Közel a szülőföldhöz

Kérdező: Bakonyi István

– Legutóbbi fehérvári ested után jó volt látni a körülötted lévő zámolyiakat: testvéredet, rokonaidat, barátaidat. Mi az a legfontosabb hozadék, amit tőlük, a szülőfaludtól kaptál?

– Kedves István, nem tudom, merrefelé ágazik-kanyarodik el majd a beszélgetésünk, de azt már most érzem, hogy rendhagyó lesz. Sőt, valójában már most is az, hiszen irodalmi kérdéseidet személyes vallomás előzi meg, ami eléggé szokatlan ebben a műfajban. Ugyanis azt mondod, hogy a most befejeződött könyvbemutató estemen jó volt látni körülöttem a zámolyiakat. Mindenekelőtt a testvéremet, Csoóri Juliannát, asszonynevén Halász Lajosnét. Aztán a rokonaimat, egy-két komámat, osztálytársamat, akik még élnek, továbbá Horváth Jánost, a falu változások utáni polgármesterét, aki a rákosista–kádárista pártitkárok és tanácstitkárok után kiszellőztette Zámolyt, és újra otthonossá tette számomra. Nem szívesen emlegetem, de kommunista földijeimnek éppoly bitang ellenzéki író voltam évtizedeken át, mint Aczél György embereinek vagy a Fejér Megyei Pártbizottságnak. Kissé rühellték, hogy zámolyi vagyok… No de most fátyolt reá! Horváth Jánoson kívül eljött a jelenlegi polgármester is, akit nem igazán ismerek. És nem feledkezhetem meg a „Török lányokról”, a két nővérről, akik Csanádi Imre családi köréhez tartoznak, és ugyancsak eljöttek az estre. A fiútestvérük vette el Imre húgát, Csanádi Marit, aki igazi parasztszépségként él emlékezetemben. A két Török lány nemcsak a Csanádi családhoz került közel, de – mit ad Isten! – az irodalomhoz is. Az ő igyekezetüknek köszönhetjük, hogy megalakult a Csanádi Imre Baráti Kör, amely ma már kihagyhatatlan egyesület Fejér megye szellemi életéből.

Bizonyára tudod, mennyire becsültem és becsülöm Imrét, a másik zámolyi költőt. Szememben ő Berzsenyi Dániel egyenes ági leszármazottja. Természetesen nem vér szerinti, hanem költői értelemben. Magányossága, zordsága, sebzett kedélye, nyelve, pátosza mindig a nagy elődöt idézi elém. És azáltal, hogy a két nővér „hivatalosan” jelent meg az estemen, Csanádi Imrét a teljes világával, zámolyiságával is ott éreztem magam körül.

– Mióta megszűnt a kitiltásod Székesfehérvárról, többször is szerepeltél a városban, de még sose jött el ennyi falubelid meghallgatni.

– Csakugyan nem.

– Miért?

– Egyrészt azért, mert a szerepléseimet sosem ütöttem nagydobra. Különösen nem a hozzám közel állók körében. A családján belül ne legyen az ember se közszereplő, se főszereplő, se fölpántlikázott híresség. Ne legyen persze véres kard se. Paraszti neveltetésem szemérmességet írt elő számomra is. Idézd magad elé Csanádi Imrét. Majd elsüllyedt, ha nyilvánosság előtt kellett szerepelnie!

– Jó, ezt értem, de mitől változott meg ez a személyes magánhagyományod?

– Elsősorban attól, hogy a családtagjaim és ismerőseim nem tőlem tudhatják csak, hogy hol szerepelek és mikor, hanem megtudhatják a rádióból, a televízióból és az újságokból is.

– Ami azzal jár, hogy ha mások elmehetnek az estjeidre, őket se zárhatod ki az érdeklődők köréből.

– Ez az igazság nagyobbik, láthatóbb része, de van egy láthatatlanabb is, amely bennem érlelődött meg az utóbbi időkben. Megpróbálom elmondani.

Azzal kezdem, hogy minden közeli rokonom falun lakik. És a többségük már eléggé idős. Az élet cudarul elbánt velük. Egyikőjükről se mondhatom el, hogy szépen, ballagva lépegetnek lefelé a völgybe. Hogy szeptember végi napsütés kíséri őket. Életük fejezetcímei között ilyenekre bukkanok csak: szegénység, háborúk, hadifogság, Rákosi-rendszer, padláslesöprés, beszolgáltatás, szövetkezetesítés, tökéletes kisemmizés, hamis demokrácia, földrablás és így tovább. Az életükben nem volt semmi, amire ne fizettek volna rá. Hagyományok? Szokások? Közösség? Az együttélés áldásai? Mindenestül a szemétre kerültek. Ha meggondolom, 1947-ben voltam igazi falusi lakodalomban utoljára. Azóta sem. Ahogy a harmincas években a kézzel hímzett falvédőket giccses falvédőkre cserélték ki a falusiak, a remekműnek is beillő lakodalmakat az evésre és a hejehujára hangolt eseményre szűkítették le. Régen egy lakodalom fölért egy nagyszerű színházi előadással. Volt benne játék, szertartás, megrendülés, igazi könynyek, dráma, evés-ivás, föl lehetett ugrani a szivárványért, és le lehetett szakítani. Versek hangzottak el, násznagyi bölcsességek, táncolók döngették a földet. A magyar falu azóta lélekben elszaharásodott. Nemcsak a civilizációtól, hanem a politikai diktatúrák durvaságaitól is. A modern ember elidegenedése, amiről könyvek százait írták a szociológusok, filozófusok, lélekgyógyászok, sokkal kevésbé volt riasztó, mint amilyen a falusi elidegenedés. A kutyák, a macskák, a galambok, a tyúkok még talán szomszédolnak, de az emberek nem. Ki fogja egyszer elmondani, hogy a magyar paraszti társadalom szétverésével milyen érzelmi és szellemi vagyon – méghozzá milyen nemzeti vagyon! – semmisült meg? Előbb ez ment tönkre, s utána már könnyű volt az ország földjét is pipabagóért megszerezni tőlük.

Az irtózatos romlást ott látom a nővérem körül is.

Leginkább emiatt mondtam le hajdani elveimről: ha már a végzet mindenből kiforgatta őket, legalább én ne ártsak nekik szándéktalanul. Azaz: az irodalmi esteken ne csak városiak és jártasabb értelmiségiek vegyenek részt, hanem ők is, a legnagyobb vesztesek.

A fehérvári író-olvasó találkozó volt az első esemény, amelyre személyesen hívtam el az enyéimet. A nővérem ösztönösen ráérzett a szándékomra, és rögtön hívta a verebi rokonságot is, de sajnos influenzások voltak valamennyien.

Amikor beléptem az előadás színhelyére, és az első sorban ott láttam ülni a nővéremet, arra gondoltam, őneki ajánlom föl gondolatban az egész estet. Az est minden szellemi hozadékát, fényét, esetleges tapsát. Jelképes kárpótlásul. Ha egyáltalán lehet bármiféle kárpótlás is egy olyan élet után, amit végigkínlódott. Sokáig nem ment férjhez, mert az ő korosztályához illő fiúkat annak idején kivitték a frontra, és jó részük ott pusztult el, vagy a hadifogságban. Negyven felé járt, amikor Csákvárról kommendáltak neki egy férjnekvalót. Nem érzelmi választás jutott neki, hanem fájdalmas és kényszerű: maga marad, vagy férjhez megy, de akkor el kell hagynia Zámolyt.

Az utóbbit választotta.

Pedig egyszer már kipróbálta, mit jelent akár csak néhány hónapot is idegenben élnie. Te idevaló vagy a megyébe, s tudod, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban Zámoly frontfalu volt, és teljesen elpusztult. Tizenhétszer cserélt gazdát. Az egész faluban nem maradt ép ház. Vagy a bombák, vagy a lövedékek pusztították őket, vagy attól rogytak össze, hogy kifűrészelték a gerendáikat, amelyekből bunkereket építettek kint a határban. De nemcsak ház nem maradt, de egy fél macska se, malac se, hírmondónak egy vak csibe se. Az újrainduló élethez minden kellett. A nővérem elment szolgálni egy évre Tolna megyébe apám egyik első világháborús katonapajtásához, akit huszonkét éve látott utoljára. Juliska talpraesett parasztlány volt, értett mindenhez: kapált, trágyát hordott, palántát ültetett a kertben, fejte a teheneket, csalánt vágott a kiskacsáknak, és ha orvosságért kellett átmenni a szomszéd faluba, futott oda-vissza, nehogy rásüssék, hogy elbámészkodta az idejét. A katonapajtás családjának jól jött az olcsó munkaerő: egyesztendei munkáért kapott a nővérem két süldőcskét. A malacokért apám ment el egy kétkerekű kordéval gyalog. Az útja oda-vissza háromszáz kilométer volt. Az ország újjáépítéséhez apám és a nővérem így járult hozzá 1945- és ’46-ban, hiszen ha nincsenek disznóink az ötvenes években, hogyan teljesíthettük volna beszolgáltatási kötelezettségeinket?
A munka hősei? Inkább az áldozatai voltak mind a ketten!

Ugye, megjósoltam, hogy rendhagyó lesz ez a beszélgetésünk. De ha már benne vagyunk, folytassuk. Áttérhetünk az első kérdésed második felére.

Azt kérdezed, hogy mi volt a legfontosabb hozadéka annak, amit a családomtól, a rokonaimtól, egyáltalán, a szülőfalumtól kaptam. Legszívesebben azt válaszolnám, hogy szinte mindent nekik köszönhetek. Az ember nemcsak az anyanyelvét sajátítja el a szüleitől, a környezetétől, de a fejtartást, a megfigyelés képességét, a beletörődések vagy éppenséggel a lázadások mértékét. „Ne feledd, hogy szegényen még lehet élni, de becstelenül nem.” Ez volt a paraszt-tízparancsolat egyik alaptörvénye. Gondolj csak az egyezkedések pillanatára. Ha két ember valamiben megegyezett egymással, nem volt szükségük pontokba foglalt szerződésekre. A tenyérbe csapás ért annyit, mint a római jog vagy a Legfelsőbb Bíróság ítélethirdetése. De sorolhatnám tovább a bizonyító példákat. Ha mondjuk két ember valamilyen becsületet vagy érdeket sértő ügyben összeveszett egymással, nem a gyűlölet forró indulatában kaparták ki egymás szemét, tanúk nélkül, hanem a sérültebb fél odakiáltott a sértőnek: „Megállj csak, a búcsúban találkozunk!” A búcsú a nyilvános igazságszolgáltatás napja is volt, nemcsak a szórakozásoké. És természetesen a hosszú késeké és a kisbaltáké is. Ha a sérelem eleven maradt hónapokig vagy akár egy évig is, a falu nyilvánossága előtt történhetett meg igazán a közösségre is tartozó igazságszolgáltatás. A jóváhagyó tekintetek bizony néha még a halált is jóváhagyták.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy csupa erényes, csupa szótartó s feddhetetlen ember közelében nevelkedtem. Nem. Ismertem szánni való, hitvány embereket is, szájhősöket, maguknak való, böhöm parasztokat, de róluk mindenki tudta, hogy azok.

– Fél évszázada jelennek meg könyveid. Ha visszatekintesz huszonvalahány éves önmagadra, milyennek látod azt az egykori fiatalembert?

– Soványnak, sápadtnak, elégedetlenkedőnek és félig-meddig idegennek is Budapesten. A bölcsészkarra szerettem volna bejutni, de mivel a Pápai Református Kollégium az ’50-es évek elején egyházi középiskola volt, hitbeli és kulturális leprásnak tekintettek, s eltanácsoltak az egyetem környékéről is. Az Egyetemi Orosz Intézetbe viszont szó nélkül fölvettek. Arra gondoltam, hogy Puskint és Jeszenyint fogok fordítani. Sérelem és dac költözött belém, némi romantikával szövetkezve. Ez adott valamiféle belső tartást. És mivel a soványság jobb szobrász, mint a kövérség, karakteresebben mutatja meg az ember vonásait, a hatvanegy kilómmal és a feszültségeimmel megtermékenyítően hathattam a környezetemre. De szerepet játszhatott ebben más is: az arcszínem, a szemvágásom. A tájékozatlanabbak cigánynak, a tájékozottabbak kunnak, mongolnak, féltatárnak néztek.

Sokáig bosszantott ez a fajkutatás, de egyszer, amikor Illyés francia vendégei előtt odaállított a lánya mellé, s Flóra nénivel eltakartatta az arcom alsó részét, ő pedig Ikáét takarta el, hogy szemünk állását, hasonlóságát bemutassa nekik, megnyugodtam. Besenyők – mondta ránk a lesajnálás játékos hangsúlyával. – Közölni szeretném önökkel – folytatta a vendégek felé fordulva –, hogy ők akarták kiirtani a magyarokat ezer esztendővel ezelőtt. Nézzék meg alaposan őket.

– Jó, ilyen volt a külsőd…

– S neked ez nem számít semmit? Például Illyés figyelmét, néhány évvel előbb, kizárólag a külsőmnek köszönhettem.

Az ötvenes évek elején az írószövetségben valaki kitalálta, hogy nevelni, gondozni, segíteni kell a kezdő írókat is. Eszmék, műfajok, satöbbi. Segíteni pedig legjobban úgy lehet őket, ha az idősebb költő vagy író elkezd patronálni egy fiatalt. (Ó, szocialista humanizmus!)

Az akkori szövetség vezetői Illyést is rávették erre a hamis költőnevelésre. Ő rögtön paródiába siklatta át az egészet. Emlékszem, bejött a Fiatal Írók Munkaközösségének egyik tanácsára, szétnézett a teremben, s felém bökött a mutatóujjával: én őt fogom patronálni. Nem tudott rólam semmit, csak látott. A patronálásból természetesen nem lett semmi. Legföljebb annyi, hogy amikor 1952-ben a Korányi szanatóriumba vonultam be hónapokra, írtam neki levelet, és a Fény eszpresszóban találkoztam vele. Ott volt még Kolozsvári Grandpierre Emil is. Amikor odaültettek az asztalukhoz, a fejem fölött elkezdtek franciául beszélni. Nyilvánvaló, hogy rólam. Bántott a tapintatlanságuk, de két-három perc múlva átváltottak magyarra, és kifaggattak. Azt hittem, soha nem élem túl azt a faggatózást. Volt azonban ennél még kellemetlenebb eseménye is a találkozónknak. Egy kopott, préselt papírbőröndömben volt mindenem. Háborús menekülők kezében lehetett ilyen világvégi bőröndöket látni. Amikor elindultunk a Margit híd budai hídfőjénél lévő villamosmegállóhoz, Illyés megragadta a bőröndömet, s vitte, vitte. Megpróbáltam elvenni tőle, de nem adta oda. Szégyenemben már a kockakövek alatt lépegettem. A Kossuth-díjas Illyés, akit néhányan megbámultak, szinte tüntetően cipelte az én szegénységemet.

– A kritika szerint mégsem Illyés, hanem Nagy László és Juhász Ferenc lírája volt rád a legnagyobb hatással.

– A valóság kicsit bonyolultabb ennél a megállapításnál. Igaz ugyan, hogy eredendően nem az illyési líra hatott rám, de az is igaz, hogy az illyési világ, az illyési életmű alakított rajtam legtöbbet. A magatartása, az észjárása, a nyelve, felfedezői szenvedélye, az, ahogyan a történelmet írói eszközeivel érzelmekké és ihletőerővé tudta átalakítani. Azt a fogalmat, hogy irodalomalapító, Németh László vezette be. Illyésnek ziláltabb korszakok jutottak, de ő puszta létezésével is az irodalom kormányzója volt több korszakon át. Ilyen mondatai siklanak elém: „Aki homályosan beszél, az is hazudik. Nem érdekel, hogy »tudtán kívül« vagy »nem előre megfontolva«. Ezek polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg. Istennél van kegyelem, a Múzsánál nincs.”

A magyar irodalmi életben alig akad író, akit annyiszor megrágalmaztak volna, mint őt. „Kétkulacsos”, „helyezkedő”, „a megalkuvások nagymestere” és még egy tucat hasonló jellemzés. Illyés ezt írja egyik naplójegyzetében: „legmélyebb népi voltomban is nyugatos vagyok”. Micsoda feszültségeket és ellentmondásokat próbált ezzel összebékíteni magában! És ez sikerült is neki. Azok vádolták két oldalról is, akik ennek az összehangolására képtelenek voltak. Illyés önmagában olyan új típusú személyiséget növesztett föl, mint amilyenre Bethlen Gábor növesztette magát Erdélyben. Két szeme volt, de négy helyett látott vele. Mai támadóinak szívesen megadom ürömi címemet, s arra kérem őket: írják ki életművéből azokat a mondatokat, amelyek miatt Illyésnek szégyenkeznie kellene. Nem állítom, hogy az ötvenes évekbeli írásaiba ne került volna bele egy-kettő, de az Egy mondat a zsarnokságról című verse megemésztette ezeket is.

Illés Endre szerint a kortársai közül Illyés ír legszebben, legtisztábban, legeredetibben magyarul. Szeplős jellemmel az ilyesmi lehetetlen.

Ez a monológ kissé hosszabbra sikerült, mint amilyent egy beszélgetés melléktémaként elvisel. A kérdésed inkább Nagy Lászlóra és Juhász Ferencre vonatkozott. Egészen pontosan arra, hogy kezdő koromban az ő költészetük hozott engem lázba leginkább. Ez is sokkal, de sokkal bonyolultabb folyamat volt, mint ahogy az összefoglaló mondatból kiderül, de így igaz. Petőfis, szocialista realista versekkel kezdtem a pályámat. Megrázó csalódásaim után a legnagyobb ellenállás bástyáit készültem lerombolni. A hazugságokét. A társadalmi igazságok jobban izgattak, mint a költői igazságok. De hamarosan ráébredtem arra, hogy nem elég mást mondani, mint amit a többiek mondanak, hanem másképpen is kell mondani.

Ebben a fölismerésben volt megváltóm Juhász Ferenc és Nagy László. Van József Attilának egy kevéssé ismert verse, A kövezeten című. A második szakaszában ilyen sorok vannak:

• ·  ·  ·  ·  s a többi nép közt elvegyültem én,
  majd kiváltam, hogy azután kiváljon
  sok gondom közül ez a költemény.

Valahányszor a nagy időkre gondolok, ezek a sorok jutnak eszembe mindig, hisz Juhász és Nagy egyszerre mondhatták el magukról, hogy az elvegyülés után kiváltak ők is. Ki a szürkeségből, a kisszerűségből, a sematizmusból. Juhász a vers számára az egész világmindenséget meghódította. Átlépve minden határt. Nem a politika mindenhatóságában bízott, hanem a természetében: az anyagéban. A magyar költészetben ő volt az első, aki elébe helyezte ezt a történetiségnek is. A fölfoghatatlan őscsodáját a küzdelemnek. Ő volt költészetünk első űrhajósa, holdralépője, óceánkutatója, a magyar nyelv első atomrobbantója. Líraiságunk mellett rangot szerzett a mítoszi erőknek, az eposzi formáknak. Emlékszem, 1954-ben egy buszban együtt utaztunk néhányan Egerbe. Két-három nappal azelőtt jelent meg a Csillagban a Tékozló ország. Reggeltől estig azt olvastam. Amikor befejeztem, kezdtem elölről. Akkoriban még teljesen hiányzott belőlem az a képesség, hogy fölfogjam a mű indulati, látomásos, nyelvi, politikai, esztétikai értékeit, csupán az zakatolt bennem, hogy valamiféle dantei képződmény kortársa lehetek. És a fiatal, huszonhat éves Juhász pedig a világ legnagyobb modern költője lehet. Másfél év múlva az Új Hang versrovatvezetője lettem, s olyan verseit közölhettük Juhásznak, mint
A szarvassá vált fiú kiáltozása a titkok kapujából, a Krisztus lépesméze, A virágok hatalma, a Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul… Több alkalommal elmondtam már, hogy főszerkesztőnk, Simon István nem túlságosan rajongott ezekért a hosszú versekért, zsúfoltaknak, céltalanul tobzódóknak érezte őket, én viszont tűzbe tudtam volna menni értük. Napokig nem adtam őket nyomdába, csak hogy a kéziratok ott legyenek a közelemben. Ihletőek voltak, s arra kényszerítettek, hogy találjam meg én is a magam korszerű hangját.

Ugyanerre kényszerített Nagy László is. Kényszerített? Inkább ösztönzött. Mindkettejüktől irigyeltem az úgynevezett hosszú verseket, mert a hosszú vers már önmagában is politikai erő volt. Tüntetés, fölvonulás minden alkalmazkodás és beszűkítés ellen. A hosszú versben mindenkor láthatóvá válik, hogyan teremti meg magát az ember, illetve hogyan szabadul meg a kötöttségeitől.

Kettejük közül a nagy formákat Juhász teremtette meg előbb. Ő mozgott bennük szabadabban, természetesebben. Legalábbis a kezdeti időkben. De hamarosan Nagy László is megtalálta bennük a maga világát. A maga erejét, líraiságát és egyetemességét.

A két költő istenien egészítette ki egymást. Amíg Juhász Ferenc a saját egyéni élményeihez a világmindenséget mozgósította: óceánokat, rovarszemeket, krokodilhörgéseket, Magyarország villanyérhálózatát, Nagy László inkább a hazai univerzum tárgyi és szellemi világát. Titáni könnyedséggel és Arany János realizmusához méltó szürrealista tárgyiassággal.

Érdemes lenne egyszer egy olyan szótárt kiadni, amelyben ennek a két költőnek a szókincsét gyűjtik össze. Megrészegedhetnénk egy ilyen kiadványtól.

– Görömbei András rólad szóló könyvében olvashatunk hatvanas évekbeli vonzódásaidról is. Kuba élménye például mennyiben alakult át az idő múlásával?

– Kubában 1962-ben jártam, ötödmagammal: Tatay Sándorral, Pándi Pállal, Galgóczi
Erzsébettel és Györe Imrével. Nem akármilyen írószövetségi agy kellett egy ilyen küldöttség összeválogatásához! De akkortájt még koccanások nélkül jól tudtuk érezni magunkat egymással, noha nyilvánvalóak voltak a politikai és az esztétikai különbségek. A meghívásunk nagy napra szólt: a győztes kubai forradalom harmadik évfordulójának a megünneplésére.

Valójában ez volt az első igazi külföldi utam. Repülővel át fél Európán, át az óceánon, Újfundlandtól le Havannáig. Kormos, dideregtető télből egyenesen az édenkerti nyárba. Huszonhat órás repülés után érkeztünk meg a szigetre. A harmadik világháború kozmája még ott ült a gyönyörű térség fölött. A Riviéra szálloda tetejéről, amely valójában felhőkarcoló-szálloda volt, egyszerre lehetett látni az amerikai hadihajókat és a szovjeteket, amelyek egymás ellen vonultak föl. Kennedyék sokáig nem hitték el, hogy a szovjetek rakétákat telepítettek Kubába, ahonnét pillanatok alatt el lehet érni Amerikát, de amikor egy szobafal nagyságú, kinagyított fotón megmutatták az elnöknek, hogy hol rejtőznek a veszélyes fegyverek, Amerika azonnal egy vad ellenoffenzíva fenyegetésével állt elő. Kennedy és Hruscsov szinte az utolsó pillanatban egyezett meg egymással. Amerika feltétele az volt: azonnal szereljék le és szállítsák el a szovjet rakétákat Kubából. A kubaiak az Amerikát szolgáló Batista-kormány miatt és gyarmatinak nevezhető sorsuk miatt elszántan gyűlölték a jenkiket, és a sziget légtere tele volt ezzel a gyűlölettel. Egy romantikus, fiatal író kinek a pártjára állhatna ilyen esetben? Nyilván, hogy a kiszolgáltatottabb fél oldalára. Különben is, Fidel Castro és Che Guevara szememben az 1848-as fiatal forradalmáraink „rokonainak” látszottak. Petőfi, Vasvári, Lenkey százados XX. századi rokonainak. Che Guevarával kétszer találkoztam személyesen. Egyszer a szállodánkban, másodszor a José Martí téri ünnepi felvonuláson. Tíz olyan, Jókai-regénybe illő történetet hallottam róla, amelynek szívesen lettem volna én is főszereplője. Persze 1962-ben még halvány fogalmam sem volt arról, hogy a fölszabadult szigetet a Szovjetunió rövid idő alatt politikailag „megbűvölte”. Arra pedig, hogy a KGB milyen zseniálisan játszik a világ sakktábláján, forradalmakat robbantva ki imitt-amott, senki se hívta föl a figyelmemet. Így aztán Kubát én akkor egy szabad, független országnak láttam, amelyet bátor fiatalok kormányoznak, akiket imádnak a nők, és szeretnek a szegények. A könyv, amelyet az utazásomról írtam, és amely részletekben jelent meg az Új Írásban, a Népszabadságot négy ízben is rám szabadította. Déry Tibor G. A. úr X.-ben című könyve és az én Kubai naplóm volt több ízben is a bikavadító irodalmi mű.

Ha öt-hat év múlva ismét kimehettem volna Kubába, ijesztőbb naplóval térek vissza Magyarországra.

– Melyek azok az emlékek, amelyeket a legszívesebben őrzöl közéleti tevékenységedből, az ellenzéki időkből, a Magyarok Világszövetségében végzett munkádból?

– Ezzel a kérdéseddel is úgy vagyok, mint a Juhász és a Nagy László költészetéhez kapcsolódó faggatózásoddal. Legalább tíz-tizenöt oldalas vallomással tudnék csak neked válaszolni, mivelhogy az én közéleti múltam egy felhőkig magasodó, jól megrakott szénásszekér. Van benne minden: siker és kudarc, megszégyenítés és megigazulás, olyan kezdeményezés, melyből országos ügyek lettek. Közéjük sorolom például népi kultúránk reneszánszát. Az 1950-es évek végén Muharay Elemér arra kért, hogy falusi színjátszók számára írjak egy egész estét betöltő színdarabot, amelyben van történet, szerelem, tánc, dráma, s amelyben vannak népdalok. Én a Halálra táncoltatott lány balladájából írtam egy másfél órás tragikus játékot, de nem a hagyományos realista, népi játékok nyelvén, hanem azon a szürrealisztikus nyelven, amelyen a magam lírai verseit írtam. Ehhez azonban alaposan meg kellett ismerkednem a népköltészetünkkel. Életem legizgalmasabb és legszebb szakasza volt ez az időszak. Olyan új rétegeit fedezhettem föl ennek a költészetnek, amelyekre a XIX. század realista esztétái, néprajzosai nem is gondolhattak. Ha emlékszel a népi szürrealizmus fogalmára, ez a fogalom ezekből a felfedezésekből született meg.

Ráadásul ezekben az években zajlott a magyarországi szövetkezetesítés is, a magyar parasztság diktatórikus szétzúzása. Kultúrájának és közösségi életének a tönkretétele. Álltam a jégverésben évekig, és lidércesen arra tudtam csak gondolni, hogy a parasztközösségek szétverésével minden tönkremegy, amit évszázadokon át a parasztság őrzött. Minden hagyomány, amely eredetiségünk legtisztább értékeit idáig megóvta. S megvilágosodásként az jutott eszembe: a nép kultúrája már nem csupán a parasztoké, hanem az egész nemzeté. És ha a parasztság képtelen ezt tovább őrizni, a magyar értelmiségnek kutya kötelessége átvenni tőle a hagyományok védelmét. Egy könyvre való tanulmányt írtam ezekről a gondokról, nagy részük a Tenger és diólevél című kétkötetes esszégyűjteményemben jelent meg. Szerepük volt ezeknek a tanulmányoknak a táncházmozgalom kialakulásában, továbbá a határon túli magyarok helyzetének a megismerésében is. Kérkedés nélkül mondhatom, hogy a nemzet határok fölötti egyesítését előbb kezdtük el építeni, szorgalmazni, mint a politikusok. De ugyanebből a magból hajtott ki a nemzetiségi kérdések iránti érdeklődésem is. A mezőségi, a kalotaszegi, a gyímesi, a moldvai, a felvidéki, a drávaszögi népdalokkal párhuzamosan ismerkedtem meg az ottaniak megalázó sorsával. A Duray-előszó, a Magyarok Világszövetsége, a Világmagyarság Találkozója, a Duna Televízió szükségességének a gondolata már logikusan, azaz kikerülhetetlenül következett az előzményekből.

Ha visszatekintek a hatvanas, a hetvenes, a nyolcvanas évek történéseire, egyetlen dolognak örülök felhőtlenül: annak, hogy hatalom nélkül, pénz nélkül, kizárólag az irodalom és az igazságkeresés konoksága révén sikerült olyan folyamatokat elindítani Magyarországon, amelyek közvetlenül vagy áttételesen beleépültek az egész nemzet életébe.

– Utolsó mondataidból az derül ki, hogy elégedett vagy. Ez az elégedettség a jelenre is vonatkozik, vagy csak a múltra?

– Úgy tetszik, félreérthetően fogalmaztam. Nem azt akartam mondani, hogy elégedett vagyok, hanem azt, hogy örülni tudtam néhány eredménynek.

– És ma?

– Inkább csak emésztem magamat, s nézem az ablakomból haragosan a Nagykevély tetejét. Régen cselekedtem, gyakran még az írás helyett is, mert úgy éreztem, legnagyobb bűnünk a mulasztás, és ha bizonyos lehetőségek megadattak nekem, nem mondhatom azt, hogy nekem semmi közöm hozzájuk, én író vagyok. Tudtam, hogy magamnak ártottam ezzel, de ezt a sors számlájára írtam. Ma sokkal, de sokkal többet tudok írni, mint 1991-től 2000-ig, de szinte semmi hatása sincs az íróságomnak. Sem a verseknek, sem az esszéknek. Nem vagyok igazán „piacképes” szerző. A kiadók még számolnak velem, de a terjesztők… jobb, ha nem nyilatkozom róluk. A Nappali Hold megjelenése óta mindössze két budapesti könyvesbolt kirakatában láttam a könyveimet. Panaszkodom? Inkább csodálkozom, hogy ezt is meg lehet tenni. A piac bizonyos esetekben ugyanolyan kíméletlen, mint a cenzúrát működtető diktatúrák. Sőt, eredményesebb! Régen a letiltott írásaimat lemásolva adták egymásnak tovább az érdeklődők. Ma reklám nélkül a valóság se létezik.

Hogy hova jutott mára ez a szerencsétlen ország, a közéletéből naponta százszor is megtapasztalhatjuk. A szellemi élet hiánya, mint a vitaminhiány, megbetegített szinte mindenkit. Ezért terjed a gyűlölködés, a korrupció, a színvonaltalanság.

Bele lehet-e ebbe a rombolásba törődni? Nem. Újra kell szerveznünk a piacnak kiszolgáltatott irodalmi, művészeti életet. Az írás, egyebek közt, ellenállási forma is volt mindig: bizonyságtétel, hogy akarunk valami jót, igazat, maradandót. Erről a föladatáról ma sem mondhat le az irodalom. Ahogy a lélegzést nem hagyhatjuk abba, nem hagyhatjuk abba a helyzetfelismerésünk megfogalmazását sem. Ehhez pedig filozófia kell, irodalom és művészet. Zárásul hadd idézzek egy Széchenyi-mondatot. Ezt mondja a szellem, az érzelem és az akarat arisztokratája: „Mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek.”

Lehet-e ennél időszerűbb jelszavunk?