Agyagfalva, avagy a székelyföldi „autonómia” históriája

Agyagfalva.

Itt mindenképpen meg kell állnom: a székely történelem partjára értem.

Itt, éppen itt e történelem folytonossága érhető tetten: a szabadság vágya, a szabadság joga, amelynek jelképe ez a falu a Nagyküküllő völgyében. Ha létezik rangsor a népek erényei között, akkor a székelység legfőbb jellemvonása a szabadságszeretet. Bármikor harcba szállt érte, a sokszoros túlerővel szemben is.

Csakhogy a szabadság ritkán volt hűséges a székelyekhez. Mégsem hagyták cserben soha. Mivel bizonyítanád ezt a makacs ragaszkodást, kérdeztem egyszer Imreh István kolozsvári professzortól dolgozószobájában. Azzal a fegyelemmel, amelyet csak szabadságszerető népek tudnak maguknak megszabni és betartani, felelte. Tudományos munkásságának javát a hajdani székely falutörvények kutatása tette ki. Ezt a népi törvénykezést századokon át követte nyomon, gyűjtötte össze írásos bizonyítékaikat. Székely szülők gyermeke volt, Sepsiszentkirály fia.

– Ezekbe a falutörvényekbe nemcsak egy-egy helység erkölcsi felfogása, jogérzéke, igazságigénye volt belefoglalva, de az egész székely történelem is. A jogok és kötelességek, amelyeket oly jól ismertek, betartottak és igyekeztek betartatni, székely őseink ezeresztendős hagyományain alapultak.

Az agyagfalvi réten eszembe jutnak Imreh Pista barátom szavai.

„A 13. és 16. század közötti időszakban, »a régi székely szabadságnak idejében« számtalanszor szó esik a székelyek sajátos, különállást sejtető vagy bizonyító szokásairól, jogi normáiról – írta Imreh tanár úr. – 1279-ben a telegdi székelyek »törvényéről és statútumáról« beszélnek, 1408-ban, 1427-ben Marosszék »szokásos törvényéről« szólnak, 1451-ben »minden székelyek dicséretes törvénye és régtől megtartott szokása szerint« az örökösödést szabályozzák, 1466-ban Zabolán összefoglalják a székelyek »régi törvényeit és jogait«, majd 1505-ben Udvarhelyen és 1506-ban Agyagfalván tartanak közgyűlést és szövegeznek meg a maguk számára követendő végzéseket…”

Első ízben 1506-ban jelent meg okmányban a falu neve, pontosan, szépen írva: Agyagfalva. Az itt tartott első székely nemzeti gyűlés esztendejében…

Sommáznak a lexikonok, kurtára fogják, s nemritkán az igazságot is megkurtítják ezzel. Úgy szól a mai címszó, hogy a jogtalannak érzett ököradó miatt, amit II. Lajos királyunk születése alkalmából vetettek ki, a székelyek fellázadtak, és Marosvásárhelynél megverték Tomori Pál fogarasi várnagy csapatait. A következő ütközetben azonban a székelyek vereséget szenvedtek. Az 1505-ös székelyudvarhelyi nemzeti gyűlésen elfogadott konstitúcióban ismét kimondták a székelyek jogegyenlőségét, és megfogalmazták a székely követeléseket.

Vajon győzelem volt ez?

Bözödi György, aki történésznek éppoly kiváló volt, mint szociográfus írónak, a Székely bánja lapjain komor hangon tudósít a 16. század első évtizedéről, a székelyudvarhelyi, majd az agyagfalvi székely nemzeti gyűlésekről.

„Az előző század két forradalma után a közszékelység látja, hogy az elnyomás ellen hiába igyekszik felkeléssel védekezni, így a századfordulónál legalább az igazságszolgáltatást próbálja a régi, középkori demokratikus alapokon, az esküdtek visszaállításával megtartani. A székelység három rendje II. Ulászló elé járul, hogy a Báthori István vajda példáján okulva megerősíttesse őseitől örökölt külön nemzeti jogát, amely eddig sem egységes szerkezetbe foglalva, sem országgyűlésileg megerősítve nem volt; amire nem is mutatkozott szükség, mert a székelység jog szerint teljes önkormányzattal bírt a saját földjén. Az ősi jogokat most már »királyi válság« alakjában kapja vissza, megcsorbítva azzal, hogy a királyi jog ezután a Székelyföldre is kiterjed, hűtlenség esetén. A kincstár azonban egyelőre nem adományozhatja másnak az elfoglalt földeket, »mint székelynek s köztük lakó birtokosnak, hogy a székelység ne apadjon«. A jószágvesztést az előző lázadásokon okulva hozatták be a király emberei, akik a közhivatalokban földadományokra várnak. A székelyek tehát mint »ősi jogot« kapták, hogy földjük a közöttük lakó birtokokra, vagyis nem székelyekre is szállhat. Érthető, hogy ez a jogrendezés nem állította helyre a nyugalmat. A székely nép jogaihoz való még elszántabb ragaszkodással felel a jogfosztásra. 1505-ben gyűlést tart Udvarhelyen, tüntetőleg a rég eltiport jog szerint, főkapitánya elnöklete alatt. A gyűlésen nem volt jelen sem ispán, sem vajda, a felülről reájuk ültetett urak hiányoztak, a régi szabadság utolsó fellángolása volt ez a gyűlés. Az itt hozott Udvarhelyi Constitutio szelleméből a bosszú érzik az elnyomó főrendűek ellen, de ugyanakkor a jogrendhez és szabadsághoz ragaszkodó nép lelkének tiszta levegője árad. A régi törvénykezést állítják vissza, hogy legyen ahol orvoslást találjanak a jogtalanságok ellen. A két felsőbb osztályból »Székelyország hatalmánál és tekintélyénél fogva« 17 bírót választanak, akik »az egész Székelyországban akármi renden lévő székelyek képét viseljék. Ha a bírák valamelyike Istenről elfelejtkezne, s a maga hasznáért az igaz útról kitér, mindjárt ítéltessék örök számkivetésre, amellett minden ingóbingó marháit [vagyis: ingó vagyonát] és örökségét veszítse el, s mint hamis hitű és lelkiismeretű s nevű ember Székelyországban ne maradhasson s ne lakhassék.« Udvarhelyszéken nyoma sem volt már ekkor a Marosszéken még fennálló nemek és ágak szerinti tisztségviselésnek. Csak a szellem volt a régi, az emberek nem. A Constitutio soha nem vált tényleges hatóerővé.”

Ekkor érkezik a királyi parancs az ököradó beszolgáltatásáról… A Székelyföld megtagadja az engedelmességet… Tomori Pál haddal jön a lázadók ellen, akik ősi jogaikhoz ragaszkodnak… Tomori futása Marosvásárhelynél… Csakhogy a király embere újabb sereget gyűjt, németeket, románokat Szörény, Orsova, Temesvár, Nándorfehérvár őrségeiből, kegyetlen zsoldosokból… Rátör újra a székelyekre, behajtja a megtagadott adót…

„A leveréssel és az adó beszedésével nem fejeződött be a megtorlás – folytatja Bözödi György. – Még ugyanabban az évben, 1506-ban gyűlésre hívják össze az öt székely széket a hagyományos agyagfalvi rétre, és törvénybe iktattatják vele, mint saját jószántából, önként hozott határozatot, hogy többé nem fog ellenszegülni az elnyomásnak. A népet kényszerítik, hogy a győztes királyi hatalom előtti meghódolása és hűsége biztosításául állítsa ki ezt a bizonyítványt. A székelység többé nem áll felkeléssel ellent »még akkor sem, ha a király tisztviselői valakit törvénytelenül háborgatnak, s az országnak kárt s a szabadságnak romlását okoznák is«. Végezték, hogy »ha valaki közülük pártot ütne, vagy arra gyűlést hirdetne, mint igaz tagból elszakadott, közvégzéseik megrontója, ki hozzájuk méltatlan s nemzetük árulója, Székelyországban soha ne lakhassék, birtokát veszítse el«. Az Udvarhelyi Constitutiónak a vezetők elleni szigorát itt kegyetlenül visszafordították a népre. A székelység árulójának sikerült törvény által kimondani azt, aki a nép jogaiért és szabadságáért fegyvert fogna.”

Győzelem volt ez, vagy súlyos vereség? Az ősi erények csillogtatása, vagy az éppoly „ősi” árulás diadala? Nem először érzek keserűséget Bözödi Györgyöt olvasva. Illúzióim foszlanak szét. Agyagfalvát zászlajára írhatja az önfeladás, a megalkuvás, az árulás valamennyi hamis prófétája! Ez az Agyagfalva feloldozást adhat mindama bűnökre, amelyeket elviselhetetlennek érzünk, mivel a nép ellen, a jövő ellen, az élet ellen valók! Agyagfalvára hivatkozhat bárki, ha számításból vagy „csak” gyávaságból „magyarázatot” keres a tegnapi és mai székely veszedelmekre, amiket éppen ő maga idézett vagy idéz fel.

Kié hát Agyagfalva? Ilyen nagyot tévedhet történelmi emlékezetünk? Kell lennie mégis olyan mozzanatnak, ami a székelység számára valamiféle kapaszkodó volt, vigasz, lehetőség, ha „századokon át itt tartották a székely nemzeti gyűléseket, hogy a mindenkori közügyeket megtárgyalják, és a felmerülő kérdésekre törvényeket fogadjanak el”. Ezt a jellemzést egy másik történész, a Bözödi utáni nemzedék kiváló kutatója, a háromszéki székely Egyed Ákos adta, az 1848 őszén tartott sorsfordító agyagfalvi nemzeti gyűlés távlatából visszatekintve. Ez lehet a titka, a kulcsa Agyagfalva túlélő legendájának. Minden vereség, megfutamodás ellenére volt egy hely, ahol a székelység nyíltan megtárgyalhatta gondjait, keserveit és reménységeit, kimondhatta azt, ami a lelkét nyomta. Sokszor több ez, nagyobb, fontosabb a könnyű győzelemnél.

1848 októberében minden barcasági csángó faluból ott voltak a választott küldöttek Agyagfalván, a székelység nagy tanácskozásán. Hazatérésük után Brassó városának urai mindegyiküket elfogatták, és tömlöcbe záratták. Csak Bem tábornok serege szabadíthatta ki őket a brassói Fellegvárból 1849 tavaszán… Brassó szász városvezetői nem érték be ennyivel. Felbérelt zsoldosokat küldtek a csángó falvakba. Ezek raboltak, gyilkoltak. Feljegyzések szerint legalább száz áldozat maradt a nyomukban. Hosszúfalu evangélikus papját, Szász Györgyöt vadállati kínzással gyilkolták meg: izzó vaskályhára ültették, és elevenen megégették…

Drámai fejezetté vált a magyar–román viszony Erdélyben a szabadságharc idején. Visszatekintve a történelembe, egyenesen hihetetlen, hogy azok az erdélyi román parasztok fordultak a magyar forradalmárok ellen, akiket a magyar március emelt ki a jobbágyi sorból, juttatott földhöz és szabadsághoz. Tanulságos példa lehet arra, hogy mennyire el lehet kábítani tömegeket hamis állításokkal, félrevezetéssel, gyűlölködés szításával. Az erdélyi román vezetők közül hányan gondolták végig, hogy a jobbágyságot eltörlő magyar forradalommal szemben Havasalföldön és Moldvában, a nagyon gyorsan elfojtott forradalmi mozgalmak után érvényben maradt a robot? (Majd csak 1864-ben törli el Cuza fejedelem!)

1848 októberéig a székely székek nagyrészt külön-külön vívták a maguk harcát, alakították életüket az elképzelt forradalmi szellemben. Fel kellett ismerniük, hogy a székely szabadság ellenségei körös-körül egységesen lépnek fel, a szászok, a mócok és most már – nyilván bécsi utasításra – a katonai parancsnokok is: Puchner Anton tábornok, Urban Karl ezredes, Riebel Karl őrnagy, Heydte August dragonyos százados, Gedeon Joseph tábornok. Egyesével a székely székek nem tudnak szembeszállni ezzel a roppant, összefogott erővel. Egyáltalán, el kell dönteni a székely szabadságharc sorsát.

Udvarhelyszékről már tavasszal meghívó érkezett a székely székekbe: találkozzanak Udvarhely városában vagy még inkább Agyagfalván. Háromszék egyetértett a javaslattal.

Október 16-án létrejött a tanácskozás.

Egyed Ákos barátom kiváló könyvével (Háromszék 1848–1849) a kezemben lépek az agyagfalvi rétre. Történészünkről elmondtam már, hogy háromszéki székely, kedvelt témái egyike a ’48-as magyar szabadságharc és ezenbelül a háromszéki önvédelmi háború, márpedig ez utóbbi egyik serkentője Agyagfalva volt.

Hatvanezer székely gyűlt össze a nemzetgyűlésre. Legtöbben Udvarhelyszékből, vagy 25 ezren, Csíkból és Háromszékről 15-15 ezren. Marosszékről jöttek el a legkevesebben, alig háromezren. Jelen voltak nem székely magyarok az erdélyi megyékből és városokból. A székely székekből minden rend és osztály képviseltette magát. „Ehhez fogható megmozdulása századok óta nem volt a székelységnek.”

Mikó Imre gróf elnökölt. Az ő tekintélye kétségbevonhatatlan volt. Az agyagfalvi rét hadi táborozáshoz hasonlított, de ez nem zavarta meg az elmélyült tanácskozást. A korszak szokásához illeszkedve a székelyek kifejezték hűségüket a király iránt, aki akkor már eléggé nyíltan szembefordult a magyar forradalommal. Ne feledjük, hogy majdnem három héttel vagyunk Pákozd után, ahol a magyar honvédség első, győztes csatáját vívta meg a Bécs biztatására betört Jellasiccsal. Egyed Ákos érzi az ellentmondást, megmagyarázza: „A császár iránti hűség ne tévesszen meg senkit: szükség volt rá, hogy a császári csapatok készülő támadását elhárítsák. Forradalmi és nemzeti tudatukat jellemzi az összes többi határozat, melyet igyekeztek az erdélyi történelmi helyzetnek megfelelő hangnemben megfogalmazni.”

Érettségre vallott, hogy felhívásban tájékoztatták az erdélyi szászokat és románokat tanácskozásuk céljáról. Agyagfalváról szólnak – hangzott a felhívásban –, ahol őseik törvényeket hoztak, s ahová törvényes joguk szerint, kezükben fegyverrel, kebelükben férfias elhatározással most is összegyűltek; céljuk megvédeni a hazát, oltalmazni a haza minden polgárának szabadságát. „De ne véljétek, hogy a fegyvert ellenetek fogtuk, ne véljétek, hogy keblünk ellenséges indulatot rejt irántatok. Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük, s a testvériség kapcsait szentül akarjuk fenntartani.” Biztosították a szászokat és a románokat, hogy a székelyek tisztelik az ő nemzetiségüket, nyelvüket és vallásukat. Barátai a volt román jobbágyok új szabadságának. Közös teherviselést és jogegyenlőséget óhajtnak, de nyílt ellenségei azoknak, akik mindezeknek az ellenkezőjét akarják.

Az egyik legfontosabb határozat kinyilvánította, hogy jogban és kötelességben a Székelyföld minden polgára egyenlő. „Ez a határozat radikalizmusa által – kommentálja Egyed Ákos – messze meghaladja a kolozsvári országgyűlés vonatkozó törvényeit, elvi és gyakorlati alapjává lehetett és lett Háromszék társadalmi átalakulásának és forradalmi önvédelmi háborújának.”

Agyagfalván a székelységnek meg kellett szerveznie a maga katonai védelmét. Kivonták magukat a Gubernium hatalma alól, megtagadták a függést a General Commandótól, vagyis a bécsi katonai uralomtól. Sombori Sándor huszár ezredest a Székelyföld katonai főparancsnokává választották. A nép színe előtt esküt tett a nemzetgyűlés határozatainak betartására Dorsner Ferenc ezredes, a csíki gyalog határőrezred parancsnoka, Dobai Károly ezredes, a háromszéki gyalogezred parancsnoka. A marosszéki nemzetőrség parancsnoka Lázár Dénes őrnagy lett.
A nemzetgyűlés megválasztota a székely haditanácsot.

Ezekkel a főtisztekkel sokszor találkozunk a székely önvédelmi háború napjaiban. Sombori Sándor hadvezéri tehetsége kibontakozik. Dorsner ezredes elárulja esküjét, és Csíkszéket megint az osztrák katonai parancsnokság alá hajtja. Udvarhelyszéket Heydte hódoltatja meg, másfél ezer katonával meg román és szász lándzsásokkal. Porlasztotta az ellenállást a belső ellenségeskedés, társadalmi visszásságok továbbélése, a feltámadó önzés.

De az agyagfalvi rétről elindult katonai mozgalomból messze kiemelkedik Háromszék, amely egy ideig Edélyben a szabadság szigete lesz, a szervezettség példája, ágyúöntők földje.

Bözödi György, a komor történész, a sötéten látó író tűzbe jön, mikor erről a székely csodáról, a ’48-as magyar szabadságharc dicső epizódjáról ír:

„Valahányszor Gábor Áronra és a körülzárt Háromszék hősi küzdelmére gondolok, végtelen szomorúság fog el. Milyen nagy erőt pusztított el a székelység, önmagával viaskodva. Milyen hatalmas eredményeket érhetett volna el ez a nép, ha élete és társadalmi osztályainak érdeke a múltban egységes lett volna, mint ahogy itt, a végveszedelemben egységessé vált. Gábor Áron és Berde Mózsa, a köznép két fia megmutatta, hogy mit mulasztottunk és mit kell fájlalnunk, s ma – ezért is hálásak lehetünk irántuk. Mert tanulságot bizonyára kevesen fognak levonni belőle. De vigasztalást is nyújt ez a keserű történelem. Az a nép, amely ezt a sok szenvedést kiállta, s jövőjével is szembe tud nézni, bátran és azzal a büszkeséggel, melyet a hosszú megaláztatások során szerzett, fegyverül.”

Agyagfalva az önrendelkezés jelképe maradt.

Trianon után publicisztikai érv az újságokban. Vannak szerzők, akik „Agyagfalva szellemében” látják a jövő erejét. Mások korszerűtlennek tartják, mert nagyobbat változott a székelység helyzete, mint ezer esztendő során bármikor. 1918 után az egész erdélyi magyarság kisebbségi állapotba süllyedt, ennek a több mint másfél milliós közösségnek csak egyharmada az etnikai tömböt alkotó székelység. A többség városokban és apró szórványokban élő magyar. Társadalmi, kulturális szintben is nagyok a különbségek. Másként tudja – vagy nem tudja – elviselni a kisebbségi sorsot a székely favágó, a brassói kisiparos vagy a kolozsvári professzor. Valamennyien kisebbségi jogvédelemre szorultak, de az életlehetőségeket, a munkaalkalmat, a biztonságot, az anyanyelv használatát nem lehetett volna szavatolni társadalmi rétegek vagy vidékek szerint. A székelység századokon át tartó önvédelmét bele kellett illeszteni az egységes erdélyi magyar politikai küzdelembe.

Mikó Imre Huszonkét év című korjellemző munkájában (a budapesti Studium adta ki, 1941-ben) külön fejezetet szentelt annak a dilemmának, amely egyébként visszatért az erdélyi magyar politikai gondolkodásba 1989 után is: a székelyföldi autonómiának. Az Országos Magyar Párt belső ügyeit, a két háború közötti erdélyi magyar vezető politikusok gondolkodását jól ismerő Mikó könyvéből kitetszik: felelős magyar szellemi emberek mindig is tisztában voltak azzal, hogy a kisebbségbe került magyarság számára a túlélés, megmaradás egyetlen biztos lehetősége az autonómia. Enélkül a magyarság beolvadása csak idő kérdése Erdélyben. Mindegyik szerkesztőség, minden szellemi műhely egy-egy kis „Agyagfalva” volt, amelyben tudós elmék az önrendelkezés modern alkalmazásán tépelődtek, különös tekintettel az erdélyi magyarság előnytelen földrajzi elhelyezkedésére.

Lám, az első világháború után a békeszerző győztesek is az autonómiákban látták az általuk kisebbségbe kényszerített közösségek életlehetőségeit. Még az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés előtt, 1919. december 9-én a Szövetséges és Társult Főhatalmak külön szerződést, úgynevezett „kisebbségvédelmi egyezményt” írattak alá Romániával. Igaz, hogy Brátianu román miniszterelnök nem volt hajlandó aláírni ezt a szerződést, inkább lemondott – az ő „európai megoldása” a kisebbségek nyílt beolvasztása volt –, és igaz, hogy Ferdinánd román király végül a szárnysegédét küldte ki Párizsba az egyezmény aláírására – azért ez érvénybe lépett, és a román kormányoknak ehhez kellett volna tartaniuk magukat. A 11. cikkely így szólt:

„Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek, a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”

És a nem székely Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Zilah, Gyulafehérvár magyar iskolái? És a bánsági svábok? A nyugati hatalmak akkor is bajt hoztak a fejünkre, ha segíteni szerettek volna rajtunk – végzetes tájékozatlanságukban!

Noha az autonómia, az egész erdélyi magyarságot megillető nemzeti autonómia követelése már Kós Károlyék Kiáltó szójában szerepelt 1921-ben, csak a Magyar Párt 1933-as nagygyűlésén iktatták végre a párt programjába a székely autonómia kérdését. A kortárs Mikó Imre így fejti meg ezt:

„A Magyar Pártnak már megalakulásakor kiadott programjában szerepelt az önkormányzat kérdése, ezt azonban akkor is, később is az egész romániai magyar nemzeti kisebbség mint közjogi alany részére követelték, és sohasem hivatkoztak a 11. szakaszra. Ennek két fő oka volt. A magyarság vezetőinek egy része, elsősorban a nem székelyek, féltek attól, hogy a külön székely önkormányzat hangoztatása megbontja a magyarság egységét. Annál is inkább, mivel a románok, annak hangoztatásával, hogy a székelyek elmagyarosodott románok, amúgy is éket igyekeztek verni a magyarság két csoportja közé. De az egyházak vezetői sem nézték jó szemmel a székely autonóm iskolák felállításának tervét, mivel ebben az ősi hitvallásos oktatás veszélyeztetését látták. Attól tartottak ugyanis, hogy ha önkormányzati iskolák létesülnek, az állam ezzel az ürüggyel be fogja záratni a régi hitvallásos iskolákat. Az erdélyi magyarság így feladná a biztos felekezeti alapot az autonóm iskolákkal való kísérletezés kedvéért, ezek pedig a mindenkori kormányzatnak sokkal inkább ki lennének szolgáltatva.

Növelte a zavart még az a körülmény is, hogy a 11. szakasz homályos szövegét mindenki másképpen értelmezte. Román politikusok és jogi írók szerint a székely iskolai önkormányzat már megvalósult a közoktatási törvényekben, s így ezen túlmenően nincs szükség más önkormányzatra. A magyar jogászok a »közület« és »helyi önkormányzat« kifejezésekből hol községi, hogy székely nemzeti önkormányzatra, hol személyi, hol területi önkormányzatra következtettek. Tusa Gábor és Papp József jogi tanulmányai után Balogh Arthur adta meg a székely autonómiának nemzetközi jogilag leginkább helytálló magyarázatát. Szerinte a székely vallási és
iskolai önkormányzat a székelység egyetemét, az egész székely közületet illeti meg, s a helyi önkormányzat csak az angol »local Government« fordítása, amit a központi kormányzattól való megkülönböztetésképpen használnak. A vallási és iskolai önkormányzat természeténél fogva személyi autonómia, és kiterjed a volt székely székek területére, ahol az önkormányzat fogja az állam helyett az oktatásügyet ellátni.

A Magyar Párt megbízásából Paál Árpád dolgozott ki »a székely közületek közművelődési önkormányzatáról« egy rendkívül eredeti törvénytervezetet. A székely közületbe tartozónak ismeri el mindazokat a román állampolgárokat, akik a Székelyföldön és az ezzel összefüggő területen állandó lakhellyel bírnak, és magukat magyar anyanyelvűeknek vallják. Őslakónak számít mindenki, akinek ősei 1919. december 9-től visszamenőleg legalább egy nemzedéknyi időt a Székelyföldön töltöttek. Az összeírást községenként gondolja keresztülvihetőnek, s az így feliratkozott tagokból alakul a székely közületi vidék s végül a székely közületi központ. A székely közületi helység otthonterületet alkot, amelyre vonatkozóan a helység tagjainak közös vagyoni érdekeltsége van, s ha ennek egy része elidegenítésre kerül, a közületi helység erre elővételi és visszavásárlási jogot gyakorolhat. Az önkormányzat külön adót szed tagjaitól, ami az állami adó egynegyed része, s ebből fedezné az egyházi, iskolai, népjóléti és népművelési szervezet fenntartásával járó költségeket. Az önkormányzat nem érinti, sőt támogatja az egyházak önkormányzatát, és az állam felügyelete mellett végzi a törvényben előírt feladatait.”

Előtérbe állította a székely autonómia ügyét az az egyezmény is, amit a román kormány kötött meg 1933. március 10-én a jugoszláv kormánnyal, s amely lényegében autonómiát biztosított a bánsági szerb iskoláknak. A szerb és horvát iskolákat az egyezmény nyilvánossági jogúakká minősítette – a diákok minden vizsgájukat saját tanáraik előtt tehették le –, a tanítóknak ezekben az iskolákban ugyanolyan nemzetiségűeknek és vallásúaknak kell lenniük, mint amilyenek a diákok. Legalább húsz szerb és horvát gyermek esetén kötelező anyanyelvű iskola nyitása. A gyermekek nemzetiségét csak a szülő vagy a gyám határozhatja meg, és nem a román hatóságok. Ideiglenesen engedélyezi a megállapodás azt, hogy jugoszláv állampolgárságú és Jugoszláviában végzett tanítók tanítsanak, valamint azt, hogy Jugoszláviában megjelent tankönyveket használjanak. Gyárfás Elemér magyar szenátor a szerződés ratifikálásakor követelte, hogy ezeket a jogokat biztosítsák az erdélyi magyar iskoláknak is. Iorga Nicolae történész, miniszterelnök – tőle származott a székelyek román eredetének groteszk elmélete, amit később ő maga vont vissza – azt válaszolta a magyar felszólalásra, hogy az erdélyi magyar iskolák akkor kaphatnának ilyen jogokat, ha Románia olyan baráti viszonyba kerül Magyarországgal, mint amilyen viszonyt Jugoszláviával ápol.

„A székely autonómia napirendre tűzésére tehát megérett az idő – folytatja Mikó Imre. – Az egyházak aggodalmait a pártvezetőség azzal oszlatta el, hogy csak a székelyföldi iskolák átadását követelte az önkormányzat számára, a hitvallásos iskolákról tehát lemondott, sőt ezeknek az állami iskolákkal való régi egyenjogúságuk visszaállítását vette programjába. Azok megnyugtatására, akik a székelyek elkülönítésétől féltek, azt is kimondotta a párthatározat, hogy a közművelődési és népjóléti hatáskörrel felruházott önkormányzatnak a kiterjesztését kéri az egész romániai magyarságra.

A székely önkormányzat tervezete tehát elméletileg, minden közjogi finomságra való tekintettel kidolgozva, készen állott. A Magyar Párt azonban sohasem került abba a helyzetbe, hogy az önkormányzatról a kormánnyal komolyan tárgyalhasson. Pedig a Székelyföldön huszonkét éven át mindenben éppen az ellenkezője történt annak, amit önkormányzatnak lehet nevezni. A kormányzat tudta, hogy az erdélyi magyar kérdés csak addig veszélyes, amíg az egyetlen kompakt tömb, a székelység érintetlen, s csak a Székelyföld hozhatja vissza Magyarországhoz ismét Erdélyt. Ezért kutatták a román történetírók olyan előszeretettel a székelyek »román eredetét«. Ezért vizsgálták román szakorvosok a székelység vérét, és kimutatták, hogy az közelebb áll az ókirályságbeli románokéhoz, mint a belső-erdélyi magyarok vérsejtjeihez. Ezért sajátították és irtották ki a közbirtokossági erdőket, és kényszerítették a székelyeket az eddiginél is nagyobb fokú kivándorlásra. Ezért térítettek át görög katolikusnak hatósági kényszerrel sok száz székelyt, akiknek a nevük romános hangzású volt. Ezért volt olyan nagy a csendőrterror és a lakosság bántalmazása azon a földön, ahol már az 1505-i udvarhelyi constitutio eltörölte a testi büntetést. A székelység rendkívüli életképességét bizonyítja az a tény, hogy ezt a két évtizedes tűzpróbát ki tudta állani.”

Fel lett volna-e készülve a székelység saját sorsának kormányzására? A jogos aggodalomra választ adott az a sajátos helyzet, amely 1944 késő őszén alakult ki Észak-Erdélyben. Az orosz csapatok nyomában újra megjelenő régi, román közigazgatás kiparancsolása után, november közepén ez a vidék, helyi hatalmi szervek nélkül, „magára maradt”. A magyar köztisztviselők jó része is elmenekült a visszavonuló csapatokkal. A székely megyékben egyik napról a másikra helyi igazgatási szerveket, rendfenntartó alakulatokat állítottak fel, és 1945 tavaszáig, amíg Sztálin vissza nem „adta” Észak-Erdélyt az uralomra hozott Groza-kormánynak, törvénytisztelő, hatékony önkormányzat, spontán „autonómia” működött a székely városokban és falvakban.

Ezt a „népi közigazgatást” aztán nagyon gyorsan, ravasz cselek sorozatával felszámolta a „nép kormánya”, és folytatódott a román uralom a Székelyföldön lényegében ott, ahol 1940 őszén a bécsi döntés megszakította. Noha a Groza-kormány a Sztálinnak küldött hálatáviratában megígérte, hogy Észak-Erdélyben érvényben hagyja a „népi közigazgatás” demokratikus vívmányait, Bukarest ezt egy pillanatig sem tartotta be. Az önrendelkezés emlegetése is „reakciós” magatartásnak minősült. A román békeszerződésből 1947-ben Párizsban még a kisebbségi jogok nemzetközi szavatolását is törölték, méghozzá Molotov elvtárs erélyes nyomására. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a magyarság ellenségének nyilvánított Iuliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt vezére kínált fel – a vele kötendő pártszövetség árán – autonómiát az erdélyi magyaroknak, és a magyarság jogegyenlőségének védelmezőjeként fellépő Magyar Népi Szövetség utasította vissza az ajánlatot. (Kurkó Gyárfás országos elnök egyik elszólásából ismerhetjük ezt a mozzanatot; erdélyi magyar politikusok többé soha nem említették!) Nyilvánvaló volt, hogy az elutasításra a román kommunista párt vezetősége adott parancsot. Az 1946-os választási kampányban a MNSZ és sajtója a Maniuval egyezkedni kész „régi” magyar politikusokra zúdította az össztüzet; Udvarhely megyében Sebesi János egykori alispánra, akit a brassói Népi Egység csak „Sebesi Jankóként” emlegetett, és minden gonoszság megtestesítőjeként tüntetett fel. Ki emlékezett már arra, vagy ha igen, ki merte volna idézni azt, amit Sebesi Jánosról Mikó Imre írt Huszonkét év című könyvében? Ő ugyanis a többszörös szenátorról azt tartotta, hogy „sokoldalú közéleti munkájával megyéjében maradandó érdemeket szerzett”.

Miért válhatott az autonómia a román kormány legfőbb félelmévé, mikor 1945 márciusa, a Groza-kormány hatalomra hozatala előtt ennek kisebbségi minisztere, Vládescu-Rácoasa professzor még ezzel hitegette a székelyeket? Agyagfalva rétjén kísérteties a kérdés, amire akkor a legokosabb székelyek sem tudtak válaszolni. Bizonyára tudtak volna, ha nincsenek légmentesen elzárva az Erdély sorsa körül kavargó diplomáciai, politikai vitáktól. Ha ismerik azt a három változatot, amelyet Moszkvában dolgoztak volt ki Erdély jövőjéről. Egyik megoldás lehetett volna Magyarország, másik Románia, harmadik a független Erdély. Ha ismerik azt a bizalmas beszélgetést, amelynek keretében 1946 elején Sztálin – igen, a nagy Sztálin – kijelentette Nagy Ferenc magyar miniszterelnöknek, hogy a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény módot ad Magyarországnak arra, hogy területi igényeket vessen fel Romániával szemben. Ha ismerik Révai Józsefnek, a magyar kommunista párt legfőbb ideológusának beszédét a pesti parlamentben, miszerint okunk van hinni Nagy Ferencék moszkvai látogatása után, hogy jogos nemzeti igényeinket a béketárgyalásokon egy nagyhatalom támogatni fogja. (Aligha kell megmagyarázni, hogy Révai melyik nagyhatalomra célzott.)

Mindezek ideges bizonytalanságot váltottak ki Bukarestben – ott bezzeg tudtak valamennyi mozzanatról –, és még az autonómia fogalma is indexre került.

Újabb talány, hogy 1952 tavaszán a román pártvezetés tűzte napirendre a székelyföldi autonómiát, létrehozva a Magyar Autonóm Tartományt. Nem vállalkozhatom a rejtély megfejtésére. Csak eszembe jut, hogy ez az „autonómia” nem Agyagfalva hagyományaira épült; a székely történelmi folytonosságot emlegetni sem lehetett, sőt az „önrendelkezés” fogalmát sem. Valóban nem volt önrendelkezés, hanem bukaresti taktikai húzás, ami alaposan megtévesztette a székelyeket, alaptalan remények felkeltésével és drasztikus letörésükkel. A „Magyar Autonóm Tartományban” a magyar nemzeti jelképeket sokkal jobban üldözték, mint Románia más vidékein!

Agyagfalvának ebben az „autonómiában” el kellett felednie saját múltját. Ezt tette, mert élni akart. Lakói földet műveltek, egyénileg, majd a kolhozban, a férfiak eljártak az építőtelepekre, ácsok, kőművesek lettek, a helyi ünnepségeken a fúvószenekar muzsikált, a módosabb családokban olyan lakodalmakat ültek, hogy messze földön hírük kelt…

De a gótika jegyében, a 14. században épült, többször átalakított református templomban, a freskómaradványokkal együtt, a kazettás mennyezet alatt, egy faragott követ őriztek, közös titokként. A magyar országzászló alapkövét. Ilyeneket állítottak 1940 ősze után minden faluban, városban, jelezve az idők jobbra fordulását. Az alapzatra, illő módon, Kövecsi Dénes kifaragta a magyar címert. Mikor pedig újra változtak az idők, most a régi irányba vissza, az alapkövet bevitték a templomba. Mint Kisgalambfalván a piros-fehér-zöld lobogót vagy mint a távoli Érsemjénben Kazinczy Ferenc szobrát. Isten háza tágra nyitotta ajtaját a nemes bujdosók előtt.

Várfalszerű építmény fogja körül a templomot. A közelben öreg székely férfi áll, a kapuja előtt. Túl kicsi falu ez – nyolcszáz lakója sincs –, hogy észrevétlen maradjon az idegen. De idegen marad. Jó félórát társalgunk, beavat a falu dolgaiba, de a nevét nem árulja el. Az enyémet sem kérdezi. Nem érzem udvariatlanságnak. Inkább védekezés, mivel túl sokat faggatták, nyaggatták itt is az embereket.

– Nem jelentette fel senki, hogy a magyar címert rejtegetik a templomban?

– Az afféléknek nem szabadott bejönniük a templomba. Elő volt írva nekik az istentagadás.

– S ha néha mégis betévedtek?

– Akkor hallgattak, mint a csuka. Ha megtudják, ők kerülnek bajba. Kiderül, hogy mégsem istentagadók…

Egyedül álldogálok az agyagfalvi réten – inkább szántóföld ez most – két emlékmű előtt. Mind a kettőt az 1989-es fordulat után avatták fel. A szoborcsoport bronztábláján magyarul, románul és németül idézet a székely nemzetgyűlés felhívásából: „Szász és román testvérek! Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük…” A másik emlékeztető, fehér márványlap fölött három kopjafa. A márványlapra felvésték: „Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Petőfi Sándor. – Az 1848. október 16–18-i székely nemzetgyűlés és a szabadságharcban elesett székely hősök emlékére állítottuk, a magyar forradalom 150. évfordulóján, 1999. október 16-án.” Esztendőnként kétszer tele a térség, ide vonul a falu népe. Március 15-én a magyar forradalom kirobbanását ünneplik, mióta lehet, október 16-án pedig a székelyek forradalmát, a nemzeti gyűlés kezdetét. Egyébként nem nagyon akad látogatója az emlékhelynek, a ritka turistákon kívül. A falu népe úgy tiszteli ezt a helyet, mint a temető halottait: rájuk bízta a történelmet.

Hűséges őrzők-e ? Ők tizenketten, a szorosan egymásba kapaszkodó szoboralakok? Ismerős arcokat keresek. Ennek itt, elöl, Gábor Áronnak kell lennie… Katonák, papok, diákok, ezek nyilván névtelenek, hatvanezer arcot kell egyesíteniük… Fő helyen a szónok, magyar ünneplőben, jobbját a melléhez szorítja. Mikó Imre gróf lenne, a nemzeti gyűlés elnöke? Vagy Berzenczey László, Marosszék követe az erdélyi országgyűlésen, aki az agyagfalvi székely gyűlést, Erdély kormánybiztosaként, összehívta? Egyik sem, illetve mind a kettő. Sylvester Lajos barátom egyik 1998-as riportjából ismerem Hunyadi László szobrászművész műhelyvallomását, miszerint a kompozíciónak eredetileg két főalakja volt, a legfontosabb szónokok, Mikó és Berzenczey, de aztán, „egységben az erő” alapon, egyetlen markáns alakká formálták őket.

Az agyagfalvi emlékmű terve még a hatvanas évek végén felmerült, 1975-ben hirdetett pályázatot Hargita megye művelődési hatósága. Kulcsár Béla marosvásárhelyi szobrász nyerte meg a pályázatot, neki akkor, negyvenhat éves korában, már több munkáját őrizték a marosvásárhelyi, brassói, székelyudvarhelyi múzeumokban. Ez a kompozíció huszonkét alakos lett volna. A halál megakadályozta Kulcsár Bélát a kivitelezésben; az emlékmű végleges formáját Hunyadi László és Kiss Levente adták meg.

Soha ellentétesebb történelmi szereplőket nem egyesített addig művészi vízió, mint Mikó Imre és Berzenczey László alakjait. Egyikük, Berzenczey a türelmetlenség, a szenvedélyes cselekvés megszállottja. A kolozsvári országgyűlésen, májusban, ő javasolta Erdély és Magyarország egyesülésének kimondását. Ő alapította Erdélyben a Kossuth Lajos nevét viselő honvéd huszárezredet. Kossuth-huszár volt a szabadságharcban Koós Ferenc is, a marosvásárhelyi református kollégium diákja, későbbi bukaresti pap és emlékíró, aki az Életem és emlékeim lapjain megörökítette ennek az önkéntesekből álló legendás csapatnak a haditetteit… Berzenczey kormánybiztos a bukás után követte Kossuth kormányzó-elnököt a száműzetésbe, vele volt amerikai útján is. Nagy kerülővel tért haza, „útba ejtette” Kínát, mivel Tibetbe akart eljutni, Körösi Csoma Sándor utazását megismételve. Később hazulról indult útnak újra keletnek, orosz támogatással, de ez a kísérlete is kudarcot vallott… Mikó Imre történetíró, a királyi főkormányszék főtisztviselője, erdélyi kincstárnok. Közéleti rangja emeli a székely nemzeti gyűlés elnöki felelősségébe. Ő a bukás után tíz évig visszavonultságban élt, 1860 után rövid ideig az erdélyi főkormányszék elnöke, majd a kiegyezés első kormányában közlekedési miniszter… Hivatali ideje alatt épült meg az Erdélyt Magyarországgal összekötő vasútvonal. Alapítója Kolozsvárott az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, ennek a „kicsi erdélyi akadémiának”. Létrehozza a Magyar Történelmi Társulatot, amelynek 1876-ig, haláláig elnöke volt. Nagyenyed, Sepsiszentgyörgy és Szászváros református kollégiumai nagylelkű mecénásukat tisztelték benne.

Két eltérő életút, két különböző felfogás, amelyeket 1848 októberében itt, Agyagfalván egybeforrasztott a történelem. Berzenczey a fiatal radikálisok vezéregyénisége, Mikó gróf a mérsékelteké, fontolgatóké. A súlyos katonai helyzetre tekintettel – az osztrákok a székely székeket fenyegették – a kormánybiztos azonnali harcbaszállást kívánt, gróf Mikó Imréék azonban, főleg a székelyek hadi felkészületlenségére hivatkozva, halogató taktikát követtek. Az összegyűlt székelyek Berzenczey László pártjára álltak; ő a közszékelyek körében nagyon népszerű volt. Heves vérmérséklete szerint Berzenczey minden halogatást gyávaságnak és árulásnak tartott. Végül az ő álláspontja győzött, Mikó Imre gróf is beleegyezett abba, hogy a 35 ezer fős székely sereg felvegye a harcot Puchner tábornok osztrák és román lándzsásaival.

Az események látszólag Mikó Imrét igazolták. A gyengén felszerelt székely sereg, amelynek Habsburg-párti főtisztjei egymás után követték el árulásaikat, vereséget szenvedett. Marosszék, Udvarhelyszék elesett.

De Háromszék nem alkudott meg a sorssal. Elkezdődött csodálatos önvédelmi háborúja Erdélyben, ahol 1848 őszén mindenütt az osztrákok voltak az urak, kivéve ezt a székely megyét!

Egyed Ákos, a történész felteszi a kérdést:

„Ismerve az eseményeket, hogyan értékelhetjük Berzenczey és társai tevékenységét és szerepét? Kalandor volt-e – miként annyian jellemezték –, vagy csak vakmerő, aki a forradalmi hevületben leértékelte az ellenfél erejét, s túlértékelte a lelkesültség szerepét? Meg kell vallanunk: nem tartjuk eldöntöttnek ezt a történelmi kérdést. Tény azonban, hogy az események nem igazolták Berzenczeyt, aki a felelősség súlya alól nem is bújhatott ki, annál kevésbé, mivel a haderő felbomlása zavart okozott, és lehangoltságot váltott ki a székelységben. Viszont Berzenczey tetteit mentette a már említett körülmény: a General Commando csapatainak harci felvonulása a székely székek ellen. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy később igyekezett jóvátenni tévedéseit. A forradalmi demokrata Berzenczey legnagyobb egyéni tévedése talán az volt, hogy erejét és tudását meghaladó feladatra vállalkozott, amikor hadügyekben magának döntő befolyást biztosított.”

A kövek is hallgatnak. Elhallgattak. Magamban folytatom a vitát Agyagfalván. Vajon türelmetlenséggel nem veszélyeztetem-e (ez többes számban értendő) az autonómia lassú, fokozatos, tervszerű kiépítését? Eljutottak hozzám a nyugtató nyilatkozatok, hogy az autonómia, amire egyébként vagy tíz esztendővel ezelőtt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség képviselői a kolozsvári Szent Mihály-templomban ünnepélyesen felesküdtek, napról napra alakul, előretekintő és engedékeny kormányintézkedésekkel. Jól értem, hogy ez a mai, „sajátos” demokrácia már az önrendelkezés alkotóeleme lenne?

És ekkor belém hasít egy székelyudvarhelyi városrész, egy épület, egy közéleti csata: Cserehát ostroma.

Csak a székely történelem utolsó évszázadának az ismeretében érthetők meg a világ talán legfurább „iskolaalapításának” titkai. Ez a történelem azt mutatja, hogy Trianon óta a bukaresti hatalom minden eszközzel a Székelyföld minél gyorsabb elrománosítására törekedett. A központi irányításra valló hadjárat – bátran nevezhetjük etnikai tisztogatásnak – egyik fő célpontja Székelyudvarhely volt. A legmagyarabb város, 50 ezer főnyi népességének 97 százaléka most is magyar nemzetiségűnek vallja magát. A két háború között a magyar oktatás gáncsolásával, román iskolák telepítésével akartak „eredményeket” elérni. Ne feledjük: itt jelent meg az egyetlen olyan lap, amelyik nyíltan hirdette az „elszékelyesített románok” visszatérítését a román nemzet kebelébe… A diktatúra idején az iparosítás lett a román tömegek betelepítésének eszköze egész Erdélyben, így a Székelyföldön is. Ezt a törekvést már a kezdet kezdetén, 1946-ban felismerte Szabédi László költő, professzor, aki majd a Bolyai Tudományegyetem drasztikus felszámolásakor öngyilkossággal tiltakozik. Szabédi azt javasolta belefoglalni a Magyar Népi Szövetség programjába, hogy „az államnak ne legyen joga telepítéssel vagy más intézkedéssel a nemzetiségi területeken az etnikai arányszámot a nemzetiség hátrányára mesterségesen csökkenteni”. A veszélyt, sajnos, az MNSZ vezetői nem vették komolyan.

Székelyudvarhelyet az iparosodás „sajátos” útja mentette meg attól, hogy Csíkszeredához vagy Sepsiszentgyörgyhöz hasonló arányokban változzanak etnikai arányai. Itt az országos fontosságú ipari üzemek kisipari szövetkezetek egyesítésével jöttek létre. Például fémipari gyár, a „Gábor Áron”. Ezek az iparosok pedig mind egy szálig magyarok voltak.

Ceaułescu bukása után a „szocialista” iparosításhoz, vagyis a nagyarányú állami befektetésekhez nem volt többé pénz. Veszélybe került a nagy cél, a Székelyföld további románosítása. Bukarestben azonban ilyen téren nagy a leleményesség! Harcba küldték a katonai alakulatokat, elsősorban az ismét felállított csendőrséget és – az ortodox vallást. Illetve, bizonyos esetekben, az ismét színre lépő görög katolikusokat; ezt ugyan „idegen” felekezetnek, sőt egyenesen „magyar vallásnak” nevezik, de alkalomadtán felhasználható román nacionalista célokra is. (Például Székelyudvarhelyen ez történt.)

Ami a román csendőrséget illeti, egy 2003. májusi híradás szerint Serb Aurel ezredes, a Kovászna megyei csendőrség parancsnoka kijelentette, hogy „a háromszéki csendőrök alig hat százaléka magyar”. Nevezett ezredes „nem érti, hogy a magyar fiatalok miért nem akarnak ilyen típusú karriert vállalni, és a sajtó útján próbálja meggyőzni őket, hogy felvételizzenek a csendőrakadémiára” (Magyar Jelen, 2003. május 23.). Vajon csakugyan olyan nehéz érteni, hogy a magyar fiatalok miért vonakodnak román csendőrruhába öltözni? A Székelyföldön a karhatalmat ugyanaz a tegnapi „milícia” jelenti a nép szemében, amely 1989 előtt, más egyenruhában, élet és halál ura volt. A román csendőrség nem a helyi választott szerveknek van alárendelve, mint általában a demokráciában szokásos, utasításait „felülről” kapja, és nem a városok vagy községek önkormányzati hatóságaitól. (A Felvidéken, noha ott sem tökéletes a magyar kisebbség jogbiztonsága, már a kilencvenes évek elején személyesen tapasztaltam, hogy a városok és falvak rendőrei magyar helységekben kizárólag magyarok, és a polgármesterek rendelkezése alá tartoznak. Így például 1994-ben, Révkomáromban helyi magyar nemzetiségű szlovák rendőrök őrködtek annak a tanácskozásnak a biztonságán, amelyen a magyar polgármesterek a kisebbségi magyarság helyi autonómiájának a megteremtését vitatták. Bizton állítom: beszéltem ezekkel a rendőrökkel.)

Noha magyar nemzetiségű román csendőr alig akad, Sepsiszentgyörgyön hatalmas csendőrtiszti laktanyát emeltek, aligha majdani székely tisztiiskolások számára. A román tisztjelöltek nyilván hozzák majd a családjaikat, folytatódhat a Székelyföld etnikai ostroma.

Ennyi nem elegendő a mohó román hódítóknak. Segédcsapatként „szólították” újra az ortodox egyházat. Ez pedig heves tiltakozást keltett a székelyekben, mert a vallásos mezben folyó románosítás szomorú emlékei még élnek az emberekben. A harmincas években törvénybe hozták, hogy minden székely településen – még ha ott egyetlen román sem élt – egyszerre két „román templomot” kell építeni, egy ortodoxot és egy görög katolikust. Méghozzá a lakosságra kivetett adókból és kötelező közmunkákkal.

Ez az idő térne vissza, riadtak meg a székelyek, mikor 1989 után megérkeztek az újabb ortodox rohamcsapatok. Kolostorokat építettek, püspökséget alapítottak Csíkszeredában (!), kijavították az elhagyott román templomokat. Egyelőre nincs hatalmuk arra, hogy erőszakkal híveket toborozzanak maguknak, de ez a kép lebeg előttük, másként miért építenének templomokat székely városokban és falvakban? Épül a keret a székelyek holnapi lelki kalodájához. Mikor majd egy akol lesz és egy pásztor, természetesen ortodox román. Pomogáts Béla tette volt szóvá, még a diktatúra idején, hogy Párizsban egy kiállításon különös térképet látott Románia vallási „megoszlásáról”, illetve vallási egyszínűségéről. Az egész ország és benne a Székelyföld ortodox vallásúként mutatkozott be a francia látogatóknak. Egyetlen kézmozdulattal letörölték a térképről – egyértelműen bukaresti tájékoztatás alapján – a római katolikus, református, unitárius, evangélikus, zsidó, mohamedán, baptista hívek tömegeit, köztük több millió nem ortodox román állampolgárt!

Nem egy székely községben alkalmam nyílt beletekinteni az egyházi anyakönyvekbe. Hosszú névsorokat készíthettem volna olyan székely családokról, amelyek a harmincas években „kiléptek” a katolikus, református, unitárius gyülekezetekből, és „átmentek” az ortodoxokhoz. Közelről ismertem jó néhány „áttérés” történetét. Kedvezőbb adózással, segélyekkel csalták át őket, vagy állásvesztéssel, nyugdíjmegvonással kényszerítették. Mi sem bizonyítja jobban a lelki terrort, mint hogy 1940 őszén, a bécsi döntés másnapján valamennyien visszatértek eredeti felekezetükbe, és az „újabb román világban” – 1944 után egy ideig az ateista hatalom nem vette igénybe a románosításnak ezt az eszközét – egyetlenegy sem vált újra ortodoxszá. Pedig pártmunkásbrigádok próbálták kényszeríteni őket, például Mikóújfaluban, Háromszéken!

Ha megbízható statisztika állna rendelkezésünkre a török hódoltság koráról, kiderülne – amit feljegyzésekből tudhatunk –, hogy százötven év alatt nem tettek annyi magyart mohamedánná a sztambuli hatóságok, mint két évtized alatt ortodox románná a bukarestiek!

Csereháton újra ez a kísértet jelent meg: lélekrablás, hatalmi erővel, furfanggal, szuronyokkal. Vallási köntösben, de egyáltalán nem vallási célokkal. Pogány hódítás a javából!

Most, hogy a csata végképp eldőlt, Székelyudvarhely igazsága porba hullott, és nagyon sok udvarhelyi polgár végképp elveszítette hitét, bizalmát az önkormányzatiságban, valójában a demokratikus jogrendben, csak a fondorlatos fordulatokat érdemes felidézni. Itt, Agyagfalván, a székely törvénykezés évszázados színterén az egyik legjelentősebb európai politikus, Wilfried Martens könyvével a kezemben, amelyben – szerzőnk ezt sugallja – az Európai Unió boldog jövőjét körvonalazza olyan védtelen kisebbségek számára is, mint a jogaikból kitudott erdélyi székelyek.

Egymagamban állok az agyagfalvi réten. (Nevezzem így, noha már szántóföld.) Ha sokan lennénk, óriási taps kísérné eme derék Martens úr szavait, amelyek az önkormányzati képviselőjelöltek madridi kongresszusán hangzottak el, 1991-ben:

„A helyi közösségek jogainak megerősítésével és garantálásával őrizhetjük és fejleszthetjük leginkább Európa kulturális sokszínűségét és gazdagságát. A helyi önkormányzat pedig az állampolgárok jogát jelenti ahhoz, hogy a legteljesebb mértékben maguk intézzék a maguk helyi ügyeit. Egyedül ez képes ténylegesen megfelelni a változatos helyi és regionális igényeknek és érdekeknek.”

Megismétlem: a legteljesebb mértékben maguk intézzék a maguk helyi ügyeit. Hiszen az autonómia nem egyéb, csak másként hívják. Csakhogy a szavakat „meg lehet kerülni”, ki lehet csavarni eredeti értelmükből, visszájukra lehet fordítani őket.

Egy svájci állampolgár, Cyrill Bürgel az 1989-es romániai változásokat követően, a Basel Hilft nevet viselő egyesület ügyvezető elnökeként azzal a nemes céllal érkezett Erdélybe, hogy segítséget nyújtson a hátrányos helyzetű gyermekeknek. Abban az időben egymást követték a drámai tévériportok a romániai árvák, félárvák, csavargó gyermekek kétségbeesett állapotáról. Az akkori rendelkezések értelmében az ilyen karitatív vállalkozáshoz is romániai partnert kellett találni, és Bürgel urat a gyergyószentmiklósi Szent Miklós Egyesülethez irányították. Magát a kisegítő iskolát Székelyudvarhelyre tervezték. Az anyaváros akkori vezetői – mit sem sejtve a cselről, aminek áldozataivá válnak – örültek, hogy ilyképpen súlyos gondjuk oldódik meg. A Csereháton 16 700 négyzetméternyi területet 1993-ban 99 évre bérbe adták a „székelyudvarhelyi fogyatékos gyermekek kisegítő iskolájának”. Csakhogy a koncessziós szerződést már egy egészen más cég, az Aris Industrie Rt. román–francia vegyes vállalat képviselői írták alá. Az építési engedélyt a Szent Miklós Egyesület kérelmezte, de az okiratokat már az Aris Industrie Rt. számára állították ki. Majd újabb meglepő fordulat: 1996. június 7-én a félkész épület gazdája a Szeplőtelen Szív Kongregációja; egy 1994-ben Bukarestben bejegyzett, román görög katolikus egyesület. Hol van már a Basel Hilft, hol van a csupa jó szándék Cyrill Bürgel? Az akkori zavaros jogi helyzetben az udvarhelyiek nem tudták nyomon követni a titokzatos változásokat, csak arra ébredtek, hogy a Csereháton nem az eredeti szerződésben pontosan megnevezettek, a székelyudvarhelyi fogyatékos gyermekek számára épül árvaház, hanem az egész Romániából ideirányítandó román fiataloknak, akiket a román görög katolikus apácák gondoznak. Sőt, egy kormányhatározat a Cserehátat egyenesen a balázsfalvi görög katolikus érsekség rendelkezésére bocsátotta…

Székelyudvarhelyen végiggondolták, hogy milyen változásokat hoznak ezek az ideküldött román fiatalok a város életébe, főleg a holnapjába. A román törvények értelmében minden nagykorúvá váló árvát az a település köteles ellátni, munkahelyet és lakást biztosítani számára, ahol az őt kibocsátó intézmény működik. Zseniálisan egyszerű! Aki szót merne emelni eme nemes intézkedés ellen, az ezzel az embertelenség bélyegét vonná magára. Ha pedig mégis ellenkezne valaki, és felemlegetné a székelyudvarhelyi és környékbeli székely fiatalságot érő igazságtalanságot, az egyenesen „magyar nacionalista” lenne azonnal. Ki merné feltenni a nyilvánvaló kérdést, hogy milyen életlehetőség marad a fiatal székely nemzedékeknek, amelyeknek ősei ezt földet hosszú évszázadokon át lakták és védelmezték mindenféle ellenségtől, tatártól, töröktől, labanctól? Hiszen most is kevesebb itt a munkaalkalom, mint más vidékeken. Egyetlen út marad: elvándorlás a szülőföldről? Miközben a politika – amelyik nem volt képes meggátolni a kisemmizést – a helyben maradás szent kötelességét szajkózza a fiataloknak!

Agyagfalva csendjében megkísért a kétely, ami a „bukaresti görög katolikus apácák” szerepét illeti ebben a szomorú történetben. Ha ugyan valóban azok! Hiszen a történelem folyamán Havasalföldön és Moldvában soha nem élek „unitusok”, vagyis Rómával egyesült ortodoxok. Ez a hatalmas Habsburg Birodalom egyik ismert felekezete volt Erdélyben, Kárpátalján, Galíciában. Csak 1920 után építettek Bukarestben egy kicsiny görög katolikus templomot, és Trianon után nyilvánították – hosszú küzdelmek árán – „román nemzeti egyháznak”. Honnan, hogy egyszerre görög katolikus apácák jelentek meg Bukarestben, olyan számban, hogy lám, Székelyudvarhelyre is jutott belőlük?

Ha csakugyan görög katolikusok, akkor nem felejthették el 1948-as betiltásukat, a diktatúrát, amelyik felekezetüket mártír egyházzá tette! Nem emlékeznek többé Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökre, erre a mártír főpapra, aki messzehangzóan tiltakozott a görög katolikus testvéregyház 1948-as szétzúzásakor, püspökeik bebörtönzésekor, papjaik kényszerű áttérítésekor az ortodoxiára? Márton Áron akkor arra utasította „római” papjait, hogy fogadják be templomaikba hajlék nélkül maradt „görög” hittestvéreiket. Ezt a testvéri gesztust nyilvánosan megköszönte, még a Ceaułescu-diktatúra idejében, a görög katolikusok kényszerlakhelyen élő érseke, Alexandru Todea és a legbátrabb kolozsvári ellenálló, Doina Cornea tanárnő. Ide torzult a köszönet? Önmagukkal fordultak szembe?

Hiszen olyan rendszert támogatnak ezek a „görög katolikus” apácák, amelyik a felekezetüket most is mostoha sorban tartja. Az elkobzott görög katolikus templomok többségét az ortodoxok máig sem adták vissza. Emiatt Kolozsvárott és más erdélyi városokban a görög katolikus papok kénytelenek a szabad ég alatt misézni…

Vajon tudták-e a jámbor bukaresti apácák, hogy egy ötvenezer lakosú székely város egész népességével, történelmével és hagyományaival kerülnek szembe? Hogy amit tesznek, annak semmi köze az emberbarátsághoz, az elesettek felpártolásához, a keresztény szeretethez? Ők már a kezdetektől egyszerű bábuk – roppant erők kezében. Ezek az erők léptek harcba az első, még gyámoltalan ellenállás idején. Aztán a bíróságok, politikai hatalmak, maga a kormány, a hadsereg, a rendőrség.

Cserehát ostromának egyik fordulatánál, 1997. május 28-án a nacionalizmus képviselői megtették az első erőszakos lépést. Leverték az ajtókról a bírósági zárpecséteket, és behatoltak az épületbe. Elfoglalták, törvénytelenül, csupán a hatalom erejére támaszkodva.

Megmozdult a város. Hiszen a másik fél semmibe vette a lakosság véleményét, a város érdekeit, a bírósági ítéletet. Még azon a napon mintegy kétezerötszáz ember gyűlt össze a Csereháton, és az erőszakra maga is erőszakkal válaszolt: eltávolították a törvénytelenül beköltözött román apácákat. Az elkeseredett emberek védekezését egy választott megyei tanácstag, Bardóczy Csaba vezette.

Nyílt támadásba lendült erre Székelyudvarhely ellen a román sajtó, a bukaresti kormány, hadsereg. Legjobban érzékelteti a hangulatot a bukaresti Adevárul tudósítása. (A legjelentősebb román napilap, a volt kommunista központi pártlap, a Scânteia utódja.)

Cím: Székelyudvarhely – az első erdélyi helység, amely többé nem tartozik Romániához.

Nem különbek az alcímek sem: A magyar szélsőségesek megakadályozzák az Árvaházat támogató tíz görög katolikus apáca belépését az épületbe – A helyi hatóságok megalázták Remus Opriłt, a Kormány főtitkárát – Eckstein RMDSZ-szenátor támogatja az etnikai tisztogatásra uszítókat – A helyi rádió és televízió az ostromállapot hangulatában tudósít az eseményekről, hisztériát keltve a lakosság körében.

Fordítsuk le a vádakat a valóság nyelvére.

Magyar szélsőségesek azok, akik az egész város lakosságának véleményét képviselve megpróbáltak fellépni a hatalom törvénytelen túlkapásai ellen.

Remus Oprił kormányfőtitkár – a mi megnevezésünk szerint miniszterelnökségi államtitkár – „megaláztatása” abból állott, hogy a város polgármestere és önkormányzati képviselői a legnagyobb tisztelettel próbálták meggyőzni a kormány tagját Székelyudvarhely népének egyöntetű akaratáról. Nem sikerült meggyőzniük. Eközben ötszáz főnyi román katona, csendőr szállta meg a Cserehátot, kikergette az épületből az ott tartózkodó udvarhelyieket. Attól kezdve rohamrendőrök tartották ellenőrzésük alatt az árvaházat.

Eckstein-Kovács Péter ügyvéd, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szenátora a bukaresti parlamentben – hivatásának megfelelően – jogi védelmet nyújtott a bíróság elé állított udvarhelyi vádlottaknak. Miként lett Bardóczy Csabából és társaiból „etnikai tisztogató”, ez csak balkáni álnoksággal magyarázható. Sehol a világon nem úgy értik ezt a fogalmat, hogy egy elnyomott, jogilag, katonailag szorongatott közösség fellép a jogtiprás, erőszakos betelepítés ellen. Hanem éppen fordítva: az Adevárul – ha neve szerint: igazság, akkor – „etnikai tisztogatásnak” saját eljárását minősíthette volna, és ezzel együtt azt a bukaresti asszimilációs politikát, amely Trianon óta felismerhetetlenül átalakította Erdély néprajzi arculatát!

Végül: a helyi magyar sajtó híradásairól. Vajon azzal keltettek „hisztériát” az udvarhelyi újságírók, hogy tényszerűen, szigorú tárgyilagossággal közvetítették olvasóiknak az ellenük feltüzelt országos gyűlöletet? Nem ez lenne a dolguk – demokráciában?

Maga Eckstein-Kovács Péter „azon melegében” így nyilatkozott, 1998 decemberében, az Erdélyi Naplónak:

„Elvárom, hogy legalább a közszolgálati tévében hallgattassék meg a másik fél is. Tiltakozásom nyomán lehetővé vált, hogy az udvarhelyi önkormányzat is a nyilvánosság elé tárhassa álláspontját. Az újságokkal nehezebb a helyzet, a fő csapás a bukaresti Adevárul részéről jön, ez többszörösen visszautasította a helyreigazítást, noha durván manipulál, hamisít ebben az ügyben. Jelenleg is az a szlogen, hogy itt a tél, a gyermekek meg be akarnak költözni, de az udvarhelyiek ezt nem engedik. Szó sincs ilyesmiről. Egyelőre létezik egy svájci pénzből készült épület egy olyan telken, amelynek a koncesszióját a profitorientált Aris Rt. szerezte meg. Jogellenesen, mert csak versenytárgyalással lehetett volna koncesszióba adni. Pillanatnyilag ennek az épületnek (nevezzük akár fogyatékos gyermekek iskolájának, akár árvaháznak) nincs rendeltetése, jogi helyzete tisztázatlan. A gyermekek beköltözését nem az udvarhelyi önkormányzat gátolja, egyszerűen nincsenek meg ennek a legális feltételei. Ugyanakkor az építkezési engedély rég lejárt, az épület nincs befejezve, a vízellátást és a csatornázást nem lehet az eredeti tervek szerint megoldani, nem létezik életképes és törvényes alternatíva a ház működtetésére. Amíg az épület rendeltetésének kérdése nem lesz hatóságilag tisztázva, addig a román törvények szerint az intézmény nem nyithatja meg kapuit.”

– Olyan volt, mint Eger városának ostroma – mondja székelyudvarhelyi barátom, aki ott volt a kétezerötszáz védő között. – Csakhogy itt az ostromlók győztek.

Az árvaházban az „apácák” az urak. Elhozták a háromszáz gondozott gyermeket, mindenünnen Romániából, csak éppen a környező székely vidékekről nem… Bardóczy Csaba bujkálni kényszerül, messze a szülőföldjétől, mert itthon érvényes börtönbüntetés várná… Székelyudvarhely megvert város lett, ahol a félelem üli meg a lelkeket.

– Nem olyan volt ez, mint Eger ostroma – cáfolom a barátomat. – Ott egyenlő fegyverekkel vívtak, ha nem is egyforma létszámú hadak. Itt pedig…

Győzhetett volna-e Székelyudvarhely igazsága egy egész ország hatalmi gépezetével szemben?

Kezembe került egy tudósítás 2001 elejéről. Eszerint Iliescu államelnök „zártkörű megbeszélést folytatott a város polgármesterével, Szász Jenővel, majd ingerült hangon nyilatkozott a helyi sajtónak, elmondva, hogy a probléma már rég nem regionális jellegű, az épületet nem a helyi fogyatékosoknak, hanem a román gyermekeknek szánták”.

Ezt talán mindjárt az elején el kellett volna mondani, hogy az udvarhelyiek ne kezdjenek harcba a felmérhetetlen túlerővel szemben… Ne kísértse lelküket a reménység, hogy az igazukat a demokráciában érvényesíteni tudják… Ne érje halálos seb hitüket a demokráciában, az önkormányzatiságban…

Megértenék-e a székely panaszt Dél-Tirolban, Katalóniában, Vallonföldön, a flamandok tartományában, a finnországi svéd Äland-szigeteken és a többi – Bukarest szerint nem létező – nyugati területi autonómiákban? Ahol meg sem fordulna a hatalom fejében, hogy bármiképpen csorbítsa a népakaratot, semmibe vegye egy ötvenezres közösség véleményét? Ahol az önrendelkezés joga olyan, mint az életet adó levegő: csak akkor jut mindenkinek, ha senkit nem lehet kitagadni belőle.

Agyagfalva rétjén milyen más értelmet kap a jog és a jogtalanság, a történelem és a jelen! Összehúzom magamon a kabátot, mert felkelt a szél, a keleti szél, itt mindig keletről fúj. Szerencsére egymagamban állok a márvány emlékmű előtt, így senki nem veheti észre, hogy a komisz széltől könnyezik a szemem. Félreértenék. Pedig itt nem szabad sírni sohasem!