Tanuljunk gyerekül!

Finy Petra versei elé

Finy Petra költészete nagyon új és nagyon ősi. Van-e egyszerre frissebb és barbárabb kijelentés annál, hogy „bemutatkozás helyett mondjuk szerintem / a másikat megszagolni kéne inkább”? De hát nem ott tartunk lassan, hogy a kutyákhoz hasonlóan ki-ki vizeletével jelöli ki territóriuma határait? Fontos itt a „mondjuk szerintem” is. Alanyi líra ez, nézőpontja szimpatikusan esendő. Bizonytalankodik, határozatlankodik, esetlenkedik: emberkedik. Félig-meddig gyerekemberkedik, ugyanis gyerekhang csendül, gyermekszemmel látunk a sorok rendjében, mintha fiatal erdő nyílegyenes fasorai közt járkálnánk. Egészen pontosan olyan felnőttről van itt szó, aki anyanyelvi szinten beszél gyerekül, e számunkra már idegen nyelven, kezdőknek és haladóknak is készséggel indít bármilyen szintű nyelvtanfolyamot. Megtanul s megtanít tudományos igénnyel szürcsölni, láblóbálni, bandzsítani, üveggolyót gurítani: véresen komolytalanul okítja a komolytalanság művészetét.

Mindezek a nyelvi és nyelven túli gesztusok az önfeledtség régióiba röpítenek bennünket, hempergő, öntudatlan világba, ahol a köznapi tárgyak életre kelnek, egy-egy megszokott mozdulatunkra, szokásunkra pedig hirtelen éles fény vetül, s különös képzettársítások révén (így például egy fotel és egy tüdő szusszanásának összehasonlításával) felfedezhetjük benne a rendkívülit, az egyedit, a megismételhetetlent. Finy balerinai (avagy gordiuszi csomót átvágó) könnyedséggel old meg olyan feladatokat, amelyekbe sokak költői bicskája beletört már. Képes naivan tűnődő szerelmes verset írni, és akad elegendő elgondolkodtató hasonlata a kedves jellemzésére („definiálására”, ahogy matekos kedvességgel fogalmaz), mint ahogy kellő öniróniája is a verstárgytól való távolság megőrzéséhez, a szenvedély viszonylagossá, számunkra is felfoghatóvá tételéhez: „a kés hangja, ha selymet vág, / fűrészpor a talpad alatt, / legördülő márványgolyó a gerincemen, / egy maréknyi üvegszilánk gyertyafénynél, / rézkilincs a bársonyfüggönyön, / ajkaimra pattanó tollpihe, / fekete sakktábla sok-sok lóval”. Szép haszontalanság tehát a kedves léte, nagyon érzékletes, káprázatosan egyszerű és minden érzékünket épp egyszerűségével elkápráztató ingerhullám, olyan evidens, mint a tenger, amely játszi kedvvel felemeli, szinte érzéki öleléssel cipelgeti, majd egy könnyed mozdulattal a parti sziklákhoz csapja a belé szerelmes fürdőzőt.

Finy Petra roppant veszélyes játékot űz. Szinte áttetsző költészetének „elméleti” alaptételei – miszerint a gyermeki látás felforgatja a felnőttek jól kiegyensúlyozott világát, nem tiszteli törvényeit, s így rádöbbent visszásságaira, képmutatásaira – mára közhellyé váltak. A huszadik század, kezdve a szürrealistákon, alaposan lerágta ezt a csontot: a gyermekközpontú (világ)szemlélet ma gagyi nevelési tanácsadók és rémes amerikai komédiák sokasága által szajkózott, sulykolt teória. Divatosak az infantilis felnőttek, akik „a tökéletes szimmetriát utálják”, a „temetéseken táncolnak”, „üveggolyót néznek tévé helyett”, vagy akiknek „a kockás papír börtön”. Igen ám, de Finy Petra azt is megérzi, hogy ez a divatba jött, fogyasztóivá porciózott szemlélet még mindig nem vagy nem egészségesen hatja át a társadalmat. Érzékenység helyett csupán affektált majomkodásra futja, ha egyáltalán, s a „lazára” mázolt felszín alatt ugyanaz a buta felnőttgőg búvik meg, amely olyannyira megkeserítette a második világháború alatt vagy előtt születettek gyerekkorát. Költőnk ezt a meszes páncélt bombázza fura kijelentéseivel, mégpedig nem elvi-elméleti megállapítások, hanem elsősorban a fogalmiság béklyójából dzsinn módra kiröppenő képekkel. Szófukar apostola ő azoknak, akik „világosban gyertyákat gyújtanak”, „a tüsszentést imádják”, „cigarettafüsttel rajzolnak”, vagy „zsíros szájjal csókolóznak”. Nem egyszerűen a fogyasztói társadalmat fensőbbséges értelmiségi pozícióból kritizáló kibickórushoz csatlakozik: a haszontalan, a „nem profitorientált” tevékenységek népszerűsítőjeként mindig újabb és újabb váratlanságokkal ajándékoz meg. Megállapításait sokszor jó érzékkel a századelős avantgárd lírikusai, elsősorban Apollinaire által feltalált, lineárisan halmozó szerkezetekbe rendezi, így fokozva a „szervezetlenség”, az azonos értékű elemek egymás mellé helyezettségének hatását.

Ez a költészet vidáman gyermeki, ám vígsága korántsem jelent súlytalan, üres vidámkodást. Tudomása van az élet árnyasabb oldaláról, főként a (titkolt) fájdalmakról, a „könnyekkel besózott” sültekről, tüdőből kiröppenő sóhajokról. A vers-én olykor „magát tépi ki magából / s bekeni sebét sóval”, vagy megkéri az öngyilkosokat, halkan ugorjanak, ne zavarják a halak nyugalmát. Máshol ijedten kérdezi, ki imádkozik világunk elfeledett részleteiért, s ki az imádkozókért. Látszólagos könnyedsége tehát (indokolt) metafizikai nyugtalanságba csap át, anélkül, hogy tiszta szólamai közé hamis, felnőttes, moralizáló hangokat keverne.