Madrigál és mosógép

Kiss Gabriella versei elé

Költőnők testi-lelki sztriptízét kamaszosan izzadó tenyérrel lesi a kiművelt irodalmi élet. Kiss Gabriella esélyt sem ad az efféle sóvár kukkolóknak: sosem él a magakelletés, a kulcslyuk felé irányított kétes és kéjes mozdulatok eszközeivel. Teljes természetességgel, a felszínes provokáció szándéka nélkül, tehát mélyebben provokálva, valóban felkavaróan szól test és lélek dolgairól. „Ma már vetkőzöm” – írja. – „Egyre könnyebben.” Alább nem olvasható, A Szép Fegyverkovácsné panasza ez is című versében számot vet a test öregedésével: „mellem megereszkedik, kiürülve lóg, / a csípő íve kiegyenesül”, és vállalja a nagyon is emberi sóvárgást: „De hogy ők, az ácsok, kőművesek, / az árokásók, a járdatörők, homlokzatmázolók / ne fütyüljenek, hogy ne forduljon oda a taknyosképű, / »Mester, megnyomná azért!«, vagy legalább / a Mester mondaná: »Ugyan, az ott, az érett, / az már tudja, mit hova tegyen, tenném is bele! « / Legalább ez. / Egyszer csak nem fütyülnek. Hiányozni fog. / Aztán hiányozni az, hogy hiányzik.” A vers-én, aki szereti, ha a szerelemben összegyűrik, tudja azt is, hogyan fogja egykor a „férfiakat lerendezni, a szexet letenni, mint egy hátizsákot”. Az olvasót valósággal pszichiáterévé, belgyógyászává avatja, s a „szakszerű” viszony kizárja az olcsó exhibicionizmust, szigorúan költőivé alakítva minden kijelentést. Kiss Gabriella ritka képessége, hogy ugyanakkor nem veszti szem elől a személyességet, és képes a mondhatni orvos–páciens viszonyt a szó klasszikus értelmében családorvosivá, barátivá változtatni.

A versből szóló kedveli a már-már közönséges valóságelemeket, jó érzékkel lendíti őket áttételes magasba. Nála olyanok „a lassan elnyúló kopasz foltok a még dús haj alatt, / akár az estére meghosszabbodó árnyékok”, s a koponyára kúszó haj hiátusa, a dombra kúszó árnyak feketesége villogó ellentétként figyelmeztet a halálközelre. A szeretkezés utáni bágyadtságban heverő pár pedig „Két lefedett holttest. / Lábujjunkra cédulát akaszt a szemközti lámpa fénye.” Mint a Hamu és gyémánt hullaházbeli jelenetében, szerelem és halál összemosódnak, egyik a másikát kioltja-kigyújtja, megemeli-elmélyíti, átitatja. A spontán valóságelemek ugyanakkor sosem pusztán önmaguk által hatnak, szálaikat mesterkéz sodorja roppant teherbíró (életek terhét is kibíró) kötéllé.

Vagány, szókimondó nő beszél itt, nincsenek illúziói, mégis tud gyengéden, tűnődve, sőt egyfajta áhítattal fordulni a világ, az emberélet apróbb-nagyobb mozzanatai, a kinőtt gyermekkor, az elővételezett öregedés, a halál vagy épp a szerelem felé. Áhítata vallottan nem transzcendens természetű, a vers-én nem tartozik azok közé, akik „eljutottak a kisdedig, s ott, / a szemekben káprázó égi csík mentén bontották le / a világ védőfóliáját, remélve, / nem rothad el a tiszta levegőn harmadnapra sem”. Bár az eukharisztia klasszikus mozdulatával „kettétörtek akkor mindannyiunkat, mint egy szelet kenyeret”, még sincs átváltozás, átváltoztatás, hisz mindez csak azért történt, hogy „elmorzsolódjunk, morzsáinkat felcsipegessék a madarak”.
A lírai én ugyanakkor mégis különös, önmagukon túlmutató köznapi szertartásokat végez, célba dob napjai papírgalacsinjaival a szemetesbe, s olykor be is talál, máskor meg elrág egy kesernyés citrommagot, ráhajtja a tenyerét, s hiszi, hogy majd kihajt. Az irracionálisba vetett különös bizalom ott lebeg a versekben akkor is, ha „a paradicsomot elvesztettem a piacon, / akárcsak a kivezető utat”. Az ominózus paradicsom aztán megkerül, s a kijárat is, de lehetetlen nem arra gondolnunk, hogy ez az édenvesztés és kiúttalanság nem csupán az elenyészett gyerekkort jelképezi. Átok ül a világon, magány és szorongás átka, és ez ellen a rontás ellen egyedül az emberi gesztus, például az elalvás előtti ölelés bizonyossága oldoz fel varázskörével.

Ennek a lírának, lefegyverző őszintesége mellett, egyik legfőbb erénye a pontos, érzékletesen képszerű láttatás. Olyan elevenen ír „csiklandó hangyákról”, hó alatt bujkáló, rothadó diókról, melyek mindegyike „elő nem hívott fénykép”, erezett diólevél gyanánt koponyára tapadó hajról vagy épp a testi(-lelki) szerelem mosógépforgáshoz hasonlatos örvényléséről („Egymáshoz áztunk habokban forogva”), hogy mindig sikerül foglyul ejtenie közvetlen hangjával már kivívott figyelmünket. Ki ne ismerné a jelenséget, mikor „szürke borsot vízre szórok, s lágy sziget marad, / Majd paprikát, és rőt szeme mind szerteszét szalad”, vagy ahogy villamoson ülve „az ablaküvegen tükörképünket nézem, / mely lámpákat, táblákat kaszál le kint”? Mégis (vagy tán éppen ezért), a megfogalmazás élessége mindannyiszor meghökkent, pillanat alatt előrántva agyunk megfelelő rekeszéből az adott érzékelés legelőször bemaródott „ősváltozatát”.

Kiss Gabriella legföldhözragadtabb kijelentéseit is szinte észrevétlen metrum tagolja. Nem frivol jambizálás ez, nem kicifrázott köntös, amilyet csupasz versekre szokás aggatni, hogy elkendőzze hiányosságaikat. Nála, mint mindenkinél, aki igazán mélyen „érzi” a verset, tartalom és forma szétválaszthatatlan, egymást nemző, összetapadó, elkeveredő, szerves-szerelmes egység. Amikor azt írja: „mint két hatalmas, izzadó tenyér simul körénk a föld s az ég”, tizenhárom jambust sorjáztat egy tölteléket, ántikoskodást nyomelemekben sem tartalmazó sorban. És megint csak nem a kunszt kedvéért, hanem mert neki így szokása megszólalni, a vér pulzálásának, az atomok rezgésének, az égitestek keringésének nyelvén. Ha már így elragadott a hév, kimondom: így azonosul a mindenség ritmusával.