Mit tehet értünk az abszurd?

Sigmond István: És markukba röhögnek az égiek

Ha érett novellái felől tekintünk vissza Sigmond Istvánnak a legendássá vált Forrás-sorozatban megjelent első kötetére, észlelhetjük az alapérzület, a világlátás folytonosságát, még ha ott csíraállapotban volt is jelen az „ember embernek farkasa”, a „struggle for life” tizenkilencedik században felismert, de a huszadik századi világháborúkban megkérgesedett-eldurvult egyetemes tapasztalata, a családi és szerelmi kötelékek tragikomikumának átérzése. Az a kötet azonban (Árnyékot eszik a víz, 1969) mégsem vetítette előre Sigmond sajátos, expresszív, leginkább a posztavantgárd stílusjegyeiből eredeztethető prózáját, olyannyira nem, hogy a fiatal szerzőt bemutató előszó írója, Kántor Lajos bevallotta: „a túlságos megfontoltság, kiegyensúlyozottság taszított, olykor már a konformizmus gyanúját keltve bennem.” Elismerte, hogy a „jólfésültség” a szóban forgó kötet elbeszéléseiben már „valamelyes nyugtalansággal” vegyül, de – summázza Kántor az eredményt – „Sigmond István prózája, az örvendetes felfrissülés-fellazulás ellenére, egyelőre még a család, a magánélet szűk körében marad”.

No, az És markukba röhögnek az égiek vagy az ugyancsak 2003-ban a Kriterionnál megjelent válogatott kötet, a Keselyűcsók olvasása után – voltaképpen az elmúlt húsz év bármelyik Sigmond-könyvét idesorolhatnám – elég mulatságos e korai jellemzéssel szembesülni. (Noha ezek is mind a család és magánélet körében maradnak a maguk sajátos módján, amely kör a
jelek szerint korántsem oly szűk, hogy ne férne bele akár a metafizikai abszurditás is.) Igazán humorosan azonban a „valamelyes nyugtalanság” hangzik Sigmond mai olvasójának. Még amerikai horrorfilmeken edződött ember idegzetét is próbára teszi az erőszak, a megaláztatás, a
lidérces álmok végletes toposzainak özöne, amelyeket maga Sigmond kaján malíciával a kötet címadó víziójában fel is konferál, megírandó novellájáról tűnődve: „Látványosan eleget tudok tenni annak a pályázati felhívásban megfogalmazott kívánalomnak, hogy a bődület és morbiditás motívuma jelen legyen a sztoriban.”

Első olvasásra sokkoló a „bődület és morbiditás” kifogyhatatlan leleményessége, s őszintén szólva ebben, vagyis az olvasóval való kíméletlen bánásmódban sejtem annak a magyarázatát, hogy Sigmond István neve, tucatnyi könyve és színpadi ismertsége ellenére, az irodalmi köztudatban kevéssé gyökeresedett meg. Ez persze kiáltó méltánytalanság, hiszen épp azért hárítjuk, mert hiteles, erőteljes, vagyis túl jól teszi a dolgát: kényelmetlen kalandba vonja be az ötletes kvázi-megrendülésekhez és a spekulatív fikciók (allegóriák) biztonságos menekülő útvonalaihoz szokott lelkünket. (A kommersz horrorfilmek hullahegyeken feltündöklő happy endjét blaszfémia volna felemlegetnem, holott oka van, hogy eszembe jutottak: Sigmond jól megélt volna fantáziájából, s a horrorszakma hihetetlenül sokat nyert volna vele, ha netán amerikai filmstúdiók közelében vert volna tanyát.) Második olvasásra azonban már sikerülhet elkerülnünk a taglót, és megnyílhat e világ humora, érzelmessége és létfilozófiai intenciója is előttünk. Nem feltétlenül leszünk nyugodtabbak és jobbkedvűek, de várhatólag megértés jár át minket, és néha nevetünk.

Megértés? Sigmond újabb novellái esetében alighanem a szokásos hermeneutikai szkepszisnél sokkal nagyobb szerénység, hipotetikusság indokolt. Itt ugyanis egyfelől egy rendkívül kritikus, analitikus elme ellenőrzi az álmok spontán burjánzását leképező szövegszerkezeteket, rajtaütésszerű önreflexióira és kommentárjaira a legegzaltáltabb pillanatokban is sort keríthet. Nagy a csábítás, hogy ezeket a kommentárokat úgy olvassuk, mint amelyekben az író elszólta magát, vagyis mint amelyekben végre „őszinte”, és hogy ezekből építsük fel a mű szellemi vázát. Például az Ahol árnyéka van a fáknak című novellában a börtönből egy temetőbe „szabadult” alany – vonakodom embernek nevezni, hiszen novellabeli léte szellemi, álmodott (egy film számára megírt), az „alany” tehát megfelelőbb szó a jelölésére – az elnyert szabadságban a pusztulás, a leépülés iszonyatát éli át. A börtönből a küblisvödrök kinyalása árán is kimenekült volna, de a szabadság temetői helyszínén a sóvárogva kívánt ara helyett egy kéjvágyó banya tapad szájára: „neki most jött el a várva várt tavasz… eltolódott néhány évtizeddel”, és a szabadult rab azt gondolja: „Ha igába fognának megint, visszakerülnék az eredeti képbe, ki hitte volna, hogy a bilincsbe vert szellem néha pihenést, sőt megváltást is jelenthet…” Igen, minden bizonnyal a rendszerváltoztatás során sokunk által itt, Magyarországon is megélt, de Erdélyben még indokoltabb kiábrándulás generálta ezt az írást. „ [A banya] az énemet is magáénak akarja, mindent, amit valómba sűrített a múltam, ha nem vigyázok, kiüríti az agyam, s ezt nem engedhetem meg semmiképpen, az emlékeimet nem hagyhatom beleveszni egy élőt játszó, megöregedett szoborba.” De e mondatok, amelyeket egyébként oly jólesik idézni, mert szinte bensőnkből fakadnak, önmagukban félre is vezethetnének. Végtére amihez a novella „alanya” ragaszkodik, nem a börtöncella, hanem a szabadságvágyban égő lélek, a megaláztatásokon átmentett szellemi bátorság, önbecsülés. Nem a múlt, hanem a teljesség, az élet teljessége, amelyben
része van a lepergett időnek, az emlékeknek, a holtaknak, az elvetélt vágyaknak és a kísértő
álmoknak, mert mindez ott van a jelenben, sőt, a jelen nem más, mint ezek továbbélése a mindegyre újraszülető időben. Feltehetőleg ez az értelmezés már jobban illeszkedik Sigmond írásához, de hiba volna ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, ugyanis itt jutottunk el az értelmezés nehézségének második fokához, a „másfelől”-höz.

E szövegek írója láthatólag nem igényli különösebben megértésünket, pláne nem cinkos megértésünket. Erre vall az az óvintézkedése is, hogy igen gyakran filmezés vagy színielőadás keretébe helyezi a megidézett víziót, ami kétségkívül elidegenítő gesztus. A kedvenc hőse halála miatt felzaklatott nézőt megnyugtatja a tudat, hogy az illető színész a felvétel után virslit eszik a büfében, de Sigmondnál nem ilyesfajta eltávolításról van szó. Sőt: itt maga a filmforgatási procedúra vagy a színházi környezet lidérces, mintha a pokol létformája egy végtelen filmforgatás vagy színházi próba volna, ahol agresszív előírások és vezényszavak szerint történnek a dolgok, például koponyák bikacsökkel való szétverése (Mindenki múzsa szeretne lenni), és e történéseknek senki sem tulajdonít különösebb jelentőséget, lévén, hogy csak próba zajlik. (Ámbátor a valóságban is igen könnyen túlteszi magát az ilyesmin a világ, lássuk be.) Tehát ezekben a víziókban, lidérces álmokban nem a leharapott mellbimbók, a kannibáli indulatok, az oligofrén arcú gyermekek, az ürülék és hányadék a szörnyű, hanem a gépies metafizikai közöny, amely mindezt övezi. Mintha valóban nem volna jelentősége a halálnak, a szenvedésnek, a szellemi vagy biológiai nyomorultságnak, nők megerőszakolásának, emberek legyilkolásának. Mintha valóban csak a képzelet játéka lett volna mindez minden időben és kiváltképpen ma. Ezek a szörnyűségek, amelyek oly röhejesek abszurd mivoltukban, ezek a menetoszlopok és bárgyú balettkarok, amelyek mélységes tudatlanságban vonulnak és pipiskednek a pusztulásba, bámulatos módon ma fantasztikumnak számítanak, holott minden este nézünk híradót. S az idősebbeknek még saját emlékezetük is szolgálhat bizonyossággal. De a napi életünk trivialitása erősebb, s immár csak azt fogadjuk el valóban létezőnek. Még önnön agyunk álommunkáját is kitagadjuk az életünkből, és a racionális életvitel önelégültségével csak azt fogadjuk be, azt tekintjük sajátunknak, ami fölött rendelkezünk, aminek kényünk szerint parancsolhatunk, legyen az akár tárgyi, akár szellemi természetű. A „realista” embernek már az is idegborzoló állítás, hogy az álmai is hozzá tartoznak, élete azokban is teljesül. A vágyálmok még csak-csak, de rémálmokról tudni se akar. Hát még arról az igazságról, hogy a világ is mi vagyunk! Mi vagyunk az a világ, amely esténként robban, szétspriccel, véres foltot hagy a képernyőn, vagy amelyik a szomszéd utcában, a szomszéd lakásban mint bűn vagy nyomor förtelmeskedik, s azok a világok is, amelyeket már végtelenbe mosott az idő. Ez a gondolat el sem jut addig, hogy komfortérzetében megzavarja emberünket gyakorlatias fontoskodása közepette, hiszen tudja, mit kezdjen vele: „Jópofa ez az abszurd irodalom, de én az igazi sztorikat jobban szeretem.” Sigmond István tehát hatalmas ellenállással szegzi szembe abszurd prózavilágát, és tiszteletet érdemel már önmagában a következetessége és a bátorsága is, hogy annak az elemi döbbenetnek szenteli írói tehetségét, amely a lét sötét, sátáni felét megismerve, megtapasztalva fog el minket, s amelyet permanens túlélőként aztán elég hamar elfelejtünk.

Az irodalmi abszurd a bátor gondolatok műfaja. Az eltúlzott arányok, a szertelen asszociációk szabad és lendületes szellemet feltételeznek, olyan embert, aki el meri rúgni magát a konvencióktól, a közmegegyezéses erkölcstől is akár. Csakhogy nagyon különböző természetű bátorság szükségeltetik az olyan abszurdhoz, amelyik csupán e gondolati szabadságot kívánja
demonstrálni, lubickol a műfaj lehetőségeiben, s az olyanhoz, amelyiknek nem a sziporkázó ötletesség az ihletője, hanem valami rettenet. E második fajtájú abszurd szöveg magjául szolgáló élményről (élményről van tehát szó, és nem ötletről!) a maga nyers valójában többnyire nem lehetséges (esetleg adott politikai helyzetben nem szabad) beszélni, viszont a túlzásokkal, a morbid ötletekkel, a játék látszatával leírhatóvá válik.

Sigmond novellái között az abszurd mindkét fajtájára találunk példát. Az És markukba röhögnek az égiekben az első két novella például egy-egy ötlet látványos kibontása. A Szókratész lány volt kegyetlen paródiája a családi kötelékek gépies rendjének. Áldozatosan és képmutató lelkesedéssel ápolnak egy hülye gyereket, egy már felserdült fiút, aki nem beszél, maga alá csinál, mozgásképtelen. Legalábbis mindenki ezt hiszi róla, holott ő filozófusokat olvasgat éjszaka, s matematikai problémákról töpreng, hajnalonta pedig a sötét fürdőszobában alaposan meghágja a cselédlányt. Itt érdemes megállnunk egy pillanatra. A szexualitás Sigmond más elbeszéléseiben is igen gyakran lép egyéb érzelmek és életjelenségek helyébe. Például a teljes formájában először Magyarországon megjelent regénye, a Félrevert harangok (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990 – a bukaresti első kiadás 1987-ben cenzúrázott volt) még épp csak parodisztikus vonásaival érintkezik az abszurddal, környezetrajza, cselekménye a klasszikus kisvárosi regények mintázatát mutatja, de épp a szexualitás végletessé fokozott szerepe miatt átbillen azon a határon, hogy társadalmi regénynek tekinthessük. Pedig az erdélyi kisváros életét a háborút megelőző feszültségek kezdik átszabni, a zsidó kegyszerboltosnak és a szocialista Édes bácsinak kritikussá válik a helyzete, napi fenyegetés a besúgás, és már ki-kirobban az utcán az erőszak – e szinopszis szinte hagyományos társadalmi regényre vallana, csakhogy a történet voltaképpen egy művelt prostituált, Sánta Betty körül zajlik, akivel a város minden férfiemberének kapcsolata van. A lány egyiküknek a zabigyereke, amiről sejtelmük sincs, s amikor rádöbbennek, sem tudhatják, melyiküké. Mert mindannyian megfordultak az egykori tiszteletesné ágyában, aki, miután kidobta az ura, már két évtizede mint kerekes székhez kötött Kisasszony leselkedik távcsövén az ablakból a városka lakóira, ördögi tréfákat kieszelve. A hatalmaskodás és a félelem, az agresszió és a kisebbrendűségi érzés, a szexuális szolgáltatás cinizmusa akár a rákényszerülő nő, akár az őt megvásárló férfi részéről – ezek ennek a kisvárosi létnek az alapmotívumai. Még ha a paródia léptéke szerint mérlegeljük, akkor is feltűnhet, hogy az emberek
közötti viszonyok mennyire sivárak, érdeken vagy formalitáson alapulnak. Alapjában véve ugyanaz az érzelmi készlet jelent meg majdnem két évtizede, az „elrajzolt valóság” (Széles Klára jellemezte így kritikájában), de mégiscsak a valóság képzetét keltő regényben, mint a friss keletkezésű, merőben abszurd Szókratész-novellában. (S ahogy a recenzió elején említettem, már a legelső kötet is viszolygással írta le az érzelmi kényszereket és csapdákat a családokon belül.) Logikus végpont tehát a Szókratész-novella kegyetlen álidiótája, aki az esküvőjét használja fel arra, hogy bárgyú és álszent családját leterelje egy pincébe, és rájuk zárja az ajtót.

Méltán háboroghatnak a jó családanyák: ez azért tényleg túl radikális megoldás! De fontoljuk meg: valóban tűrnünk, sőt szeretnünk kell a kényszert és a képmutatást mint a családi működés tartozékát? Nem szolgált-e rá erre a gonosz, könyörtelen (keserves) röhögésre? Vajon nem faljuk-e föl a jó családanyákat, a jó felmenőket és utódokat szórakozott, beidegzett gyöngédséggel? Mennyi szeretet van a szeretetünkben? – e kérdésekre kell válaszolnia annak, aki csak provokatív viccnek akarja látni Sigmond novelláját.

A kötet második darabja, A béranya ugyancsak szellemes ötletre épül, bár ahogy az előbbiben, itt sem maga az alaphelyzet, a sztori, hanem a kísértetiesen hiteles kidolgozás, a töretlen logika és a részletekben rejlő elevenség minősíti az írást. Gyermekre vágyó házaspár egy sikertelen örökbefogadási kísérlet után béranyával köt szerződést, akivel mind a feleség, mind a férj heves szexuális viszonyt alakít ki. Magzat nem fogan, viszont fölöslegessé válik a feleség, el is teszik láb alól, s ezután már a béranya is felesleges… Itt a szexualitás nyers ereje a gyermek utáni epesztő vággyal lép szövetségre, hogy aztán leváljék róla, s a gyilkolással kössön frigyet. Ez kétségkívül elvadultabb alapérzületre vall, mint amit az általában szelídebb torzításokra merészkedő korábbi novellákban észlelhettünk. A béranya alapmotívuma, a megfoganásra hajtó ösztön például a lét metafizikai, már-már szakrális elemeként jelent meg Sigmondnál néhány évvel ezelőtt. A Balladoid – Magyarországon a Gyászhuszárüvöltés című kötetben jelent meg (Felsőmagyarország Kiadó, 1996), és szerepel az említett válogatott kötetben, a Keselyűcsókban is – egy meddő, kiszikkadt férfiakból és nőkből álló falut hív életre, ahol már régóta nem születnek gyermekek. Egy lány azonban egy viharként megjelenő szellemtől folyton teherbe esik, és szüli a szép szőke csecsemőket, akiket elragadnak tőle, majd őt magát is megfojtják. Ám temetésén a szellem bosszút áll: a falu minden asszonya viselős lesz, és kínok között szőke szörnyetegeknek ad majd életet. Figyelmet érdemel maga a cím is, amely ironikus rájátszás az „abszurdoid” fogalmára. Az abszurd, az abszurdoid fogalma azon az evidencián alapul, hogy van egy normális világ, annak van egy normális leírási módja, s az ettől való eltérés révén jön létre egy abszurd világkép, ábrázolásmód. A „balladoid” viszont azon az evidencián alapul, hogy a világ abszurd, bődület és röhej, s ha néha eltérít minket a viszolygásunktól a tehetetlen, titkolt szomorúság, akkor létrejön a ballada vagy valami olyasféle. Szomorúság-e vagy más – mindegy, minek nevezzük, a lényeg, hogy felködlik valami komolyság is olykor Sigmond markukba röhögő istenei arcán, s ez világképének lassú komorodása ellenére újabb írásaiban is felismerhető.

A komolyság és a blaszfémia egymásba villózására a legjobb példa a Meleg bölcsők, meleg koporsók. A család, a gyermek mágikus fogalomkörének megtépázása után aligha csodálkozhatunk, hogy a haza is e haragos világvízió örvényei közé vettetik. Színpadon próbál a színész, szavalja: „Hazádnak rendületlenül”, mialatt a rendező hisztériásan utasításokat ad neki, az asszisztensnek, a statisztáknak, az ilyesféle attrakciók eredendő groteszk humorával. Bejönnek annak rendje és módja szerint a szüzek, bejön egy ló is, kaotikus mozgás és kapkodás, a „hazádnak rendületlenül”-t időnként belebőgi vagy belesóhajtja a színész a zsivajba, és közben a rendezőben (a Megfigyeltben) a ló, a szüzek iszonytató emléket idéznek fel. Karácsonyt váró kisgyerek volt, amikor a bevonuló lovas katonák a szeme láttára erőszakolták meg, gyötörték halálra az anyját, és az apját megcsonkították. Mialatt emlékeivel, gyötrelmes asszociációival küszködik, egy statiszta a színpadon szülni kezd. A magzat holtan, torkára tekeredett köldökzsinórral jön világra, a Megfigyelt közelről nézi a vért, a szennyet, s azt mondja: Pannónia. Így nyer értelmet egy korábban elhadart meghatározása a hazáról. A rendező ugyanis azt mondta a színésznek: „A művész úr nem a lotyójának esküszik hűséget, hanem a hazájának. Tudja maga, hogy mit jelent ez? Persze hogy nem tudja. Maga azt se tudja, mi a haza. Ezer évig mondhatnám magának, akkor se értené, hogy a haza az a mocsok, ami jó. Sőt, nagyon jó. Haza ott van, ahol az árnyék is fényből van, s ahol az agyontaposott gyökerek a himnusz dallamára nyögik halálba magukat. […] az egyetlen hely, ahol meghalni ugyanolyan jó, mint megszületni. Hogy ez csak utólag derül ki, lényegtelen.” S a rendező egy másik, korábbi mondata is a halott csecsemő fölött ver visszhangot: „A remény szobra miért nincs a színpadon? Ki mondta, hogy a jelennek is kopjafát kell állítani?” Bizony, nem könnyű a novella két, sőt három világát összeilleszteni. Az egyik világ tragikus, hihetetlen erős szemléletességgel látjuk benne a kisfiút, aki nem fogja fel, mi történik az anyjával, valahogy össze is keveri a látottakat a karácsonyvárással, és a borzalomnak külön dimenziót ad ez az ártatlan, értetlen interpretálás. A másik világban a rendező ágál, szövegel, agyalja ki nyakatekert művészi ötleteit ugyancsak hihetetlen szemléletességgel. Végül harmadik jelentésrétegként válik le a szövegtestről időnként a groteszk formájában is halálos komolyságú vallomás. Nem könnyű e három különböző hangvételt egyszerre felfogni, nem könnyű tudomásul venni, hogy egy nem túl rokonszenves személy kényszeres gesztusaira, felfűtött pátoszosságára bízott az író egy olyan terhet, melynél szentebb nemigen van a földön:
a bestia-történelem áldozatainak emlékét. De hát az életünkben minden csak így, zavaros kevercsként igaz. A pufogó pátosz is lehet mélységesen megszenvedett, és a bohóckodó manír többnyire kétségbeesett kísérlet a túlélésre. Nehéz volna vitatni e szemléleti kevercs irodalmi jogosultságát. És miért is vitatnánk? Csak azért, mert szívesebben látjuk magunkat tragikus traumákat hordozó kisgyermeknek, mint hülyén ágáló profinak a művészet világából?

Az ellentmondásosság, pontosabban az antinómiák összeszikrázása, összetapadása tetten érhetőbb az És markukba röhögnek az égiek egyes darabjaiban, mint az 1996-os Gyászhuszárüvöltésben. Ott az egyes darabok, akár a drámai, akár a „bődületes” abszurd hangján szólaltak is meg, többségükben egy valós történetet mozdítottak ki a valóságreferenciák állványzatából. Volt olyan novella is köztük, amelyben szinte vegytisztán a komikum érvényesült – eltekintve attól a szomorú körülménytől, hogy egy halott szerkesztőségi titkár elszállítása mozgatta az eseményeket. Ez a Vecsernyére szól a kuvik című írás volt, amelyben két gyászhuszár igyekszik elvégezni a szerkesztőségi titkár hullájának elszállítását, s az akció nehézségét az okozza, hogy az egyik, a saját nemére gerjedő gyászhuszárra rájön a kangörcs. Meleg van, a szerkesztőség munkatársai hideg vízben áztatják lábukat, az épület udvarán a mostanában oly gyakorivá vált tömeggyűlés zajlik – s igen ritka jelenség áll elő: Sigmond Istvánt olvasva úgyszólván ártatlanul nevethetünk.

Az új kötet szellemiségétől nemcsak a köznapias sztori és az egyszerű humor, hanem az antiutópia jellegű parabola is idegen, mint amilyen korábban a Köd című írás volt. Az emberi kapcsolatok, az ember szociális kötődése tekintetében is egy örökösen visszatérő, sőt, Sigmond emberképét folyamatosan meghatározó véleményt formált meg a parabola áttételességével.
A vonuló egyedeket biztonságérzettel töltötte el, hogy előttük is megy valaki, meg utánuk is egészen addig, amíg fel nem támadt bennük az akarás, hogy elsők legyenek, s ezzel együtt a félelem, hogy a mögöttük haladók le fogják gázolni őket. Szuggesztíven érzékletes a leírás, mégis szinte képletszerűen közli az író felismerését: a hierarchikus gondolkodással, a hatalmi vággyal férkőzik hozzánk a magány, a bizonytalanság, a kétségbeesés. Ugyanakkor maguk a toposzok makacsul visszatérnek az újabb novellákban is, sőt, egyenesen kulcsszerepet töltenek be az egymásból, egymásra épülő víziósorban. Ilyen toposz a sötétben, vaktában vonulás, maga a vonulás és a várakozás valami biztosan bekövetkező rosszra.

„A vérerek mélyén lehet olyan sötét, mint idekint” – kezdődik a Szétfoszló kérdőjelek. Itt bezzeg nem a példabeszéd tiszta, rendezett terepén vagyunk, hanem egy kórház alagsorában, ahol műtétre (nem túl biztató kimenetelű műtétre) várnak a végsőkig leépült testű betegek. Halál, vénség és betegség brutális tényei állják útját, hogy lélektani szimbólumokról és etológiai panelekről elmélkedjünk, s voltaképpen ebben határozhatjuk meg az írói szemlélet (vagy indulat) változását a korábbiakhoz képest. A halál, amely kedvelt játékszere volt a kamaszlelkületű renitenskedőnek, hovatovább botrányosan közel kerül. Tényleges lesz. Kínos részletei vannak. Az élet lassan a rá való várakozássá válik. Várunk a sorunkra, és vonulunk a tagló elé. Ámbár az ellentmondás ördöge is fűti az írót: itt sem igaz a vegytiszta félelem. Valami morbid vonzása is van a halálnak. E vonzás épp a kötet címadó novellájában formálódik vízióvá: az égieknek az ad okot a markukba röhögésre, hogy egy ostoba írnok, akit egy haldokló öregasszony bérelt fel, hogy lejegyezze halálát, óvatlanul hagyja, hogy magával sodorja a vénség a koporsóba, a pusztulás kéjébe.

Mindenesetre semmi frivol játszadozás nem űzheti ki a harangkongatás hangját a fülünkből. A halál bizonyossága és valóságossága valahogy utolsó csepp a pohárban: Sigmond létünk sok nyomorúsága és fogyatékossága ellen fellebbezett egész pályája során, de Istennel az ember halálrateremtettsége miatt fordul szembe. Egyházától korábban sem sokat várt, de most Őróla Magáról van szó. Az Istennel való elszámolás Sigmond megelőző kötetében történt meg (Minden nap halottak napja van, Felsőmagyarország Kiadó, 1998), a Molekulák cím alatt összegyűjtött jegyzetekben, meditációkban, átkozódó fohászokban, mondhatni: imákban, hiszen majd mindegyikben Isten a megszólított, a hit Istene, a hitetlenek Istene. Igen találóan írta Széles Klára már idézett kritikájában (Szeged–Kolozsvár 1955–1992. Pesti Szalon, 1993. 150.): „nem tudom, olvastam-e ennél istentelenebbül istenes könyvet, kegyetlenebbül kegyeset, irgalmatlanabbul irgalmasat…”. Most még indokoltabb e paradoxonok emlegetése. A legnagyobb bűn a teremtés – szakad ki a szenvedélyes vád a halálra teremtett teremtményből, és cinikus világfinak képzeli el az Urat: „álmából ébred: hej, de furcsát álmodtam, parányaim. Képzeljétek, teremtettem egy bolygót, amit földnek neveztek odalent, rajta berembek nyüzsögtek… vagy meberek, nem, nem, emberek, ez az, nahát, hogy mennyi zagyvaságot képes összeálmodni egy Isten…” „Néma sikoly vagy egy földöntúli álomban” – mondja a perlekedő, s zaklatott tépelődését egy versnyi mondattal zárja: „Ne csodálkozz, ha az embriót kérdőjellé görbíti a borzalom.”

Ismétlem, az És markukba röhögnek az égiek már túl az Istennel való elszámoláson, annak konklúziói jegyében született, ezért oly nyugodt és vigasztalan az alaphangja. E végletes keserűséget és kiábrándultságot aligha lehetne valóságközelítő prózában teljes ambivalenciájában megmutatni, csak az abszurditás közegében mutatkozik meg egyszerre az ádáz harag, az utálkozás az élettől, és a reszketés minden életért.

Sigmond tehát pályája során fokozatosan egyre mélyebbre jutott az abszurd látásmód érvényesítésében, legújabb írásaiban már annyira levált az imént említett valóságreferenciákról, s egyúttal a gondolati konvenciókról is, hogy képes megidézni az értelem merev kontrollja alól kiszabadult tudat álommunkáját. Márpedig az abszurd számos lehetősége közül ez a legnemesebb. A legáltalánosabb lehetősége, hogy a fantázia játékainak felhasználásával segít kitágítani a gondolat tartományait. Az is elég gyakori, hogy az abszurd torzításban az élet rejtett törvényeit ismerhetjük fel. Azt viszont kevéssé tartjuk számon, hogy az abszurd az álom ősi lélekgyógyító funkcióját is átveheti. A projekció révén ugyanis lehetőséget kapunk félelmeink feloldására. Ez történik álmainkban, ez meséinkben, ez komédiázásunkban.

Félelmek feloldása, igen, de akkor azt is vizsgáljuk meg Sigmond prózáját vallatva, hogy ő vajon mitől fél. Láttuk, fél a haláltól, ahogy mindenki. De amitől még inkább fél, pontosabban iszonyodik, az az emberi lény leépülése, az élet lefokozódása. Gyűlöli a megalázó léthelyzetet, az ostobaságot és csököttséget, az egykedvűséget („a minden-mindegy végzetszagát”), fél a meddőségtől, s igen, leginkább a lealjasító félelemtől fél. Nem áll távol az emberi minőség e tudatos és gőgös vállalásától az az intés, amelyet a halálba indulónak a tibeti Halottaskönyv ad: „Minthogy tested valóságban ürességből áll, nincs mitől félned: még ha darabokra szaggatnának, akkor sem halsz meg. A halotti istenségek is saját szellemed kisugárzásai, nem anyagból valók, az üresség pedig tehetetlen az ürességgel szemben… tudd, hogy bármi alakzat tűnik is fel, mind önnön értelmed önnön sugárzásából támad.”

A keleti kultúrákban találhatunk analógiát arra is, hogy Sigmond sajátos „álommunkája” rendkívül riasztó, hogy kritikusai okkal nevezték panoptikumnak, groteszk galériának még szelídebb elbeszélései világát is. Ázsiában ugyanis szörnyalakokat, vicsorító démonokat állítanak a kapuk mellé, és minthogy európai kulturális kondícióim miatt a szép–jó–ártatlan és a csúf–rossz–bűnös összetapadt tulajdonságok, nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy a kapuőrző szörnyek nem ártó, hanem védő szellemeket jelenítenek meg, fenyegető külsejük a rossz elijesztésére szolgál, hiszen elijeszteni – érthető – csak csúfsággal, gonoszul meredő agyarakkal lehet.

Sigmond írói világában nincsen ugyan jó és rossz (legfeljebb ártatlanság van, de az sem sokat számít, mert nem erkölcsi szempontú a megítélése, ahogy a bűné sem), mégis nyilvánvaló, hogy abszurd rémálmai házunk védő szellemei voltaképpen. Bárha elég volna álmodni ahhoz, hogy valóban elrettenjen (belőlünk) a gonosz! (Kortárs Könyvkiadó, 2003)