A gondolkodás cselekedete

Eperjesi Penckófer János: Tettben a jellem. A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében

„A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékában lakozik az ember. A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői. (…) A gondolkodás nemcsak azáltal lesz tetté, hogy hatást vált ki, vagy hogy alkalmazzák. A gondolkodás cselekszik, minthogy gondolkodik. Ez a cselekvés feltehetően a legegyszerűbb és egyúttal legnagyobb igényű, mert a lét emberre vonatkozását érinti.”
(M. Heidegger: Levél a „humanizmusról”)

Rendhagyó, egyedi, hiánypótló vállalkozás Eperjesi Penckófer János összegző írása, melynek „műfaja”, megnevezése is számos kérdést szül, hiszen nem irodalomtörténet, nem kultúrtörténet, nem történelmi tabló, nem esszéfüzér, nem irodalomelméleti munka – és mégis valamennyi. Éppen ez a kötet egyik legnagyobb erénye: a szerző elveti az adott témában eddig elvárt, megszokott kereteket, formákat, családnevének kiegészítésével (eddigi írásai fölött Penckófer János szerepelt) már nevétől utolsó mondatáig folytonos dialógusra készteti az olvasót, kérdéseket és „újraértelmezést”, de legalábbis újragondolást indukálva. Munkája mérföldkő a kárpátaljai magyar irodalom és irodalomtudomány történetében, hiszen nem született még ilyen „belülről” (kárpátaljaiként), minden ideológiai, politikai, irodalompolitikai kívánalmat mellőző, a tudomány és a lelkiismeret igényével alkotott átfogó mű. A határon túli és összmagyar kultúra jelenlegi helyzetét tekintve felbecsülhetetlen jelentőségű, hogy konkrét tárgyán túl, azt metaforikusan értelmezve, számot vet a magyar nyelv, irodalom, történelem, kultúra vonatkozásában is, féltőn, figyelmeztetőn, konstruktívan. Mint írja: „A kárpátaljai magyar irodalom jellegzetes művei nyelvállapotuk és az alkotásokban föltáruló szerzői létértelmezések révén arra is alkalmasak, hogy »egy közösség történelmi tapasztalatainak, sajátos szemléletformáinak, közösségi titkainak birtokába« juthasson az ember. (…) Így a kárpátaljai magyar irodalom világával találkozni az összmagyarság önismerete szempontjából – nélkülözhetetlen.”

A szembenézést, számvetést, önismeretet, a gyökerek, az önazonosság kutatását, elmélyítését szimbolikusan önmagával kezdi, nevéhez – nagyapja után – az Eperjesi vezetéknevet hozzátéve, s a kötetet nagyapjának ajánlva. Nyilvánvaló morális megfontolás eredményeként a továbbiakban szemlélete, látásmódja, maga a megírt kötet által van jelen e folyamatban, bár ahogy Márkus Béla találóan megjegyzi a szerzői óvatosságot alátámasztva, „munkája tárgya lehetne, külön fejezet szólhatna az ő műveiről is – méghozzá díjnyertes kisregénye, a Hamuther alapján talán nagyobb joggal, mint sokan másokéról”. (Irodalom erkölcsi szempontból, Hitel, 2004/3.)

Mottójával – „…nézni, ami körülöttem van, és vallani, ami fölöttem” –, a Németh László-hagyományhoz hűen, megfontolt, tudatos, előítéletektől mentes, befogadó szemlélődésre, nem ítélkezésre, de szembenézésre, tudományos és morális hitvallásra, ennek jegyében cselekvésre hív.

A kötet címét sokan sokféleképpen értelmezték. A szerző a vele készített interjúban – utalva a kötetben szereplő gondolatra – így magyarázta: „a cím: Tettben a jellem, korántsem hősökre vagy hősködésre céloz, Fülep Lajos szavai ezek. Röviden annyit tesz, hogy alkotásban a művé átlényegült jellegzetesség.” (Felébredni az irodalomban, Magyar Napló, 2004/5.)

Szándékát a következőképpen összegzi: „Ez az elemzés mindenekelőtt a művekre figyelve szeretné föltárni a régió minden olyan sajátságát, amely az irodalommal kapcsolatba hozható. Ezzel épp arra kíván rámutatni, hogy az irodalom, a nyelv, a kultúra felemelkedése a nép(csoport) fölemelkedése is egyben, hogy az egyén és a közösség sorsa mennyire szétválaszthatatlanul alakul most is.” A kötet szerkezetét voltaképpen a számos módszertani kérdés közül a leghangsúlyosabb határozza meg. A történeti hosszmetszet és több szerzői-poétikai keresztmetszet egyidejű vizsgálata során a történeti-historikus és elméleti-poétikai értelmezés együtt szolgálja a szerző céljait. A történeti hosszmetszetet az A-val jelölt részben tárja fel, a szerzői-poétikai keresztmetszetet a B-vel jelölt részekben ismerteti, segítségül szolgál az eligazodásban az Előszó és Utószó, valamint a Függelék. Az A és B részek külön is olvashatóak, sőt a B részben található fejezetek is értelmezhetőek önálló szövegekként, portrékként. Valójában azonban érdemes követni a szerzői logikát, sorrendet, s úgy olvasni a kötetet. Ezáltal nyerhetünk mélyebb betekintést az e régióban (s állandó kitekintéssel az azon túl) lezajlott (történelmi, kulturális) folyamatokba. Kiegészítésként azonban, egyetértve Bertha Zoltánnal (Egy új kárpátaljai magyar irodalomtörténet, Együtt, 2003. 7/2.), fel kell hívni az olvasók figyelmét arra, hogy érdemes megismerni a szerző köteten kívül megjelent tanulmányait, melyeknek itt sokszor csupán a summája olvasható.

Vitatott témája az irodalomtudománynak, a szerzői öndefiníció problémájának: vannak-e nemzeti irodalmak, van-e határon túli magyar irodalom, vannak-e specifikus jegyek, amelyek alapján részek különböztethetők meg az egészben? Eperjesi Penckófer János úgy véli: „a legfontosabb érv, amely a kárpátaljainak mondható irodalom tanulmányozása mellett szól, az
a nyelv közösségmegtartó erejével hozható kapcsolatba. Így ennek a régiónak szinte valamennyi műve alakítója e kultúrának. Valamennyi szellemi termék egy igen súlyos körülmények közé taszított népcsoport arra vonatkozó bizonyítéka, hogy »az Élet él és élni akar«.”
A rész–egész kérdéséhez fűzve a problémát, további érvként említi, hogy minél magasabb színvonalon nyilatkoznak meg a rész(ek) sajátosságai, jellegzetességei, annál biztosabb helyet kaphatnak az összmagyar irodalom, kultúra keretén belül is. Több helyen utal arra a problémára, mely nem csupán a határon túli és összmagyar, de a magyar és világirodalom viszonylatában is gyakori, hogy a „rész(ek)” görcsösen igyekeznek értéket felmutatni, igazolni az „egész” felé, ezzel is mintegy (deklarált, elismert) helyet kérve, remélve maguknak. A túlzott bizonygatás, a rész(ek) „egyenrangúsítási” s az egész „felemelő” szándéka mintha közös paranoiát jelezne az esztétikai értékre vonatkozóan. A két változat – leértékelni, s felemelő szándékkal közelíteni vagy az értéket látva érdekből, félelemből elhallgatni, semmisnek tekinteni – mindegyike elhibázott, káros, maga a kulturális bűntett. Egyrészt az esztétikum, valamint a mű és olvasó dialógusa, az értékítélet a kanonizáció, kánonalakítás bonyolult és szövevényes kérdésköréhez tartozik, nem lehet szempont a hovatartozást illetően. Másrészt elméleti szempontból mindkét eljárás olyan előzetes feltevésekkel közelít tárgyához, amelyek akadályt gördítenek az értelmezés, megértés elé, negatívan befolyásolva az (egyébként is relatív, így szabad, azonban szabadon ki is játszható) értékítéletet s a kanonizáció folyamatát. A könyv szerzője látszólag könnyedén hidalja át a rész–egész problémáját, mondván: „Az egész csak az összes rész ismerete
révén teljes. Ez a gondolat megnyugtató feloldását is kínálja annak a görcsös értékfölmutató szándéknak, az értékbizonygató igyekezetnek, amely e térség irodalomtörténeti jellegű tanulmányait jellemzi.” Elkülöníti tehát a hovatartozás kérdését az esztétikum, kanonizáció problémájától, a mozaik nemzet, mozaik irodalom fogalmai kapcsán Görömbei András gondolatához kötődik, mely szerint „a mozaik nemzet fogalmának mintájára irodalmunkat olyan mozaik irodalomnak tekinthetjük, amelyik önálló részekből áll, de ezek a részek együtt alkotják az egészet, s az egész csak az összes rész egysége révén teljes. Azonos anyagok, azonos minőség-lehetőségek és különféle színek egysége alkotja nemzeti irodalmunkat.” (Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen) A vele készített interjúban a szerző szép költői példával foglalja össze véleményét e kérdésre vonatkozóan: „Ki tudna igazságot tenni a falevelek különbözősége és hasonlósága között, ha egy fának nyolc ága van, és minden ághoz külön gyökeret és külön talajt kívánnak rendelni – de mégis-mégis egyazon lélek élteti és lengi körül ezt a teljes élet után kívánkozó fát?” A kanonizáció problémájával kapcsolatban mindenképpen javára írható a kötetnek, hogy mivel az anyaországban a kárpátaljai magyar irodalomból csupán kicsiny szegmens vált ismertté (jóllehet a régió magyar irodalmát alakító szerzők közül több jelentős egyéni sikerekkel büszkélkedhet, például: Nagy Zoltán Mihály A sátán fattyával elnyerte Az Év Könyve Díjat, Penckófer János a Hamutherrel az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díját, Vári Fábián László átvehette a Balassi-emlékkardot), a kötet teljesebb képet mutatva megadja a lehetőséget a kánon kiterjesztésére, átgondolására. Nem elfogultan s függetlenül privát ízlésétől, véleményétől, némely esetben – ne feledjük személyes érintettségét – megbocsátásról is tanúbizonyságot téve, ellenszegülve ezáltal a közösségen belüli széthúzás tendenciájának. Ennek jegyében részletes értelmezését nyújtja Kovács Vilmos, Fodor Géza, Füzesi Magda, Balla László, Balla D. Károly, Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László műveinek.

Nem vállal kisebb felelősséget a szerző akkor sem, amikor az irodalomelméletben sokat vitatott problémát, a korszakolás kérdését firtatja. Kényszerű kitérő ez azonban a „biztos” útról az ingoványos talajra, hiszen a „szembenézés” részeként átgondoltatja az erre vonatkozó történelmi dátumokat, tudományos érveket, érinti a hagyomány, a jellegzetességek, a közösségi önazonosság s nem utolsósorban a morál kérdéseit. Mint írja: „A jellegzetességek kialakulásának a kezdete az irodalmi hagyomány korszakolási szándékában fedezhető fel. Így a korszakolás sokkal inkább minősíthető jellegzetességeket létrehozó magatartásnak, mintsem tudományosan megalapozott ténynek.” A sajátosságokkal kapcsolatban – melyeket a B részben szereplő szerzői pályaképek, műértelmezések során is felfed – lényeges kitétele: „A kárpátaljai magyar irodalom sajátosságai az idegenséggel folytatott párbeszéd (diskurzus) eredményei – legszebb értékei és kudarcai is többnyire ebből a gondból fakadnak –, ezért adalékul szolgálnak a magyarságtudomány mostani megújító szándékaihoz, útkereséséhez.” Fontos felvetése a magyarságtudomány s (az egyéni és) a közösségi önazonosság kérdése. Kulcsár Szabó Ernő munkájára hivatkozik (A [nemzeti] kultúra – mint változékony üzenetek metaforája. Avagy: emlékműve-e önmagának a „hungarológia”?), aki az önazonosság létmódjában a hangsúlyt az interkulturális kapcsolatokra, a dialogicitás folyamatára helyezi, majd Görömbei Andrást idézi, aki az előbbieket kiegészítve megjegyzi: „a háttérbe szorított hagyomány felelevenítése, szembesítése a jelennel legalább akkora identitásképző erő, mint az interkulturális tapasztalat.”
(A magyarságtudomány útkeresései) A szerző kiemeli a sorrendiség kérdését, nevezetesen annak fontosságát, hogy a hagyománnyal való szembesülés, azonosságképzés előzze meg az interkulturális kapcsolatot, hangsúlyozva, hogy akár az egyik, akár a másik elhanyagolása vagy túldimenzionálása súlyos következményekkel járhat.

E kérdéshez való viszonyulása tökéletesen jelzi azt a felelős magatartást, melyről tárgyával kapcsolatban mindvégig tanúságot tesz. Ezért sem tudok egyetérteni a bírálatok azon részeivel, melyek a morál, a személyesség, a hivatkozás s a stílus kérdéseit feszegetik. (Hangsúlyozni szeretném, hogy a bírálatok tekintetében feltétlen elkülönítendő a megértést célzó, komoly vitára késztető munka – mint Bertha Zoltáné, Márkus Béláé vagy Somos Béláé – s a támadó, gyakran alantas eszközöket sem nélkülöző „vélemény”, mellyel az interneten vagy élőszóban találkozhatunk.) A morál fontos, történelmi okokból elkerülhetetlen, mégsem leghangsúlyosabb kérdése, szempontja a kötetnek. A szerző nem többet és nem kevesebbet vállal, mint hogy legjobb tudása és lelkiismerete szerint szóljon választott tárgyáról. A bírálatok egy része egy történetet idézett fel bennem. Nemrég egy fiatalemberrel beszélgettem. Szóba került az egyetemi oktatás, és ennek során elmesélte, hogy végzősként részt vett egy irodalomelméleti előadás-sorozaton, melynek utolsó alkalmakor a tanár gúnyosan kifejezte abbéli reményét, hogy az óráknak köszönhetően diákjai elfeledték a „szív küldi szívnek” effektust… A fiatalember kissé szégyenkezve s nem kevés indulattal emlékezett vissza a szituációra, elmondása szerint többen, így ő maga is szívesen felálltak volna, hogy ellenkező véleményüket jelezzék, kifejtsék, azonban egyikük sem tette. Félreértés ne essék, sem beszélgetőtársam, sem e sorok írója nem gondolja, hogy az emocionális megközelítés az egyedül „üdvözítő”. Azonban azt sem, hogy bármely más módszer az lehet. Irodalomelméleti közhely, hogy bármely kaptafára készülő értelmezés tévutakhoz vezet. Az ilyen kijelentések is jelzik, hogy az irodalomtudomány önmaga legitimációja érdekében túlértékeli önmagát. A szépirodalom tekintélyes része mégiscsak arról tanúskodik, hogy az alkotók többsége nem kiszolgálni, hanem szolgálni akar, abban az értelemben, hogy élni szándékozik az alkotás szabadságával, függetlenségével. Ez a szolgálat pedig a mű és az olvasó iránti alázattal kezdődik. Talán túlzás párhuzamot vonni az irodalom példaként említett megközelítése (mely amúgy kirekeszti módszertanából az elméleti irányzatok egy jelentős részét is), valamint a kárpátaljai magyarság és kultúra, irodalom szorongatott léthelyzete között, mégsem indokolatlan. Humornak vélt vulgaritással megfosztani a költészetet, a szépirodalmi szöveget „lényegétől”, így oktatva a kultúrát később alakító jövendőbeli pedagógusokat, kutatókat, vagy nagyhatalmi, politikai, gazdasági szándékkal „befogni” egy kisebb-nagyobb (nép)csoport „száját” – a kettő legfeljebb a tett hatókörének nagyságában különbözik. A „pedagógusnak” Csoóri Sándor szavait ajánlanám megfontolásra: „a költészet nélküli jövő (…) a nyelv halálát jelentené. A nyelv halála pedig az igazság halálát, a másik emberét, akivel szót kéne állandóan váltanunk. (…) »Csak igaz kezek írnak igaz verset. Nem ismerek alapvető különbséget a kézfogás és a vers között…« Ezt a mondatot írjuk be minden üres füzetünkbe!” (Lehet-e Holt-tenger a költészet? Hitel, 2004/4.) A nagyhatalmaknak pedig Heidegger gondolatait kellene szem előtt tartaniuk: „Egy gyökeres, a valósághoz odaforduló gondolkodásnak először és kertelés nélkül arra kell törekednie, hogy a valóságos igazságot, mely számunkra ma mértéket és rangot ad, a vélekedés és kalkulálás zűrzavarával szemben visszahelyezze a jogába”, valamint „a kérdezés lépésrendje a gondolkodás útja, azé a gondolkodásé, mely ahelyett, hogy képzeteket és fogalmakat szolgáltatna, magát mint a léthez való viszonyulás megváltoztatását tapasztalja és teszi próbára”. (Az igazság lényegéről. In Útjelzők, 2003.)
S miért e hosszas fejtegetés? Eperjesi Penckófer Jánost bírálták a túlzottnak érzett morális szempontok, a hivatkozások, személyes érintettség miatt. Úgy gondolom, ha egy hiánypótló mű alkotója tárgya és jövendőbeli olvasói iránt érzett alázattal „szolgálni” akar, nem róható fel neki, ha akár szempontjait, akár módszereit, akár stílusát ennek megfelelően választja meg, közelítve tárgyát a befogadóhoz. Főként akkor nem, ha mindezt tudományos igénnyel, körültekintéssel, legjobb tudása és lelkiismerete szerint teszi. Az ilyen „megszólalás” a személyes és közösségi önazonosság része, ebben az értelemben mint „történet” személyes és közösségi önéletrajz is, az értékelés, az útválasztás pillanata. Bertha Zoltán írja: „Az irodalmiságnak nem kritériuma, de jelentésbővítő szférája lehet a számvetés: a szembenézés érzelmi és intellektuális inspirációja.” (Irodalom és nemzet. In Sorsbeszéd, 2003.)

„A kárpátaljai magyar irodalom előtt azzal nyílt meg a nagyívű kibontakozás lehetősége, hogy végre ez az irodalom is számot vethet az itteni magyar ember sorsával, létkérdéseivel. Nem magára vett program, hanem az alkotó ember belső parancsa szerint” – írja Görömbei András (A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai. In Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, 2000). Eperjesi Penckófer János szépíróként s irodalomtörténészként is e gondolat jegyében alkot, s méltán számíthat az olvasók érdeklődésére. (Magyar Napló, 2003)