Egy kaján romantikus

Ijjas Tamás versei elé

Ijjas Tamás érzelmes alkatú költő, bár ezt roppant jól titkolja. Első pillantásra inkább mindent kifigurázó, groteszk parodistahajlama tűnik fel, mellyel hétköznapi giccseinket, nyafogásunkat szemléli, szemlélteti. Ez a versbeli én igazi cirkuszi bohóc, állandóan pofára vagy épp fenékre huppan a kedvünkért, de újmódi Chaplin gyanánt saját kisemberi esendőségét röhögteti ki, a festett vér alatt valódi sebeket rejteget, melyek a klasszikus vicc szerint „csak akkor fájnak, ha nevet”. Megverseli Verdi Az asszony ingatag... kezdetű áriáját, kétélű, gyilkos iróniával, egyaránt kifigurázva a kappanhangon fölényeskedő macsót és a hímnemmel packázó, állhatatlan női elemet. Máshol is megfricskázza az (egyebek közt) nőbarát, semleges (impotens?), se-hús-se-hal módon kántáló politikai korrektséget: „Vannak romlandó árucikkek. Ilyen az / ember is. Főleg, ha nőből van.”

Ír azonban ugyanígy valóságshow-paródiát vagy ars poetica-imitációt, mely utóbbinak minden versszakában eggyel több zárójel övezi a sorokat (akárha hagymahéjak nőnék körül a szöveg szívét). Ez nála nem öncélú formabontás: legfeljebb csak úgy bontogatja a formát, ahogy más a borosüveget, hogy hozzájusson mámorító tartalmához – sokkal inkább arra kíván ráébreszteni, hogy minél inkább belemerülünk a líra magyarázgatásába, annál homályosabbá, szellemképesebbé (-képtelenebbé?) válik elemzésünk tárgya: „(((A vers most alma, mérgezett.))) / (((Gonosz boszorka tömte számba.))) / (((Elmajszolgatom a végzetet,))) / (((s a képzelet betonfalára))) / (((graffitizem: szívembe dárda))) / (((repült. (Avíttas érzelem.))))” Vagyis itt nem a teoretikus vértezettség hiánya diktálja a fenti vélekedést, hanem ama meggyőződés, miszerint a vers eleven gyakorlat, vérre menő párbaj ember és ember, férfi és nő, tárgy és használója között.

Meghökkentő, szürrealisztikus, ám mindannyiszor igen pontos képekben tárulnak elénk az emlegetett gyürkőzés különböző formái. A szerelemben elkeveredő felek játékosan tapadnak össze: „egymáshoz ragad a homlokunk, mintha számháborúznánk”, ám a következő kép máris idetolong, továbblendít. „Olyanok leszünk akkor, mint a sziámi ikrek. / Agyvelőink összekulcsolódnak – így szkanderezünk”. Látjuk magunk előtt a protein duzzasztotta, erekkel szabdalt két bicepszet, amint barázdált agyféltekék módjára forrnak össze a küzdelem hevében. Máshol az ikrek élete tárul elénk izgalmas kétértelműséggel: „Az egyik lánynak, a másik fiúnak öltözik, / de ha együtt vannak, már nem azok. / Nem kell egymásba szeretniük, / hogy összekeverjék a testük.” Ebből is kitetszik, hogy Ijjas Tamás örök idealistaként az androgün embert keresi, jóllehet tisztában van az efféle szoros összenőttség kegyetlen következményeivel. „Szemedből kikúszik a csipkerózsa, és összekaszabol. / Vagy eldugod a szíved valahol bennem, és nevetve / mondod: hideg, hideg” – számol be a szerelem világának korántsem újszerű, de a képek elevenítőerejével egészen frissé váló, küzdelmes mindennapjairól. Technikai fogásként felhasználja olykor a rajzfilmek plasztikus, karikaturisztikusan szemléletes metódusait is: „Ha tangózunk, tudom, szeretsz gyenge lenni. / Mint a labda remegni a gólrúgó láb előtt.” Szájszögletbe száműzött, fanyar nevetését akkor sem felejti el, amikor tőle szokatlanul reflektálatlan módon egy gyermekkori autóbusz-kirándulásról számol be „egy az egyben”, leírván amaz „egy dög”, konkrétan egy mókustetem láttán feltolult érzelmeit. A halál döbbenete sem olthatja ki az utólagos kommentátor, a felnőtt én cinizmust súroló, de ezáltal mélyebbre metsző kijelentését: a narrátor szemét ugyanis édesanyja befogja, mert „Csak így tudtam szükségemre figyelni”. Mármost ha a legcsekélyebb metaforizáló hajlam szorult is belénk, lehetetlen nem meglátnunk, hogy a (vak) ősanyai princípium, a bennünket létre „taszító”, öntörvényű életelv lendít túl a halállal való szembesülés bénító élményén: enélkül kollektív öngyilkossági rohamok színtere lenne világunk.

Miért állítom ugyanakkor, hogy e józan, vitriolos elme holmi szentimentalizmust rejteget előlünk? Azért, mert a vers-énnek rendszeresen érzelmei támadnak, melyeket egy-egy súlyemelői mozdulattal olykor kozmikus magasságokba emelint: „Látod azt a lufit? Én engedtem magasba. / Most Holdnak hívják a tudatlanok.” Megírja a plüssmacival álcázott gyermekkori esendőséget, és önkéntelenül túlárad benne a természeti giccs láttán érzett, émelygéssel vegyes csodálat is: „Csak ez a naplemente ne lenne ilyen rózsás / Hajszálerektől színezett agyvelő”. Ráadásul Kosztolányival „most is írna szemed tintájába mártott tollal / égszínkék szavakat, ha felhők nem takarnák papiros egét”.

Ijjas Tamás a legkevésbé sem alanyi költő, maszkokat váltogat, verseiben az én csak ritka esetben hozható kapcsolatba a szerző személyével. Többnyire mégis a személyt személytől elválasztó határon botorkál, az ember és ember közti együttélés lehetőségeit kutatja, légyen bár szó szerelemről, barátságról, sőt (nem kizárható) magasabb dimenziójú, Isten–ember közötti együttlakozásról. „A bőr: határ két ember között; kutyákkal, / fegyveresekkel őrzött terület” – átlépni rajta felkavaró élmény, melyet Ijjas Tamás itt és most némi olvasói figyelemért cserébe megoszt velünk.