ellenben jelzi, hogy a műnek mindig ki kell terjesztenie a (mindenkori) mediális lehetőségek körét: „a mű mindig összetettebb a médiumnál.”2  A Gyűrű – 20 (másfelől) erotikus tekintetként viszi színre a szemlélői tekintetet, hasonlóan a kötet sok más – így a sorozat megelőző, 19. s következő, 21. – verséhez (anélkül mindazonáltal, hogy ilyen értelemben bármi „néznivalót” nyújtana) – az értelmezés tárgyává azonban magát a látást, a nézői helyzetet teszi, reflexív távlatot kínálva a befogadónak. A vers szépnek nevezhető, de ez nem zárja ki, hogy egyben kényelmetlen és zavarba ejtő legyen.

H. Nagy Péter két megfigyelésből bontja ki értelmezését, az első az alakzat képi sajátosságaira, a másik a kép és a szavak összjátékára vonatkozik. A szemlélő tekintetének ingadoznia kell egy hengerszerű, üres középpont felé mutató térképződmény és egy szem (íriszének) képe között, valamint föl kell figyelnie a verset alkotó kérdés („mit lesel?”) többértelműségére: a kérdés a kép eldönthetetlenségére és a szemlélői tekintet működésére (a kép megszervezésének befogadói műveleteire) is vonatkoztatható. Elsőként magam is megpróbálkozom a mű valamiféle leírásával, majd néhány ponton továbbvezetem H. Nagy Péter értelmezését. (A Gyűrű – 20 megint csak példa lehet arra, hogy [látszólag] egyszerű alkotások összetett értelmezések kidolgozására késztetnek.)

A szavak körkörös elrendezéséből kibontakozó képi alakzat többszörös tükrözés révén jön létre: az alakzatot alkotó gyűrűk körívük felső és alsó részén olvasható szavakból („mit lesel mit”) és a szavak – fölülről lefelé (vagy kívülről befelé) mutató – tükröződéséből állnak. A gyűrűk a középpont felé haladva kisebbednek, és a térgyűrű tengelye körül fokozatosan elfordulnak. A betűk árnyalata – nem a tengely irányát követve és nem egy irányban – ritmikusan változik. Az árnyalatok ismétlődő mintákba rendeződnek, váltakozásuk a mozgalmasság érzetét kelti. A szemlélő tekintete – még mielőtt egy hengerszerű téralakzat és egy szem képe között kellene ingadoznia – egy más jellegű feszültségből táplálkozik: a szemlélő tekintete egyszerre mozog a gyűrűkön, a körök ívét követve és – mivel a téralakzat befelé vezeti a tekintetet, s ennyiben előír valamiféle mozgásirányt a tekintetnek – a tengely irányában, a gyűrűk között, tehát a térgyűrű belső „felszínén”. A szemlélő tekintetének vezetése a képi elrendezésen és a „lesel” tükörszerű megfordíthatóságán alapul; a körök ívét és a téralakzat tengelyét követő tekintetet két tényező, a betűk összeolvasásának (megfordítható) iránya, valamint a világosodó és sötétedő minták elhelyezése vezeti. Nehezen tudok válaszolni arra, mivel magyarázható, hogy a tengely menti mozgás iránya mégsem rögzíthető: a néző-olvasó ide-oda ingadozik a tekintetet befelé húzó mozgás és a szavak kiáramlása között. Talán a tölcsérszerű téralakzat önmagában is alkalmas e kettős hatás fölkeltésére; egy másik magyarázat az árnyalatok mintázatából adódhat, amely hol befelé, hol kifelé sötétedik, illetve világosodik. A tekintet mozgását mindenesetre a szavak és a kép összjátéka is irányítja: a szavak kiolvasása, megszólaltatása, „fölhangzása” nem a szűkülés és a távolodás, hanem a fölerősödés és a közeledés képzetét idézi föl. Minél előrébb jut az olvasó az (ismétlődő) szavak kiolvasásában, s következésképp minél „beljebb” a térszerkezet szemlélői feltérképezésében, annál „kijjebb” is kell kerülnie, ha nem pusztán látni, de megszólaltatni is kívánja a szavakat. Ennek – metaforikusan szólva – olyan hatása van, mintha a tölcsér ide-oda dobálná a hangokat – vagy még inkább: a hangok az olvasót.

A tekintet a betűk összeolvasásának megfordítható irányát követve ingaszerű, félköríves mozgást „ír le”, és – miközben kiolvassa a szavakat – a tengely mentén is haladva mintegy „letapogatja” a térgyűrű belső felszínét. Ez az ingaszerű mozgás – noha a tekintetet egyre beljebb húzza a térgyűrűben – a szemlélőt mindig visszavezeti a kérdés elejére: „mit-lesel-mit-lesel”. Az olvasónak, miközben választ keres a megismétlődő kérdésre, folyamatosan a látvány lehatárolhatatlanságával kell szembesülnie: az ingaszerű mozgás, a képi mintázatok örvényszerű ismétlődése (tükröződés, világos és sötét váltakozása), az (olvasói) szem többirányú mozgása olyan tekintetet hoz létre, amely fogódzót találni s a látványt rögzíteni nem képes. A végtelenbe vesző, üres középpont körül elrendeződő téralakzat nem pusztán a lebegő tekintet keltette kényelmetlen érzést erősíti fel, de az olvasónak-nézőnek föltett kérdést is: az olvasó csak a térgyűrűben megsokszorozódva „visszhangzó” ironikus kérdést hallhatja ki a versből.

Papp Tibor költeménye megakadályozza, hogy a befogadó (Norman Bryson nevezetes megkülönböztetését idézve) a látás időbeliségét, testi, de képileg (tehát külsőleg) irányított működését (glance) a képnek a nézőtől és a látás folyamatától elvonatkoztatott szemlélésében (gaze) számolja föl.3  Míg ez utóbbi csak a szemet vagy a térképződményt látja, az előbbinek ide-oda kell mozognia a befoghatatlan és egységesíthetetlen látvány elemei között (le-föl a szavak körívén, előre-hátra a gyűrűk felszíne és a térgyűrű mélysége között, ide-oda a megsokszorozódó kérdés, a téralakzat és a szem képe között). Míg az utóbbi elvonatkoztat a kép rögzíthetetlenségétől, s a képet mögöttes értelemmel fölruházható, ideaszerű képződményként kezeli, az előbbinek el kell fogadnia, hogy a szem – noha, hasonlóan a gyűrűhöz vagy a körhöz, gazdag járulékos jelentéstartalma van – nem jelent többet, mint egy tekintetet, amely – ahelyett, hogy mögöttes jelentésekre utalna – a befogadó tettére: a nézésre figyelmeztet. A téralakzat (képe) pedig – ha többre csábít is – csak a kérdés kiolvasását és a nézői helyzet tudatosítását teszi lehetővé. Amikor az olvasó a téralakzatra figyel, azzal a kérdéssel szembesül, amelyet a szem képére figyelve nem tud kiolvasni, de amelyet – némán – ez a kép is kérdez. Mert ha a tekintet a térgyűrű közepébe igyekszik behatolni, a szavak minduntalan visszavetik a kérdéshez, „mit lesel?”, ha pedig a szemre figyel, kénytelen elfogadni, hogy nem pusztán néz, de más is nézi őt. Az olvasó-nézőnek le kell mondania arról az előjogáról, hogy tekintete – „a conquering gaze from nowhere” – „a semmiből érkezik”.4

Ha a képek és a nyelv – következésképp a képi és a nyelvi műfajok – sohasem határolhatók el tisztán, Papp Tibor verse – bármily ellentmondásos is a megfogalmazás – olyan képnek (is) tekinthető, amely a képekről szól: mint „kép a képről” (metapicture), a vers a képek működéséről szól, s „a megfigyelő önértelmezését kérdőjelezi meg – elkerülhetetlenül”.5  Ha képekről és szövegekről nem, pusztán „képszövegekről” (imagetext) beszélhetünk, a „kép a képről” – mint műfaj és mint (minden képre jellemző) működésmód – maga sem mentesülhet a nyelvtől, s így a képek „önmagukról” alkotott tudása is mindig nyelvre utalt (ahogy a nyelviség sem oldozható el a képek „hatalmától”). A vers a képek és a szavak egymásrautaltságára figyelmeztet: ami ugyanis a szemlélő tekintetét kiveti a birtokba veendő területről, az – nem utolsósorban – a hang és a szó, melyet a néző-olvasó szólaltat meg – saját tekintete ellenében. A vers a tekintet újraírása – rewriting the gaze. (Ister, 2003)





1H. Nagy Péter: Szavak ébredése – képek lázadása. Magyar Műhely, 2004/1. 84–86.

2Karlheinz Stierle: Ästhetische Rationalität. Fink, München, 1996. 16.

3Norman Bryson: Vision and Painting. Yale UP, New Haven, 1983. 94.

4Donna Haraway: The Persistance of Vision. In Visual Culture. Szerk. Nicholas Mirzoeff. Routledge, London–New York, 1998. 191.

5W. J. Thomas Mitchell: Metapictures. In Picture Theory. University ofChicago Press, Chicago–London, 1994. 57.