A Chrysler Imperial

Nem nekem találták ki ezt a rendszert. A támogatásokat. A vakvilágban éltem le az életemet, egyedül, mint az ujjam. Soha senki sem törődött velem, soha senki sem támogatott. Nem is értem. Nincs nekem szükségem noszogatásra, hogy megírjam a dolgozataimat.

Most is nyomdakészen áll a kézirat, mire értesítenek, hogy kifizeti az útiköltséget valami alap. A vonatot, igen, mert ezúttal egy lágerről írtam, ahol kikötöttem ötven éve, és hát – furcsa véletlen, nem igaz? – az én időmben még a művelt Nyugaton voltak a menekülttáborok.

A kéziratot, mondom, már befejeztem. Jártam a helyszínen is, felkerestem azt a két-három embert, aki a régiek közül megmaradt.

Nem volt nehéz, ott éltek most is, a barakkok közelében. Mire kiszabadultak, megszokták, mi több: megszerették ezt a mégiscsak ismerős környezetet. A legtöbben persze már nem éltek. A táborban színtiszta azbesztből voltak az épületek, végzett velük valamilyen daganat.

Egyvalaki volt, akit nem találtam. Charlyt, a barátomat. Pedig ott élt ő is a közelben, ebben mindenki egyetértett. Csak hát nem volt se lakáscíme, se telefonja. Ami pedig a legkülönösebb az egészben, mintha menekült volna előlem. Mintha nem is akart volna találkozni velem.

Újra elolvastam a kéziratot, nélküle – most úgy tűnt – fabatkát sem ér az egész. Elhatároztam, hogy átveszem a támogatást. Visszamegyek, még egyszer, utoljára. Körbejárom a lágert, megkeresem a barátomat.

*

Hallani ugyan hallottam róla, nem is egyszer. Link tróger! – mondták róla karban a többiek. Csavargó, az a fajta, akit clochard-nak, csőlakónak neveznek Galliában az emberek.

– Vigyázz vele! – tanácsolta a régiek szóvivője. – Sosem tudhatod!

A felesége – mert a barátomnak volt egy álomszép felesége is – valahol Svájcban élt. Sandra úgy tudta, hogy az ex-, mert azóta akadt egy másik, svájci férje is –, tehát hogy az ex, az elegáns, delikát fiú kövér, kopasz ember lett. És valahol, Strasbourg valamelyik külvárosában vendéglője van.

Az asszonyok persze mindenfélét összehordanak. Még fél évszázad után is görcsösen igazolni akarják magukat. Sandra adatai sem voltak, hogy úgy mondjam, pontosak. Egyszer azt állította, hogy Charly részeges csavargó, máskor, hogy kártyabarlangja van.

De akadt egy harmadik verziója is, a három közül a legreálisabb. Eszerint harmincmilliót nyert, sorsjegyen. A pénzt persze még azon a héten elveszítette. Egy hétre rá azonban – mit ad Isten! – másodszorra is megnyerte a főnyereményt. Ez volt az a részlet, amire felkaptam a fejem. Nem ismerek mást, akivel ilyesmi megtörténhetett.

Most már jobban vigyázott – mesélte Sandra. Hol egy jachtot vett, hol egy bárt, mind a kettőt a nője nevére, akinél lakott. A jacht kint áll a Rajna partján, szárazon, mert a nyeremény azóta megint csak elfogyott.

Hát igen, stimmelt minden, a lényeg és a részletek. Annak idején egy dögnagy amerikai kocsija volt Charlynak; szárazdokkban az is. A többiektől szedte össze benzinre a pénzt, két liter kellett, hogy beinduljon, és átálljon az út másik oldalára a Chrysler. A parkolás akkor még így ment: egy nap a páros, egy másik pedig a páratlan oldalon.

Azután persze azt is elmesélte az asszony, hogy az ex – mi más dolga lenne! – azóta is üldözi őt. Nemrégiben például, tessék, azt üzente, hogy negyven év után még egy rablógyilkosnak is megbocsátanak.

– Ha látod – mondta Sandra –, mondd meg neki, hogy nincs mit megbocsátanom. De látni, azt nem. Látni soha többé nem akarom.

*

Én viszont – mondanom se kell – látni akartam a barátomat. A régiek szóvivője, a Csákó talált egy kocsmát a kikötőben, ahol ismerték őt. A telefonban a vendéglős valóban monsieur Charlyról beszélt, tartózkodó tisztelettel; úgy, ahogyan törzsvendégekről beszélnek a tulajdonosok.

Akkor határoztam el, hogy visszamegyek. Felveszem ezt a hogy is mondják, támogatást, és felkutatom a jó öreg Charlyt, akinek időközben még egy versét is megtaláltam. 1960-ban közölte a kelet-franciaországi katolikus misszió havi értesítője. Később már nem írtak verseket a strasbourgiak.

Így történt, hogy egy párás nyári reggel letett a régi üvegbura alatt a bécsi vonat. Hat óra volt, itt, a Rajna partján még nyáron is későn kel a nap. Nem várt senki, keresztülhúztam a pakkomat a városon.

De ezzel aztán véget is ért a kaland: szállást foglaltam, mint az üzletemberek. Bent a szállodában reggeliztem, azután, már a szobámból, felhívtam a vendéglőt, ahol ismerték a barátomat.

Megkapta a levelemet – mondta a tulajdonos. Azt üzeni, hogy bemegy.

– Biztos? – faggattam, és erre azt felelték, hogy monsieur Charly szavának aranyfedezete van.

Strasbourgban ilyenkor nyáron kirakják az utcára az asztalt. Kint ültem én is, elolvastam az újságokat. Délben azután – aranyfedezet ide vagy oda! – elveszítettem a türelmemet, és beültem egy taxiba.

– Messze lesz, nem baj? – kérdezte a sofőr. Nem volt baj, az útiköltség része a támogatásnak, és ebben a rovatban a taxi is benne van.

Átkocsikáztunk a kikötőn, közben eleredt az eső is. Jó félórába került, mire a hangárok és a mólók mögött célba értünk.

– Még nincs itt! – mondta a tulajdonos. A pincérek már terítettek, mert ez itt nem valami kültelki lebuj volt, hanem, igen, egy jachtklub, ahová ebédelni járnak a milliomosok.

– Megvárja? – kérdezték, én pedig elmagyaráztam, hogy taxival jöttem, és nem maradhatok.

Itt lakik, a zsilipek mögött – mondták –, egy lakókocsiban. És hogy valami Rothweiller nevű ember őrzi a vitorlásokat.

Nem jött ki senki, a sofőr hiába dudált. Rothweiller pedig véreb volt, és nem éjjeliőr. Visszamentem a klubba. Nem volt ott – kérdezték – a kocsija?

Nem volt ott, mit tudom én. Az eső változatlanul szakadt. Jól benne jártunk a délutánban, mire visszakerültem a szálloda elé, és kifizettem a taximat.

*

Másnap arra ébredtem, hogy cseng a telefon. Tessék! – motyogtam, csak így, magyarul, mert az, hogy itt nem magyarul beszélnek, eszembe se jutott.

– Kedves bátyám! – morogta a vonal végén egy rekedt férfihang.

Megállapodtunk, hogy a városkapu közelében, a Ville de Bâle teraszán találkozunk.

Kávét rendeltem, ott voltam jó félórával a megbeszélt időpont előtt. Kint ültem itt is az utcán, beláttam az egész teret. A fákat és a padokat. A szökőkutat, ahol egyszer, valamelyik előző életemben egy diáklányra vártam. A teknősbéka hátán lovagoló törékeny lányalakot.

Azon gondolkoztam, hogy mi mindenné válhat egy ember fél évszázad alatt. Jachttulajdonossá vagy szökött fegyenccé. Clochard-rá vagy milliomossá. És hát hogy egyáltalán, ráismerek-e Charlyra. A régiek szóvivője, a Csákó, találkozott vele. Kapitány volt – mesélte – a Bodeni-tavon. Egymásra ismertek, de ennek már több mint harminc éve van. Charly meghívta az egész társaságot. A hajón vacsoráztak, ott, a Bodeni-tavon.

Hát azért, hogy ráismerek-e, fölösleges volt szoronganom. Megláttam, amint betette a lábát a térre. A járása ő volt, a félmérföldes léptei. Ahogy himbálja magát, ahogy imbolyog.

– Nehezen jöttem be – mondta, mert elébe szaladtam. – Nem vezethetek – tette hozzá. – Bevonták a jogosítványomat.

Hibátlanul beszélt, és magyarosan hangsúlyozott. Kiültünk a Ville de Bâle teraszára. A feleségem azt mondta, hogy szagoljam meg a holmiját. Az ilyeneknek – magyarázta – van valami dohos illatuk. Hiába vágják puccparádéba magukat.

Kareszen fehér ing volt és fekete blézer, de hiába szagoltam: nem éreztem semmiféle illatot. Frissen volt borotválva, az ajka felett a Clark Gable-féle cérnabajusz.

– Vagy a Jávor Pálé! – mondta nevetve.

Nem volt se kövér, se kopasz. Úgy nézett ki, nem tudom másképp mondani, mint egy vidéki földbirtokos.

Kiittuk a kávét, amikor megcsörrent a zsebében a telefon. – Paulette! – magyarázta. Ellenőrzi az útvonalaimat.

A téren megfordult egy rendőrkocsi, Charly maga eléemelte az újságokat.

– Régen a Gestapo – morogta. – Később az Ávó. Most meg az Interpaulette. Semmi sem változott.

Nevettünk. Emlékszel a Chryslerre? – kérdeztem. Ott folytattuk a beszélgetést, ahol negyvenöt éve félbeszakadt. – Irányítható reflektora volt. Szétugrasztottuk vele a párokat.

Egyszer kivittünk a lágerbe két patikuslányt. Máskor pókerezett, én kibiceltem. Sokat nyerhetett, mert utána bementünk egy férfidivatba, és megvette a galambszürke öltönyömet.

A Chrysler Imperial! Akkoriban még újdonság volt a sztriptíz, nekünk legalábbis mindenképpen az. Charlyt pedig minden bárban ismerték. Olyan aranyos volt, hogyan is mondjam, olyan szeretetre méltó, hogy sehol sem fogadtak el tőle pénzt. Bűvészkedett, emlékszem. a bugyijukat maguktól is levették a lányok, de ő levarázsolta róluk a fülbevalót is, pillanatok alatt.

– Inkább templomba jártunk volna! – mondja most. – Emlékszel a magyar papra? Ül. Gyermeklányok megrontása miatt.

Az egyik ujját lekapta a hajókötél, bűvészkedni már nem tudott. Zongorázni igen:

– Minden reggel gyakorolok – mondta. – Csak úgy, magamnak. Igen, ott, a lakókocsiban.

Ittuk a kávét. Körülbelül egy óra kellett hozzá, hogy egy fél évszázados kiesést áthidaljon az ember. Karesznak, az én Kareszomnak még csak a hangja se változott.

– Tudod mit? – kérdeztem. – Meg kellene írnom az életedet. Jól járnánk mind a ketten…

Az érv nem hatott.

– Az én életem – mondta a barátom – nem érdekes. Nem dolgoztam, nem hoztam létre semmit. Csak éltem, bele a vakvilágba. Mindig mindent megúsztam: ez lenne olyan érdekes?

Volt még két házassága a Sandra után. Az egyik Délen, a másik Dániában, Északon.

– Aztán visszajöttem ide – mondja most. – Ja, igen, volt itt is meg ott is egy fiam.

– A lányodat ismered?

A Sandra lánya egyedül él, Lausanne-ban. Szép asszony, amíg fiatal volt, minden mozdulata és minden arcvonása Charlyra hasonlított.

– Hogyan ismerném!? – mondja. – Sose láttam.

Paulette nyugtalankodik: csörög a zsebében a telefon.

– Igaz is, egyszer behívtak a mairie-re. Volt ott valami papiros. Hogy mondjak le az apaságról. Az apaság! Nem is tudtam, hogy le lehet róla mondani.

– És a barátok? – kérdezem. Legyint. Nem érdeklik a régiek. Sem a cimborák, sem az asszonyok.

– Öregszünk! – ver a vállamra. – Nem igaz? Jó így egyedül. Körülöttem, érted, ne ugráljanak!

– És a Mészi?

Mészi, a csavargó.

– Meghalt – von vállat. – Senki sem volt a temetésén. Pedig értesítették a családját, tudom. Pénze nem volt, az urnája senkinek sem kellett.

– Mi lett vele?

– Hazavittem. – Nagyot nevet. – Ott áll a konyhaasztalon.

Ülünk a Ville de Bâle teraszán, nézem a barátomat. Hát igen, itt van előttem. Clark Gable, a magyar úr. Az ember, aki mindig mindent megúszott. Itt, a Rajna partján voltunk menekültek. Semmi sem változott.

– Mennem kell! – mondja. Feláll, kikísérem. Megölel. Mi mást tehetnénk.

A járása, igen. A saroknál még egyszer visszafordul. Fényképezőgépet formál a kezéből, csettint, rám nevet. Állok a szökőkút előtt, ahol valamikor egy lányra vártam. Nézem a teknősbéka hátán lovagló törékeny alakot.

Este indulok haza: elfogyott a pénzem. A támogatás csak az útiköltséget fedezi. Fáradt és éhes vagyok.