Távolbalátó

regényfejezet

Kisvárosban a meséknek nagyobb a súlyuk, mint a kozmopolita metropolisokban, mert a kisvárosi mesélő a csipkefüggönyös földszinti ablak mögött ülve a nagy hópelyhekkel együtt leszálló est sűrűdő homályában olyat tesz le a hallgató elé – egy napraforgótányért, amelyiknek üveghangja van, egy öregasszonyt, aki a pap lába alól kihúzza a rongyszőnyeget, egy öngyilkosságba kergető szerelmi csalódást, egy borjút, amelyiknek két feje van, egy messziről jött embert, akinek se haja, se szemöldöke, és semmi szőre nincsen, egy pénteki fekete lepedős kísértetet a templom kapuja mellett, –, olyat tesz le, amit senki nem von kétségbe. Kisvárosban a mese világát: az akácliget kalapos kunyhóit, a kutyákat megőrjítő farkasok hajnali támadását, a féllábú embert, aki holdtöltekor kaszál a temetőben, a háborúból évek múltán hazatérő csipás lovakat a hallgató ugyanabból a tapasztalati anyagból rakja össze, amelyikre a mesélő támaszkodik. Eleve adva van, hogy a seprű mindenkinek cirokseprű, a borbélynak kicsi az üzlete, és házhoz jár, a kurva nem utcán árulja magát, hanem iszik valamelyik kocsmában, mint ahogy az is természetes, hogy a verekedés és a biciklipumpa együttvaló, mint a hazugság meg a sánta kutya. A kisvárosi mesélő a valótlanból is valót csinál, nem azért, mert mindenáron teremteni akar a semmiből előbb eget és földet, aztán világosságot és sötétséget, hanem azért, mert meg van róla győződve, hogy amit mond, az csak valós lehet, a valótlant ő nem tudja elmondani.

Nagy karosszékében Olivérrel szemközt ülve Madame Lulu nem látja az ablakot, mert a háta mögött van, legfeljebb annyit érez, hogy hajára szállnak a sötétedés hópelyhei, miközben az aludni készülő városka takarója alatt egyszerre puhul és egyszerre keményedik a világ, befelé mesél, a szoba láthatatlan bútorainak, összehangolva a havas kintet meséje kiteregetett benti lepedőivel. Olivér tökéletesen otthon érzi magát ebben az esti hószállingózós hangulatban. Herve-ben a hó telet jelent, de nem feltétlenül hideget, csak a fázósabbakat gyötri a levegő vattaként támadó nedvessége, mely beférkőzik a gallér alatt a hátgerinc mellé, és jeges vasalóként csúszkál a bordák fölött. A hó a fiatalokat gyorsabb járásra serkenti, az utcák kövezetét hirtelen olvadásával összevizezi, elfeketíti. Nem marad meg sokáig, elmegy, mint akinek sietős dolga van a postán vagy a vonatállomáson, ahová vendégek érkeznek bőrönddel és esernyővel, vagy esernyő nélkül. Az igazi herve-i hideg ritka és kopogós, halpikkelyként telepszik rá az ember fedetlen testrészeire, bemárványozza az elfehéredő bőrt, összedrótozza az ujjak végét, és jégtüskéivel kimerevíti a világot. Ilyenkor a levegő, a fák, a bokrok, de még a madarak is mozdulatlanok, a kutyák pedig nagyon rövideket és egyenként ugatnak, mintha őrhelyüket jeleznék, keresvén a közös védekezést az alattomosan támadó hideg ellen. Madame Lulu szerint utoljára ’45-ben szállt le a hőmérő embertelen mélységekbe, akkor fagyott meg a földön biciklijét ölelve a részeges postás a templom mögött. Mikor kislány voltam, ha éjszaka előbb összevissza, aztán falkába verődve ugattak a kutyák, azt mondta az apám, nem kell félni, kutyalakodalom van, mert tudja, akkor hátul a kert felé a kerítések csak éppen hogy ott voltak, a kutyák szabadon jöttek-mentek, akár három utcával odébbról is, a kanok mind odasereglettek, ahol tüzelt egy szuka, egymást marták, verekedtek. A hangorkán akár egy régi tengeri háborúra is emlékeztethetett volna, amikor is a kényesen letisztított, frissen lemosott hajók árbocra futó kötélkígyói alatt, közel a vízszinthez, a nyitott zsebű lövőnyílásokból ágyúk ugatnak egyik hajóról a másikra. Persze a lakodalom nem szereti a háborút, annál inkább a szertelen mulatozást, a dorbézolást, a kutyakarnevált. Egyszer, akkor is ilyen latyakos, ködös, különösen sötét éjszaka volt, mint most, olyan hangos, olyan durva volt a kutyák ugatása, hogy az apám nem bírta hallgatni, kiment az udvarra, a vadászpuskájával a levegőbe lőtt, hogy elzavarja őket, de nem mentek el. Néhány másodperc után rájött, hogy egy ládát rohamoznak, nagyon mérgesen, szinte őrjöngve, s amikor a második lövést is leadta a levegőbe, akkor derült ki a turpisság, nem egy szuka, hanem egy ember volt a ládában, aki ordítva könyörögni kezdett, ne lőjön, mindent bevallok, ne lőjön. (Olivér nem látta, de elképzelte, ahogy Madame Lulu az elkapott tolvaj rovására arcának vasalt ráncait átrendezve kicsit gőgösen, kicsit szadistán elmosolyodik.) Akkor még a domb alatt laktunk, egy suszter volt a szomszédunk, ő jött segíteni apámnak, megfogták a tolvajt, aki a pincét dézsmálta meg, adtak neki egy-két nyaklevest, és elvitték a csendőrségre. Így lett vége a kutyalakodalomnak.

Madame Lulu abbahagyta meséjét, de mintha a szálat nem vágta volna el, mintha felfüggesztette volna, mintha azt akarná, hogy ne semmisüljön meg, mint amikor a zenekar kimegy a koncertteremből, de a zene ott marad, felkínálva a lehetőséget eladdig hallgató partnerének, hogy adja hozzá a magáét. Olivér szíve épp száz sebből vérzett, Pintye, a flamand diáklány, akinek emléke úgy világít a felhők között, mint a jeruzsálemi bárány tekintete, véget vetve féléves szerelmes háborúskodásuknak, szó nélkül elpártolt tőle. Azóta, mint tűz mellett a parfümös füst,
kaparja minden emlékező szó a torkát. A kíváncsi szüzecskének álcázott Pintye tekintetében mindig volt egy oldalág, mely társaságban vagy tánc közben egyéb férfiakhoz hajlott, amit Olivér, miután észrevette, úgy könyvelt el, hogy nőiességét acélozandó, csak játékosan kacérkodik. Nehezen idomítható diáklány volt, aki tulajdonképpen nem akart semmit, a szerelmet sem. Nem akarta, de nem tudott meglenni nélküle. Időnként megtelik hangjával a mindenség, és mint a haj mosás után, kacagása könnyed, szellős, lebegő foszlányként tölti be a teret, most éppen a sötét szobát, amelyben egyedül érzi magát Olivér, noha a nyomdász özvegye szívét-
lelkét kiteszi melléje.

Néha úgy érzi, a föld körül van véve a szerelemvágyás hajszáldrótjaival, melyekhez hozzákapcsolódik a szépséges lény, és hozzákapcsolódnak a saját érzései, s az egész izzani kezd, világítani. Ha tükörbe nézne, bizonyára égő villanykörtének látná magát.

Sűrű zöldséglevesillattal megtelt levegőben, a zsibongó ličge-i egyetemi menzán találkozott először Pintye tekintetével. Az ajtó mellett állt, mint egy cserépbe ültetett hamvas fiatal pálmafa, melynek szempillalevelei a jövő-menő diákok keltette halvány légörvényben meg-megrezdültek. Állt és nézett. Őt nézte, Olivért. Villogott a szeme, mint egy rúzsos ajkú világítótorony kupolája. Kitartóan és szinte mozdulatlanul. Az egyszerűség kiegyensúlyozott mámorát vélte Olivér ebben az érett leánynövényben felfedezni, melyben minél több cérnaszerű kacérság, minél több mosolyfodor, minél több szépítő sallang találkozik egymással, annál tökéletesebb. Kimenet nem merte megszólítani a tüneményt, aki másnap ugyanabban az időben, ugyanúgy ott állt, és vadászta Olivér tekintetét. Ekkor Pintye szárnyszerűen kinyitott kabátja alatt olcsó anyagból varrt sötétkék szoknya és borpiros pulóver feszült. A pulóver nyakkivágását mutató V alsó hegyében egy diónyi hófehér szőrös gombóc idétlenkedett, mely úgy kapaszkodott világító fehérségével a nyak alá, mint egy rémült, nagyon hosszú szőrű angóraegér. Olivér a szemével belekapaszkodott a fehér szőrlabdába, melyet az ismeretlen lány testen kívülre helyezett lelkeként csodált, mely meleget, puhaságot sugárzott, és cirógatást kért.

Többször belesodródott már abba a maga által alkotott definícióba, miszerint a könnyed ebédutániság, melyben nem a jóllakottság, hanem a kiegyensúlyozott, a semmi hiányt nem szenvedő állapot dominál, nyitja ki az igazi vágyakozás virágát, aminek parfümje előidézi azt a fajta spiccességet, amiben a másik nem iránti kíváncsiság és agresszió magasabb fokra hág. Mintha áramütés érte volna, felállt az asztal mellől, karjára vette kabátját, s nyílegyenesen odament a szőrös fehér labdával díszített leányhoz, akinek szemében Olivér közeledtére az öröm és az ijedség szikrái villogtak, de az arca, melynek szépségét az enyhén kiálló pofacsontok tették különlegessé és tökéletessé, mozdulatlan maradt. Nagyon halkan, bársonyosan szólította meg, májusi langyos szellőként fújta felé a szavakat, melyeknek az volt a lényegük, hogy nagyon örülne, ha elfogadná meghívását egy kávéra.

Elfogadta.

Az utcán bemutatkoztak egymásnak, és Olivér javaslatára elindultak a zsibvásártér felé, ahol nem olyan sűrű az egyetemi népség, mint a menza környékén. Beültek egy majdnem üres kávéházba, melynek volt egy oldalsó terme, ami jó búvóhelynek ígérkezett. Nem sokat beszélgettek, mert Pintye az első próbálkozásra odaadóan csókra nyitotta a száját, és átdugta nyelvét Olivér fogai közé. A játékba belemelegedve negyedóra múltán már olyan vadul falták egymást, hogy a pincér rájuk szólt.

Több találkozás, sétálás, kávéházi beszélgetés és csókolózás után Pintye szégyenlősen felment Olivérhez, a lakására, de olyan tartózkodóan viselkedett, mintha attól félne, ha elengedi magát, Olivér megkopasztja őt. Aztán egyszer már majdnem megtört a jég, Olivér enyhe meghűléssel ágyban lévén, maga mellé invitálta a beteglátogató diáklányt. Pintye kiment a konyhába, s onnan anyaszült meztelen jött vissza, s bújt be a takaró alá Olivér mellé.

Mintha húsvéti nyuszit övező glória lengte volna körül Pintye vonalait, melyek keretbe foglalták meztelenségét, keményen domborodó melleit, combjai tövében a vörös pamacsot, melynek színe csak akkor hasonlított haja színéhez, ha árnyékban volt, Olivér megbűvölve fogadta be szeme kútjába az ajtótól az ágyig siető fényt kisugárzó csodát. A takaró alatt viszont a leány, mintha átkerült volna az egyenlet másik oldalára, hirtelen előjelet váltott, jég lett belőle, hideg láva. Hozzám ne nyúlj, mert ordítok, mondta kacérkodva. Tényleg ordított. Olivér többszöri próbálkozás után megadta magát, és ráfanyalodván a beszélgetésre, összevissza kérdezősködött. A válaszok tükördarabkáiból próbálta összerakni Pintye életét. Hasseltben élnek a szülei, az apja tisztviselő a városházán, három testvére van, az egyik ékszerész. Katolikus diákszállóban lakik, ahová senkit nem szabad felvinni. Pintye meztelenül is hangsúlyozott különállását, megközelíthetetlenségét ekkor nem sikerült neki megtörni, olyan volt, mint egy kéjnő az árbeli egyezkedés előtt, aki magabiztos és követelődző, akinek nincs mélysége, nincs esztétikailag megközelíthető normája, de önbizalmának szolid struktúrája van.

A részleteket, természetesen, nem ecsetelte Madame Lulunak, csak annyit mondott, hogy így ismerkedtek meg. Olivér észrevette, hogy szállásadónője vallonságából kifolyólag nem nagyon szereti a flamand lányokat, különösen akkor nem, ha valakinek a révén (ez esetben Olivér a rév) közvetlen kapcsolatba kerül velük. Alig mondott néhány mondatot Pintyéről, Madame Lulu máris rárontott, mintha huszárkarddal akarná a történetet összevagdalni. Maga még nem tudja, milyen veszélyesek, nagyon vigyázzon a flamandokkal, olyan fösvények, kuporgatók, önzők, hogy azt elképzelni is nehéz. A szülők minden fillért feljegyeznek, amit a gyereknek már gimnazista korában adnak, amikor pedig elmegy hazulról a városba tanulni, mint a maga Pintyéje, akkor mindenre kiterjed a kiadást megörökítő feljegyzés, még a születésnapi süteményescsomagra is. Majd amikor a gyerek befejezi felsőfokú tanulmányait, megkapja a tanári diplomáját, akkor azonnal vissza kell fizetnie a szülőknek a teljes összeget, amit tanulmányi évei alatt tőlük kapott. A teljes összeget. Amiből egy kisebb házat meg lehet venni. De miből fizesse vissza az a szerencsétlen gyerek, még nem is dolgozott. Nincs sok lehetősége: vagy leakaszt magának egy tehetős fiút, vagy kölcsönt vesz fel, hogy kifizesse a szülőket, amit egyedül vagy a párjával törleszthet tíz évig. Nem én találom ki, higgye el! Nézzen csak utána! Ismertem egy tanárnőt, aki évekig nyögte a szülői kölcsönt.

Nálunk a családban nem volt ilyen felosztottság, a család együtt élt, együtt viselte a terheket. Hogy jött volna az ki, hogy valamelyik nővérem az uzsonnapénzt visszafizesse a szüleinknek! Apám az ágaival mindig ott őrködött felettünk, árnyékot adott, biztonságot, ha valaki ezért pénzt akart volna adni neki, azonnal letaglózta volna. Olivér a családon átallengő történetekből azt szűrte le magának, hogy Madame Lulu az apját acélszál emberként őrizte emlékezetében, aki hajnalonta kiáll a járdára, és családja védelmében pengeéles alakjával két egymás mellett csattogó lepedőre hasítja az erős, hideg szelet. Ha beszélt is róla, csak a külső, a könnyen látható felületeket érintette: a fém csillogását, a hajthatatlan tudatosságot és a mennydörgésként kirobbanó haragot, aminek az egész család egyaránt szenvedő alanya volt. Ütött, hadonászott, de soha nem kiabált, a fogai között sziszegte a bűnöket, az átkokat, a mérgét. Amilyen gyorsan beborult vele az ég, olyan gyorsan ki is derült. Tudja, Olivér, én soha nem haragudtam rá azért, mert megvert, tudom, az anyám is úgy tekintette, hogy a szidást megérdemelte, de azt ne kérdezze tőlem, hogy anyám mivel szolgált rá a kioktatásra, ő csak tűrt, és tette a dolgát. Volt egy barátnőm, egy kalaposmester lánya, akinek az anyja, míg az apja a műhelyben szorgoskodott, idegen urakat fogadott lakásukban. Már kezdett kinyílni a csipánk, lehettünk tíz-tizenkét évesek, amikor észrevette, mert valami miatt korábban keveredett haza a megszokottnál. Nem nyitott rájuk, de majdnem. A bácsi, ahogy a barátnőm mondta, éppen az ingjét dugta a nadrágjába. Tudta, hogy az apjának nem mondhatja el, én voltam az egyetlen, akinek kiönthette a lelkét. Nem értette az anyját, akinek, ha volt lelkiismerete, az csak függöny volt, amelyik mögött a nyers testi öröm uralkodott, de azt sem ő, sem én nem láttuk tisztán, hogy mi az, mik a rugói, miből ered az a felsőbbrendű erő, amelyik kikapcsolja a családból az anyát, a feleséget, s csak a nőnek, a magába fordulva kéjt kereső testnek szolgál. Nagyon rossz ízű volt a titkunk, mint egy leves, amit utálkozva hörpintünk a kanálból a szánkba. A barátnőm egyre idegesebben figyelte anyja üzelmeit, egyre nehezebben birkózott meg azzal a tudattal, hogy mindenféle férfiakkal rendszeresen megcsalja az apját. Egyszer látta is őket, a szőke malomellenőrt meg az anyját, meztelenül ölelkezni a díványon. Elég nagyok voltunk már ahhoz, hogy a szeretkezésről begyűjtött elméleti ismeretek gyakorlati megvalósulásáról legyen némi fogalmunk, de a valóság, amit látott, megrendítő volt, úgy is mint az elképzelhető legmagasabb rendű női kiteljesedés, melyben a nemi szervek isteni szerepe a bőrön áramként vibráló gyönyörrel párosul, de úgy is mint lealacsonyító állatias üzekedés, mely méltatlan a tiszta lélekkel betervezett élethez. Gyereklányok voltunk, a megpróbáltatások és a fenyőillatú kísértések labirintusát még nem ismertük. Ekkor határozta el, hogy többet nem leselkedik, mert az neki borzalmas fájdalmat, a fejében rettenetes kuszaságot okoz, olyan ürességet váj a lelkébe, aminél csak a halál lehet rosszabb. Azt is elhatározta, hogy kitárja anyja előtt a lelkét, nem számonkérően, hanem csak egyszerűen, a tények kiteregetésével, úgy, mint amikor a mosott holmit kiakasztják a szárítókötélre, de nem volt ereje hozzá, reszketett a családért, csak várt, várt hónapokon át, hogy történjék valami. Számomra, mondja Madame Lulu, ott szakadt el a fonál, amikor az anyja beteg lett, kórházba került, s utána hosszan lábadozott. A barátnőmmel ritkábban találkoztunk, mert a háznál egyre több munka szakadt rá, elmaradtak a bizalmas beszélgetések. Néhány év múlva, amikor elköltöztek Stavelot-ba, már csak köszönő viszonyban voltunk.

Késői vacsora után, egyéb esti elfoglaltsága nem lévén, Olivér szívesen elüldögélt a nyomdász özvegyével, szívesen hallgatta magányából vulkánként kitörő színes szavait, de most inkább neki volt beszélhetnékje. Úgy hordta a lelkében Pintyét, mint egy tüzes golyót, ami égeti, gyötri, amit nem tud kidobni, csak teszegeti ide-oda, mint forró fánkot a gyerek, amikor egyik tenyeréből a másikba kapkodja. Tudja ő, nem szabadna egy emlékkel – bármilyen drága tokban leledző ékszer volt is, bármilyen hosszú szempillákkal evezett szerelmes szívének robogó patakjaiban, bármilyen illatvirgáccsal suhintotta arcul, bármilyen likőröket kínált tapogatódzó nyelvének, bármilyen érzéki simogatással kecsegtetett a bőre rezgése –, nem szabadna ennyit foglalkoznia. Pintye nagyon kihívóan tudott mosolyogni, különösen amikor elmentek táncolni, mert táncolni nagyon szeretett, imádta a rockot, rövid rakott szoknyája kalácsként gömbölyödő térdei fölé röpült, látni engedve alsószoknyáját és nagyon heves irányváltásnál a fehér bugyiját is, ilyenkor mosolyával úgy rántotta magához a férfiak tekintetét, mintha széles e világon ő lett volna az egyetlen látnivaló, mintha ő lett volna az egyetlen nő, aki egyben minden nő is. Olivér büszke is volt, meg végtelenül bizonytalan.

A váratlan fordulatokat különösen kedvelő Pintye egyik este hívatlanul beállított Olivérhez, akinél éppen barátok boroztak, akik valamilyen éjszakába torkolló kiruccanásra készültek, s Olivért győzködték, hogy menjen velük. Pintye meglehetősen nyugodt pózban, szinte hidegen várta ki, hogy elmenjenek. Amikor ketten maradtak a meleg esti fénnyel locsolt szobában, ahol a kettejük testéből kisugárzott szerelmi elektromosság igazi vihar előtti légkör dinamikájával töltötte be a teret, s ezzel kimozdította a kimozdíthatatlant, Pintye levette a cipőjét, és bement a másik szobába azzal: ha bejössz, ne gyújtsd fel a villanyt. Olivért ettől olyan izgalom fogta el, különösen miután eljutott a tudatáig, hogy neki most vetkőznie kell, hiszen Pintye kéréséből egyértelműen következik a másik szobában uralkodóvá teljesedő paradicsomi állapot, hogy reszketni kezdett a keze. Miközben a szomszédból jövő neszekre figyelt, melyek valósak voltak vagy valótlanok, igazak vagy hallucinált képződmények, olyan melegség öntötte el a testét, mint amikor elsőáldozóként készült a pap elé térdepelni. A hangok inkább misztikusnak tetszettek, nem tudta őket térben elhelyezni, nem tudta belőlük következtetve Pintyét hová tenni. Kitöltötték az egész elképzelt sötét szobát, Pintye mindenütt lévő lénnyé változott általuk. Olivér igyekezett uralkodni magán, komótosan leült a kis fotelbe, amikor azonban a cipőjét fűzte ki, elhomályosult a szeme.

A szomszéd szobára összpontosítva minden idegszálát, minden érzékszervét, úgy érezte magát, mintha már bent lett volna, elképzelte, s a szemében felidézte képként Pintye hivalkodó mozdulatait, magabiztos vetkőzését, melynek minden szilánkjáért neki, Olivérnek, meg kell harcolnia, mert Pintye mindig fölül akar maradni. Bármilyen pózban megáll egy pillanatra, azt sugallja, hogy vetkőző mozdulataival óriási szívességet tesz Olivérnek, s minden újabb mozdulatért esdekelnie kell. Olyan felsőbbrendű mosoly ül az arcán, mint egy cirkuszi artistanőén, amikor a dupla szaltós halálugrás után kilép a három emelet magasságában lévő fix deszkára, s királynői nyugalommal körbemosolyogja a cirkusz sátra alatt szorongó közönséget.

Képzelete a nagy izgalomtól vagy a nagy erőlködéstől egyszer csak rövidzárlatot kapott, a szoba hallucinált képe elsötétült, de nem egy szélenincsen feketeség váltotta fel, hanem egy sötét kocka, melyet teljes egészében Pintye töltött ki. Elkockásodott, de úgy, hogy idomai, formái, derékhajlata, combjának íve ugyanolyan tökéletesnek mutatkozott, mint amikor beteglátogatóként eleddig először és utoljára pucéron látta őt.

Miközben vetkőzött, rájött, hogy nem Pintye meztelensége a tét, a meztelenség semleges, fizikailag meghatározható, leírható. Igazából a nagy esemény Pintye koponyájában játszódik le, melynek eredménye az az elhatározás, hogy nemcsak a lelkét, most testét is átadja a szerelemnek. Miután zokniját is lehúzta, eloltotta a villanyt, bement a másik sötét szobába Pintyéhez, egyenesen az ágyhoz, és mint a játékból bekötött szemű gyerekek, ő is két kezével kaszálva igyekezett tájékozódni. Pintye szinte nem is szuszogott, úgy lapult a fal mellett, mint egy tetszhalott, csak akkor kacagott fel csiklandósan, amikor pucér hasát boronálta végig Olivér kíváncsi keze.

A sötétség tűzgömbbé változott. A szeme nem, de a keze mindent látott: Pintye combjait, vénuszhasadékát, melleit, a halmokon tornyuló kemény bimbókat, nyakát, földöntúli örömöt sugárzó arcát, az egymásba olvadás gyönyörét virágcsokrokba fogó gondolatokat, az időtlenség levegőjét, a két test érintkező pontjainak kisülő szerelemszikráit. Pintye kitartott a sötét szoba mellett, nem engedte, hogy Olivér fölgyújtsa a villanyt, akkor sem, amikor már egymástól jóllakottan puha gumitömlőként feküdtek az ágyon. Még éjfél előtt, sötétben öltözött fel, és ugyanezt követelte meg Olivértől is, akinek megengedte, hogy hazakísérje.

Az Herve-ben töltött három-négy napjából Olivér legalább egyik estéjét mindig szállásadónőjének szentelte, ezzel is ápolván különös barátságukat. Dédnagyapja is nagy előszeretettel ült hosszú, deres alkonyokon valamely kedves emlékű, őszülő hajú hölgy közelében, lecsendesedett vérrel, messze a hajdani pajzánkodásoktól, melyekben nem is annyira ő, mint inkább bodorított hajú partnere irányította a kéttagú zenekar kacagással, kis sikolyokkal színezett összjátékát. De emlékeiről, állítólag, nem szívesen beszélt egykori partnereivel sem, az ágyban felejtett kis zsebkendőket sem emlegette, már csak azért sem, mert hajdanában ez azt jelentette, hogy közeledik a válás pillanata, ugyanis ebből a gesztusból a megszokottság köszönt a szerelmi ügyekben is fékezhetetlen vándorra. Egy-egy olyan mondatra, hogy de azért mi, nők bolondultunk magáért, csak kézlegyintéssel reagált, ezzel is kimutatva, hogy a múlt időt nem szereti, nem érdemes beszélni róla. A jelenről legfeljebb annyit mondhatott volna, hogy ma sem veszi zokon, ha egy fiatal menyecske vagy egy kedves cselédlány segítségét kérve a fáskamra felé veszi az útját.

Olivérnek mindigtől fogva öregasszony volt Madame Lulu, eszébe sem jutott másképpen elképzelni. Így látta meg, így raktározta el. Az első benyomás mindig nagyon mélyen ivódott az emlékezetébe, mintha tüzes vassal égetődött volna bele. Viaszba nyomott pecsétek sorakoztak egymás mellett a fejében. Akit kis copfos hajú lánykaként pillantott meg, azt emlékezete nem engedte megnőni, hiába lett belőle bögyös csitri vagy bársonykosztümös fiatalasszony, ha találkozott vele az utcán, a copfjait hamarabb látta szemei előtt, mint a duzzadó mellek halmait. Ebből néha furcsa kettősségek születtek, a benyomás és a később feltáruló valóság néha úgy ellentmondott egymásnak, mint a büszke lándzsa és a csata végeztével derékba tört maradéka. Devresse Károly, aki kis televíziósüzletet vezetett Ličge-ben, nem messze Olivér outremeuse-i lakásától, s aki megengedte, hogy bizonyos közvetítéseket, főleg futballmeccseket közeli barátai az üzletben nézzenek végig, szelíd, mosolygós, köpcös, feltűnően izmos, mindig vasalt öltönyben mutatkozó, harmincas éveinek közepén járó udvarias és fölöttébb kellemes férfiként került be az elraktározott pecsétek közé. Ismeretségük úgy kezdődött, hogy Olivér a kirakat üvegén keresztül, az utcáról nézte az éppen soros európai kupameccset, amikor megeredt az eső, Devresse Károly, aki szintén nagyon szerette a focit, megsajnálva az utcán ázó diákféle fiatalembert, kijött az üzletből, és betessékelte. A futball volt az első kötőanyag közöttük, meg a viccek. Károly apró üzletében valóságos klubélet folyt a hivatalos zárás, azaz este hét után. Négyen-öten gyűltek köréje többnyire focimeccset nézni, de néha egy filmet is végigültek a vendégek a kemény hokedliken. Olivér ’56 őszén, szeptemberben vagy októberben látott életében először televíziót, Pesten, az Anna presszóban, az első magyar kísérleti adást. Az elegánsnak számító kávéház, mely belülről elfüggönyözött bejárattal rendelkezett, egy óriásira nőtt dió belseje volt, melyben a pici asztalok között vékony hasadékok, mint dióbélben a ráncok, adtak lehetőséget a közlekedni kívánó vendégnek. A kávéház zsúfolásig tömve volt. A televízió, amit akkor távolbalátó készüléknek neveztek, melynek körvonalát a füstös barlangban csak sejteni lehetett, magasan, majdnem a plafon alatt egy polcgerincen ült, a képernyő az alig kivilágított tér árnyéklépcsőin lebegett ég és föld között, mintha a szabálytalanság mértani mámora kreált volna köréje politúrozott szekrénylapokat, alvó poharakat tartó üvegfelületeket. A kávéházi közönség várta a csodát. Azt suttogták a jólértesültek, hogy a Gellért-hegy tetejéről sugározzák az adást. A megadott időpontban halvány fényvonalak jelentek meg a képernyőn, lassan cikáztak ide-oda, mintha rokkant villámok lennének. Aztán semmi. Az elektronikus vakablak még csak nem is pislogott. Halk mormolás vette át a várakozó hangtalanság, a kíváncsi csend helyét, mintha öreg legyekből és finoman horkoló csecsemőkből álló zenekar vette volna birtokába a légteret. Az ’54-es labdarúgó-világbajnokság döntőjéről a rádióközvetítést úgyszintén kávéházban – érettségi után nincstelenné, kilátástalanná lefokozott, munkát kereső fiatalemberként –, az Oktogon egyik sarkát levágó Savoyban hallgatta végig. Az éjjeliszekrény nagyságú, egy fal mellé húzott asztalkára elhelyezett politúrozott világvevő készülékből bömbölt Szepesi György előbb optimistára cukrozott, majd sírásba ondoláló hangja. A meccs végén a lelkileg összeomlott szurkolók kiabálva, hadonászva elégedetlenkedtek, bűnbakot kerestek, és tenyerükkel ütögetni kezdték, majd összetörték a rádiókészüléket. Kint, az utcán kisebb csoportokba verődve hangosan kiabálva szidták Sebest, a szövetségi kapitányt, majd a kiábrándultak csoportjai összetalálkoztak, együtt mentek a Nagykörúton, együtt ordítoztak, s ebből valami tüntetésféle formálódott, melyben ott lappangott némi politikai elégedetlenség is. Olivér megrészegült ettől a hangulattól. Meleg hullámok futkároztak a bőrén, a bordái között hangosan kalapáló szívét ha akarta volna, sem tudta volna lecsendesíteni, belülről dörömbözött kifelé, közben ment, csak ment, együtt kiabált a tömeggel, és próbálta tudatosítani magában, hogy mi történik. Az izzadást, ami először az arcát, a homlokát, aztán a mellét gyöngyözte be, a zendülés lázának tulajdonította, ami ezennel nem betegség elleni védekezése a testnek, hanem a napként meleget sugárzó örömből fakad. Mintha új életet akaró füvek, bokrok, fák sarjadtak volna az aszfalttal leterített Körúton, mintha zsenge kezecskéikkel integető fűszálak kapaszkodtak volna ki a kemény burkolat hajszálrepedésein, mintha a halványzöld takaró jó illatú reménységet borított volna a kopottas bérházóriások közé, tavaszi hangulat lett úrrá a villamossínek öltéseivel összefogott városon. Sötétedéskor oszladozni kezdett a tömeg, Olivér is hazament, néhányan még a Sebes-villa felé vették útjukat, amelynek, a másnapi szóbeszéd szerint, betörték az ablakait. Később többször megfordult a fejében, hogy ez az alulról felfakadó, spontán megmozdulás, melyben az utca emberei vezetők nélkül verődtek össze elégedetlenségét hangoztató tömeggé, valójában ’56 előfuvallata volt, mely gyengécske szellőként lengett ugyan, de már jelen volt benne valami nagyobb elrugaszkodás illata. Az Anna presszóban a távolbalátó-adást várók halk moraját egyszer csak kemény csend váltotta fel. A képernyő fölébredt. A rokkant égi jelek most fényesebben ugráltak, és hirtelen átadták helyüket a bemutatandó film címkockáinak. A megilletődött nézők a Mágnás Miskát kapták ajándékba, a két Latabárral. A televíziós adás óriási esemény volt. A film végén, miután a képernyő megint behunyta a szemét, a nézők egymásnak gratuláltak, és latolgatták a távolbalátás jövőjét. Devresse Károly boltjában a televíziós esti szeánszok hangulatában nem volt semmi ünnepélyesség, a képernyő már rég elvesztette mitikus erejét, birtoklása csupán a pénztárcák kövérségének a függvénye volt. A társaság vegyes volt és változó: Olivéren kívül egy jó kedélyű szobrász, aki a helyi művészvilágban kiállításai és egy köztéri szobra révén általános megbecsülésnek örvendett, szívesen és gyakran töltötte közöttük idejét, a szomszédos kocsmából hozott sörösüveggel a kezében. Mennydörgésszerűen hatalmasakat nevettek, belereszketett az ablak- meg a kirakatüveg, csak a villám fényes parittyanyele hiányzott az égről. A szobrász és Károly gyerekkoruk óta ismerték egymást, s ebbe az intim barátságba Olivért is befogadták. Károly felesége, Zizi, a szép arcú, mindig elegáns, nádszálvékony fiatalasszony kicsit hátrahúzódva, de élénken vett részt a társalgásban. Szerette a sikamlós vicceket és a vendéglőket. Egyszer lógó orral állt zárás előtt a boltajtóban, azzal fogadta a meccsre kíváncsi klubtagokat, hogy Károly fönt pihen a hálószobában, balesetet szenvedett, elmarad a televíziózás. Az ijedt „mi történt?”-re azt válaszolta, hogy Károly a Puits-en-Sock utcában, itt a szomszédban, az ügyvédéknél televíziós antennát szerelt fel a háztetőre, s a háromemeletes épület tetejéről leesett. Nem engedte, hogy az ügyvéd orvost hívjon, kért egy pohár pálinkát, és a saját lábán hazajött. Nekem csak annyit mondott, amikor megérkezett, hogy egy kicsit ledűl pihenni. Láttam, hogy húzza a lábát, azt hittem, beleütötte valamibe. Az egészet úgy tudtam meg, hogy az ügyvéd telefonált, Károly hogyléte iránt érdeklődött, mert nyugtalan volt. S akkor mesélte el, hogy a tetőn antennát szerelt náluk, és lezuhant. Úgy jött el tőle, hogy holnap reggel visszamegy, és befejezi a munkát.

Ekkor a háttérből élesen megszólalt Károly: ne fesd az ördögöt a falra, itt vagyok, megnézzük a meccset. Nem lett semmi bajom, egy kicsit érzem a bal bokámat, de holnapra kiheverem.

Az esetre vonatkozóan Károly megpróbáltatásokat legyőző félelmetes erejéről és szívósságáról a szobrász szolgált némi felvilágosítással Olivérnek. Károly francia idegenlégiós volt, négy éve szerelt le. Tudod te, hogy az mit jelent? Fogalmad sincsen róla. Nekem elmesélte, hogyan kínozták őket fizikailag, lelkileg, éjjel-nappal; gyakorlaton éles tölténnyel lőttek rájuk. Nem véletlen, hogy kibírta azt, amit kibírt. Ejtőernyősként Indokínában kötött ki, ahol egy bevetés alkalmával, a dzsungelben még nem ért földet, amikor egy kis folyó meredek falú mély hasadékába ereszkedve egy mérgezett dárda vágódott az oldalába, bele a veséjébe. Minden erejét összeszedve elkormányozta az ernyőt úgy, hogy minél messzebb kerüljön attól az oldaltól, ahol a vietek várták. A földre érés után kihúzta a dárdát magából, és kúszott, kúszott, elkúszott olyan messzire, hogy nem találták meg. Kilenc napig leveleket, füveket rágcsálva, étlen-szomjan vánszorgott az őserdőben a legközelebbi francia állás felé, miközben a sebe egyre romlott. Az ejtőernyős-támadás egyetlen túlélőjeként félholtan érkezett meg a francia egységhez, ahol kezelésbe vették, és három hét alatt teljesen meggyógyult.

Madame Lulu, aki bár nem sokszor járt Ličge-ben, ismerte az Outremeuse-szigetet, kisvárosias utcáit, a zsibvásár mellől induló gyalogos hidat, mely egy domborodó macska hátának vonalát utánozva szeli át a Meuse folyót, karosszékéből a sötét sarokban ülő Olivér felé fordulva elmondta, hogy ő is ismer egy idegenlégióst, aki az unokahúgának udvarolt, azt híresztelték róla, azért bújt el a légióban, mert tengerészként a háború alatt valami köze volt a németekhez, attól félt, hogy felelősségre vonják. Egy tetoválás volt a bal karján, én is láttam, le is tudnám rajzolni, na, várjon csak. Madame Lulu villanyt gyújtott, papírt vett elő, és lerajzolta.

-----------------------

Így nézett ki. Na jó, hát nem a legtökéletesebb, belül, a csuklója fölött volt, mikor mozgatta a kezét, akkor nyújtózkodott meg összehúzódott, mint egy madzagjancsi.

Olivér nem hitt a szemének: Madame Lulu milyen könnyen és gyorsan rajzol! Nem sok tetovált karral találkozott eddigi életében, tengerésszel, matrózzal még kevesebbel. Az ötvenes évek Magyarországán nem nézték jó szemmel a megkülönböztető jegyeket, még azokat sem, melyek a rendszer szimbólumai voltak, mint az ötágú csillagos címerek, tankok vagy repülők. Olivér eladdig csak sportpályák öltözőjében és kőporos szappan szagától átitatott gyári mosdókban látott egy-egy középkorú vagy idős melós karján, vállán tetoválást, kék fényű, nehéz kézzel megformált szöveget: „szeretlek Rózsika, Gizi, Angyalom, Teruskám”, és bizonytalan vonalvezetéssel rajzolt rózsát, néha egy tulipánt, egy liliomot vagy más virágot, meg egyszer egy kávédarálót. A női nevek mellett kétségtelenül a rózsa volt a leggyakoribb, de akadt egy-két vasmacska is, jóllehet viselőjének a tengerészethez valószínűleg semmi köze nem volt, legfeljebb a folyami hajózással lehetett némi kapcsolata, vagy tokaji görög kereskedőkkel, akiknek céhjelző grafikaként volt emblémájuk.

Egy matróz sebhelyes és szőrös karján viszont helyénvalónak tűnik a vasmacska, vélte Olivér, nemcsak azért, mert a nagyközönség szemében a hajózás jelképe, hanem azért is, mert a vízen való mozgással ellentétben, a földhöz kötött biztonságos állapotot hivatott megvalósítani azzal, hogy nyílhegyes görbe karmával belemar a tengerfenék kérgébe, aláfurakodik, megkapaszkodik, mint egy fatörzsbe mélyedő leopárdkarom, vagy azért, mert a súlyos acélhorgony a legkisebb közös nevező a tengeren úszó mindenféle méretű testek között, melyeknek színe és formája olyan változatos, mint városi parkban a faleveleket kerülgető napsugarak foltjai.

Olivér úgy képzelte el, hogy minden igazi matróz karján ott az eltávolíthatatlan pecsét, mely egyszerre primitív írás, varázserejű díszítés és valamilyen láthatatlan erő segítségét szavatoló, mitikus rajzolat. Kevéske tapasztalatából azt szűrte le, hogy férfiközösségekben, kaszárnyában, börtönben, hajón, a többnyire egyszerű emberek körében nagy az érdeklődés a durva és fájdalmas tetoválás iránt, mely színes vagy koromból kikevert fekete tintát juttat a bőr alá. Többnyire a félig-meddig fedetlen alsó- vagy felsőkar a tetoválás helye, de a test ruhával fedett, mindig láthatatlan részeit is kidekoráltatják egyesek, sőt, hallott olyanról is, hogy a legintimebb testrészt sem kímélik meg némely vagányok.

Hirtelen ráébredt Olivér arra, hogy családja emlékezetében teljesen homályban maradt, vajon dédnagyapja, a híres hajós viselt-e valamilyen megkülönböztető jelet a testén, csuklója fölött, esetleg felsőkarján. Bizonyára sok tetovált karú és mellű embert láthatott annak idején, világot járó útjai során a halszagú kikötők italozóiban, az utcára kitett asztalok mellett és a budai kiskocsmákban, főleg nyáron, amikor ingujjra vetkőzve ültek be a matrózok, a vasutasok, a cirkuszi artisták, a ligeti erőművészek, a vasgyúrók és egyéb erős emberek egy árnyékos kerthelyiségbe piros terítővel borított asztal mellé egy fröccsre a piac szomszédságában. Nagydarab, izmos férfiak, akiknek akkora bicepszük volt, mint egy súrolókefe háta, és az öklüket szorítva-nyitva-csavarva úgy mozgatták izomgombócukat, mintha egy teknősbékát egzecíroztatnának.

Pintye is kikezdett egy tetovált karú, szőrös férfival a Tchantchčs kávéházban, ahová főleg diákok jártak. Rámosolygott, ránézett, vagy valamilyen anyagtalan női jellel, amilyen a fizika világában a mágnesesség, felbiztatta a közeledésre, azaz anyagtalan táviratban üzent neki, hogy szívesen megismerkedne vele. A férfi, egy szabadságon lévő katona, vette a lapot, és mosolyogva kettőjük közé ékelődve beszédbe elegyedett Pintyével. Olivér két-három mondatot kivárt, csak azután jelezte, inkább kedvetlenül, mint mérgesen, hogy a hölgy hozzá tartozik, elég volt a csevegésből, mennek haza. A katona, aki egy fél fejjel magasabb volt nála, kissé lenéző mosollyal, karját álkedvességgel a vállára tette, s dörmögő hangon jegyezte meg: nem kell mellre szívni az ügyet, csak beszélgetünk a kisasszonnyal. Ekkor vette észre csuklója fölött Olivér a tetovált mérges kígyót, mely saját testéből font kosárból emeli ki fejét, s melynek fogazott kockás díszítése kétségtelenül a csörgőkígyó ruházatára utal.

Pintye kacagva mondta: én szívesen maradnék még.

Nemde a kígyó, mely ravaszabb minden mezei vadnál, munkája az asszonyi kívánkozás felélesztése. Olivérnek felsejlett a Bibliából az első bűnbeesés, midőn „látá az asszony, hogy jó az a fa [...[, hogy kedves a szemnek és kívánatos...”. És az asszony a csábításnak nem tudott vagy talán nem is akart ellenállni. Mit csináljon Pintyével, aki jókedvvel fogadja a katona közeledését? Azt már megszokta, hogy Pintyét nap mint nap meg kell hódítani. Soha nem lehet szerelmes viszonyukat ott folytatni, ahol előző nap abbahagyták, mindig mindent elölről kell kezdeni. Ez a szerelem az ő mókuskereke, melynek forgó lécei között a hengeren kívül, azaz előtte az elérhetetlen Pintyét látja. Pintye kacéran és elégedetten mosolyog, mint most is. Olivér tehetetlenségére hagyatkozva ott maradt a kávéházban mellette, bele-beleszólt a katona szövegébe, mely a folyó homokot juttatja eszébe, a színtelent, a feleslegest, az ízetlent, sőt, a katona szavaiban hallotta a homok recsegését is a fogak között, s ettől, mint általában a homokos, fémes recsegéstől, lúdbőrözni kezdett a háta. Pintye tejszínhabos nevetése sem ízlett most neki. Tehetetlenül és hervadtan viselte az idő múlását, mígnem Pintye bejelentette, hogy haza kéne menni, s utána rögtön megkérdezte a katonától, hogy van-e autója. Van, mondta a tetovált karú honvéd. Hazavisz?

Na, itt Olivér úgy érezte, vége a világnak, sötétség öntötte el az agyát, mint Normandiában egy folyócskatorkolat alsó köveit a dagály. A fuldokló csapkodva küzd a levegőért, és kiált segítségért, amikor víz fölé kerül a szája, de neki a csapkodáshoz most nem volt ereje. Utolsó erőfeszítésével megfogta Pintye karját, egyrészt, hogy megbizonyosodjon jelenlétéről, másrészt azért, mert abban reménykedett, hogy valamilyen áramkört létesít emigyen kettejük között, s ettől fölgyúl Pintyében az a kis lámpás, ami részegítő szerelmük kezdete óta viszonyuk pillanatnyi fokmérőjeként ég, pislákol, lángol bennük.

A gordiuszi csomót a katona vágta el: megkérdezte, hol laknak. Ez az ige, ez a többes szám volt a megváltás Olivérnek. Úgy villant föl, mint éjszakai eltévedt gyalogvándor előtt a távoli kocsma pislákoló ablaka, melyről azonnal tudni lehet, hogy nem ábránd, hanem valóságos forrása az iránymutató fénynek. Előbb Pintyét vitték haza, aztán Olivért is házhoz szállította az ismeretlen katona.

Madame Lulu szerint az ő tetovált ismerőse nem volt se verekedős, se iszákos, de olyan ereje volt, mint egy bivalynak, és az is nagyon ügyesen bánt a nőkkel. Fiatal korában állítólag birkózó volt. A húgomék féltek tőle. A házasságból nem lett semmi. Aztán hangját halkabbra fogva, a tetőről leesett Devresse Károlyért aggódva kérdezte meg, hogy lett-e valami baja, mi van most vele. A Puits-en-Sock utca nemde az, amelyik a sziget másik oldalán a folyó oldalágához vezet? Olivér megnyugtatta, hogy Károlynak semmi baja, úgy pattog ma is, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Most éppen egy Volkswagent akar venni a feleségének. Azt is elmondta, hogy miután összebarátkozott Károly Olivérrel, a magyar forradalmat átélt barát előtt nem fukarkodott előéletének a részleteivel sem. Siheder korában, közvetlenül a háború befejezése után, igen mozgalmas életet élt, egyetlen gyerekként ő tartotta el az egészségével sokat bajlódó anyját. Ma sem tagadja, hogy fő jövedelmét egy, a vele egykorú suhancokból álló bandával elkövetett piaci lopások jelentették. Amikor Olivér naivan megkérdezte tőle, hogy mit loptak, szinte értetlenül vágta vissza: hát vajat. Nem is loptuk, raboltuk. A Nagyposta és az Egyetem között a piacnak akkor még falusi szaga volt, a vidékről behozott zöldséget, vajat, tejet, sajtot a termelők maguk árulták. Nem voltak bódék meg asztalok, fölfordított vesszőkosáron ültek a kofák, s az előttük a földre kiterített vászonlepedőn kínálták a portékát. Egyikünk vett tíz dekát, és a kofa mögé keveredve várta, hogy megkapja, amit vett. Amikor a kofa hátrafordult, hogy odaadja neki, valamelyikünk felkapta a vajat tartalmazó edényt, és elrohantunk vele. Öt kiló vaj akkor egy vagyonnal ért fel.

Olivér jól ismeri ezt a teret a maga piaci valóságában. Úgy emlékszik rá, mint a múlt rémes ropogással, dörömböléssel rohanó tengeri hullámai után felkínálkozó koszos, olajos, hulladék lepte kikötőre, mely mindazonáltal a menekülés végét jelenti, biztonságot nyújt. A Németországon keresztül busszal érkező magyar diákoknak azon az estén a nagy sötétségben a belga határ vonala, mint egy képzeletbeli élesztővágó drót, láthatatlanul metszette ketté az éjszakát, csak a denevérszárnyként lapuló köd vörösessárga elszíneződése érzékeltette a buszban ülő fiatalokkal, hogy az életükben eddig megszokottól alapjaiban elütő, más világban hajóznak, hogy a közúti lámpák higanyégőinek vörösessárga virágaiból hulló szirmok idegenül, de szívélyesen hullanak eléjük, és nyugtatóként kínálják a buszban mozgó árnyék lágy tónusait.

Ličge-hez közeledvén, a sötétségben nem érzékelvén a távolságot, az utasok előtt ide-oda mozgó, halvány szentjánosbogarak jelentek meg a busz ablakán.
A könnyű köddel takart városban lefojtva, félig alva pislákolt az élet. A külvárosban a határ után felfedezett idegen arcú és – bár nem szólaltak meg – bizonyára idegen beszédű, változatlanul ismétlődő, egymás mellett guggoló keskeny téglaházak díszletnek ígérkező színpadi háttér helyett a belga valóság megtestesítőjeként fogadták a tucatnyi magyar diákot. Az egyetem melletti kis téren, ahol célját elérve a hosszú út után a busz megállt, az előző délutáni piacozás káposztaleveles, narancshéjas, olajosan csúszós, papírcafatokkal díszített, bűzös hulladéka fekete árnyékalmon szunyókálva várta a hajnali takarítóosztagot.

A buszból kilépve a hosszú utazástól megviselt diákok bokáig jártak a piaci maradékban. Olivér a zöld sár alatt érzékelte a szilárd talaj jelenlétét, ez megnyugtatta, de vadul hadakozni kezdett a többnyire ismeretlen szagokkal, melyek zöldségből, tyúkmaradékból, idegen fűszerből, közeli kapualjak kipárolgásából gomolyogtak az orra alá.

Így érkezett meg egy hűvös márciusi éjszaka Ličge-be, azóta is igyekszik gyökeret verni.

Egyszer-egyszer megfogták valamelyikünket, folytatta Károly, de a bandát nem tudták felgöngyölíteni egészen addig, amíg később, amikor már nagykorúnak számítottunk, egy hentesüzletből kilenc füstölt sonkát el nem emeltünk. Ötünkből hármat elkaptak a rendőrök, ketten elmenekültünk Franciaország felé. Amikor átértünk, én rögtön jelentkeztem a légióba, s ezzel fátyolt borítottam a múltamra.
A kiképzésre egy erődbe vittek bennünket, Oran környékére, közel a sivataghoz, ahol nem volt ritka a negyvenfokos hőség. Néha teljes fegyverzetben egy fél napot álltunk vigyázzban a napon. Nem voltunk gyenge gyerekek, de gyakran elájult valamelyikünk. A háború után voltunk, a légió tele volt németekkel, SS-ekkel meg olaszokkal, meg németbarát franciákkal. Néha véres verekedések voltak a nációk között, olyankor igencsak vigyázni kellett a testi épségedre.

Aztán Károly hirtelen témát váltott, úgy lendült át egyik vágányról a másikra, mintha rugón táncolna az agya: hallottad a híreket, már két napja bemondták, hogy építik a berlini falat. Előfordulhat, hogy az oroszok nekirohannak Nyugat-Európának. Hallod?! A keletnémet határ nincs messze Ličge-től, ha megindulnak, innen villámgyorsan el kell húzni a csíkot nemcsak nekem, neked is. De ne félj semmitől, én már megléptem, amit kellett. Többen vagyunk itt légiósok, akik szükségben életre-halálra összetartunk. A katonai repülőtér egyik főtisztje meg egy pilóta is közénk tartozik. A reptér szélére kiállítottak egy katonai repülőgépet, amelyik szükség esetén minket vár. Elintéztem, hogy te is velünk jöhetsz. Én beszólok neked, felkapod a mától készen álló kis szükségcsomagodat, és robogunk.

Madame Lulu mozgolódni kezdett, megszakította Olivér fonalát, felállt a karosszékből. A selyemernyős, cukorkaillatú öreg asztali lámpa, mely úgy állt az asztalkán, mint egy cserép virág, alulról világította meg az idős hölgy arcát, jósnőre utaló képzeteket ébresztve a tökéletes nyugalmi helyzetben üldögélő fiatalember fejében, mintha azért jött volna ide, hogy a fölfelé árnyékolt arcban mozgó száj megmondja neki, messze innen nagyon sokat gondol rá egy asszony, egy különösen szép mellű valaki, akinek az arcát és a haja színét nem látja, mert nagyon meszsze van, de ha arra kíváncsi, hogy éppen aktuális szíve hölgyénél lesz-e szerencséje, akkor nem jó helyen jár.

Madame Lulu témát váltva, csak úgy félvállról vetette oda Olivérnek: a szomszédasszony érdeklődött, hogy meddig marad Herve-ben, azt hiszem, Anna nem tett le arról, hogy magát megtérítse.

Ha legközelebb látja, mondja meg neki, hogy csókoltatom, ékelte be két mondat közé rövid üzenetét Olivér.

Köszönjön be hozzájuk a boltba, tudja, milyen jólesik nekik, arról nem is beszélve, hogy Anna még elég fiatal ahhoz, hogy szívesen lásson maga mellett egy jóképű férfit. Attól, hogy beköszön, még nem lesz a szekta tagja. És attól még, sajnos, a fésült őzlábú Anna sem omlik a karjaimba, fejezte be magának hangtalanul a párbeszédet Olivér.

Pintye is tagja lehetett volna egy titkos társaságnak, annak a még meg nem alapított női szektának, amelyikben a kétfelé mosolygás az összetartozás jegye. Különösen akkor tudott kétfelé, azaz másra is mosolyogni, amikor Olivér kezdett eltelni szerelmük megbonthatatlanságával, a beteljesülés tudatával, azzal az érzéssel, hogy testben és lélekben immár szétszakíthatatlanul összeláncolódtak. Pintyének láthatatlan érzékelőcsápjai voltak, hosszú antennái, mint némely ezüsthátú bogárnak, melyeknek közvetítésével felmérte, hogy a kettejük közti kölcsönösség-mérleg karja a kétoldali egyensúly állapotához közeledik. Ilyenkor bálba akart menni, vagy olyan lebujokba, ahová feslett lelkű egyetemisták és mindenféle kóbor férfiak jártak, és ahol táncolni lehetett. Akárki táncra kérte, örömest ment vele. Két tánc közti szünetben, talán csak azért, hogy Olivér szívébe tüskét szúrjon, gyakran a táncparkett szélén maradt újdonsült gavallérjával, akinek megengedte, hogy átfogja a derekát, s akivel mosolygós párbeszédet folytatott.

Amikor először hazautazott Pintye Hasseltbe, Olivérnek olyan hosszúnak tűnt a háromnapos tavaszi hétvége, mint egy egész esztendő, nem azért, mintha egyébként mindennap látta volna szerelme tárgyát, ugyanis őt kielégítette az a tudat, hogy itt van a közelében, néhány utcányira. Akkor fogott igazán tüzet Olivérben a gyanakvás taplója, amikor Pintye úgy ment haza, hogy nem mondta meg, mikor jön vissza, még homályos utalásra sem méltatta epekedő párját. Amikor egy hét múlva jelentkezett, mintha mi sem történt volna, este beállított hozzá, és mielőtt faggatásra került volna a sor, vetkőzni kezdett. Ettől Olivér megvakult, megsüketült, elbutult, s úgy dőlt bele Pintye karjaiba, mint aki nincs eszénél.

Madame Lulu a szekrényből egy fémdobozt vett elő, mely színre és formára olyan volt, mint egy kerek sajt. Kinyitotta a pengő hangú dobozt, melynek puha papírral bélelt belsejében mézes tészta volt és keksz. Megkínálta Olivért, majd mint a napóra árnyéka, amelyik mindig ugyanazon a helyen újra kezdi az életet reggel, visszaült foteljébe, kényelmesen elhelyezkedett, és Olivér drámáját példabeszéddel enyhítendő, a régi pék lányáról kezdett el mesélni, akiről az a hír járta, hogy már tizenhat éves korában több szeretőt tartott. A régi péknek ott volt az üzlete, ahol megemelkedik az utca egyik oldala, igen jó kenyeret sütött, olyan puhán is ropogós volt a héja, amilyet mostanában sehol nem lehet kapni. Szép lány volt, nem volt kövér, de volt rajta fognivaló. A pékhez mindenki bejár, két-három szóval feltűnés nélkül találkát tudott adni akárkinek. Régen korábban mentek férjhez a lányok, némelyik fiatalasszonyként is még együtt játszott a gyerekekkel az utcán, fogócskáztak, ugráltak, ha egy lovas szekér ment el a ház előtt, felkapaszkodtak a saroglyára. A péklány játékos volt, a fiúk hamar észrevették, különösen egy barna, göndör hajú legénynek tetszett, akiből tanult ember lett, orvos, később Ličge-ben vett házat magának, de a leányzó nem csak vele csókolózott. Azt mesélték akkortájt, hogy éjszaka, a bástyatorony tövében, a padon hagyta magát szeretni, és nem eggyel és nem kettővel. Az a szerencsétlen, göndör hajú orvosnövendék meg kísérgette, babusgatta, talán még feleségül is akarta venni. Aztán hirtelen minden elcsendesült, a lány elment Namurba, a fiú pedig némi kesergés után átmenetileg enyhülést talált egy özvegyasszonynál, akinek fehérneműboltja volt a városháza mellett.

Értem én, jegyzi meg Olivér, kutyaharapást szőrivel, ezt akarja nekem mondani, de higgye el, Madame Lulu, néha olyan mély a harapás, hogy semmivel sem lehet meggyógyítani, mert az én esetemben nemcsak a szerelmes vágyakozás feszíti a halállal kacérkodó kiábrándultság rugóját, de emberi mivoltomat gyalázza meg azzal, hogy lenéz, hogy játékszernek tart, hogy a legkegyetlenebb bújócskát játssza velem.

Az iskolaév végén úgy váltak el, hogy alkalomadtán Pintye Hasseltből felvonatozik Ličge-be egy-egy napra. Reggel jön, este megy.

Majd küldök egy lapot, hogy mikor érkezem, de nem kell kijönnöd elém az állomásra. Csak legyél itthon, mondta.

Aztán Olivér várta a lapot, várta, akár lap nélkül is, Pintyét. Ha legalább hasselti címét tudta volna! De nem tudta. Keményedő szívvel viselte a világ összeomlását, a szerelmes fájdalom zuhanó tégláit, a kilátástalanságot.

Ezt a nyarat nagyon nehezen vészelte át. Az időjárás, mintha az egek jóságukkal akarták volna bosszantani őt, kiegyensúlyozott volt, kellemesen meleg, és a levegő páratartalma sem lépte át az illendőség határát. A Meuse, a messziről jövő folyó francia fűszereket, édeseket, csípőseket, köménymagízűeket hozott forrásvidékéről magával, úgy illatosította a ličge-i reggeleket, mintha egy üvegbödön lenne a hegyecskékkel körbefogott város, melyben mindent belengnek, ellepnek a frissítő illatok. Ezen a nyáron a széljárás is elállta városba vezető útját a völgyben fentebb működő hatalmas vasgyárak kormos, koszos, szemcsés, szemet csípő, torkot kaparó leheletének. A fák az utcán, a tereken terebélyes lombkoronájukból hűvös árnyékot zuhanyoztak az alattuk elhaladó emberekre, a parkok virágágyai pihentető színekkel vették körül a sétálókat, és az Outremeuse-sziget emeletes téglaházai éjszaka jól megszívták magukat hideg, friss levegővel, hogy ebből gazdálkodva biztosíthassák a tűző déli nap ellenében a lakások elviselhető hőmérsékletét.

Amikor kora ősszel levonult Olivér néhány napra Herve-be, azt remélte a kisvárostól, ahol még ismerik egymást az emberek, mert zárt közösségben élnek, ahonnan nem lehet eltűnni nyomtalanul, ahol mindennek helye van, hogy egészséges hangulata kitisztítja agya sötétet termelő járatait.

Madame Lulu kis bársonyos szalonnak is nevezhető szobája, ahol beszélgetni szoktak, csipkefügönyös ablakaival, két meleg foteljével, fehér plafongerendás égboltjával gyerekkori hangulatot idézett föl Olivérben, amikor varrogató anyja körül játszottak négykézláb a húgával farkasost meg vasfogú boszorkányost, ahol, amíg játszottak, tényleg féltek a vadállattól vagy a szörnytől, de a játék végén a félelem elpárolgott. Nyugodt, bélelt dobozban érezték magukat, melyben az anya adta biztonság szépen lecsendesítette álijedelemtől dobogó szívüket.

Boszorkány a maga Pintyéje, aki megbabonázta magát, de itt Herve-ben nem fog a flamand babona, jelentette ki Madame Lulu. Kérdezze meg Évától, ismeri, a kis szőke tanítónőtől, az megmondja magának, annak kuruzsló volt az apja, kézrátétellel gyógyított szemölcsöt, hasfájást, szerelmi csalódást meg álmatlanságot. Szemrevaló lány az Éva, de nehogy azt higgye, hogy kerítőnőként kínálom magának. Ki tudja, talán maradt a családban valami az apja tudományából. Menjen csak, keresse meg, örülni fog neki.

Madame Lulu talán még folytatta volna, de Olivér meleg karosszékében ülve-szunyókálva, szelíd felhők kosarában várakozó hajnali színek igézetében erőt vett magán, és bejelentette, hogy elmegy aludni.