(részlet)
Hangok és illatok áradnak az esti légben
Évi emlékének
Mit is mondhatnék (elérhetetlen messzi vagy),
hogy éppúgy bomolnak ki a pagodafák
a Szent György tér templomkertjében, s hullatják
éppúgy holdfénypermetben ázó szirmaik? Langy
július van, lásd, megint. Világol fenn a nagy
óra számlapja a tornyon, s kattogva jár
a szerkezet, mint akkoron (pár perce már
Gabriel Rosetti versét mormolom). Varangy
mozdul kutyámra lesve, fénylő műholdak
úsznak az acélkék csillagok között, vak
szemmel ejti mellére fejét a holt Fiú,
s a vén kínai fák hószín virágukat
csak szórják, szórják egyre. Márványfehér az út
(lassan bevérzi majd a józan virradat).
A lenhajú lány
Az átszűrt fényben lépkedsz könnyedén,
hajadba fűzik fák árnyékaik,
szemedben táncot jár a kert,
tűztáncuk lejtik bordó kardvirágok:
a lenge szélben izzó táncukat.
S te: karcsú testű, lenhajú, közöttük hajló,
e kékporos reggelbe szőve szállsz,
és messzi, vén harangok hangjain
hullsz át, csepegsz a lombokon.
Nem hagysz nyomot. Semmit sem hoztál,
el sem viszel. Öröktől itt éltél velünk,
áttörve minden dolgokon, akárha friss kötés
színén a vér, csupán azoknak láthatón,
akiknek régtől fogva nincsen már szavuk.
