Jambus-labirintus

Dunajcsik Mátyás versei elé

A Dunajcsik Mátyás-féle jambus korántsem puszta dekórum, posztmodern vagy posztposztmodern stukkó-kavalkád, hanem beszippantható atmoszféra, sőt, a létezéshez fogódzókat kínáló mitológia. Afféle égig érő lajtorja, hímes kötéllétra, mely távolról nézve látványosan éteri, közelről viszont színpadi lábak nyomától szurtos. Mint az egyszerre édes és felböfögött minnesang. Ez a költészet nem archaizál, nem vereteskedik, és nem foglalkozik valamely szebb kor hangzásának „rekonstrukciójával”, korhű instrumentumok restaurálásával. Olyan természetesen „beszéli” a jambust, ahogy más lélegez. Számára mintha ez lenne a világ létezésének alapképlete, alapüteme. Nem mellesleg pedig finom (ön)iróniáról árulkodik a tény, hogy a személyes múlttal való szelíd és szolid szakításhoz éppen a költészeti félmúlt, a múlt század elejének hangzásvilága szolgál „zenei” eszközül.

Versei ugyanis gyakran idézik a gyerekkor világát, a mindent átitató alap(köz)érzet mégsem annyira a nosztalgia, mint inkább a rezignáció. József Attila arra eszmélt, hogy „a kis kölyök, ki voltam, ma is él / s a felnőttet a bánat fojtogatja”, itt viszont „a férfiban a kissrác örül, hogy már nem él, / a fején rosszul áll a nosztalgia-babér”. A szirupos gyerekkoridill még akkor sem „jön be” ezekben a versekben, ha itt-ott benéz az ablakon az apafigura, gesztenyét-mazsolát tesz el az édesanya, vagy éppen gyengéden hősünk fölé hajol a szépséges tanárnő. A gyerekkor visszafáj, de nem mint édeni állapot, inkább csak afféle vissza nem kívánt, ám amellett megdöbbentő végérvényességgel semmivé lett múlt gyanánt. Nincs megszépítő messzeség, nincs hátország, ahová ó-milyen-jó-lenne-visszatérni. Csak lábszagú iskola, verejtékes kamaszkor, megaláztatás, sivárság („de én ha visszanézek, csak szürke foltokat / látok suhanni kábán”), valamint egyfajta Tonio Kröger-i kívülállás mind a gyermek-, mind a felnőttvilágon: „a vágyakozás, / olyan mód élni egyszer, miként akárki más”. És mi lesz a nagy fogadkozásból, a kamaszos hevületből, miszerint mi bizony sosem leszünk olyanok, mint Mr. Akárki? Ki tudja? Egyelőre az a lényeges, hogy narrátorunk szabad felnőttként elrúgja magát a múlt omladékaitól, s a gyermekkori emlékképek visszfényeit pár finom kartempóval szétlökdösve kiúszik a nyílt vízre.

Nem véletlenül fogalmaz így: „Új központját kell megszabnom körömnek, / ahonnan talán majd messzebbre látok”. Ez az új vonatkozási pont esetleg az ismeretlen, közeli-messzi város, Lisszabon, de nem kizárt, hogy egyszerűen csak a jól megfogható, megragadható jelen: „azt nézzük meg inkább, ami nekünk maradt, / az ablakban a macskát, a szikrázó napot”. Az egyetlen érvényes tartózkodási hely az „itt és most”, a fogható bizonyosság, amely egy pillanat múlva megköt, akár a gipsz, és múlttá szilárdul. Ráadásul az eljövendők képe még a múlténál is nyomasztóbb: „már csak rosszabb jöhet”.

Dunajcsik kevés képet használ, nem tüntet extravagáns költői eszközökkel. Nem mintha nem értene hozzá, hogyan kell erős metaforákat építeni, olykor nagyon is érzékletesen fogalmaz: alteregója „fény-átszögezte Szent Sebestyén”, gyerekkor-közege „a vécékben tenyésző, nyúlós félelem”. (Megjegyzendő, hogy az utóbbi idézetnek éppúgy, mint ama József Attilát megidéző másiknak, ez esetben is van árnyék-sora, melyre palimpszesztként íródik, mégpedig a Radnótié: „a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom”. A megfelelő helyeken, bár a szerző nem folyamodik látványos virtuózkodáshoz, felrémlik a szintézisteremtő nyugatos elődök vagy akár egynémely mai poéták, például Tóth Krisztina dikciója.)

Nem dömperrel, sokkal inkább patikamérleggel méretnek itt ki a szavak, s a legkevésbé sem holmi elvont tudományoskodás jegyében. Dunajcsik tűnődő figyelemmel fodrozza újra meg újra anyagát, akár a víz a parti homokot. Tőle tudjuk meg, hogy van „őszigazítás”, „régi vízszag”, s hogy a megsiratott, kivágott fasor rönkjei akár „megszeppent sírkövek”. Másutt „a külvilág ráömlik a szobacsempére, / mint egy zöldesen elnyújtott fény-kiáltás”: íme két finoman összecsúsztatott alig-metafora. Egyfelől a folyadék állagú világ (világosság) hígsága, másfelől e megfolyt, eleven festékfolt hangtestté lényegülése. Dunajcsik sosem felráz, felforgat, hadonászik vagy robbant, mindig csak borzolja érzékenységünket, kicsit elbillenti térmezőnket, hogy a lírai énhez hasonlóan „Bútornak ütődjünk”, míg „minden ismeretlen / térvesztésben kering megborulva”. Tereinek, franciakertjeinek labirintusában (a személyes léttel való számvetés útvesztőjében) bolyongunk mi is, remélhetőleg még sokáig. Találkozhatunk vele, hisz ott kering maga is, ezt előre megígérte: „Végül a szövegben verek tanyát magamnak”.