Ítélet után
Béninek
A bolygók összecsapnak egyszer.
Testvértűz ég és föld között.
Hiába sírdogál az ember,
Isten halálnak öltözött.
Eszünkbe jut az anyánk kínja
s embriókorunk álmai.
Nagyanyánk Jézus Krisztust hívja
fogoly fiát kiváltani.
Nem temet és nem sirat senki,
nem rendel dőre számvetést.
Mely ügyész merné kézbe venni
s fel is mutatni azt a kést?
A hold tér először magához:
dagály dőzsöl a partokon,
s holdkór vagy frász az, amit ránk hoz,
álmunkon amint átoson.
Delelt már nyakunkon a penge.
Szívünk azóta kőkemény.
De tengeranyánk méhébe rejtve
lüktetni kezd a költemény.
Fekete eső
A nyár hevétől
langyos még az aszfalt,
de zörögve landol
már a falevél.
A szorgos szolgák
bontják a nagy asztalt:
rendnek kell lennie,
hogyha jő a tél.
A nap elmenőben
csóvát vet a tájra,
mint a föld bánata,
úgy száll fel a füst.
Örökségét a hold
leltárkönyvvel járja –
e csillag óarany,
másik újezüst.
Itt-ott alma huppan,
megzörren a kóró,
kóbor ördög jár
a züllött kerteken.
A kigyúlt képernyőn
átlovagol Zorró –
rontás sír a bágyadt,
fattyú gyermeken.
Vénséges vén anyó
csosszan imbolyogva,
ruhái ráncában
romlott levegő.
Üszköt lódít a szél
tilalmas dologra,
s szakad a szenes víz,
a fekete eső.
Te magasba menekült…
Döbrentei Kornélnak
A barkát zúzmara húzza le –
rügy az avarral összeér.
Az üveggé dermedt ereken
jégszilánkokat visz a vér,
jégszilánkokat visz a vér.
Kabátom, mellkasom szaggatom:
friss-fehér hóba hull szivem.
Fogadd el, kegyetlen március –
jövőre nem lesz ennyi sem,
jövőre nem lesz ennyi sem.
A gyermekecske oly pici, még
rajta a szerelem szaga.
Jut-e majd gondod őreá, te
magasba menekült Haza –
magasba menekült Haza!
Mezővári, 2004. március 4.
