Hard-kier, 2004

(132–135; „El otońo vendrá…”)

132

„Majd jön az ősz, csigákkal és homállyal”,
majd jön az ősz. Egy teljes, egy évszaknyi
ősz jön, megjön, és eltarthat ítéletnapig.
Sétálsz a kertben, megállsz, csak állsz, állsz,
mintha keresnél valamit, látnál valakit.
Hol vagyok akkor, abban a mostban, abban
a lélegzetnyi életedben hol vagyok?
Már itt az ősz – s nincs kinek mondanod.
Ott kellene lennem, veled, s nem leszek.
Majd jön az ősz. Megjött. És nem vagyok.

133

Akár egy évszak, egyszerre, pontosan,
minden sejtemben megmutatkozik,
hiába „érez”, hiába hamisít
a nyári égre napsütést a szem,
hiába méricskél az értelem
időt s teret – többé nincs olyan,
hogy más van és máshol és máshogyan.
Nem vagyunk. Ez van. Ketten, kétfelé
ágazódtunk egyetlen semmivé,
hiánytalanul egymástalan.
Két ősz vagyunk. Egyszerre, pontosan.

134

A belátások, sérelmek, dühök, kétségbeesések,
kérések, kérlelések és megadások sanyarú porciói.
Az örökösen képzelgő fantáziátlanság. A rögeszmék,
tévhitek időtlenül valódi, örökkön-őszi konfekciói.
Ősz: amikor legelőször, lassan, nagyon lassan,
éppen csak, elvált a hátamtól a hátad.
Ősz: amikor elaludtál, visszadomborult,
s megint éreztem a finoman, nagyon finoman
hátamhoz nyomódó csigolyákat.
Ősz: amikor mindig tegnap van, vagy másnap.

135

„mert meghaltál, mert elmentél örökre”

Még élek, még ősz van, csak valami, valaki,
csak valahol soha többé nem vagyok, nem leszek.
Nem férfikor, sem élet, csak afféle életmenet
ez, egyszerű haladás az avaron. Avar,
Guevara, avar. Megőszült, megőrült forradalom.
Fáradt vagyok. Jestem zm¸czony. Magyar,
lengyel, spanyol fénytelenség a szavakon;
ősz van? Hát persze. Élsz még? Hát persze.
Majd jön az ősz, jön, s megáll az arcodon –
„porque te has muerto para siempre”.

(Az idézetek Federico García Lorca Siratóénekéből, illetve Nagy László fordításából valók.)